Rolandnak egy érdekes munkája érkezett nemrég be, erről beszéltünk, és örülök ennek a következő képnek, ez egy kollázstechnika akár, ugye a fekete-fehér technikába a mai, számítógépes világban bele van varázsolva az őrjítő tűz, ez a kis színes felület. Ez ilyen értelemben egy geg-kép, egy inkább ötletre épülő ritmikai kép, picit pop-stílusú. Nagyon érdekes az álló formátumú kép osztata, ugye függőleges irányban egy A-B osztatra van majdnem pontosan középen szétosztva a kandalló széle miatt. Miközben a kép címe az, hogy ez az én kandallóm, nem a kandalló a kép főszereplője, még a vörös tűz jelenlétével sem, hanem mellette el van helyezve egy érettségi napraforgó talán tíz évvel ezelőttről egy kerámiaedényben ottmaradt, a csergeszőnyeg mellett ami a kandalló előtt ott van, ami így belóg ebbe a képbe. Tehát ha elfogadom, hogy a barátom kategóriájára ez egy fontos helyzetjelentés, akkor egyrészt az a fura, hogy aki a főszereplője ennek a képnek, a barátom, a kandalló, azzal nem vagyok egy 100%-osan oldott viszonyban, mint alkotó, mert csak félig tudom őt bemutatni, elmesélni, bár ő számomra az a ki nagyon fontos, mégsem ő a sztárom, hanem ebbe olyan külső események is belecsúsznak, belekeverednek, amik nem hagynak időt arra, hogy megmutathassam, és mint néző megfigyelhessem aki a barátom kategóriájában a legfontosabb nekem. Úgy sejtem, hogy azért van vörössel kifestve a kandalló ablaka, mert nagyon fontos, hogy mi zajlik ebben a csodaszerkezetben. De a képnek ott vége, a képkeret lezárja ott a képet, tehát amikor én, mint néző szeretnék az üzenettel foglalkozni, amit a cím is jelez, akkor a képkeret elveszi ezt előlem, azt mondja, hogy ebbe a szobába te nem tudsz bebújni, mert itt a keret határt szab, és nézegesd a száraz napraforgót meg a kerámiaedényt, amiken nincs szín, nincsenek fantasztikus lángok, és emiatt úgy érzem, hogy ez a kép a barátom kategóriájára egy visszafojtott helyzet, egy lefojtott üzenet lenne, ahol megvan egy lendület, de az szalonképesen vissza van fogva. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Bájos, mikor egy gyermek elmereng.

A lecke szempontjából, a gyermekkor lecke szempontjából kell egy kicsit beszélnünk a színdramaturgiáról, és onnan próbálnánk meg értelmezni a képen látható történetet. A festészetben és erről már többször beszéltünk, a plakátfestészetben, gondolva itt elsősorban a Tanácsköztársaság idejére, a mozgósító, figyelemfelhívó plakátokra, a szürke és a vörös kapcsolódása az egy nagyon erősen dinamizáló helyzet. Abszolút a plakátnyelvi környezet használja ezt. Irtózatos módon generál. Itt azt kellene mondani, hogy a kép jobboldali részén a kis modell vörös ruhája melletti háttér az valami víz lehet vagy zöldes háttér, de ha színtónusban nézzük, akkor ez itt egy szürkét jelent, és ez őrületes módon dinamizálja a vöröseket és a keretezett arcon kívül a képen csak ez a pici szürke és a vörösek különböző árnyalatai vannak jelen. Ebből az következik, hogy noha egy kisgyermeki arcot látunk, ahogy kitekint valahová, mégis őrületes módon… hát ’agresszív’ és dinamikus képet látunk. Nem tudunk másra figyelni. Ez lehet az alkotó szándéka is, hiszen ő választotta ki a vöröseket és szürkét, hogy keretezze a modellt, és ebből következik az is, hogy összetett módon maga az alkotó személyisége is az, amit láthatunk. Általában a vörös és annak az ilyen árnyalatai az érzelmeket, érzékiséget jelzik, erősítik. Ez nem egy megnyugtató kép. Az alkotó választása