Ágnes retteg valamiért a tavasztól meg a nyártól, ennek a megfejtését én nem tudom magamra vállalni, mert nem vagyok meteorológus sem. Az biztos, hogy van egy borzasztó nagy belső feszültség, amit Ágnes szeretne velünk megosztani. Nagyon szépek ezek a ritmusok, amik itt létrejönnek. Ha egy picit közelebb megyünk ehhez a facsoporthoz annyival, hogy a kép aljából egy, másfél ujjnyi lekerüljön, ami nem kapcsolódik szervesen az üzenethez, és följebb emeljük a kamerát, akkor még részletesebb, még erősebb lesz az, hogy itt a hó és a tavaszi napfény harcát látjuk, és a fákat, mint egy védvonalat, töri át a napfény. Tetszik a kép, a kompozícióval nem vagyok kibékülve teljesen. (hegyi)
értékelés:

Egy három képből álló történetet látunk. Tökéletesen érthető üzenet az, hogy miért került a Házi kedvenc leckébe, anélkül, hogy tudnánk, hogy milyen valós háttértörténet van Ágnesnél (nincsen náluk se kutya, se macska). A képsorból ez mind érthető, mert házi kedvenc, és mégis valamilyen utcai helyzetet látunk, és ebben a helyzetben egy ismerkedési fázist. Az első kép tulajdonképpen egy barátkozós helyzet, aminél macska és leendő gazdája keresik egymással a kapcsolatot, majd a cica mindent megtesz annak érdekében, hogy magára felhívja a figyelmet. A harmadik kép az, ahol tulajdonképpen ez a helyzet áttöri a gátakat, és azt a belső fegyelmet és rendet, hogy elmentem a piacra vásárolni, nem macskázni akarok, különben is mit szól hozzá Mammucs, ha hazaviszem ezt a cicát. Mind a három kép jól meséli a maga történetét, és jó ívet ad, és nyitva hagyja a kérdést, hogy mi is a megoldás, mi lett a vége ennek a helyzetnek. Esztétikai kérdésekről kell most beszéljünk. Mivel fekete-fehér képeket látunk, ezért nagyon nem mindegy az, hogy milyen tónusokkal dolgozunk, a szürke milyen árnyalatai jelennek meg a képen. Itt, ha az első képet megnézzük, látunk két sötétszürke függőleges vonalat, nevezhetjük lábnak is, látunk egy henger-formát szintén sötétebb szürkével, hívjuk ezt macskának, és van egy amorf formánk világosabb-szürkés, fehér színekkel, tételezzük föl, hogy ez valamilyen nájlonzacskó. Mindez egy közép-szürke háttéren van. Ha ezeket megfigyeljük, akkor a macska-forma is, és a lábak is jól elkülönülnek a háttértől, értelmezhetőek a formák, és ez abszolút rendben van. Mind a két képalkotó elem kompozícióban is helyén van, és jól szerepel. Az első két képnél ami számomra kérdéses, a nájlonzacskó szerepe. Igen, az nem baj, hogy az ember érzékelteti azt, hogy itt egy vásárlási helyzet van, hogy nem kifejezetten a macskával akartam én foglalkozni, de ez akkor tud jól működni, ha esztétikailag az a forma is helyén való, amit ez a nájlonzsák képvisel. Most, ha megfigyeljük főleg az első képet, akkor ez, mivel centrálisan van elhelyezve a képen, ezért nagyon elvonja a figyelmet, határozottabb, jelentősebb