Azt most mondom, hogy a verset innentől át fogjuk rakni a szorgalmikhoz. A furcsa, a régi barát felirat fölött láthatunk valami áttűnés-szerű foltot. Valami gerenda vagy odatükröződött, vagy mi ez? Nem tudjuk mi lehet. De ha az esetleg egy emberi alak lenne, tehát egy picit kellene az egészen csavarni, akkor rögtön érezni lehetne rajta a romantikát, az álmodozás korát, a reinkarnációt, bármit – de egyenlőre még nem lépnek a képek túl azon a lépcsőn, hogy útiképeket látunk. Értem én, ott van a háttérben egy gyönyörűszép épületrom. Ráadásul nagyon szeretem ezeket a fajta emléknyomokat, de a kép önmagában nem viszi tovább ezt, nem sűríti. Attól, hogy egy kategóriára elküldjük, még nem fog beleférni egy történetbe. (szőke)

Tudod, engem most már az sem érdekel,
ha elhagysz, mert legalább akkor majd azt képzelem,
hogy itt lehetnél, mikor ilyen nap van.
Megmondjam, milyen nap van?
Megmondom, hogy olyan, amikor az ember nem csinál semmit,
csak áll a hóesésben, a hó meg csak csillog a lámpa fényében,
meg játszik is egymással, mert fújdogálja a szél,
meg ahogy lépsz, ropog a lábad alatt,
és egy kutya is ugat valahol,
meg a harang is megszólal,
de mintha picit halkabban, kedvesebben, mint máskor
és tudod, hogy bent forró tea vár,
de mégsem mész sehová,
mert az egész életed havazik rád
és csak sírni volna kedved,
olyan keserédesen, akár a grapefruit...

Még az elemzés előtt mondanám, hogy van nekünk egy olyan kategóriánk, hogy szorgalmi, és oda várjuk mi a verseket is. És kérném, hogy tiszteljük meg a verset is meg a képet is annyira, hogy különválasztjuk a kettőt és beküldjük a verset szorgalmira, a képet meg ahová szántuk. De ezek a képillusztrációs-versillusztrációs cuccok nekem nem nagyon jönnek be, sőt nagyon nem jönnek be. Olyan hangulata van az egésznek, mintha egy mankó lenne, mintha amit nem tudok elmondani a képpel, azt elmondom a verssel. Bocsánat, hogy ezt mondom.
   A kép egy téli tájképet mutat, valószínűleg valahol a Dunántúlon, valahol a klasszicista és a parasztbarokk közötti major vagy gazdasági épületnek a felületénél jár az alkotó és mint egy turistaképet elkészíti ezt a fotót. Kicsit perspektivikus, mert hátrafelé halad az egész, én ezt vagy épített környezetre, vagy szorgalmira áthelyezném, mert nem érzem azt, hogy olyan erős lenne a személyes attitűdje. Kérném, hogy a csend házi feladatot ismételje. Amúgy egy téli turistaképnek a kép önmagában elfogadható, de nincs benne a személyesség, a Gábor története, azon kívül, hogy azt tudjuk, hogy ő szeret kirándulni és szeret a világban is körbenézni. (szőke-hegyi)

Ez a kép két dolog miatt is fontos a Camilla életében, már amennyit mi láthatunk ebből; egyrészt nagyon jó, hogy egyre kevesebb, tehát az absztraktot a valós vizualitásban keresi, itt keresi a ritmusokat, tehát az absztrakciót a maga dokumentumfilmes szemén keresztül látja meg a világban, hiszen ez itt most egy geometrikus játék, egy valós utca felületén, ahol szimmetrikusan elhelyezi ezt a csatornafedőt, és ugyanakkor az absztraktban megkeresi a játékosságot, azaz a humor, mivel ha az ember képes ezt a képet, mint egy fraktált nézni, vagy mint egy olyan jelenséget, mint a trance, acid vagy house zenékben használják ezt a kifejezést, hogy loopolt, azaz önmagába visszatérő, egy taktus ismétlődik, ismétlődik, ugyanaz jön létre, mint amit itt a Camilla a címmel is alkalmaz, azaz a kőmacskakőmacskakőmacska… tehát a cím is egy önmagába visszatérő játék, mindez a játékosság, a szimmetriára törekvés is megvan a képben és én ezt jónak tartom, ez egy három disznós kép. És a macska a következő képen lesz majd látható. (szőke)
értékelés:

Az biztos, hogy valami oknál fogva olyan ez a felület, mintha egy mikroszkópikus felvétel lenne, tehát az amőbák halála vagy a Kovács amőba találkozik a Szabó amőbával, nem tudom, valami nem tudom mi hozza ezt létre, lehet, hogy deres vagy milyen ez a felület. De azt tudjuk, hogy ezek a fehérek és erőteljes sötétek amik ezen a nejlonon látszanak, ez hordoz és ráadásul hogy az egész egy szürkés színvilágban van tartva, ez hordoz egy drámaiságot. Nem elsősorban a formák konkrétsága, hanem a színösszetételek, a színfoltokban elhelyezkedő egymásmellettiségek. A Camilla egyébként is jól érzékel színekben érzelmi állapotokat, tehát megintcsak mint egy színtanulmányt én ezt jónak tartom. Én szeretem a képet, mert onnantól válik izgalmassá nekem, hogy nem egy konkrét történetet fotóz le és teszi ide elénk, hogy elmentem Argentínába, a mittudoménmilyen tenger partjára, ahol a bálnák kiugranak a vízből és eltemetik őket, hanem egy téli, erdei felületen talált egy nejlonzsákot, és elindult belőle egy történet benne. És én azt a bátorságot díjazom benne, hogy ezt a képet nem csak leexponálja, hanem el is küldi ezzel az asszociációval, ami benne elindult, és bátran vállalja, hogy vajon a nézőben is elindul-e az asszociáció, és én azt gondolom, hogy igen. Ez abszolút működik. Nagyon jó az, amikor valaki ilyen jungi archetipikus közlési rendszereket talál. Én megadom rá a három disznót. (szőke-hegyi)
értékelés:

majd elmondom, ha kérdezitek :)

Béla két vonalon indul el, egyrészt színdramaturgiákkal játszik, és egészen abban a hangulatvilágban, ami Frida Kahlo férjét illeti, akit úgy hívnak, hogy Diego Rivera. Azok a színek, amiket itt látunk, olyan, részben tiszta, részben higított, de olyan mediterrán színek, amelyek egyrészt vidámságot, másrészt pedig nagyon transzparensszerű hangulatot árasztanak. Mindenféleképpen olyan az egész, mint valami repülőtér hirdetőtábláinak a jelzései, ugyanakkor a formák ismétlődnek, valami bódék vagy dobozok, védőfal, ég, ismétlődő, de nem túl összetett, nem túl bonyolult formák, tehát a megoldásokat nem innen kell keresni, hanem a színek élénkségében és a formák játékosságában, amelyek csak egy picit vannak ide-oda elrendezgetve. Viszont attól, hogy ennyire elnagyolt módon, mint ilyen kis tortadíszek látszanak ebben a hosszanti, fekvő képben ezek a formák, ilyen kis sorban menő manókra hasonlítanak, és tényleg olyan, mintha ez a kis csapat ott haladna valamerre tovább. Az biztos, hogy így, ebben a szerkesztési rendben az derül ki, hogy a Béla nagyon is jól érzi és használja az iróniát, a humort. Tulajdonképpen ez nagyon jól működik a képen. Még ha nem tudnánk a kép címét, a kép még önmagában is nagyon erőteljesen beszélne és mondaná, éreztetné, hogy ennek a történetnek van címe. Azért jó a kép, mert ahhoz kevés forma van rajta, hogy elvegye tőlünk a lehetőséget, hogy mint nézők nekünk kelljen hozzá történetet építeni. A vidámsága az, ami megdolgoztat bennünket, és arra predesztinál, hogy maradjunk még ennél a képnél és együtt próbáljuk a történetet. Tehát én a képet nagyon jónak tartom, három disznó. Talán az, hogy a család kategóriába jött, az picit rezeg nekem – de mivel jó a kép, így oké. (szőke)
értékelés:

Ezt a képet azért tartom jónak, mert őrületesen ott van benne mindaz az érzelem, mindaz az érzelmi kapcsolódás, ami valószínűleg neki latin világot jelenti; minden, az érzékiséget, az érzelmeket, az életet, a gyökércsakrát jelenti; valójában ugye a képen torzított színeket, zöldeket, vöröseket, sárgákat, narancsokat látunk, konkrét formát nem nagyon látunk, noha sejthetően felhők úsznak előttünk. Viszont azzal, hogy a sötét tónusokat a kép felső részére helyezi el, festészeti szempontból mondva, és az alsó részre hagyja meg a világosokat, óriási erővel nyomja lefelé a dinamikát, ami egyfolytában a kép szélén ki akar ugrani, és vissza akar kerülni felülre, ahol nyugodtabb és megszokottabb lehetne, tehát végig egy vibráció, egy folyamatos mozgás van a képen. Mint színtanulmányt tartom fontosnak, az, hogy a vágy leckére került, természetesen egy érzéki kép, és így itt ezt el lehet fogadni, de én továbbra is mondom, hogy a vágy kategóriában Camilla te is lehetsz egy kicsit szemérmetlenebb; azt én értem, hogy a színekkel dolgozol, de valójában mintha mindenki egy kicsit félne ezektől a fogalmaktól; megvan a három disznó, de egy kicsit körözünk e körül. Ez egy nagyon egyszerű festői színtanulmány, ahol a színek értéke, egymáshoz helyezése és az ezekből fakadó energiákkal egy szép kis akvarelljátékot látunk és én örülök neki. Még beidézném ide Turner nevét az Estiklopédiából, és ez nagyon fontos itt az ő festészete mert az pontosan ezekről a fényekről szól, tengerek fölött viharok és hasonlók, és félelmetesen térbelien és naturálisan tudja ezeket ábrázolni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Basquiat a Barátom

Itt alapvetően azon túl, hogy nem lehet tudni, hogy a Samo mit jelent, mit vizualizál, tehát Samo egy vizuális jel, maga a festő, vagy az a száj, ami ott látható, ezt nem tudom megállapítani, és egy olyan leirat van, amitől én nem fogok tudni közel kerülni ehhez, de egy dolgot szeretnék megjegyezni, hogy nagyon érdekes a színvilága, sőt, nagyon érdekesek ezek a grafikai elemek ennek az absztrakt női alaknak, a megfogalmazása. A legfölső kis hullámnak ugye a felső ívei az a felső vízszintes által levágódik. Nekem mindig kétségeim vannak azokkal a képzőművészeti megoldásokkal, ahol egy szobrot vagy festményt fényképeznek le az alkotók. Ahogyan pl. egy filmes alkotóval is, aki begyűjti mások korabeli munkáit, majd azt újraszerkeszti, és ebből egy kvázi új alkotást hoz létre. Vagy a DJ-k, akik zenéket újramixelnek, és azt állítják, hogy ez egy új műfaj. Szerintem ez a kép is egy festménynek a reprodukciója; mint olyan természetesen közvetíthet valamit, pl. hogy a fotósnak tetszik ez a kép. De szerintem nem egy önálló képzőművészeti üzenet abban a kategóriában, amiben mi itt a fotóinkat begyűjtjük. Még akkor is ezt gondolom, ha esetleg a Camilla festményéről van szó, mert a festmény nyelvezetét, formátumát arra használja a festő, hogy festményként mondja el a benne zajló történeteket, a fotós meg fotósként. Ilyenkor a meglévő formákkal kitágítunk egy képzőművészeti technikát, de háttérszőnyegként vagy csomagolóanyagként használunk valamit, ami a másik alkotási formában létrejött. Én ezt a képet visszaadom ismétlésre. (szőke)