Olyan ez nekem, mint egy rendezett mese illusztráció. Ha Ágnes is egyetért, akkor lehet, hogy ez Illusztráció leckében jobban megállna a lábán, ha volna hozzá valami történet, de nekem az jut eszembe, hogy voltak nekem gyerekkoromban ilyen mese diafilmjeim, és abban voltak hasonló színű és érzetű képek. Itt most van egy színprobléma ezzel is, hasonlóan a Gerlei fotójához. Kicsit elmentünk a kékekbe. Itt most két eset lehetséges: nem ragaszkodom mindenáron a színhűséghez, el tudom fogadni, akkor, ha annak van indoka. Most ezzel ellentmond a háttér történése. Az, ami a lemenő nap sugarainak utolsó kis ereje a dombok mögött nekem most másról mesél, mint amiről az előtérben lévő fák, és ez a kékes helyzet. Ezek nem nagyon erősítik egymást. Ez olyan nekem most, mint egy színpad, de a színpadon egyelőre még várjuk azt, hogy bevonuljanak a szereplők. Még nem jöttek elő, ülünk a nézőtéren, és várjuk, hogy kezdődjön az előadás, de ez az előadás még nem történt meg. Ez egy szép kép, de ezek miatt most ez egy egy csillagos megoldás. (hegyi)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet, a két kép - az első és a második lecke megoldása - egymásra rímel, egymásra felesel. Ez a kép talán nekem még személyesebb a tükröt tartó kéz miatt. Jó az irány, amit talált magának Ágnes, ugyanis a tükörnek megvan az a fajta tulajdonsága, hogy eleve egy két dimenziós képet mutat abban a három dimenziós világban, amiben mi vagyunk. Tehát már eleve egy transzpozíció. Az nem árt, ha az ember ezekkel tisztában van már exponáláskor. Segítség ez, tehát jónak tartom ezt az irányt, és amit az előző képnél elmondtam, az ennél a képnél is igaz a hátteret, és mindent illetően. A három csillag megvan erre a képre is, de ami miatt azt mondom, hogy én várnék még egy megoldást a kettes leckére, az az, hogy azért ebben is picit benne van az első leckének a hatása, nem csak abban, hogy hasonló környezetben, hasonló eszközöket használ Ágnes, hanem abban, hogy egy önportré ennél talán egyszerűbb megoldás. Itt most azon van a hangsúly, hogy az önportréval, a bemutatkozással, mivel van egy első leckénk, amin nem kell szerepelnie az arcnak, sőt nem szerepelhet, azért az önportrénál nem árt, ha szembenézünk önmagunkkal, és az arcunkat megmutatjuk. Azzal nincs baj, ha ez egy tükörben történik, és az se baj, ha a tükör torzításai miatt a kép is torzul, de én még várok egy képet Ágnestől ahhoz, hogy ezt a leckét is megoldottnak tudjuk. (hegyi)
értékelés:

Anita, köszönöm szépen.

Kellemes Telet Mindenkinek!

Köszönjük ezt az üdvözletet, nagyon örülök neki. Az a problémám ezzel a képpel, hogy három jól érzékelhető, és jól elkülöníthető képösszetevőből áll. Az egyik a modell. A modellnél valami árnyékot vet. Hogy ez a saját válla, vagy valami más tárgy, ezt nem tudom, de ez az árnyék elég csúnyán vágja szét az arcot, de nagyon személyes és jó az, ahogy a kamerába tekint. Van egy hátterünk, ami behatárolja időben és térben azt, hogy hol készül ez a kép. A kettő között van ez a rács, ezek a farönkből épített valamik. Ahhoz, hogy értelmezni lehessen, hogy ez micsoda és miért kerül oda, túlságosan szűk a vágás. Abban sem vagyok biztos, hogy ez nem lett volna megoldható enélkül, hogy Ágnes úgymond a világ tetején üdvözöl minket. Most azáltal, hogy ide bekucorodtunk, és ez így készül, ahogy, ez a két függőleges, és egy vízszintes valami szétdarabolja a képet. Az árnyék az arcon, és ez a darabolás kettő együtt sok. Ágnest össze tudom kötni a háttérrel érzelmileg is, és értelmileg is, de nem tudom ezt a közbülső helyzetet hova tenni. Ismétlés.

Ez egy három csillagos kép. Azért örülök ennek az egésznek, mert Ágnes elkezd olyan dolgokkal is foglalkozni, amik az egyik legmagasabb szintje az alkotás folyamatának, amikor az absztrakcióval, az absztrakción keresztül próbálunk meg érzelmeket közvetíteni. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez a Tökéletesség leckébe való, tőlem át is tehetjük az új leckék közül valamelyikbe. A lényeg az, hogy egy olyan képet kapunk, ami nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, és mégis úgy archaizál, hiszen a cianotípia nagyon hasonló színvilágot tud hozni, hogy közben nem azt gondoljuk, hogy Ágnes valamit akarna imitálni, hanem valami nagyon egyszerű, keresetlen eszközt használ, és én ezt abszolút el tudom fogadni. Miközben ez a kép működne fekete-fehérben is, ezek a kék színek behoznak az egészbe egy olyan távolságtartó szemléletet, amivel az a konkrétság, ahogy az exponáló személy megjelenik a képen, veszít ebből az erőből, és egy grafikai formává válik, részévé válik annak a térjátéknak, amit ezek a párhuzamosak, a villanydrótok árnyékai mutatnak. Én ennek nagyon örülök, Ágnes még keresse ezeket a dolgokat a környezetében, mert millió ilyen helyzetet találhat, ha erre rááll a szeme. Próbáljon meg ezzel dolgozni, mert van ilyesmi leckénk is. De Ágnesnek is azt mondom, hogy ha lehet, jó lenne, ha ő is elkezdené az első leckétől megoldani a feladatokat. (hegyi)
értékelés:

Beszéltünk az előző képnél arról, hogy az ilyen gesztusrendszerekben mennyire fontos az, hogy mindig legyen valamilyen viszonyítási alap, amitől nem csak bemondásra hisszük el azt, amit a szerző mutatni akar, hanem a kép önmagáért kell, hogy beszéljen. Ez itt már jó irány, hogy a fák, a háttérben lévő házak megjelennek, és mérhetően összehasonlíthatóak az alkotóval. Azért én még mindig azt mondom, hogy ez nem rossz, nem rossz, de még mindig van mit javítani rajta. Itt a világításra hívom föl Ágnesnek a figyelmét. Az a fényviszony, amit itt most megtalált, ez valószínű, hogy ebben a téli időszakban valami késő délután felé közelítő idő lehet, amikor már lefele megy a napsugár, ezek a súrlófények nem nagyon szerencsések az arcon. Ha jól megnézzük, akkor most a szeme helyén két fekete lyuk van, a tekintet nem jól látható, amihez képest viszont az arc túl van világítva. Biztos nem könnyű ezt úgy megtalálni, hogy én magam is jól mutassak a képen, meg a háttérben is ott legyen a kis falu, meg még ráadásul fény is legyen rajtam, de ezen azért volna mit csiszolni. A másik része a dolognak az, hogy valahogy ezt az egész játékot az buktatja le, hogy ez az előrehajoló, kicsit tornász-lányos beállás nem egészen az óriásokra jellemző. Persze be kell férni a képbe, de amikor az ember, túl magas, itt tudnám hozni példaképpen Diane Arbus egyik képét, aki konkrétan lefényképezett egy óriást, aki a szüleivel találkozik. Ez egy nagyon magasra nőtt fiatalember, és a szülei normálméretűek, 160-170 cm körüliek, és élik a maguk kis világát. Ez egy enteriőr, ahol a kis bútorok között, a normál méretek között ott van egy fiatalember, aki csak úgy fér be, hogy meghajlik, mert különben beverné a plafonba a fejét. Ezt a meghajlást, amit azon a képen látunk, tanulmányként nem lenne rossz, ha Ágnes megnézné, azért, hogy lássa, hogy ha valaki valahol nem fér be, akkor nem derékból kezd el először hajlani, hanem nyakból, fejből. Biztos látott ilyet a metrón, buszon, amikor ilyen kosaras fiatalemberek fölszállnak, hogy ők is úgy próbálnak elférni, hogy hosszú távon nem egy könnyű dolog, hogy derékból próbáljuk magunkat megtartani, hanem a fejét biccenti először, ha az nem elég, akkor egészen behúzza a vállához. Szóval a gesztuson, magán még lehet egy kicsit változtatni, mert ez most olyan, mintha Ágnes elvesztette volna a kontaktlencséjét, és keresné a fűben. Tudom, hogy ez már az ismétlés ismétlése lesz, de a kérdés érdekes, én szeretném, ha Ágnessel a végállomásig el tudnánk jutni ezzel az ötlettel, ha már egyszer ezt ő fölvetette magának. Ezen még lehetne dolgozni, visszaadom ismétlésre. (hegyi)