Eresz

Volt már egy ilyen esőcsöpögéses képmegoldás itt az Estiskolán, ott több képen keresztül csöpögött a víz, az egy izgalmas ötlet volt. Itt most ennél a képnél több problémát látok. Egyrészt kicsit dőlünk jobb irányba, másrészt az a szürrealitás, ami ebből a szerintem félig befejezetlen esőcsatornából adódik, az most ebben a képkivágásban nehezen értelmezhető. A Mozgás leckére jó lenne a megoldás, az, hogy a vízcseppeket próbálom elkapni, de a háttér olyan szinten zavaros, hogy ez most levon ennek az értékéből. Ez most olyan, mintha egy tanulmány lenne, hogy mit fogok megcsinálni, ha egyszer odajutok, és találok egy jobb helyszínt. Én tanulmánynak ezt abszolút elfogadom, de leckemegoldásnak formai okokból nem igazán megfelelő. Ismétlés. (hegyi)

Fenyves

Olyan ez nekem, mint egy rendezett mese illusztráció. Ha Ágnes is egyetért, akkor lehet, hogy ez Illusztráció leckében jobban megállna a lábán, ha volna hozzá valami történet, de nekem az jut eszembe, hogy voltak nekem gyerekkoromban ilyen mese diafilmjeim, és abban voltak hasonló színű és érzetű képek. Itt most van egy színprobléma ezzel is, hasonlóan a Gerlei fotójához. Kicsit elmentünk a kékekbe. Itt most két eset lehetséges: nem ragaszkodom mindenáron a színhűséghez, el tudom fogadni, akkor, ha annak van indoka. Most ezzel ellentmond a háttér történése. Az, ami a lemenő nap sugarainak utolsó kis ereje a dombok mögött nekem most másról mesél, mint amiről az előtérben lévő fák, és ez a kékes helyzet. Ezek nem nagyon erősítik egymást. Ez olyan nekem most, mint egy színpad, de a színpadon egyelőre még várjuk azt, hogy bevonuljanak a szereplők. Még nem jöttek elő, ülünk a nézőtéren, és várjuk, hogy kezdődjön az előadás, de ez az előadás még nem történt meg. Ez egy szép kép, de ezek miatt most ez egy egy csillagos megoldás. (hegyi)
értékelés:

Szobában

Én ezt a képet áttenném a Humor kategóriába, ha Ágnes megengedi. Azt kérem, hogy készítsen magáról egy egész alakos önportrét. Nem azért, mert ez a kép rossz, mert ez a kép nagyon jó. Azt gondolom, hogy ennek az egész óriásos vonalnak, amivel kísérletezik Ágnes, ez az egyik csúcspontja, még azt is mondhatom, hogy ez az, Ágnes, ezt kerestük, megtaláltuk. Sikerült a kamera nézőpontjával és elhelyezésével elérni azt, hogy úgy tekintsünk rád, mint óriásra, miközben aki élőben találkozott Ágnessel, tudja, hogy alapvetően nem egy kosaras alkat, fogalmazhatunk úgy is, picike. Mindezt egy talán 3x4 méteres szobában elérni, az tervezést, előre gondolkodást és gyakorlatokat igényel. Ide csatolnám Diane Arbusnak a fotóját, a Giant című képet, amire nagyon jó reflexió ez Ágnestől. Mindenféleképpen megvan a három csillag a képre, csak a leckebesorolással nem értek egyet. Nekem ez inkább humoros. Ez nem baj, még akkor sem, ha egyébként Ágnes mindent megtesz annak érdekében, hogy a humor mellett saját magával önironikusan nézzen szembe. De a hármas lecke picit másról szól, az még mindig a bemutatkozás. Ne szaladjunk ennyire előre témaválasztásban. (hegyi)
értékelés:

Ketten

Nagyon szeretem ezt a képet, a két kép - az első és a második lecke megoldása - egymásra rímel, egymásra felesel. Ez a kép talán nekem még személyesebb a tükröt tartó kéz miatt. Jó az irány, amit talált magának Ágnes, ugyanis a tükörnek megvan az a fajta tulajdonsága, hogy eleve egy két dimenziós képet mutat abban a három dimenziós világban, amiben mi vagyunk. Tehát már eleve egy transzpozíció. Az nem árt, ha az ember ezekkel tisztában van már exponáláskor. Segítség ez, tehát jónak tartom ezt az irányt, és amit az előző képnél elmondtam, az ennél a képnél is igaz a hátteret, és mindent illetően. A három csillag megvan erre a képre is, de ami miatt azt mondom, hogy én várnék még egy megoldást a kettes leckére, az az, hogy azért ebben is picit benne van az első leckének a hatása, nem csak abban, hogy hasonló környezetben, hasonló eszközöket használ Ágnes, hanem abban, hogy egy önportré ennél talán egyszerűbb megoldás. Itt most azon van a hangsúly, hogy az önportréval, a bemutatkozással, mivel van egy első leckénk, amin nem kell szerepelnie az arcnak, sőt nem szerepelhet, azért az önportrénál nem árt, ha szembenézünk önmagunkkal, és az arcunkat megmutatjuk. Azzal nincs baj, ha ez egy tükörben történik, és az se baj, ha a tükör torzításai miatt a kép is torzul, de én még várok egy képet Ágnestől ahhoz, hogy ezt a leckét is megoldottnak tudjuk. (hegyi)
értékelés:

Tükör

Ágnes egy izgalmas játékot kezdett ezzel a kis piperetükörrel, üvöltenek ezek a rózsaszínek. Még az sem igazán baj, hogy a háttérben ez a pokróc szerepel, mert ezekkel a formákkal, ami a körforma, ami a tükröt körbefogja, jól felesel ez a négyzetes háttér minta, pop-artos érzésem van tőle, és az is jó, hogy Ágnesből ugyan látunk darabokat, de mégsem. Aztán az ember, mint egy ilyen tili-tolis puzzle játékot, összerakhatja fejben, hogy akkor hogy is nézhet ki Ágnes. Ezt egy jó elgondolásnak tartom, tetszik is a kép, és Ágnes ezzel a képpel teljesítette az első lecke Önportré arc nélkül feladatát. (hegyi)
értékelés:    

Színek nélkül

Ez egy jó fotográfia, nagyon kedvelem, legfőképpen azért, mert egy viszonylag egyszerű eszközzel sikerült Ágnesnek megmutatnia valamit. Talán ha egy kicsit lejjebb kerülünk, közelebb a földhöz, akkor lehet, hogy ez az egész egy más perspektívába, más helyzetbe tud kerülni. Ha ez csak egy erdei részlet lenne, és nem lenne benne a kerítés, és nem lenne benne az a nagyon fekete rész a közepén, akkor a többi, az ágak és az út önmagában tökéletesen rendben lenne ebben a képkivágásban is. Viszont ettől, hogy ezek ott vannak, és határozottan jelen vannak, ezek elkezdik a szemet vinni befelé, de most valahogy a szemem följebb akar menni, mint ahol ezek a jelek vannak. Bár a perspektivikus rész is, és ez az egész fekete részlet hasonló irányba vinne, mégis valahol föntebb keresem a fókuszpontot. Ott meg beakadna a fejem. Vagyis ha mennék, és ebben a magasságban mennék, akkor valószínű leverném a fejemmel ezeket a havas ágakat. Kettő csillag, de a kép tetszik. (hegyi)
értékelés:

Üdvözlet fentről

Kellemes Telet Mindenkinek!

Köszönjük ezt az üdvözletet, nagyon örülök neki. Az a problémám ezzel a képpel, hogy három jól érzékelhető, és jól elkülöníthető képösszetevőből áll. Az egyik a modell. A modellnél valami árnyékot vet. Hogy ez a saját válla, vagy valami más tárgy, ezt nem tudom, de ez az árnyék elég csúnyán vágja szét az arcot, de nagyon személyes és jó az, ahogy a kamerába tekint. Van egy hátterünk, ami behatárolja időben és térben azt, hogy hol készül ez a kép. A kettő között van ez a rács, ezek a farönkből épített valamik. Ahhoz, hogy értelmezni lehessen, hogy ez micsoda és miért kerül oda, túlságosan szűk a vágás. Abban sem vagyok biztos, hogy ez nem lett volna megoldható enélkül, hogy Ágnes úgymond a világ tetején üdvözöl minket. Most azáltal, hogy ide bekucorodtunk, és ez így készül, ahogy, ez a két függőleges, és egy vízszintes valami szétdarabolja a képet. Az árnyék az arcon, és ez a darabolás kettő együtt sok. Ágnest össze tudom kötni a háttérrel érzelmileg is, és értelmileg is, de nem tudom ezt a közbülső helyzetet hova tenni. Ismétlés.

Fa-sors

Egy régi leckém ismétlése.

A képet nagyon kedvelem, de nem tudom a Tisztelet-búcsúzás-gyász kategóriába elfogadni, mert teljesen másról szól ez a lecke. Akár a Természetfotó leckébe, vagy bármi másba szívesen áttenném. Én szeretném, ha Ágnes nem akarná megkerülni ezt a leckét, hanem a saját élményeibe próbálna feloldódni, és abból próbálna nekünk mutatni valamit. Viszont a képet én nagyon kedvelem, azért mert úgy indul, mintha egy képeslapot látnánk, és aztán az ember egyszer csak rádöbben, hogy mi is az, ami itt terítékre kerül. Ami egy kicsit a kompozíciónál problémás, és ezen lehetett volna elgondolkodni, hogy melyik utat választjuk, az arány, a kép fölső és alsó része között. Most ez majdnem 50-50 százalékban van, itt a bizonytalanságot a hó vastagsága kelti, hogy most körülbelül 50 százalék-e, de nagyjából sikerült ezt eltalálni. Csak ezzel az a baj, hogy az ilyen helyzeteknél mindig egymáshoz kapcsolódó, de egymásnak ellentmondó világot mutatunk meg, ezért nem árt, ha az alkotó a saját nézőpontját azáltal közli a közönséggel, hogy meghoz egy döntést, hogy engem az érdekel, ami a háttérben történik a fákkal, és elvarázsolnak ezek a havas mesebeli facsoportok, vagy pedig a pusztulás érdekel, ami tulajdonképpen egy bizonyos értelemben természetes is, hiszen az erdők, a fa felhasználása érvényes történet befejezés. Bármelyiket is döntöm, arra kell tennem a voksomat utána. Nagyon szépek azok a játékok, amik létrejönnek ezen a farakáson, főleg ezekkel a hósapkákkal. Én azért nem mondom el, hogy én mit döntenék, mert nem én készítettem a képet. Ezt a döntést Ágnesnek kell meghozni. Itt érzek egy bizonytalanságot. Bármelyik érvényes lehet, és az utána indokolódik is a kompozíció által. Erre most egy csillagot adok, azért mert szeretném, ha ezen elgondolkodnál, és utána ennek valamilyen megoldását küldenéd nekünk. (hegyi)
értékelés:

Vonalak közt

Ez egy három csillagos kép. Azért örülök ennek az egésznek, mert Ágnes elkezd olyan dolgokkal is foglalkozni, amik az egyik legmagasabb szintje az alkotás folyamatának, amikor az absztrakcióval, az absztrakción keresztül próbálunk meg érzelmeket közvetíteni. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez a Tökéletesség leckébe való, tőlem át is tehetjük az új leckék közül valamelyikbe. A lényeg az, hogy egy olyan képet kapunk, ami nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, és mégis úgy archaizál, hiszen a cianotípia nagyon hasonló színvilágot tud hozni, hogy közben nem azt gondoljuk, hogy Ágnes valamit akarna imitálni, hanem valami nagyon egyszerű, keresetlen eszközt használ, és én ezt abszolút el tudom fogadni. Miközben ez a kép működne fekete-fehérben is, ezek a kék színek behoznak az egészbe egy olyan távolságtartó szemléletet, amivel az a konkrétság, ahogy az exponáló személy megjelenik a képen, veszít ebből az erőből, és egy grafikai formává válik, részévé válik annak a térjátéknak, amit ezek a párhuzamosak, a villanydrótok árnyékai mutatnak. Én ennek nagyon örülök, Ágnes még keresse ezeket a dolgokat a környezetében, mert millió ilyen helyzetet találhat, ha erre rááll a szeme. Próbáljon meg ezzel dolgozni, mert van ilyesmi leckénk is. De Ágnesnek is azt mondom, hogy ha lehet, jó lenne, ha ő is elkezdené az első leckétől megoldani a feladatokat. (hegyi)
értékelés:

Havas (ismétlés)
Havas (ismétlés)
Havas (ismétlés)

Az előző képsorhoz képest szerintem nagy előrelépés történt azzal, hogy Ágnes egyrészt koncentráltabban közelített ehhez a munkához, másrészt jót tett ezeknek a képeknek a fekete-fehér. Talán annyit tudnék hozzáfűzni még, hogy az első képpel van még egy kicsi bajom, mert úgy érzem, hogy ez nagyobb teret elbírt volna, főképp arra, amerre a csúszás történhet. Ugye ez egy csúszda, amin lecsúszunk, és ugye valahová csúszunk, nagyon szűkre van ez most vágva. Így, főleg úgy, hogy a kapaszkodó része, ahol fölmegyünk, nem szerepel a képen, ez így egy csigának is nézhető lenne, vagy bármilyen más amorf formának. Nem biztos, hogy egyértelműen rájön a néző, ha csak ezt a képet látja, hogy miről van szó. A második kép nagyon finom, szép, egy kicsit itt is talán szűkre van szabva. Nekem a harmadik kép tetszik a legjobban, abszolút egyetértek azzal, amit a képen látok. Talán egy foknyit mintha el lenne fordulva az óramutató járásával megegyezően, de ennyi belefér. A harmadik kép az, ami igazán sokat mond nekem. Még egy dolog: ha megnézzük, az első képen a háttérben elképzelhető, hogy valamennyire le van taposva, nyomok vannak, de a második és a harmadik képen az embernek túl sok nyoma nem látszik. Ezekhez a helyzetekhez azért ez is valamennyire hozzátartozhat, hogy nyomot hagyunk. Ebben nem biztos, hogy egyet kell velem érteni, így is abszolút működőképes a dolog, itt nagyon kis dolgokról van már csak szó. Ha van kedve Ágnesnek ezzel még foglalkozni, akkor keresse magát még ezekben a helyzetekben, az irány nagyon jó, többet kellene azért megtudnunk Ágnesről, az ő véleményéről, az ő érzelmi hozzáállásáról, de ez az egész nem rossz irány.
   Az új rendszerben az osztályokat is bevezettük, ez a képsor még ezelőtt készült, nem szeretném erőszakkal ráhúzni erre a rendszerre ezt a házi feladatot, mégis azt gondolom, hogy itt szeretnék erről most beszélni. Ez a képsor nekem már megvan, mint három csillagos képsor, de a leckemegoldás, hogy azt mondjam, hogy a Gyermekkor lecke elfogadásra került, még várnék Ágnestől valamiféle képi megfejtést, mert a 16.-os lecke, Gyermekkor, a saját gyerekkori élményeink, a saját gyermekkorhoz fűződő gondolataink, érzelmeink megközelítéséről szól. Ágnes tudja, hogy mennyire valós, amit itt látunk, hogy mennyire jellemző ez számára az ő gyermekkorából, de én azt gondolom, hogy ez még pontosítható. A három csillag megvan, de maga a lecke még visszaadásra kerül továbbgondolásra, ahhoz, hogy ezt teljesített leckének tekinthessük. (hegyi)
értékelés:

Óriás (ismétlés)

Beszéltünk az előző képnél arról, hogy az ilyen gesztusrendszerekben mennyire fontos az, hogy mindig legyen valamilyen viszonyítási alap, amitől nem csak bemondásra hisszük el azt, amit a szerző mutatni akar, hanem a kép önmagáért kell, hogy beszéljen. Ez itt már jó irány, hogy a fák, a háttérben lévő házak megjelennek, és mérhetően összehasonlíthatóak az alkotóval. Azért én még mindig azt mondom, hogy ez nem rossz, nem rossz, de még mindig van mit javítani rajta. Itt a világításra hívom föl Ágnesnek a figyelmét. Az a fényviszony, amit itt most megtalált, ez valószínű, hogy ebben a téli időszakban valami késő délután felé közelítő idő lehet, amikor már lefele megy a napsugár, ezek a súrlófények nem nagyon szerencsések az arcon. Ha jól megnézzük, akkor most a szeme helyén két fekete lyuk van, a tekintet nem jól látható, amihez képest viszont az arc túl van világítva. Biztos nem könnyű ezt úgy megtalálni, hogy én magam is jól mutassak a képen, meg a háttérben is ott legyen a kis falu, meg még ráadásul fény is legyen rajtam, de ezen azért volna mit csiszolni. A másik része a dolognak az, hogy valahogy ezt az egész játékot az buktatja le, hogy ez az előrehajoló, kicsit tornász-lányos beállás nem egészen az óriásokra jellemző. Persze be kell férni a képbe, de amikor az ember, túl magas, itt tudnám hozni példaképpen Diane Arbus egyik képét, aki konkrétan lefényképezett egy óriást, aki a szüleivel találkozik. Ez egy nagyon magasra nőtt fiatalember, és a szülei normálméretűek, 160-170 cm körüliek, és élik a maguk kis világát. Ez egy enteriőr, ahol a kis bútorok között, a normál méretek között ott van egy fiatalember, aki csak úgy fér be, hogy meghajlik, mert különben beverné a plafonba a fejét. Ezt a meghajlást, amit azon a képen látunk, tanulmányként nem lenne rossz, ha Ágnes megnézné, azért, hogy lássa, hogy ha valaki valahol nem fér be, akkor nem derékból kezd el először hajlani, hanem nyakból, fejből. Biztos látott ilyet a metrón, buszon, amikor ilyen kosaras fiatalemberek fölszállnak, hogy ők is úgy próbálnak elférni, hogy hosszú távon nem egy könnyű dolog, hogy derékból próbáljuk magunkat megtartani, hanem a fejét biccenti először, ha az nem elég, akkor egészen behúzza a vállához. Szóval a gesztuson, magán még lehet egy kicsit változtatni, mert ez most olyan, mintha Ágnes elvesztette volna a kontaktlencséjét, és keresné a fűben. Tudom, hogy ez már az ismétlés ismétlése lesz, de a kérdés érdekes, én szeretném, ha Ágnessel a végállomásig el tudnánk jutni ezzel az ötlettel, ha már egyszer ezt ő fölvetette magának. Ezen még lehetne dolgozni, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Vége 1

Utólag tudtam meg, hogy ez egy képsor akart lenni, és ezt egybe kellett volna föltennem. Ezt az értékelést valamelyikhez odatesszük. Azért szeretem ezeket a képeket, mert egy más attitűd. Ebben benne van Ágnes véleménye és viszonya a gyerekkorhoz. Ezt kértük mi számon a leckéknél, hogy engem nem az érdekel, hogy hogyan kell röhögős képet csinálni a Gyerekkor leckére, azt majd tessék beküldeni Portré leckére. Engem az érdekel, hogy mi a ti viszonyotok, hogyan gondolkodtok a gyerekkorról. Ebben az a jó, hogy itt most a fölső gépállás nagyon sokat segít. Ez elidegeníti ezt az egészet, távolságot hoz, és úgy érzem magam, mint amikor egyszer visszavetődtem Lőrincre, ahol én a gyerekkoromat töltöttem nagyanyámnál. Elmentem a nagyjátszóra, mert volt kisjátszó, meg nagyjátszó, és voltak ott hinták, ahol emlékszem, hogy nagyon sokat dumáltunk, meg hintafogóztunk, de már bele se fértem, nem hogy ott még elkezdjek hintázni. A lábamat is félguggoló pózba kellett raknom, és utána úgy kellett kifeszegetni engem a hintából. Ez nagyon elszomorított. Szóval ez a jó, hogy ott állok a kis csúzdánál, látom, hogy a többi gyerek ott le szokott csúszni, és nekem egyetlen vigaszom van, hogy télen az emberek kevésbé csúzdáznak. Csak ezért nem néznek engem hülyének, hogy most nem csúszok le. Egyébként azért nem csúszok le, mert már nagy lakli vagyok, és nem gyerek, de azért az élmény még kellene. Ugyanez igaz a második képre, hogy ugyanaz a farönkök, amiken ugrójátékokat csináltunk, és hogy ki tud végigmenni rajta anélkül, hogy leessen, ezeket egy felnőtt nézik, hogy mik ezek a kis vackok. Gyerekként ezek óriásiak voltak. Aztán a leszakadt hinta a végére abszolút jelentéssel bír. Picit nekem érzelmileg sok is ez, kevesebb is elég lenne, de el tudom fogadni. Én ebből nem a leszakadt hintát vettem volna, hanem ezt is fölső gépállásból csináltam volna, a hóban lévő lánc izgatna. Itt azt érzem, hogy túlságosan meg akartad magyarázni, hogy mit látunk. Talán bátrabb lehetsz abban, hogy bízz a nézőben, hogy az első két kép után egy utolsó asszociációként lehet, hogy elég csak a lánc, és az a szép sárga műanyag. Sőt, megnézném ezeket majd ha ismétled fekete-fehérben is. (hegyi)
értékelés: