A borvíz sorozatból.

Három képből álló sorozat. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent teljesen értek. Az első kép olyan, mintha egy hordóba folyna a víz, a második olyan, mintha valami medence széle lenne, és ezt igazolja a harmadik kép is a két lábbal, hogy valami medence, vagy tározó szélén ül Ágnes. Ezzel a formai játékkal, ami most létrejön nincs semmi baj, mert az első kép íveire jól válaszol a második kép, amin a fortyogó víz-felszín van, és ezek a formák is organikusan válaszolnak az első képre. A harmadik kép, ami számomra kérdéses azért, mert az első két képhez képest a víz nem olyan nagyon gusztusos. Az első és a második kép abszolút olyan, hogy mernék belőlük inni is, de ha a harmadikat meglátom, akkor visszahőkölök, hogy biztos akarnék-e ezzel a vízzel bármilyen kapcsolatba kerülni. Ez az egy, ami megoldandó lenne ebben a képsorban, de a gesztusok rendben vannak. (hegyi)
értékelés:

Az a bajom, hogy azon kívül, hogy a szürkét értem, és tényleg ott van ebben a dologban egy bohémság, egy ilyen idős emberek huncut összekacsintása, amik meghatóak, és megrendítően jók tudnak lenni, de ezzel nekem van bajom. Itt van egy korlátunk, egy padunk, ezek mind-mind akadályok. A bal oldali modell még viszonylag rendben van, ez az enyhén hátulról fényképezett profil, de a jobb oldali embernél már az arcot se nagyon látjuk, annyira takarja a váll. Én értem, mert a barátságban vannak titkok is, és nem kötelező mindent a nagyvilágnak kitárnunk, de itt ennél a képnél még kellett volna egy keveset ahhoz hozzátenni, hogy magasabbról készüljön el ez a kép, följebb tenni a kamerát. Akkor a belsőséges helyzethez a lábaknak, a kezeknek a megmutatása is valamit hozzáadna. A magasabbat úgy értsd, hogy legalább egy fél méterrel, vagy akár egy méterrel is kellett volna emelni a kamerán, és akkor személyesebb lenne ez a dolog. Így most nekem nem áll össze, sőt, ez így a bizalmatlanságról üzen inkább. Ismétlés. (hegyi)

Nagyon sokat erről a képről nem tudok mondani. Azért nem, mert annyira szűkre vágott minden, hogy az, amit most meg kellene találnom ezen a képen, valószínű nem a képen található. Azok a képalkotó elemek, amik a képen rajta vannak nem elég hangsúlyosak. A pad hátán valami grafitti volt, de lekoptatta az idő, ugyanakkor ez az elkopás nem képvisel esztétikai formát, ez egy sima kopott pad. A háttérben a gyepen nem történik semmi, nincs elhullatva sem egy pénztárca, sem egy madár, se semmi, és a pad felületén sincs semmi, azon kívül, hogy Ágnes odaírta, hogy Ányesz. Ez egy akció, ami akkor lenne izgalmas, ha nyomon követhetném, hogy miután Ágnes ezt odaírta, a következő arrajáró letörölte-e, elolvasta-e vagy nem. Ez csak akkor izgalmas, ha ez az akció végig van követve, ez most itt nem történik meg, ezzel a képpel túl sokra nem tudok menni. Egy papírra is fel lehet írni, hogy Ányesz, de ezzel még nem leszünk közelebb a megoldáshoz. Ha ilyen kevés elemmel dolgozó képet készítünk, akkor ott grammra ki kell dekázni a kompozíciót, flekkeket, tónusokat. (hegyi)

A Szekszárd sorozatból. Bojtár Tamásnak.

Jártam én már Szekszárdon egyszer-kétszer, nem nagyon sokszor, úgyhogy nem tudom megítélni, hogy ez a helyszín mennyire jellegzetes. Ha a kompozíciót, a tömegelhelyezést nézem, akkor nagyjából rendben van a kép, csak abban nem vagyok biztos, hogy aki nem szekszárdi, az ezt tudja hová tenni, hogy most miért pont ez a családi ház lett lefotózva ezzel a fával. Valamennyit biztos jelent a háttérben a templom, de erről a képről nekem hiányzik az az utalás, ami miatt érteném, hogy miért pont itt, miért pont ez, így készült el. Lehet, hogy Ágnes anno Szekszárdon ebben a házban lakott, nem tudom, jelen pillanatban ennek nincs magyarázata, bárhol máshol is készülhetett volna ez a kép ebben a formában. Elhiszem neki, hogy ez Szekszárd, ha ezen túllépek, akkor is kérdés számomra, hogy mit akarunk mondani, miért készült el. Az egy fontos dolog, hogy kommunikáltok egymással, fontos, hogy reakciókat vált ki belőled Tamás szekszárdi napló-sorozata, de az mégsem elég, hogy egy Szekszárdon készült képet beküldünk. A Tamás képein is elindul egy-egy történet, tulajdonképpen a „szekszárdság” nem egy direkt megközelítés a Tamás képein sem. Itt nem látom azt, hogy ez mi más kapcsot is tudna ez a kép mutatni, azon kívül, hogy Szekszárdon készült. Majd ha még itt jársz Magyarországon, akkor menj el Szekszárdra, mert az nem olyan szerencsés, hogy archívból szedd elő a képeket, elindultál te már egy úton, ne hagyd azt az utat félbe. Ismétlés. (hegyi)

A dolog, amit Ágnes itt megfigyelt, abszolút izgalmas, itt a hozzászólásokból tudom, hogy van, aki John Lennont képzeli a képbe, van aki Harry Pottert, mind a két irány jó megfigyelés, ez valószínűleg a szemüveg miatt lehet. Ez azért fontos, mert ezekkel az árnyképekkel mondhatóan évszázadok óta foglalkoznak, akár kávéházi szinten, akár a 20-as években az árnyképes ábrázolások színházi irány is volt, szóval ez egy jó megfigyelés, és nagyon fontos az embernek tudnia azt, hogy adott esetben milyen formák hogyan rajzolódnak át egy ilyen vetített képnél. A kép nagyon erős, nagyon jók ezek a kis tulipános virágos falvédőminták. Kettő problémám van: az egyik a kép, ami belóg. Ez fontos, az oda kell, ha az ott nem lenne, akkor billenne az egész. A belógó képkeret és a belógó könyv ad egyfajta keresztirányú párhuzamot egymással, de mind a kettővel ugyanaz a bajom. Egyik az, hogy a belógó könyvnek sem ártana, ha jellegzetesebb formát találunk, olyat, ami jobban kiugrik ebből a helyzetből, hogy előtérként tudjon szerepelni, és a háttér sem mindegy, hogy mit lógatunk oda be. Ez a képkeret csak jelzésértékkel van jelen, mint folthatás jól ellensúlyoz, de ide kellett volna valami a valóságból. Most ez így egy kicsit esetlen. Ahogy a könyvnél is ugyanaz a helyzet, kicsit jellegzetesebb könyvet kellett volna választani. Most a képnek a bal oldalán van egy váltás. Ez valószínűleg vagy a szobafal, vagy a sarka, de ez tónusban ad egy törést ennek az egésznek. Ha ezt ott letisztázom, ha a képhatár ott van, kicsit beljebb hozom a könyvet, akkor a törés nem szerepel a képen. A fejből elég lenne annyi, amennyi marad, itt az a kérdés, hogy hogyan tudom a könyvet úgy emelni, hogy nagyjából ide vetítsen, ahova most, és mégis többet kapjak belőle, hogy értelmezhetőbb legyen a címlap. Ezzel lehet dolgozni, kettő csillagot adok, úgy, hogy kérem, hogy ezzel játsszál, és akkor még egy csillagot minimum fogsz érte kapni. (hegyi)
értékelés:

Az Estiskola ünnepi csipke-sorozatához én a Bartos nagyanyám csipkéivel járulok hozzá.

Ehhez a képsorhoz szeretném ideidézni Ágnes egyik korábbi képsorát, amit a dianéző alkalmatossággal készített, a Kockák c. képsort. Azért, mert ezzel a képsorral is sikerült Ágnesnak meglepnie, hogy ez egészen új megfigyelést, ábrázolásmódot indít el. Ágnes figyelmét szeretném ezekre a dolgokra felhívni, hogy a keresgélései során kinyit kapukat, és ha ezeket a kapukat kinyitja, akkor jó, ha utána újból és újból megnézi, mert lehet, hogy ezeken a kapukon többször, messzebbre át kellene járni. Hogy mik azok az impulzusok, amik ezt a látásmódot elindítják Ágnesben, ezt ő tudja megmondani, de ezekre kell odafigyelni, mert ezek lesznek azok a későbbiekben, amiből felépíthető egy Bartos Ágnesre jellemző sajátos beszédmodor.
   A képsorozat négy képből áll, ebből három tökéletesen egyféle hangulatot ad, és nagyon jó ritmusokat mutat. Annak kifejezetten örülök, hogy ezeken a képeken az első élmény, ami átsüt, az a szabadság élménye. Egy olyan alkotói szabadságé, ahol Ágnes azt tudta mondani, hogy őt nem érdekli a valóság, a tényszerű közlés, nem érdeklik a színek, a múltba révedő, porosnak is nevezhető tényszerű ábrázolások. Ő ezzel a csipke terítővel, amit itt látunk, elkezd játszani, és ettől a játékosságtól, ahogy a fényben forgatja ezeket a tárgyakat, köze lesz ahhoz a fajta élményhez, amit valószínűleg a készítő maga is átélt, még akkor is, ha adott korban esetleg ez a fajta szemlélődés nem volt divatos. Ezeknek a képeknek az ereje pont ugyanabban rejlik mint a dianézős képsorozatnál, hogy Ágnes félre tudta tenni a tárgyiasságot, és el tudott indítani egy olyan utat, amiben, azon kívül, hogy ő személyesen is jelen van, pontosan az új megközelítés által - azzal, hogy ő a mai kornak, és a saját elvárásainak akar megfelelni -, tudja elérni azt, hogy a folytonosság nem szakad meg a múltbeli érték és a jelen között. A leletmentés is nagyon fontos dolog, de számomra egyenértékű az, hogy az adott tárgyat, szituációt a mai korban is elkezdjük használni, nem vagyok híve annak, hogy múzeumot építsünk a lakásunkból, hogy múzeumi tárgyként kezeljük ezeket a dolgokat, mert akkor van ezeknek igazán szerepe, ha funkcióba tudjuk helyezni, amely nem kötelezően az, amit nagyapáink, nagyanyáink kitaláltak. Ezek a csipketerítők díszítések voltak az ágyvégeken, a polcokon, aztán ennek volt egy vadhajtása, amikor a spájzok polcaira, papírból készültek ilyenek. Nem tudom, hogy ki volt hasonló módon óvódás, vagy iskolás, mint én, amikor kisollóval papírból mi is vágtunk ki ilyeneket. Akkor is azt figyeltük meg, hogy milyen érdekesek ezek a játékok. Ezzel lehetett levenni minket a lábunkról, mert önmagában az az élmény, ami abból adódik, hogy egy üres papírlapot többfelé hajtva, ha abba belevágunk, akkor ismétlődő minták jönnek létre, ez csak egy darabig érdekes. Ezt azért mondom ide példának, mert az első három kép nagyon is jól mesél erről a helyzetről, ráadásul nagyon is nőies, sőt erotikus helyzetet kapunk. A ruhatervezők is újra felfedezik maguknak a csipkét, és modernebb ruhakompozícióknál is használják ezt a fajta régies díszítőelemet, azért, mert az esztétikai megközelítés ma is érvényes, ha modernizálni tudjuk a kapcsolódási pontokat. Az egyetlen dolog, amivel nem tudok mit kezdeni, az utolsó kép, a leltár. Értem én, hogy ez tulajdonképpen a tisztelet jele, hogy megmutatom magában ezeket a tárgyakat, de itt több problémám is van. Az egyik az, hogy ennél a helyzetnél a fehéren a fehér nem biztos, hogy jól mutat. Akkor sem, ha olyan árnyékokat vet a világítás, amivel a struktúra jobban érzékelhető. A másik problémám az, hogy ha én úgy döntök, hogy ezeket a tárgyakat megmutatom, akkor azokat úgy komponáljam, hogy férjenek is nagyjából bele. Itt most Ágnes kínosan ügyelt arra is, hogy ezek össze ne érjenek, hogy mindegyik megtartsa a maga területi hovatartozását, miközben a vágással kénytelen volt ezeket a dolgokat keresztülmetélni. Ez önellentmondás a képen belül, mert most vagy tényszerűen ábrázolok, és akkor nem vágok semmit, és a cél efelé mutatott, vagy pedig megmaradok az első három kép lírájánál, akkor erre az utolsó képre túl nagy szükség nincsen. Ha már azt mondom, hogy zárjuk le, vagy nyissuk ezt a folyamatot azzal, hogy egy leltárt készítünk, hogy kik a szereplők, akkor ezt nem lehet félig elmondani, hanem teljesen el kell mondani. Ez a kép levon az egésznek az értékéből egy kicsit, de a három csillag mindenféleképpen megvan azért, mert ez a játék azért fontos Ágnes számára, arra kell figyeljen, hogy amikor később, más munkáknál dolgozik, akkor azt az élményt, amit itt megtalált, fel kell majd tudnia idézni. (hegyi)
értékelés: