János, az a helyzet, hogy ez egy esetleges kép. Nagyon esetleges, hogy hol vágtál. Szűkek is vagyunk, mert belevágtál fent, ugyanakkor oldalirányban nagyvonalú voltál. Azt gondolom, hogy ez a kép akkor mutatna igazán jól, ha úgy állítod be, hogy fent se kelljen ennyit vágnod. Nem is nagyon értem, hogy miért van ennyi vágva ebből a képből. Valószínű, hogy valami ott a háttérben volt, ami zavaró tényező volt, de akkor miért nem lehet azt a vázát oda letenni, ahol igazán jól mutat. Szerintem, még egy öt-tíz percet ráfordítasz arra, hogy megkeresd a helyet, és akkor nem kell ezt a vágást így megmutatnod. A másik problémám az, hogy alkalmazol egyfajta fátyolt a képeiden, amivel nem értek egyet. Azt is mondhatnom, hogy már nálad is kezd ez modoros lenni. Akkor kell ezt használni, ha hangulatban hozzáad, de egy ilyen közeli felvételnél erről nincsen szó. Annyira nem extra maga ez a virág kompozíció, ami indokolná azt, hogy ez ennyire kigyengüljön. Amit te a leiratban pasztellesítésnek írsz, az a gyakorlatban gyengítés. Én nem az utómunka ellen vagyok, hanem az ellen, hogy ha ezt egy kaptafára kezdjük el alkalmazni. (hegyi)

Beszéltünk mi erről a képről korábban, hogy kéne egy ismétlés, és nem fogom azt mondani, hogy még ismételj, mert ezzel sem vagyok tökéletesen kibékülve. Inkább azt mondom, hogy érdemes ezt, mint megfigyelés, eltenni jövőre, és ha eszedbe jut, akkor esetleg dolgozni vele. Ami itt kérdés, az nem csak erre a képre vonatkozik, hanem minden olyan képre, ahol tükröződés van jelen, hogy azt tudni kell, hogy a tükröződés jó pár értékkel kevésbé kontrasztosabb, és tónusgazdag, mint a valóság. Tehát határozottabb eszközökkel kel dolgozni akkor, ha a tükröződést is képalkotó elemként akarjuk használni. Több fény kell rá, és ez most itt ennél a képnél főképp az arcra igaz, hogy hiányzik nekem, hogy felismerhetőek legyenek az arcvonások. Valamennyit utómunkával lehet ezen segíteni, de lehet, hogy egy lámpa azért többet megold, vagy akár egy tükör. Az előző megoldásnál mindenféleképpen jobb lett, úgyhogy csak azt tudom mondani, amit az elemzés elején, hogy térjünk erre vissza jövőre. (hegyi)

Sajnálom azt a villanyoszlopot, aminek a tetejébe belevágtál, oda pont annyi kellene, mint ahogy a kép szélénél lévőnél még fönt fölfelé van mód, van hely, mert azt kellene itt is, hogy körbe tudja járni a fény, hogy ezt a csillagszóró hatást tudja adni. Szóval én örülnék neki, ha lenne még a tetejéből, annál is inkább, mert oké, a talapzatunk stabil, de annak, ami fönt történik, annak még több levegő kellene. Olvasom a leiratot és abban látom, hogy érdekel téged ez a témakör, szóval én csak javasolni tudom, hogy kísérletezz még, hogy felfedezzünk újabb problematikákat. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de addig jó, amíg elkövetünk hibákat, addig van mit megtanulnunk, addig ez a pálya nyitott, onnantól, hogy az ember már tud és bizonyosnak gondolja magát, onnantól kezdve kezd veszélyessé és csúszóssá válni ez a dolog, úgyhogy én annak örülök, ha születnek gyakorlások, szóval én most ide kérnék egy ismétlést. (hegyi)

A 365-be bekerült egy álom, én ott arról mondtam valamit, egészen konkrétan emlékszem, hogy a nadrágról beszéltem, hogy ha már álom, akkor az a fajta konkrétság, ami a nadrágban jelenik meg, az elvisz engem az álomból, mint élményből. Tehát az álomszerűséget jobban tudja sugallni az, ha nincsenek konkrét ruhadarabok, és erre küldte Feri ezt a képet javításként. Most túl távol kerültünk ettől az egésztől, mintha azon az előző képen lett volna egy kicsit a pocakból és a felsőtestből, most ebből a képből ezt hiányolom, két kis cingár lábika nagyon külön áll a szék karfájától. Ha jól emlékszem, akkor valami olyan volt az, hogy kitántorgok és megkapaszkodom a székben, de most pont ez a kapaszkodás élmény, az összetartozás ezzel a formával nincs meg, ráadásul tegyük hozzá azt, hogy a felső íves formához még passzolna is a pocak, tehát nem mondanék le a lábakról, egy pocak önmagában lehet, hogy kevés, nem tudom, érdemes lehet kipróbálni, de valamit még adnék a testből és nem azért mondom, hogy ezzel téged belekényszerítselek egy feladat újbóli és újbóli és újbóli megismétlésébe, de azért ha neked is belefér, akkor örömmel veszem, ha még ezzel dolgozol. (hegyi)

A főzőverseny rész nekem ebből a képből nem jön ki, mert amit itt most látunk, az nekem inkább egy Matula bácsis hangulat, kicsaptuk a gyereket vidékre nyaralni és a nagyapa majd megtanítja őt gulyáslevest főzni, és a srácon meg látszik, hogy minden mással foglalkozna, elmenne inkább biciklizni. Érdekesen áll hozzá ehhez a helyzethez azzal, hogy zsebre van dugva a keze, kicsit ki is fordul a nagyapa világából. Szóval az most mindegy, hogy ez főzőverseny vagy sem, az üzenete nagyon erős arról, hogy ennek a két embernek milyen is a viszonya, a kommunikációjuk milyen irányban folyik. Ettől még lehet, hogy a következő pillanatban ez a fiatalember ránézett erre a bácsira, de most még úgy tűnik nekem, hogy van egy ember, aki adja az információt, és van egy másik, aki kevésbé akarja azt befogadni. Szóval jó ez a ritmus, ezzel abszolút egyet tudok érteni, ami egy kicsit furcsa és kilóg, lehet, hogy az utómunka miatt van így, nem tudom, az maga a kályhacső, ott fent a fánál teljesen furcsán jön ki, mintha rávakuztál volna, az egész olyan érdekesen dudorodik ki a képből, van egy 3D-s élmény. Ezt nem azért mondom, mert baj lenne, de én azért egy picit sötétebbre vettem volna, hanem csak a furcsasága az, amit megjegyzek, nem egy szokványos dolog. A másik kérdés az és nem tudom másképpen mondani, de azért is vagyunk itt a Látszótéren, hogy ilyenekről is beszéljünk, mert célszerű a dolgokat tisztába tenni exponáláskor, hogy ne legyenek kétséges helyzetek, ne maradjanak kétséges helyzetek, hogy mit csinál a bácsi a zsebében. Valószínű, hogy az egy kötényke akar lenni, de félreértésre ad okot, hogy vakaródzik vagy mit csinál, lehet, hogy érdemes lett volna várni, amíg ez tisztázódik. Nagyon fontos a fotográfiában, hogy milyen pillanatot merevítünk ki. Nem konkrétan ide tartozik, de jelentéssel bír és gyakorta találkozhattok vele a valóságban, a sajtófotóban szokták ezt használni két területen, az egyik a sportfotó, amikor valami idétlen pózban ott van a labda a játékos orra hegyén, vagy éppen bebandzsít a szerváláskor a pingpongozó, vagy az úszó torz fejet vág, minden pillanatból ki lehet metszeni egy ilyet, a sportfotósok előszeretettel csinálják ezt. Ide lehet tenni a természetfotósokat is, amikor úgymond humanoid érzelmekkel próbálnak felruházni állatokat és jaj de néz a mókus. A másik terep a politikáé, amikor úgy csinálunk az ellenfélből hülyét, hogy egy beszédszituációból pont olyan részt választunk, amikor el van ferdülve a szája vagy ki van nyitva túlságosan a szeme, vagy be van csukva, és ezt szövegkörnyezetbe elhelyezve direkt félremagyarázzuk, hogy a néző is röhögjön, jobb esetben vagy rosszabb esetben orientáljuk, hogy mit gondoljon az adott közszereplőről. Úgyhogy erre érdemes odafigyelni. Következő veszélyes terület az evés, amivel kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy evés közben én nem szeretek embert fotózni és másnak sem ajánlom, mert igenis félreérthető lesz, ritka az a pillanat, amikor evés közben az ember nem grimaszolna furcsán. Szóval ott a bácsinak a kezével van valami baj, nem teljesen tisztázott ez a szituáció. (hegyi)

Ez egy olyan szoborcsoportról készült kép, aminél két eset lehetséges. Vagy közelebb mégy, és akkor tényleg megmutatod hátulról a szobrot, ahonnan kevesebben nézik, vagy magából a csoportból többet adsz. Most a kettő között vagyunk félúton. (hegyi)