jelenléte van, mint annak a két szereplőnek, akik körül a történet mozog. Ha ezt a csupán formai és esztétikai megfejtést próbáljuk értelmezni, akkor ez a nájlonzsák nincs a helyén. Ebben a formában, ahol ő a valóságban megjelenik, a szürke árnyalataival tulajdonképpen nem is lesz a helyén, mert ez a fehér forma zavaró és kopogó, elvonja a figyelmet, és akárhova is tennénk a képen, lényegesen erősebb jelenléte lenne, mint bármi másnak, ami a képen szerepel. Ha az ember fölkészül az ilyen helyzetre, és föl kell készülnie, mert nála van a fényképezőgép, akkor nem árt, ha beszerez valami hagyományosabb kosarat, és azzal megy ilyen túrára, mert arra kell számítani, hogy esetleg bármilyen helyzetben a kosárnak lehet, hogy szerepe lesz. Egy ilyen nájlon ronda, vásárlási helyzetben ritkán tudom azt elképzelni, hogy ez esztétikailag és formailag olyan értéket képviseljen, ami üzenetként jól megáll a képen. Tehát tessék beszerezni egy kosarat, és azzal járni vásárolni, piacozni, mert bármilyen helyzetben elő tudod venni, ott maradhat a képen, senkit nem zavarna. A hármas kép az, ami mentes ettől a helyzettől, ami nagyon is személyes üzenet, nagyon szubjektív a kameraállás is, és az egy bemozdult képet látunk egy hosszabb expozíciónál. Itt csak a forma és a mintázat az, ami beazonosítja, hogy ez ugyanaz a cica a szereplő, mert egy amorf formát látunk, és nincsenek rajta semmilyen jellegzetes alkatrészek, nincs szeme, szája, bajsza, füle sem, csak a fejének a hátsó része és a testéből egy darab. Mégis nekem ez a kép fontos ehhez az egészhez, még akkor is, ha nem vagyok benne teljesen biztos, hogy optimális időpontban készült a felvétel, mert kell az a személyes helyzet is, hogy nem maradt Ágnes érintetlen ettől a történettől, tehát érzelmileg őhozzá ez valamilyen szinten közel került, de itt egy picit korábban kellett volna exponálni, arra kellett volna figyelni, hogy a cica a kamerával is próbáljon kommunikálni, mert azzal együtt a nézővel is kommunikál. Most ennél a képnél nem eldöntendő az, hogy most egy barátkozás kezdete van, vagy menekülőre fogta a macska a dolgot. Erre is figyelni kell, hogy mikor exponálok, tizedmásodperceken múlhatnak a dolgok. Összességében véve ez egy jó megoldás, érdekes a felvetés, nagyon izgalmas és személyes. Az a formai probléma, amit jeleztem, egy csillagot mindenképpen levon ennek az értékéből. Kettő csillag megvan, de várnék Ágnestől erre még egy ismétlést úgy, hogy készüljön erre a helyzetre. Ez a cica valószínű, hogy ott lesz még, tehát esetleg előre lehet erre számítani, hogy akkor milyen cipőt, ruhát veszek, hogy az hogy fog kinézni a képen. Nem baj az, ha az ember ezekre előre fel tud készülni, nem minden a talált helyzet. Ebben a helyzetben még akkor is ott lesz az esetlegesség bája, ha készülünk a szituációra. (hegyi)
értékelés:

Első csendéletem.

Annak kifejezetten örülök, hogy Ágnes ezzel elkezd foglalkozni, hogy mit keres nála az én gyertyatartóm, azt nem tudom, ez izgalmas. A kompozícióval kezdem: a hármas egység egy jól mozgatható térrendezés, stabil, biztonságos ügy, ennek örülök, hogy ezt a hármas egységet megtaláltad, nevezetesen a gyertyatartó, a kereszt és a kis váza. Tudatosan nem beszélek arról a díszgyertyás fekete gömbről, mert tömegelhelyezésében az is a kereszthez tartozik. Ami a képen fellelhető tónusokat illeti, azokkal is egyetértek, az anyagmegválasztás jó. Jó a kis közép-szürke tónusú váza, jó a nagy fekete gömb is, és jók a sötétszürke függőleges vonalak is. A világítással lehetne még játszani, itt most két irányt látok egyszerre: az egyik egy belső fény, ami valószínűleg egy ablakból, érkezhet, a hely is jó, tulajdonképpen jó bázisa lehet egy csendéletnek, de itt vannak ezek a belső fénytől való szórt fények, és vannak a konkrét fényeink a két gyertyával. Most azért nincs eldöntve, hogy mi az irány, mert az egyik egy maszatosabb árnyékot ad, a másik egy kopogósabbat. Egyik sincs határozottabban megmutatva. A falon elkezdődik valami a kereszttel, a Fény és árnyék lecke ezért lehet fontos, hogy ezeket a megfigyeléseket utána a csendéletébe belekomponálja. Két határozott pontszerű fényforrásból mindig érdekes áttörések, felületek jöhetnek létre az árnyékokban, ebből egy kicsit kimarad ez a kis havasi gyopár, ő most benne van a kompozícióban, de a játékban nem nagyon. Az is fontos, hogy milyen tárgyakat teszünk a képre. Van egy keresztünk, ez egy nagyon határozott üzenet. Ez egy feszület, ami figurális ábrázolás is, és egy erős vallási szimbólum. Innentől kezdve túl sok duma nincs, mert az ember vagy a vallási értelmű megközelítést erősíti, vagy szembemegy ezzel, és egy homlokegyenest másik irányt mutat, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, vonzza a tekintetet nagyon erősen. Ahhoz, hogy ennek az erejét csökkentsük, lényegesen határozottabb tárgyakkal, méretben is nagyobb tárgyakkal lehet ezt valahogy tömegében visszahúzni, itt a jelentéstartalomról beszélek most. Ami a formai megfeleltetés, abban is a kereszt egy nagyon kopogós forma, amin a gyertyatartó próbál lágyítani, ami nem baj, mert ez egy abszolút érthető és jó irány, csak aztán ebből a dallamfutamból kikandikál formailag is ez a kis virág. Lehet, hogy a kevesebb több lenne, ha a kereszttel meg a két gyertyával dolgozunk, és a virágból csak jelzésértékkel hagynánk, úgy más irányt vehetne ez az egész. Ágnes, folytasd ezt a csendéleti játékot, erre mindenképpen megvan egy csillag a kezdés miatt, és amiatt, hogy ez egy jó ötlet, de én most segíteni szeretnék abban, hogy ha lehet, akkor a keresztet felejtsd el. Azért, mert olyan szinten földobtad magadnak ezzel a labdát, hogy ember legyen a talpán, aki egy keresztből jó csendéletet tud varázsolni, ahhoz tényleg olyan manifesztumok kellenek, koponya, lúdtoll, stb, el kell kezdeni archaizálni erőteljesen, hogy létrejöjjön egy üzenet, vagy pedig valami nagyon profán dologba visszük bele, de az szerintem a te habitusodtól távol áll. Ha ezt az irányt szeretnéd követni, értelmezés szempontjából, tehát a hitbe, a gyászba, az emlékezés irányába szeretnél elmozdulni, akkor is talán a kereszt helyett valami más, személyesebb szimbólumot hoznék be a helyedbe. Ha a csendéletet szeretnéd gyakorolni, akkor van két tökéletesen rendben lévő gyertyatartód, lehet, hogy abból a fekete gyertyatartóból a gyertyából még egy annyit le kellene égetni, hogy annyira ne lógjon ki, és akkor elindulhat valami. A kis virág a vázával rendben van, de kell keresni hozzá olyan tárgyakat, amik stílusában rímelnek. Itt nagyon fontos szó a stílus, mert vagy párhuzamosan futok ezzel az üzenettel, vagy ellenpontozom, de ennek a döntésnek nagyon határozottnak kell lennie. Egy javaslat még: ha ezt a hátteret akarod használni, maga a fal gyönyörű, a parkett szegély nem biztos, hogy annyira erős, ide lehet, hogy valami párnát, textilt nem árt odatenni, lehetőségek szerint valami spontánnak tűnő gyűrődéses megoldást. Például ehhez az egészhez egy brokátszerű csillogós anyag lehet, hogy jobbat tett volna, mint alap. Szeretném, ha dolgoznál ezzel, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Tél és Tavasz találkozása.

Annak nagyon örülök, hogy Ágnes egyre többször fedez föl magának olyan szituációkat, amelyek mindenki életében ott vannak, és kézközelben, szemközelben vannak, mégsem biztos, hogy mindenki hagy magának annyi időt, hogy rácsodálkozzon ezekre, nemhogy annyit, hogy le is fényképezze. Ez nagyon jó. Itt, ami Ágnesnél szerintem most a következő lépcső lesz, és amiben szeretnék neki segíteni, az esztétikai megközelítés. Azt most már egyértelműen kimondhatjuk, hogy Ágnes azon a lépcsőn túl van, hogy nyitott szemmel járjon a világban. Más a fotós szeme, mint az átlagemberé, máshogy értékel, másra villan rá a tekintete. Most jön az a lépcső, amikor Ágnesnek azokat az élményeket, amelyek érik, úgy kell képpé komponálnia, hogy minden egyes képalkotó elem jelentéssel bír, és mint egy zeneművet, ezt meg kell tudnunk komponálni, le kell tudnunk tisztázni, nyugtatni az adott helyzetet, avagy egy túlságosan steril és háborítatlan szituációt fel kell tudnunk borzolni, a kézjegyünket el kell tudnunk helyezni. Itt van most ez a helyzet, nagyon szépek ezek a rügyezésnek induló faágacskákra ráfagyott megolvadt hólé formái, csak itt megint az a helyzet, hogy találunk formákat, itt most három meghatározó formai jegy került egy képre, és ezeknek az aránya, ezeknek a viszonya egymáshoz esetleges. Van egy plafonunk, ami határozott formát mutat ezekkel a vízszinteseivel, amik perspektivikusan megmutatkoznak, van maga a faág forma, ezek kicsit enyhén ívesek, de azért kicsit szögletes ívekkel rendelkeznek, és vannak ezek a gyönyörű, elfolyó, mégis a pillanatba dermedt jégcsap formáink. Ezeknek a viszonyát kell meghatároznunk. A plafon adott, a jégcsap adott, amivel tudunk játszani, ezek a kis rügyformák. Az, ami nem fontos, azt onnan le kell szedegetni, kisollóval, kisbicskával letörögetni, nem lesz annak nagyon nagy baja, majd nő helyette másik, de itt most vannak olyan formák, amelyeken nem szerepel ez a jégcsapmotívum, és nem is hozhatóak képileg, mint fő ellenmotívum hangsúlyos szerepbe, mégis ott vannak, és zavarják ezt az egészet. Amikor azt a szót használom, hogy lenyugtatni egy kompozíciót, akkor ez azt jelenti, hogy lehetőségeink szerint azokat a jeleket megpróbáljuk kiszűrni, amik a mi ellene dolgoznak a mi kompozíciónknak. A kép fölső részénél, a háttérben vannak olyan kis ágacskák, amik elég kuszák. Ezeket ha elkezdjük kiszedegetni, akkor máris előrébb jutunk. Ha ez megvan, akkor megint ott a kérdés, hogy nem biztos, hogy a fogacskák optimális helyzetben vannak, tehát megpróbáljuk elmozgatni, hogy a plafonhoz képest hogy mutat jól. A plafon adott, és ehhez képest az ágak mozdíthatóak. Persze óvatosan kell dolgozni, hogy ne törjenek le ezek a szépségek, de ez egy ilyen meló. Aztán egy teljesen másik irány az, amikor az ember azt mondja, hogy én ezeket hazaviszem. Van nála kisszatyor, kisdoboz, levágja, belecsomagolja, hazasiet, és otthon gyorsan megcsinálja, a saját környezetébe beemeli ezt, keres hozzá valami hátteret, valami párhuzamot, és ott csinál egy kompozíciót. Ágnes, azt mondom, hogy ezek azok az irányok, amibe el kellene mozdulni, mindehhez az tartozik hozzá, hogy akár ha könyvtárba elmegy az ember, akár ha az interneten elkezd keresgélni az ember, érdemes megnézni, hogy mit csináltak fotósok, festők. Hans Arpnak hívják azt a festőt, aki ilyen formákat festegetett, érdemes megnézni őt például. Azért érdemes minél több ilyet raktároznia az embernek a fejében, hogy amikor találkozik egy ilyen dologgal a valós természetben, megtalálja a párhuzamot, és azzal el tudjon kezdeni dolgozni. Ez lenne egy irány. Maga az ötlet jó, én azért vagyok szigorú Ágnessel, mert itt most már nem arról van szó, hogy most három csillagot kapjunk, vagy kettőt, és akkor bátorságot gyűjtsünk a munkához, ez most már megvan, itt arról szól a dolog, hogy Ágnes egy magasabb osztályba lépett, ezt ő saját maga érte el azokkal a képekkel, amiket beküldött. Ebben a magasabb kategóriában most már más arányokban értékelünk, ez most egy egy csillagos megoldás az ötlet miatt. A kivitelezésbe bele kell vinni a játékosságot és a kompozíciós szigort. (hegyi)
értékelés:

Megérkezett ide Ágnes ezen a dombon. Vicces kép, de most megint szigorú leszek: Ágnes, ezen már túl vagyunk. Ez így primér. Nem akarom elvenni a kedved attól, hogy vicceskedj, mert a viccesség fontos, és van is ilyen leckénk, de most ennél a munkánál nem látom azt, hogy ez továbblépés lenne az utadon, azon kívül, hogy fekete-fehér. Visszaadom ismétlésre, mert ez az egész helyzet nem áll össze ennél a képnél. Ha landoltunk, akkor gondolom síelés, tehát hiányzik valami manifesztum. Ha meg csak eljátszom ezt az egészet, akkor erősebb gesztusokat kell használni, vagy a környezetet, a helyszínt kell úgy megválasztani, hogy az maga humoros legyen, hogy én ott akarok síelni síléc meg síbot nélkül. Izgalmas lehetne az a hosszú árnyék, azzal lehetett volna játszani, hogy másról beszél az árnyék, és más mozdulatot hoz, mint amit te a valóságban, de most ez sem jön létre. Ismétlés. (hegyi)

Strand télen is.

Minél több képet kapok erről a strandról, annál inkább meggyőződök arról, hogy ez egy olyan hely, ami ilyen premierplánban megmutatva nekem kevésbé izgalmas, mint a részletei. Gyönyörű fényjátékok vannak ezen a felületen, bármelyik medence belső felülete, és az ott létrejövő árnyékok gyönyörűek, de így egészben nekem kicsit olyan, mint egy térképfelvétel, mint egy leltár, de nem tud érzelmileg hozzám közel kerülni. Ha ebben a képhatárban dolgoznék, akkor is meghoztam volna azt a döntést, hogy a másik kerítésnél vágnám a képet, a medenceszélnél, a fölötte lévő rész már nekem nem kell. De fölhívnám Ágnes figyelmét egy részre, ami egy csík, viszont rendkívül izgalmas: az az árnyékrész, ami a kerítésnél létrejön, és amiben az alkotó is megjelenik. Ez ennek a képnek mondjuk egy-hatoda lehet, de az a csík nekem ott zseniális, én azzal kezdtem volna el dolgozni. Nem kötelező ezt elfogadni, most ennél a képnél egy kicsit szét van darabolódva ez a helyzet. Erről nem biztos, hogy az alkotó tehet egyértelműen, mert lehet, hogy ebből nem lehet sokkal többet kihozni, bár lehet, ha még egy 5-10 percet vártunk volna, akkor lehet, hogy még hosszabbak az árnyékok, és akkor átbillen ez az egész a szabdaltságával valami absztraktba, de most valahogy nem érzem ezt megnyugtatóan késznek, mint kompozíció. (hegyi)
értékelés: