Egy nagyon furcsa megközelítése ennek a leckének, én tökéletesen elfogadom ezt. Olyan, mintha valamilyen zselégyertya lenne ez a pohár ezekkel a megfagyott buborékokkal. Biztos láttatok már ti is ilyet. Az ötlet is jó, ezek a vörösek dinamikát adnak ennek. Erre a dinamikára még rájátszik ez a perspektivikus csíkozás is. Minden szép, minden jó, a kép előterével nem vagyok teljesen kibékülve, ezzel a sötét árnyékkal az elején. Azzal kellett volna valamit kezdeni. De az irány jó, kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök annak, hogy Ágnes egy új területet fedez fel. Ez a többieknek is példa lehet arra, hogy érdemes ezzel foglalkozni, és egy izgalmas terepre juthatunk. Most én nagyjából hívószavak szintjén szeretném a párhuzamokat bemutatni, úgy is mint optikai csalódás, ahol ismerjük azt a kehely-grafikát, ami két egymással szembenéző portréból áll össze, de ide hívhatom példának akár a plakátművészetből a Modiano plakátokat is, és azt is kell tudnunk, hogy a fotogramok világa előszeretettel használja a fény és árnyék játékát, hiszen erre is épül. A fotogram technikája remélhetőleg nem tűnik feledésbe a digitális kor miatt. Ezeket a párhuzamokat azért hoztam ide, hogy térbe tudjuk helyezni magát ezt az alkotást. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ezeknél az egyszerűsítéseknél, mivel csak az árnyékkép körvonalai mutatnak értelmezhető felületeket, és a tónus is csak a feketére és a fehérre, vagy mindenképp valami két szélsőséges tónusértékre korlátozódik, ezért nagyon nagy szerepe lesz a kompozíciónak. Egy mindennapi példa az, amikor akár az óvodában a gyerekek ollóval papírból vágnak ki ilyen figurákat, de ide tudom hozni azt az árnykép előadás irányvonalat is, ami szintén a 20-as években volt nagy divat, amikor figurákat kivágtak papírból, és egy erősen megvilágított háttér előtt mozgattak fapálcikákkal. Ez tulajdonképpen a bábozáshoz hasonló előadásmód volt, egy nagyon érdekes és izgalmas terület. Ennek egy egyszerűbb, gyorsabb és populárisabb műfaja volt, amikor kávéházakban készítettek pillanatok alatt kisollóval sziluett alakokat, amiket aztán utána felragasztottak egy kartonra, és odaadták a delikvensnek. Itt is az volt mindig a szempont, és a kérés, hogy felismerhető legyen a modell abból a pár körvonal-elemből, ami létrejött. Ez mondhatóan a karikatúrának egy speciális válfaja.
   Ennél a képnél most azt látjuk, hogy a szerző portréja van a kép bal oldalán, egy jól felismerhető profilkép, és a kép jobb oldalán egy másik körvonalat láthatunk. Ha a profil egy teljesen oldalról készített profil lenne, akkor nem látnánk a szempillát, tehát erre is odafigyelt az alkotó, hogy a szemet és a szem helyét jól tudja érzékeltetni. Látunk egy másik, elvontabb formát is. Ennek a megfejtése az, ami jelen pillanatban kérdés. Valószínű ez a kamerát tartó kéz lehet, de erre nincs utalás. A kompozíció nagyon jó, ez az enyhén átlós megoldás nagyon tetszik, az is fontos, hogy nem csak a sziluettet hagyta meg Ágnes, a saját arcát, hanem vele szemben egy másik formát is mutat. Ott látnám még a további kísérletezés terepét, hogy ezt a profilt mivel bolondítjuk meg. Mi az az ellentétpár, mi szerepel a képnek a jobb oldalán? Ez nagyon nem mindegy, mert itt jön elő az, hogy a tömegelhelyezés mekkora szerepet kap a fotográfiánál. Azért is szeretem ezt a képet, és azért is tartom nagyon fontosnak a többiek szempontjából is, és nagyon szeretném, ha erről a hozzászólásokban beszélnénk, mert egy jó példája annak, amiről én sokat szoktam beszélni a képelemzéseknél, hogy a folthatás, a tömegelhelyezés hogyan is néz ki egy fotográfiánál. Most tessék elképzelni ezt a képet úgy, hogy ez nem egy sziluett, hanem tessék megtölteni tartalommal. Tehát vegyük úgy, mintha látnánk a szájat, a szemet, a kezet, ami tartja a kis kamerát, a háttérben ott lenne egy külső helyzet, fák, virágok, bokrok. Máris egy teljesen más irányt vélhetünk felfedezni, miközben, amikor azt mondom, hogy a tömegelhelyezés egy fontos kérdés, akkor én mindig erre próbálok utalni, hogy tessék elképzelni csak a sziluetteket, azokat a tömegeket, amiket az egyes formai elemek által határolt tér képvisel. Itt van egy eklatáns példa, ezt jó, ha megfigyelitek, és a saját munkáitoknál is alkalmazzátok. Ebben segíthet az, ha az ember kicsit hunyorít, nem olyan éles képet lát, és máris előtérbe kerülnek a formák és a képek. Én ezt egy jó képnek tartom, ott kellene egy kicsit tovább mozogni, hogy mi történik a kép másik oldalán. Ágnesnek erre megadom a három csillagot úgy, hogy a harmadik csillag annak szól, hogy egy új területet fedezett fel, ez egy megelőlegezett csillag. (hegyi)
értékelés:

Ágnes elindult a Björk-i úton, én ennek örülök, szeretem az elmebeteg nőket, ez a kép tökéletesen ezt az irány mutatja - mondhatnám mindezt, ha viccelődni akarnék, miközben nem erről szól a dolog, ez csak egy formai hasonlóság. Itt arról van szó, hogy Ágnes létrehozott egy olyan helyzetet, amiben egy érzelmi állapotot mutat. Ez azoknak egyértelműbb, akiknek van szerencséjük Ágnest személyesen is ismerni, hogy mennyire ritka az a helyzet, amikor ezt valaki külső szemlélő is megnézheti. Azt én abszolút elismerem, hogy valószínűleg Ágnesnek több ilyen pillanata is van, ami ezen a képen létrejön, és megmutatkozik, de ezt nem szokta a nagyvilág elé tárni. Ez azért érdekes számomra, mert én elfogadtam azt, hogy Ágnes belevaló, vagány csaj, és a törékeny kislányról, amit ez a kép mutat, már félig lemondtam, hogy akkor Ágnes az a fiúsított vagány csaj. Ez a kép másról mesél. Most kinyitottál egy ajtót, amit én érdeklődéssel figyelek, hogy mi van emögött az ajtó mögött. Tökéletesen rendben lévő önportré, megvan rá a három csillag. (hegyi)
értékelés:    

Reakció Prisztacs Judit Darázsfészek c. fotójára
Hozzávalók:

2,5 dkg élesztő,
3 dl tej,
1 evőkanál cukor,
65 dkg liszt,
2 tojás,
1 kiskanál só,
kevés tejföl,
reszelt citromhéj,

a töltelékhez: 
10 dkg vaj,
10 dkg darált dió,
10 dkg porcukor,


a tetejére: 
5 dkg vaj,
1 evőkanál cukor,
0,5 dl tej,
1 csomag vaníliás cukor

Elkészítés: Az élesztőt kevés langyos tejbe morzsolva futtasd fel. A maradék tejjel és a többi hozzávalóval alaposan dagaszd meg. Letakarva, langyos helyen keleszd a kétszeresére.
Eközben a puha vajat a darált dióval meg a porcukorral keverd össze. A tésztát finoman gyúrd át, és lisztezett deszkán nyújtsd ujjnyi vastagra. Kend rá a diókrémet, majd, ahogy a beiglit is szokás, csavard fel. Olvasztott vajba mártott késsel szeleteld fel. A szeleteket fektesd egy kivajazott tepsibe. Locsold meg olvasztott vajjal, s keleszd még fél órán át. Azután előmelegített sütőben 180 fokon süsd kb. 20 percig. Ekkor kenegesd meg cukros tejjel, és süsd további 20-25 percig. A sütőből kivéve még melegen szórd meg vaníliás cukorral.

Én örülök annak, hogy Ágnes is elkezdett ezzel a területtel foglalkozni, mert kihasználatlan terület volt ez eddig az ő palettáján, és szerintem ő sok mindent tudna nekünk mutatni abból a kultúrkörből, ahol ő él, nem csak darázsfészket, hanem más dolgokat is. Ez egy új ajtó. Izgalmas lenne, ha elővenné újra a videokameráját, és elkezdene Piller Gergővel versenyt futni a konyharovatban. Szerintem van ebben kakaó, annál is inkább, mert annak, hogy ételfotót tudjunk készíteni az első lépcsője az, hogy kezdjünk el ételeket készíteni, hogy legyen közünk ahhoz, ami ott történik. Nem tudom, hogy Ágnes mennyire szokott jeleskedni a főzésben, erről keveset beszéltünk, de jó lenne, ha először Mammucsot figyelné meg, aki a környezetében főz, és készítene vele interjúkat, vagy akár főzési filmeket is, hogy kicsit közel kerülhessen ehhez a helyzethez. Ennél a képnél, miközben ezek a darázsfészek sütemények rendesen be vannak ide stokizva, és nyilvánvaló, hogy a sütésnél ezek rendben kell elfoglalják a helyüket, mert a helykihasználás egy fontos elvárás ennél a munkafolyamatnál, de fénykép szempontjából nagyon kopogósra sikerült ez a dolog. Ha grafikai megoldást szeretnék ebből kihozni, akkor persze érthető a fekete háttér, ez a tepsi maga, de ha ezt reakciónak vesszük Prisztacs Judit darázsfészkére, márpedig ezt írja Ágnes, akkor igenis nézzük meg annak a képnek a szabadságát, azokat a formai szabadságokat, amik most itt nagyon is ellenpontoz Ágnes azzal, hogy ebben a rendben hagyja ezeket a kis csigákat. Egy világítási helyzetet hozott létre Ágnes, viszonylag mondhatóan egy oldalsó megvilágítást kaptak ezek a csigák, de itt a bizonytalanságot érzem a döntésben. Ha még inkább surló fényt adott volna hozzá Ágnes, akkor a struktúra lehet, hogy még erősebben érvényesül, és akkor létrejön az a grafikai hatás, amit esetleg el akart érni. Most bizonytalan ez a dolog, mert ez egyharmad-kétharmad arányban surlófény. El kellett volna dönteni, hogy tárgyszerűen akarom ábrázolni, és kívánatosnak akarom mutatni ezeket a sütiket, vagy elfeledkezem arról, hogy ezek sütemények, és elkezdek a formával játszani. Most ennek a határán billegünk. A recept tökéletes, javaslom, hogy más is próbálja meg ezt megsütni. A leckemegoldásra most egy csillagot adok, és Ágnes kezdjen el ezzel dolgozni a konyhában. Az lenne a jó irány, ha filmet küldene, és első lépésként. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de a film, mint egy folyamat-ábrázolás, segíti az emberben legyűrni a nehézségeket, hogy megszeresse ezt az egész feladatkört, és utána már a film hatására az ember már könnyebben nyúl hozzá ehhez a témához állóképben. (hegyi)
értékelés:

Ezt a Fény és árnyék leckébe nem nagyon tartom erős megoldásnak. Talán a Monokróm színhez inkább lehetne sorolni, de erről a képről így ebben a formában nem eldönthető az, hogy egy utólagos manipuláció által vált ilyen vörössé, vagy a függöny volt ilyen színű, és ettől kapta ezt a vöröses színt. Most nekem ezt a kép két részből áll. Ha a fény és árnyék vonalat próbálnám futtatni magamban, akkor ez a két rész A- B verzió, az egyik egy vetített képnek felfogható függönyminta, a másik ez a fa tulipán. A kettő között nincsen összeköttetés. Egy képre kerülnek, mert együtt szerepeltek ott abban a valóságban, de nem érzem azt a rendező elvet, ami miatt ezek össze vannak kapcsolva, hogy miért lett lefényképezve ez a tulipán ebben a formában. Ha párhuzamot akartam volna vonni vele, akkor fel kell emelni, oda kell tenni, valahogy bele kell komponálni ebbe a dologba. Ez most olyan, mintha egy jegyzetet készítettünk volna, hogy ilyen az árnyék a falon, amikor délután 2-kor besüt a nap, ilyen a kis tulipánom, ezzel fogok majd valamit kezdeni. Jegyzetnek értem, elfogadom, de mint leckemegoldás, ezt nem tudom ebben a formában hova tenni. Ismétlés. (hegyi)

Egy négy képből álló riportot kapunk Ágnestől, én ezt a Riport leckéből át fogom tenni a Fotoetűd leckébe, a riport másról szól, valami konkrét helyzet feltérképezése és bemutatása. Riportot készítünk, tehát el akarunk valakivel valamilyen történetet meséltetni. A fotóetűd annyiban másabb, hogy ott a fotós belső világáról, saját szubjektív meglátásáról mesél lírai eszközökkel a szerző, tehát egyértelmű, hogy ez a képsor erről szól. Ágnestől kapunk egy üzenetet arról a világról, amit Ágnes fontosnak tart, és amihez van egy érzelmi kapcsolata. Az első kép egy helyzet fölvázolása. Bélyegalbumok, látjuk is, és látjuk azokat az albumokat is, amik be vannak szépen stoklizva a könyvespolcunkon. Ez kicsit csámpásra lett fotózva, nem tudom miért, lehetett volna ezt szemből is fotózni, és akkor nem dőlnek a polcok. Itt is arra hívom fel a figyelmét, mint amire az éttermes képnél, hogy ha túl közel vagyunk ahhoz, hogy ez a kép elkészülhessen, akkor az objektívednek a fókusztávolságán változtatunk, mert görbülnek a polcok. Lehet, hogy ezek a polcok a terhelés alatt is görbék, de a fölső polc nem görbülhet fölfelé. A második kép már egy hirtelen lépéssel bevisz minket ebbe a csodába, ami a bélyegek világa. Nekünk is volt egyébként ilyen. Apám volt a bélyeggyűjtő a családban. Senki nem értette, lehet, hogy ő maga sem, semmilyen cél nem volt vele, láthatta újságban, hogy ilyet csinálnak emberek, és akkor ő is ezt csinálta. Aztán a nővérem átvette tőle, nem nagy meggyőződéssel, de nála van most ez a gyűjtemény. Ennél a képnél belekerülünk ebbe a történetbe, itt én egy dolgot hiányolok, egy közbülső helyzetet, amikor kézbe vesszük ezt az albumot. A kéz fontos lenne, fontos az, hogy érintsük ezeket a felületeket. Kétféle megközelítés van: az egyik az, hogy megérintem, a másik az, hogy megszagolom. Ezeknek van egy illata. Amikor kinyitok egy ilyen bélyeggyűjteményt, az már akkor mesél arról a korról. Az illatokat nem tudjuk átadni, de az érintés élményét igen. Most a könyvespolc és a második kép között hiányzik egy képkocka, mert harmadik képnek ez már egy elfogadható kép. Itt megint egy döntést kellett volna hoznunk, hogy mi az, ami minket izgat. Én gyerekkoromban sokat játszottam azzal, hogy ezen a félig átlátszós papíron hogyan látszódnak át a bélyegek. Itt is megkapom ezt az élményt. Nagyon tetszett nekem gyerekkoromban, amikor kicsit az ujjamat hozzányomtam a háttérhez, akkor jobban látszódott, elvettem az ujjamat, akkor életlenebb lett. A gyerek ilyesmivel játszik. Most itt a döntési helyzet abban lett volna, hogy melyik az, ami Ágnest izgatja. Most mind a kettőből ad egy kicsit, mert az is izgalmas, hogy be vannak ide rakva. Ahogy látom, ott valamilyen érték is föl van tüntetve, valaki már ezt a gyűjteményt felértékelte. Utána elindul az őrület, elővesszük a nagyítót, és kezdjük a nézegetést. Ezt a hozzáértők tudják, hogy mit kell ilyenkor nézni, hogy a foga sérült-e vagy nem, hogy volt-e rajta szignó, volt-e használva, vagy nem, sok mindent lehet ezeken nézegetni. Ezek a nagyítók zseniálisak, és az itt külön jó dolog, hogy Ágnes elkezdi ezt használni, tehát ő maga is erre ráközelített. A harmadik kép tökéletes. A negyedik képen Ágnes rosszalkodott, és kivette ezeket a bélyegeket, kitette nekünk ide az asztalra. Ez is tökéletesen érthető és elfogadható, mert hozza azt az élményt, mintha rendezgetnénk ezeket a bélyegeket. De ha rendezgetjük, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez az utolsó kép. Mert rendezgetni előbb rendezgetünk, és utána lesz benne az albumban. Ha ez a rendezgetésre szeretne utalni, akkor előrébb kellene lennie. Én hiányolom azt is, hogy itt közeliket is kellett volna adni, egyet-kettőt legalább. Ott van például a Brezsnyev kezet fog valakivel. Azt akarnám látni, hogy ki az a másik bácsi, mert Brezsnyevet fel lehet ismerni, de a másik bácsit nem annyira. Aztán vannak itt konstruktivista bélyegek is, gyönyörűek, és én szeretném ezeket nézegetni. Ott van egy másik bácsi, aki szintén kezet fog valakivel, de nem tudom, hogy kik. Szóval hadd élvezkedjen a néző egy kicsit. Ezt most nem engeded meg neki, és ezért olyan, mintha megijedtél volna, mintha levetted volna ezt a bélyegalbumot, aztán bejött volna valaki, és rácsapott volna a kezedre, hogy ehhez nem nyúlhatsz, és te megijedtél, és abbahagytad a fotózást. Én ezt visszaadom ismétlésre, remélem, hogy ezek az albumok még megvannak, és meg tudod csinálni, és tessék ennek értelmében nekifogni. Körülbelül abban a mélységben, mint ahogy később a képnézegetős sorozatban nézgeted a régi családi fotókat. Ott megvan a személyesség, itt mintha megilletődtél volna ettől az eseménytől. Ismétlés. (hegyi)

Érdekes az a meglátás, ahogyan Ágnes a tükröződő felületekkel dolgozik, és így a teret nagyon furcsán hozza, tulajdonképpen a maga merőleges, elvágólagos formáival, mégis egy síkra a képen. Ha megfigyelitek, ami itt a képnek hibája lehetne, ha a tárgyilagos megközelítést vesszük alapul, a pespektívikus torzítás, ugyanis ezek azok, amiket ki szoktak küszöbölni azokkal a nagyméretű kamerákkal, ahol ez könnyedén megoldható. Ezeket a kamerákat nagyjából erre is találták ki, hogy építészeti fotográfiákat lehessen vele csinálni. Egy kisfilmes gépnél ez nehéz, mert vagy nem vagyunk elég távol, vagy nem tudunk elég távol menni attól az épülettől, vagy túl magas, tehát sok minden oka van annak, hogy ezek a torzulások fellépnek. Laborban ez úgy nézett ki, hogy a nagyítógép alá ferdén tettük be a papírt, a fotosopnál perspektívakorrekciót lehet alkalmazni. Ha ennél a képnél ezt megtennénk, akkor elrontanánk az egészet. Mert az a dinamikai játék, ami most létrejön, hogy a kép bal oldalától a jobb oldala felé van egy méretcsökkenés, és ez a mozgás élményét kelti, majd innen mintha visszapattanna erről a felületről, a folytatása ennek az épületnek visszavisz minket a kép közepe felé. Ez a fajta játékosság kevésbé lenne érvényes. A perspektívatorzulás érthető, de az objektív megválasztása egy fontos dolog, és itt nem csak a cserélhető objektíves gépeknél áll most fenn, hanem azoknál, amiknél zoomolni tudtok, tehát amiknél az exponálás előtt be lehet állítani azt, hogy milyen legyen a gyújtótávolsága a lencsének. Ennél a képnél ez ott jelentkezik, hogy a kép aljánál lehet érezni, hogy nem csak perspektívatorzulás van, hanem egy íves formát hoz létre a párkány, és ez a forma nem valós. Ha kicsit távolabb lehetett volna menni, akkor nem kell nagylátószögű objektívet használni, ez a torzítás nem lép föl. Nem tudom Ágnes gépén ez állítható-e, valószínűleg igen, kicsit kisebb zoommal, ha távolabb áll, akkor ez megoldható lenne. Persze kérdés, hogy lehet-e itt távolabb menni, de a jövőre nézvést egy tanács, hogy erre figyelni kell, hogy ne lépjen föl ez a fajta ívesedés a kép alján. Ez a hordótorzításnak hívott valami nem tesz annyira jót neki. Az időpont is kérdés, nyilvánvaló, hogy ebben a téli helyzetben ezt tudjuk létrehozni, megnézném én ezt a helyet akkor, amikor lombosak a fák. Ugyanis itt van egy érdekes belógás a képnél, és ez furcsa, olyan, mintha ott fejeződne be az épület, de ha sokáig nézünk, rájövünk, hogy az a fa törzse, ami belóg. Izgalmasan nézhetnének ki, ha ezeken levél is van, talán akkor a fényviszonyok is jobbak, mert most ez a szürkeség fátyolként van jelen. (hegyi)
értékelés: