Egy őszi délután.

Az az érdekes ebben az egészben, hogy, miközben nagyon élénk színekkel dolgozik az alkotó, mégis valamiért érezhető rajta az a fajta helyzet, amikor az ember kimegy az őszbe, és azt mondja, hogy „na, akkor most megyünk kirándulni”, és az emlékezetében még ott van a nyár, és az, hogy nagyon meleg volt. Elmegy a kis rövid ujjú ingjében, és félidőben döbben rá, hogy kár, hogy nem hoztam magammal kabátot. Valószínű ez az érzés az ég színéből, a vakító fehérből következik, miközben az egésznek van egy szürkés tónusa. Tehát ez a rész tökéletesen jól működik, a megfigyelés tehát pontos. Abban nem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy Csongornak mi köze van ehhez a képhez. Ez dokumentálása valaminek, de nagyon le vannak fojtva az érzelmek. Csongor, szabadítsd föl önmagad, gyere közénk, itt vagy már egy jó ideje velünk, tessék mondani a magadét, várnám. (hegyi)
értékelés:

A fellépésen készült.

Hasonló képet kaptunk már Csongortól. Akkor is elmondtam, hogy mi a problémám, most is nagyjából ezt fogom tudni elmondani. Nem látom azt, hogy ebben előre tudtunk volna lépni, hogy egy másfajta ábrázolás jönne létre. Van egy Elmerengve c. kép 2010 februárból, és ez a kép tulajdonképpen annak folytatása, miközben szemmel láthatóan nem ugyanakkor, ugyanott készült a kép, de mégis a megvalósítás nagyon hasonló, és modellnek a fényképészhez éppúgy nincs köze. Ha azt az elemzést elolvasod, amit akkor írtam, az nagyjából erre a képre is igaz, hogy itt a kommunikációban van probléma. Miért fordítja ő el a fejét, miért nem néz ránk? Büntetésben van, épp valamit rosszul csinált, és ezért le lett szúrva, és most szégyelli magát, vagy szomorú? Nem tudom, nem értem, nem tudom mi az oka ennek a fajta melankóliának, ami erről a képről sugárzik, és amit ráadásul ez a fajta kigyengítés, lágyítás a kép körül még meg is erősít. Ezzel végképp nem tudok mit kezdeni, ilyen fajta megoldásokat láttunk a 70-es években, ezeket a kigyengítéseket, a műtermi fotóknál. Ezek be voltak téve ilyen ovális paszpartuba, és hirdették azt, hogy a fotós mennyire zseniálisan tud portrézni. Számomra már akkor is kérdéses volt, hogy ezek mennyire hitelesek, mint portrék, mert nem csak a gesztusok voltak beállítottak, hanem ettől az egész kapott egy olyan fátylat, ami nem csak vizuálisan volt jelen, hanem érzelmileg is, sok köze a nézőnek nem tudott hozzá lenni. Ettől a fajta technikai játéktól én óva intelek. Azt értem, hogy a te érzelmeidet próbálod áthozni, a szeretetet próbálod konzerválni, és kézzel foghatóvá tenni, de az eszköz maga nem alkalmas rá. Ismétlés. (hegyi)

A kép egy hirtelen ötlet volt. Egy régi műhely tetején készült háttérben egy víztorony lábai láthatók. Elég megihlető helyen voltam.

A városi létnek vannak olyan formái, amikor az ember olyan helyeken is talál élet-nyomokat, ahol nem várja. Ez benne a szép. Nekem a városi fotózásban is ez az izgalmas, amikor olyan épület-nyomokat fedezünk fel olyan helyeken, ahol tulajdonképpen a civilizáció, vagy az azt kiszolgáló rendszer már meg kellett volna, hogy semmisítse. És mégis az ember birtokba vesz ilyen helyeket, mint gyárkémények, tetők, és itt is egy ilyesmit látunk. Az üzenethez a helyszín megválasztása abszolút jó. Amivel problémám van, az, hogy kicsit szépelgésnek érzem azt a beállítást, ami kapunk. Ha az első két üzenetedet nézem, akkor ahhoz képest ez bátortalanabb dolog. Ha saját magamat akarom ábrázolni egy ilyen helyzetben, és a saját viszonyomat a városi környezethez, ehhez a lepusztult, indusztriális helyzethez, akkor azt mondom, hogy tessék valamit azokkal a vascsonkokkal kezdeni. Az, hogy leülök, felhúzom a lábam, és átkarolom a térdem, ez önmagában bárhol máshol is megvalósítható lenne, ezért ledobja magáról a háttér ezt a pózt, az egész megfigyelői helyzetet. Azt is el tudom képzelni, hogy Alexandra egyik kedvenc helyéről van szó, mert ide nem követi őt senki, és ide lehet a legjobban elbújni, meditálni. De biztos, hogy ebben a pózban, így meditálsz? Ha igen, akkor biztos, hogy közben kikacsintasz a kamerára? Ezek a kérdések vetődnek bennem föl. Ezért nem érzem azt, hogy ez a kép kész lenne. Visszaadom ismétlésre és átgondolásra, hogy hogyan lehetne azt ábrázolnod, hogy neked mi a közöd ehhez a helyhez. Nekem most ez olyan élmény, mint amikor divatbemutatót csinálnak, és azt mondja a divattervező, hogy én most ezt nem a kifutón fogom ezt megcsinálni, hanem az én kreációimat fölvonultatom a Moszkva téren. Akkor ezen a téren fognak ülni a modelljeim. Ez nagyon avantgard, meg kreatív, és biztos, hogy figyelemfelhívó, akkor főleg, ha valamilyen nexust ki tud alakítani ezen felül is. Az, hogy egy ilyen performance-t csinál az ember, az önmagában kevés, azzal a hellyel, a térrel valamilyen kommunikációt kell tudnom folytatni. Ezen a helyen el tudok képzelni egy aktot, mert annyira sivár. Nem biztos, hogy pont ebben a kompozícióban, de ami ebben a helyzetben jellemző, az nem a háttérben magasodó oszlopok, hanem azok a csonkok hol ülsz, és a mohadarabok. Ezekkel kell foglalkozni, és ezeknek a viszonyával. A háttér engem nem érdekel, nem izgat föl, sem a fasor, sem a víztoronylábak, de a műhely teteje igen. Azzal lehet valamit kezdeni. A saját élményanyagodat szeretném érezni, hogy mi közöd neked ehhez a műhelytetőhöz. Ezért adom vissza ismétlésre. (hegyi)

Három képből álló sorozatot látunk. Az első és a második kép is egy jó kompozíció, izgalmas ritmusok. Ezekhez képest a harmadik kép értelmezhetetlen. Olyan, mintha Ágnes elkezdene valamit, és közben elfogyna a szusz. Fölállok, elkezdem mondani, hogy „Talpra, magyar, hí a haza”, és aztán nem fejezem be, hogy „Itt az idő, most vagy soha”. Pedig a kulcsmondatot el kell tudni mondani. Ha itt elkezdtem egy ritmussal játszani, akkor a befejezést is a ritmusoknak ebben a feszességében kell megtartani. Itt a harmadik kép elgyengül, és elmegyünk lírába, hogy jaj, szegény kis ibolyák mennyire megfáztak a hóban. Hát, igen, megfáztak, de így jártak. Értem én, hogy ez lenne az áprilisi télnek az igazolása, de a végére ez szájbarágósra sikerült. Az első két kép rendben van, a harmadikkal nem tudok mit kezdeni, és ettől az egész megborult, sajnos agyoncsapta a harmadik kép az első kettőt. Azt mondanám most, hogy ismétlés, legalábbis ki kellene egészíteni egy olyan harmadik képpel, ami ugyanebben a kompozíciós rendben tud dolgozni. Ez most nehezen megvalósítható, mert szerencsére már nincs tél. Visszaadom ismétlésre, abban kicsit bizonytalan vagyok, hogy mikor születik meg ennek a folytatása. Ha lehet, akkor ne felejtsük el, hogy ezzel még kellene dolgozni. (hegyi)