az már maga egy komponálás. Értem ez alatt, hogy a fényképezőgép használatából eredő kiválasztás az már maga egy döntés, hogy a valóság folyamatosságából mit örökítek meg. Ez itt egy kiválasztás, hogy valakinek a karján, valaki mellett egy kisgyermeket látunk – és ez a kiválasztás is az alkotót jellemzi; a vörösek és szürkék dinamikája, érzékisége az maga az alkotó. A kép ilyesfomán magát a kis modellt keretezi be, de miközben egy valódi kisgyereket látunk, én megkockáztatom, hogy bár ez egy gyermekkorról is szól, mégis ez a Falusi Csongor mostani állapotáról, erről a dinamikus, büszke és erőteljes állapotról, ami ebben a képben jelen van. Ezt azért mondtam el, mert mint egy fotó, mint egy alkotás nagyon is helyénvaló a kép, de nem teljesíti a gyermekkor általunk megfogalmazott feltett kéréseit. Ettől függetlenül maradhat ebben a kategóriában, és érdemes elgondolkozni arról, amit itt a képről mondtam, akár elvetve is, és megpróbáhattok meggyőzni az ellentétéről is. Én megadom a két disznót, de kérem, hogy a Csongor egy kicsit mélyebben, és önmagára visszavetítve próbáljon foglalkozni ezzel a leckével. (szőke)
értékelés:

Ez a kép egy jó kép, én szeretem – de nem azért, ami a címe. Először erről szeretnék beszélni. A problémám a címmel az, hogy megint munkára késztettek. Én értem a szándékot, és örülök neki, de attól félek, hogy nem biztos, hogy ezt a munkát mindenki el tudja végezni. Az egy nehéz nap éjszakája ha jól emlékszem egy Beatles szám volt, talán még film is, mintha még valami tengeralattjáró is kapcsolódna a mondatszerkezethez, neadjisten sárga tengeralattjáró. Aztán még valami Nautilus meg Verne Gyula, is bajlódott vele. Itt úgy látom, ez mintha egy akváriumi felvétel lenne, és ez a halacska élő lenne, úgy sejtem, hogy nemrég egy ismert filmben a Nemo kapitányban is mintha hasonlóan nézett volna ki az a halacska, és teljesen összezavarodok, hogy vajon melyik a sok asszociáció közül, és mit keres mindez hétfő délután egy akvárium törött üvegfelületén keresztülvilágítva ha jól sejtem egy lakótelep fényeivel…? Nagyon nehéz ezt összeraknom, és ebben nem segít az alkotó, ahogy abban sem, hogy a nehéz nap éjszakája hogyan kapcsolódik a hétfő délutánhoz. Nyilván úgy, hogy annyira berúgtam, hogy még hétfő délután is rosszul voltam – de ez csak az én megközelítésem. Teljesen bizonytalan vagyok, mint néző, mint befogadó, ugyanis a kép az egy absztrakt játék, foltokkal, a baloldalon megjelenő folthatásokkal, az előtérben megjelenő makrorepedésekkel és a jobb oldalon nagyon jó ritmusban a sárga, dinamikus felületen megjelenő halacskával. Mondjuk máshogy. Ez a kép rendben van, ez a kép egy nagyon jó kép, sőt abszolút beleillik a hétfő délután leckébe. De akkor miért kell engem ezzel a címmel szivatni, amikor ott van a megoldás, az, hogy ezt a képet élvezni kell, hogy ez a kis Némó ez maga a Dani, a nagy szemeivel, ahogy néz és megy bele abba a nagy éjszakába… én annyit kérek csak, hogy ha valami jó és közérthető és attól mert tőle származik, még nem kell állandóan lázadni és mindig még egy csavart beletenni a történésekbe, mert lehet, hogy időnként te tudsz jó dolgokat csinálni, és hátha ezeket meg tudja más is közelíteni. Ha az a szándékod persze, hogy a nézők értsék és befogadhassák a képeidet. Tehát a három disznó akkor jár, ha valamit meg lehet tudni, hogy mi van végülis ezzel az éjszakával, mert én a hozzászólásokat nem olvasom, meg hogy mi a dramaturgiai kapcsolódás a kép és a cím között, mert én most ezt nem értem. (szőke)
értékelés:

Gondolom a vasárnap hajnal leginkább a szombat esti láz lezárása lenne, de van itt nekem ez a képem amit talán gyermekkor leckének kéne küldenem. Az ugyanis úgy volt, hogy a paraszti vér kiskoromban még nagyon erősen élt bennem és gyakran a napocska előtt keltem (ez ma már ritka). Vasárnaponként ez azt jelentette, hogy vártam a délutánt, mikoris elmentünk a nagyihoz vacsorára és ott szoktam volt megnézni a waltdizni mesedélutánját. Csudiklasz - vagy legalábbis jól megrajzolt mesék voltak meg a dzsesszi... Csak az volt a bökkenő, hogy a nagyinál egy feketefehér yunost volt csak.

Nagyon nehéz feladat elé állít a Dani minket, mert egy nagyon személyes történet az, amit el akar itt mesélni nekünk, és nagyon vékony az az út, amin el tudok indulni mint néző, befogadó, abban a kérdésben, hogy vajon miért vasárnap hajnal ez a történet. Mert ez az egyetlenegy irány, amin el tudok indulni, a képnek a 99 %-a, ami a Donald kacsát jelenti a történetben, az számomra nem biztos, hogy jól értelmezhető. Akkor, amikor ezt a képet elkezdtem nézni direkt úgy hoztam a képernyőre, hogy ne lássam a hozzáfűzést, mert a hozzáfűzés - egyébként elárulom, hogy elolvastam, és az nagyon jól leírja azt a viszonyrendszert, aminek a képen kellene szerepelnie, de nincs a képen. A vasárnap hajnalra az egyedüli utalás az a cca. két négyzetcentiméternyi rész, ami a kacsaforma előtti fényviszonyt jelenti a macska vagy kockaköves vagy milyen padozaton viszonyrendszeren. Ez az egyetlen irány, ami minket kapcsolni tud egy vasárnap hajnali szituációhoz. Ott a fények, a tér üressége, ami sejteti, hogy ez lehet akár egy játékterme, vagy egy bevásárlóközpont belseje, ahol vannak ezek a figurák, amire a gyerekek ráülnek és pénzt kell beledobni és mocorognak, és hát nekem tipikusan kelet-európai helyzetnek tűntek mindig is. Tehát ez az a vonal, amin talán el tudok indulni, ugyanakkor szerintem tévedek, mert ez a figura eredetileg valószínűleg nem erről szól. Tehát itt eleve van egy transzpozíció, ami vagy beindul a nézőben vagy nem. Velem szerencséje van a Daninak, de a nézők 99 %-ában ez nem biztos, hogy beindul ez a történet. Márpedig ha készítünk egy fotót, akkor igenis elvárható az alkotótól, hogy próbáljon meg pontosan beszélni és pontosan megfogalmazni azt, hogy miért kattintotta el ezt a képet. Mert semmi más nem fogja őt igazolni mint az idő, az időben az az üzenet, amit a kép kompozíciója hordoz, hogy igenis érvényes megoldást mutat a nézőknek, hogy igenis, ennek a képnek el kellett készülnie. Ha ezt nem érzem, akkor benne van a képben egy esetlegesség, akkor benne van egy olyan irányvonal, ami gyengíti az üzenetet és kétségessé teszi a nézőt, hogy vajon jól koncentrált-e, jól sűrített-e az alkotó és utána a néző megvonja a vállát, és azt mondja, hogy hát, ez a kép nem jó. Úgyhogy én szeretném azt kérni a Danitól, hogy ezt a leckét gondolja végig, én tudom, hogy egy vagány csávó, de nem biztos, hogy ez a vagány megoldás mindenre ráhúzható. Vannak leckék, ill. feladatok, érzések, érzelmek, amiknél mélyebbre kell egy picit ásni, és ez a három lecke (vasárnap hajnal, hétfő du és péntek de) pont erről a mélyebbre ásásról szól. Én tudom, hogy nagyon nehéz pőrére vetkőznünk egymás előtt, lelki értelemben értve persze, de ezeknél a leckéknél mi pont ezt keressük. Úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre a Daninak. (szőke-hegyi)

Ágnes ágyban, párnák közt.

Én ezt a képet nagyon szeretem. Azért szeretem, mert nem az a célja az alkotónak, hogy valami szerkesztett képzőművészeti munkát, ötleteket küldjön nekünk, nézhetne itt a kismaci a rózsaszín paplan fölött, itt a piros kis gomb után és ez a tér, ez a perspektivikus tér még jobban szaladhatna be valahova, a begrmanni tükrök mélyére, ahol egy pillanatra látjuk a fotóst az ágyában a fehér ágytámla előtt, a piros varrott falvédő mellett. A kép azért fontos, mert őszinte és esendő üzenet, hogy nézzétek, itt lakom, ez az én kis birodalmam, nézzetek rám, figyeljetek rám. Ez egy személyes, és nem kreált, nem színpadi helyzet, intim és beszédes szituáció, arról az állapotról, ami az ember gondolataiban, egyedüllétében jelen van, az ágyban fekvés, a felébredések, az elalvások azok mindig azok az időszakok, amikor csak 10-20 percig, vagy akár félóráig is, attól függően, hogy milyenek az életkörülményei, használhat az ember arra, hogy végiggondolja az életében végbemenő lépéshelyzeteket. Majdnem olyan az európai embernek az ágy, mint egy ilyen meditációs helyszín, így akár ez a lecke akár a vasárnap hajnal kategóriában is lehetne, és én ezt a képet jónak tartom, bár nagyon sokat lehetne mondani, fölróni neki, a könyvszekrény szélétől az ajtóig, vagy a fényekig, de nem hiszem, hogy ennél a képnél ilyesmit kellene keresni, mert nem ez a célja, nem erről szól. Ez egy levél, egy üzenet, kézzel írva, a maga bizonytalan betűformáival; itt élek, így élek, az a kicsi parányi pont az vagyok én ebben a térben. És így értelmezve én három disznót adok erre a képre és várom az Ágnes további munkáit. (szőke)
értékelés:

Az álló formátumú portré olyan kultúrmorzsákat idéz, amelyek egyrészt az oldalon már többször is említett Ecce homo, Homolka család története vagy a cseh filmművészet különböző munkáiban fellelhető irónia, egyrészt tehát Jiri Menzel Sörgyári capricciójának Pepin bácsija, aki természetesen más jellegű ruhákban és más korban festődik meg, ugye Hrabal figurájáról beszélünk, másrészt a 70-80-as évek mesefilmvilágából Hurvinyek az, akit itt láthatunk, ezt bárhonnan is közelítjük meg úgy kell tekinteni, hogy a Berecz Pista öniróniája, ironikus szemlélete hozza létre, sugallja. Mik ezek az apró eszközök? A halásznadrág, ami egyrészt a gyermekkort idézi, másrészt meg egy erős fizikai felépítésű fiatalembert, aki ugyanakkor a felsőtestére farmerzakót vesz de ezt a formavilágot könnyíti egy simléderes sapkával, és az egészet meg még egy picit nyakon önti egy harántcsíkozású nyakkendővel - gyakorlatilag értelmezhetetlenül, és mindezt egy településen, valószínűleg egy falusi utcán, egy szobor mellett, vagy valamilyen fa mellett, ami körbe van rakva kövekkel. Mintegy kirándulási emlékfotónál, lefényképezi magát. Nem különösebben oldott a kép még a mosoly ellenére sem, a nyakkendő ellenére sem, ezzel a keresztbe tett lábbal – kicsit azt a hangulatot idézi, mint amikor a szülők gyerekkorunkban elvittek a városba a fotóshoz, és ott egy festett háttér elé beállították, és azt mondták, hogy na Bandikám mosolyogjál, mert most elkészül a kép, ne húzogasd a zoknidat, álljál rendesen és mosolyogj. Van az egészben egy produktív részlet is egy teátrális helyzet, és ennek az egyik eszköze a mutatóujj a jobb kézen, ami tartja a nyakkendőt, hiszen enélkül az becsúszna a zakó alá, és ezáltal láthatóvá teszi a kép címe miatti eszközt, a nyakkendőt. Szerintem a fotó sokkal erősebb szituációjában, helyzetjelentésében, hogy ez vagyok én, itt vagyok, itt élek, ezt az üzenetet küldöm nektek; sokkal fontosabb az, és ezért gondolom azt, hogy sokkal fontosabb ez, amit az István magáról küld üzenet, mint az az egyszerű geg, amit a nyakkendő jelent, hogy én most feltettem – nem tudom elképzelni, hogy miféle rendezvény lehetett az, amire ezt az összeállítást használta, nyilván valami humorosabb helyzet – nekem az jön le, hogy ez az ő szobra, ez a szoboravató, amire ki kellett öltözni, és nekem az az érzésem, hogy ő így öltözött ki, ehhez az ünnepélyhez. És ez azt jelenti, amit a Zsolt itt mond, hogy ez a Pista lázadását, az élettel szembeni lázadását mutatja. Ez elfogadható álláspont, mindenki úgy lázad, ahogy tud, és ő azt mondja, hogy bolondozok, és bolondozó módon lázadok. Szerintem azért jó a kép, mert nem elsősorban a Berecz Pista nyakkendőjéről szól, hanem az ő létállapotáról és csak annyit tettem volna, hogy még jobban fókuszáltam volna az emberre. Most igazából egy balról jobbra haladó nagy átlóval működik a kép előtere – ha a hátteret most nem számítjuk, maga az István és a modellje, a szobra, ez az absztrakt forma majdnem azonos helyiértékben vannak, még akkor is, ha a fa csak félig van is rajta a képen. Én még jobban súlypontoztam volna a Pista felé, de ettől függetlenül ezt egy nagyon fontos leckemegoldásnak tartom, és ez egy nagyon jó kép. Felvetődik bennem, hogy ha az irónia efelé mozdul el, és tegyük fel, hogy pozitív humor is jelen van, nemcsak egy keserédes, akkor érdemes lenne itt a színekkel is foglalkozni, ugyanis a színek mindig vidámítanak, pezsegtetnek, és a kép melankóliája, ami most megvan és az iróniát egy picit fátyolossá teszi, azt lehetne törni ezzel. Tehát nem feltétlenül kell mindenütt a drámai hangvételt használni, márpedig a fekete-fehér az összegez, sűrít és drámaivá tesz, visszatekintővé is tesz, erőteljesebben ritmizál, és ezért én a színeket vinném bele ebbe a világba, ha esetleg az alkotó úgy gondolja, hogy még ezzel dolgozna. De a három disznó megvan. (szőke-hegyi)
értékelés:

Még mindig azt mondom hogy nagyon nehéz olyan önportrét, (önjellemzést) csinálni ami mindenkinek megfelel, elsősorban a készítőnek, én legalábbis így vagyok vele.

Örülünk Roland, hogy újra itt vagy, és újra készítesz alkotásokat, és ez egy bátor vállalkozás a hármas leckéhez. Egy fekvő formátumú, fekete-fehér képet látunk, amelyen rövidülésben láthatunk, erősen perspektivikusan egy beállítást az alkotóról. Valószínűleg a talajra, a padlóra elhelyezve a fényképezőgépet, föléállt, és exponáláskor belenézett a kamerába, azaz felénk. Mivel igazából az egész háttér kiég, azt a teret, azt a környezetet, ahol a kép készült, nem tudjuk azonosítani, így a kép akár tekinthető fentről letekintve ránk egy helyzetjelentésként, de tekinthet ez akár egy olyan képnek is, ahol az emberi alak kiterítve, mint egy ilyen égben vagy levegőben asztalon, ágyon fekvő test, amiről feltekint valaki, és néz bennünket, ahogy az ágynak a végében vagyunk mi az optikán keresztül. Ha ezt a verziót akarjuk továbbgörgetni, akkor szerencsésebb volna ha a lábszárak és esetleg a talp is jelen lenne a képen – az viszont azt jelenti, hogy a fényképezőgépet még távolabb kellett volna elhelyezni, akár egy üveglapra állni, és alóla fényképezni. Ez nyilván egyfajta stúdióhelyzet, bonyolult, nem várható ez el. Tehát maradjunk ezen a képen, és itt a lehetőségekhez képest a privát üzenetrendszerekhez képest egy jó helyzetválasztás az, amit beküldött a Roland. Az lenne a javaslatom, hogy ha a rövidülést, és a rövidülésből adódó perspektivikus hatásokat próbáljuk eszközként használni ezen a képen, lásd gyűrődések a nadrágon, a pólón, amelyek egymásutánisága létrehozhat egyfajta közeledés-távolodás érzetet a néző számára. Ezek azok az eszközök, amelyek a perspektívát mint mértani megoldást létrehozhatják, mert ez egy illúzió, egy szakmai trükk a perspektíva hatása, Ugye annyit tudunk erről, hogy egy olyanfajta matematikai-mértani képletről beszélünk, ahol a horizont ami egy virtuális megközelítés, az ég és a föld kapcsolódása, és ezen elhelyeződik két pont, ahová a perspektíva szabályai szerint tartanak a mindenkori egyenesek és ezek a gyújtópontoknak az elhelyezése változtathatja a perspektívának az egészen rövidülő vagy kevésbé erre utaló formarendszerét. Visszatérve a képre, a kép alsó szakaszában a nadrág gyűrődései, a nadrág sötétjei nem elég részletgazdagok – de nem elsősorban fotótechnikailag értem ezt, hanem tónusértékeiben, tónusjátékaiban. Ha a perspektíva ennek a képnek az elsődleges üzenete, és nem a folthatások ritmikája, bár az is érdekes, akkor én úgy gondolom, hogy érdemes lett volna a talajon elhelyezett kis tükörrel, vagy reflexelő hatást elérő szerkezettel pl. fehér, fényvisszaverő anyaggal egy picit tükröztetni a csípő környékére, ahol ezeket a világosabb, a nadrágon jelentkező gyűrődéseket felerősítette volna. Ez azért fontos, mert az előteret ebben a pillanatban még jobban térbeliesítette volna ez a megoldás, és a kép középső szakaszát, a szürke pólót távlatokba emelné, és ebből a kép harmadik szakasza, az arc és az arcon jelenlévő tónusértékek ezt az erős perspektivikus játékot még felfokozták volna. Ez az egyik javaslatom, hogy ha a Roland tudja, akarja, még érdemes lenne ezzel játszani, megismételni, és hogy nagyon jó lett volna, ha a bal kéz teljes egészében bent tud maradni a képhatáron belül és esetlen nem vágódik le itt az a két kis ujj, nem kell azt szégyellni, hogy valamit tart az a kéz, exponálógombot pl. Ettől függetlenül a három disznó megvan a Roland képére, és érdemes lenne ezzel még egy picit foglalkozni, ha kérhetem. (szőke)
értékelés: