Feri szakmai és technikai ismereteihez most itt egy ellenfényben fényképezett munkánál nem is szólnék hozzá, mert úgy gondolom, hogy amiket itt összeszerkeszt azok nagyon jól működnek, és azt is gondolom, hogy mindaz, ami most a Feri munkáiban megjelenik, egy új ízt, egy új utat sejtet. Ha csak visszagondolunk – itt a többieknek is mondanám -, vagy visszalapoztok a tavaly nyár környéki Mácsai-féle munkákra, én úgy érzem, hogy a fény útja. Ez nyilván ezzel az egy fényforrásos megoldással itt megjelenik, hiszen nagyon egyszerűen lefordítva a sötétségben egyfelől érkező fényben az emberi alak elindul a fény felé című történetet látjuk. Én ezt komolyan is szeretném venni és azt érzem, hogy mostanában a Mácsai-féle képek abból a mély fájdalomból, befelé fordulásból elindultak egy új úton. Én ennek nagyon örülök, és annak is, hogy most talán már egyre több képben újra modellekkel vagy modellel is dolgozik. Tehát véleményem szerint a vasárnnap hajnalra megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Én igazából csendélet kategóriájába szeretném ezt a képet átrakni a csend kategóriából, mert a szimbolikája, úgy gondolom, hogy megél ott is. Mint árnyék és ritmikai elemek jó ritmusban vannak elhelyezve ezek a tárgyak, vagy megfigyelve, és így a csendélet kategóriájában megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Mácsai képére reakció.
Pesten is van tiltott zóna, csak a főváros több tornyot tud felvonultatni.

Mivel Gerlei a láncreakcióba küldte ezt a képet és a láncreakcióba elfogadjuk, ezért ez a kép most nem elemződik, hanem bekerül egy sorozatba. (szőke)

Amikor olyan műtárgyak, formák, pupettek, embert utánzó felületek kerülnek filmekbe, fényképekbe, mint jelen esetben itt is ezen a fekete-fehér képen, akkor én mindig valamilyen furcsa eltaszítást, furcsa sérülést is érzek anélkül, hogy tudnám, hogy a képnek valójában mi a pontos üzenete. Csak abban a viszonylatban, ahogy találkozhattam egyetlen egyszer Camillával és ahogy, azt kell hogy mondjam, feltételezni kell, hogy Camilla mindig mélyen él meg dolgokat. A kép valószínűleg nem csak egyszerűen egy gyermekjátékszer lefényképezése, hanem ez a kvázi embrióforma-szerű kis figura nagyon is utal valamire. De ez csak az én megítélésem. Ha esetleg jól keresgélek – azt hadd mondjam most újra, hogy nem volt mostanában időm hozzászólásokat olvasni, tehát igazából nem tudom, hogy ti most hol tartotok, mit beszélgettetek képekről – tehát hogyha van valamilyen asszociációja ennek a képnek és nem egyszerűen csak egy kis tárgyat fotóztam le, de abban az esetben is, ha ez csak egy tárgyfotó, az nem indokolt, hogy mitől csonkolódik a lábszár környéke, miért vannak különböző foltritmusok a háttérben. Függetlenül attól, hogy ez egy műanyag öntvény, ugyanúgy érvényesek rá a fotográfia szabályai. Azt kéne vizsgálni igazából, hogy amennyiben csonkolod a képet, ezen keresztül a műanyag baba testét, ha ennek van tulajdonképpen oka, esetleg az ok kimondásával, az ok pontosításával a kompozíciós arány is helyrehozható lenne, mert most igazából inkább pontatlanságnak és inkább esetlegesnek tűnik a baba kompozíciós rendje. Úgyhogy ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

d.u.

Andrásnak, Bandinak, Csabának

26 asszonyi gondolat.              26 hiábavaló kérdés.
Eszményi ez a csönd.               Talán hullámmá változunk.
Hajónkkal utazó sirálycsapat.         Postafordultával írj, ha kell.

ausztrália...

26-an idultunk el. Az új városok felé a tengeren
túlra. Bútorainkat belepte a por. De mi kipróbáltunk
minden cirkuszi mutatványt. Mindig ott álltunk, ahol
az összes cukorkaárus. Kerestük azokat a helyeket,
ahol bérkocsiba ülhetünk. Keresztül mindenen.
Felpróbáltunk sok-sok cipőt.
Közben megnéztünk 6 koncertet. Kicseréltük
a gondjainkat, hátha felnőtt emlékeink lesznek.
Aztán vissza akartunk térni 26 olyan helyre, ahol reméltünk
valami régi emléket találni. 6-szor kellett útközben
gumit cserélni. Közben mindent újra
felpróbáltunk, nem akartunk kihagyni
semmit se. Naponta többször is lemosattuk a szélvédőt
a nyáriszünetes formalányokkal.
Mindegyiknek ugyanaz a mosoly az arcán, ugyanaz
a csípőméret. Reggelenként korábban indultunk,
mint ahogy azt a madarak szerették volna.
Hamarabb fáradtak a szárnyaik.
Azt hittük, ha hangosan röhögünk minden munkábaindulón, akkor
SZABADABBAK LESZÜNK.
Bárki kérdezte, tudtuk hová tartunk. Pedig minden nap
más célt találtunk. Hárman voltunk
biztosak, meg a sofőr srác, akit szerettünk volna kipróbálni
minden ötletünkben.
Erősen izzadós volt, később vettük
észre, hogy folyékony rohanássá lesz Ő is, mint
mindenki, aki a volánhoz ült akkoriban. Így lecseréltük
forró kakaóra, őrült JAZZ zenéket próbátunk
megfejteni. Akkoriban mindenevők akartunk lenni,
mindent megfogni, behelyettesíteni a mi feneketlen kérdőjeleink
helyére. ÉJSZAKÁNKÉNT sokszor forgott velünk a szék,
beszélgetéseink falfehér komolyságát röhögve vettük,
nem láttunk sehol egyetlen masinisztát se. Naponta többször
szakadt el az E húr, mint kellett volna. Megtanultunk feneketlenül
gyorsan behangolni mindent, ami az utunkba került. Sokat
gondoltunk akkor a sofőr srácra. Bűntudatunk volt.
Minden izgatott stoppos arcából az Ő izzadtsága csöpögött.
3-an maradtunk, nem akartunk tudomásul venni semmit, ami
kérdés volt. Próbáltunk túlkiabálni minden sötét
kanyart. Cigaretta, COCA-COLA, meg pénz kellett csak ahhoz,
hogy egymásra röhöghessünk. De amikor egyedül voltunk -
például egy férfimosdóban - csöndesen 26 pofont adtunk, hogy
miért és hová. Aztán mindig jött új balek. Felnyitottunk minden
dobozt. EGYEDÜL VOLT MINDENKI, AKI UTAZOTT.
Kiröhögtük volna az egész világot, ha találkozhattunk volna
minden új stoppossal. Egyre többet voltunk csendben, a zene
miatt és egyre lassabban hajtottunk. Féltem a telefonfülkéktől.
Mindenütt várhat papírra írt üzenet. Aztán nem maradt semmink
se. Inkább csöndes zenék szóltak nekünk. A nyár
végén 26 levelet írtunk, hogy mikor érkezünk.
De nem válaszolt senki sem.
Röhögtünk. A meglepetést faragtuk szúrósra,
de csak ragadós izomláz maradt. Senki sem volt a régi
találkozóhelyen. Beültünk a hintákba de leért
a lábuk a láncainknak. EL KELLETT VÁLNUNK. Így köszöntés
nélkül cipelte mindegyikünk a maga csomagját. Végül
izzadtságszagunk lett, mint annak a sofőr srácnak. 3 felelet
várt, így BECSÖNGETTÜNK. Délelőtt volt, senki
sem nyitott ablakot. Forgolódtunk, kicsit. Padon ettünk a
város 3 különböző pályaudvarán. Nekünk
NEM INDÍTOTTAK VONATOT. Tudtuk, 26 kérdést tehetnek fel,
és nem tudunk 1 választ se, csak 26 képet, amiket senki
sem ért. Azt hitték, jót kirándultunk, pedig 26 csodát
fedeztünk fel, ami várt ránk a benzinkutak parkolóiban.
De 26 nap múlva nem tudtunk már semmit se mondani. Felnőtt
hallgatásaink lettek. Aztán, ha találkoztunk, 26 sört
és 26 vodkát ittunk és azt hittük, mindig ezt
csináltuk. Egyre nagyobb autóink lettek. Sok pénz fogyott.
Nem szégyelltünk taxival érkezni. Azt hittük, majd
újrakezdhetjük, valahol. Sok csomó a torkunkban. Szabadulni
akartunk egy éjszakára. Megtanítottak hazudni is, jót
röhögtünk rajta. De beszélni és nevetni soha többé
nem tudtunk úgy, mint azon a nyáron.

Megtanultunk azóta sírni is. Csak, hogy összeszokjunk.
De 26 év múlva rá kell jönnünk, hogy hiányzik
valami
                           a gyűjteményből.

Ezerkilenszáznyolcvankilenc május öt