Születés

A kép egyrészt az Anitától már ismert kézműves tárgyakkal, talán csuhéj-babákkal történő szobrászati játékot mutat be az előtérben, egy allegorikus jelenetet és valahol a háttérből, a sötétből előtűnik egy emberi arc. Tulajdonképpen egy portré és ezt a portrét az előtérben lévő allegorikus jelenség minősíti. Fordítva kéne ennek lennie. Tehát, hogy az arc, a varázsló arca kéne, hogy ízesítse az előteret, de én mégis azt mondom, hogy valójában sokkal intenzívebb és sokkal fontosabb a háttérben látható életlenben tartott arc, aki ránk tekint. Már csak azért is, mert ez a háttérben lévő arc beletekint a kamerába, látjuk a tekintetét, amíg az itt létrehozott kis figurák, bábucskák szeme, arca, gesztusai nem látszanak, sematikusak maradnak. Viszont ahogyan a fény érkezik a háttérben lévő emberi arcra, ahogyan odaesik a fény, az eléggé profán. Ez nem biztos, hogy ennek a képnek baja, csak nagyon érdekes kontrasztot hoz létre az előtérben lévő meseszerűséggel és a háttérben látható picit keserű arcmimikával. Olyan ez, minthogyha valami furcsa boszorkánykonyhában lennénk, ahol ezeket a kis marionett bábukat a készítőjük, mozgatójuk megmutatná, de minthogyha benne lenne valahogy ebben a gesztusban, hogy nekem mozognak, nektek nem biztos, hogy ugyanúgy megmozdulhatnak ezek az élettelen kis tárgyak. Van valami furcsa, tehát emiatt, van valami furcsa és lehet, hogy pont ettől érdekes ez a kép. Valami olyasmi, minthogyha egy finom levesben lenne egy pici kis hajszál. Van valami furcsa, amitől elég nehéz ezt a képet megemészteni. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a 26-os lecke ünnep kategóriára megvan a három disznó, a többivel Anitának kéne kezdenie valamit, hogy átléphessen valami határt megint. (szőke)
értékelés:

Egy makro tárgyfelvételt látunk. Én úgy gondolom, hogy itt egy termés fotónál, tehát mint ahogy természetfotóknál, ez egy nagyon bonyolult dolog. Véleményem szerint azért, mert rengeteg olyan térbeli összetevője van ezeknek a különböző terméseknek, magvaknak, száraknak, felületeknek, amik nagyon izgalmasak a fény hatására, a fény és megvilágítás hatására nagyon izgalmas formajátékok jönnek itt létre. A termésből kibomló fátyolszerű anyag, amely ezeket a magvakat fogja, az mint ilyen angyalhaj, szépen jelentkezik. Jó a formája, ahogy ez a megszáradó termés szétnyílott, de az én meglátásom szerint nem jól van a külső burkolat megvilágítva vagy nem jól kapja a fényt, ezért ezek az ívek, domborulatok, ezek nem határolódnak el a háttértől, nem érzékelhető jól az egésznek a domborúsága és így tulajdonképpen az egész egy síkban, nagyrészt egy síkban maradó felület. Nem hozza azt a térélményt amit egy tárgyfotónak, egy ilyen termésfotónak, növényfotónak hoznia kéne. És ugyanakkor pedig azt gondolom, hogy ez egy stúdium, tehát a természeti jelenségeket ilyenformán való fotózás, az egy stúdium munka. Nem azt mondom, hogy ez a stúdium munka kevés, hanem azt szeretném mondani, hogy nagyon fontos ujjgyakorlat, de véleményem szerint a 25-ös lecke tisztelet, búcsúzás, gyász kategóriáját viszont nem sűríti magába ez a kép. Én ezt visszaadnám ismétlésre.
   Egy dolgot itt hozzáfűznék – szólal meg Zsolt -, hogy remélem a Bara hazavitte ezt a termést, ugyanis hogyha egy transzpozíciót akarunk létrehozni és nem egy természetfotót, vagy egy tárgyfotót, hanem itt, mint ahogy a cím is utal, gyász leckére szeretnénk üzenni, akkor én legalábbis megpróbálkoznék azzal, hogyha hazaviszem, otthoni körülmények között világítással, háttérrel, bármivel elkezdek vele játszani és megszemélyesítem és akkor lehet, hogy létrejön amit az András mondott. (szőke-hegyi)

Ennél a képnél - és utána még következnek ilyen képek – nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy az a fajta tónusrend, ami kialakul, ez a szürkés, fátyolos tónusrend, az minden egyes helyzetben indokolt-e. Tehát én mint néző abban vagyok bizonytalan, hogy ez tudatos képelem, vagy pedig egy technikai hiba. És hogyha a nézőben ez fölmerül kérdésként, akkor ott valamit rendezni kell. Egyébként nekem a vágy kategóriában ez a kép működne, csak nagyon szűkre van valamiért komponálva. Tehát vannak formák és ezek a formai megfelelések ezek nagyon szépek lennének, ez a talán gitártest vagy nem tudom én mi lehet ez az íves forma, én annak saccolom, ennek az íveinek a hasonlatossága az emberi formákhoz, akár a szájhoz, akár az arcélhez ez nagyon fontos. Ugyanakkor volna még egy fontos közlés. Ez a szem és a fátyol. És ez a roncsolástól és ettől az elidegenítő szürkés helyzettől és attól, hogy nagyon szűkre van vágva, nem kapja meg azt a fontosságot, mint amit itt egyébként a gitártesttel, vagy ezzel a hullámformával létrejön. Tehát én ezt visszaadnám a Camillának, hogy ezt még egy kicsit gondolja át, hogy hogy lehetne ezen finomítani. Én szeretem a fekete-fehér képeket és én nem azt mondom, hogy most mutassa meg ezt színesben, de mégis amit mondok az erre fog utalni és most lehet, hogy bolondnak fogtok nézni, úgy kéne ezt lefotózni fekete-fehérben, hogy több szín legyen benne. Nem tudom, hogy érthető vagyok-e? (szőke–hegyi)

Sosem lettem hivatásos felnőtt.
Mint a vásári komédiások,
kik az ekhós szekéren zötyögve
varrogatják jelmezeiket,
durva kocsmaasztalon,
sörfoltos pergamenre
álmodják a díszleteket,
hogy aztán a királylány ruhája
zsákvászonból legyen,
a zöld füvet meg kékre fessék
a papír díszleten,
mert nem volt,
csak egyfajta festék,
ám a darab előtt
rohangálnak körbe,
- Hol a kalpagom, a kardom,
kezdődik az előadás,
bolondok háza ez
és nem színház!
Aztán félrerántják a függönyt,
és a gyertyák fényében
ott áll a délceg főhős,
foltos gatyában, kard és kalap nélkül,
de lelkéből mosolyogva,
a vásári népet megbabonázva,
mint valami illuzionista.
És illúzió a játék,
hisz nincs igazi díszlet,
igazi kellék, igazi puska,
szőke hajnak
meg szalmát aggat magára
a dívaként lépő
fiatal fruska.
A nép meg nevet,
meg néha sír is
és tapsolnak kedvükre,
a végén meg néhány garast vetnek
a ceremóniamesternek,
aki arról ábrándozik,
hogy egyszer nem ő lesz a jegyszedő,
a kellékes, a súgó, és öltöztető,
hanem igazi színházban, igazi közönség előtt
vastapsra hajlong már előadás előtt.
De aztán színészeit nézve,
kik a rozoga deszkákon
a nézőknek pózolnak,
pedig már csak részeg koldusok
vigyorognak és tapsolnak,
könny szökik a szemébe;
ha elhagyná a társulatot,
oda lenne a bűbáj, oda a varázs,
ezért soha nem lesz hivatásos,
hanem marad ócska,
de boldog vásári komédiás.

Amíg talán egy pár képpel ezelőtt Bara egyik munkájánál azt mondtam, hogy a téma eszköze az a kis baba forma, nem biztos, hogy 100 százalékosan jó választás, pedig egy konkrét, nagyon is szimbolikus és nagyon sok mindent hordozó konkrét tárgy az, amit választ modelljéül az alkotó, itt nem biztos, hogy megtudnám mondani, hogy mi alapvetően a modell. Festett felület, foltok, kollázs, valamilyen torzult bőrforma? Hogy ez egy természetes jelenség vagy valamilyen módon az alkotó színekkel avatkozik be, és tulajdonképpen egy festményt hoz létre folthatásokkal, nem tudom, de az biztos, hogy ennek az egész folt-kollázs rendszernek van asszociációja. Pontosan az, amit a címben megjelöl. A vörössel leragasztott asszociáció. A száj, a középső villám sújtotta sötét repedés az orron, és a két szem helye mint ami, mint egy megvakított fájdalmas, síró, becsukott felület, az is érzékelteti ezeket a képen. Tehát itt viszont olyan könnyedén dolgozik látszólag jelentéktelen kicsi foltocskákkal a Bara, mert nem kell védekeznie és félnie, nem kell feladatot megoldania, hogy egy pillanat alatt egy tökéletes üzenet áll össze. Ezért én azt gondolom, hogy nem is ismétlésről beszélünk a portré arc nélkül első lecke házi feladatánál Baránál, hanem halad abban a házi feladatban egészen jól, hatékonyan, mélyebbre és mélyebbre. Ez az, amit talán egy jó pár képpel ezelőtt említettem egy másik alkotónál, hogy nagyon is megéri egy-egy házi feladathoz visszatérni, mert ahogyan telnek, múlnak az idők itt az Estiskolán az alkotók egyre fontosabb titkos kis szelencéket nyitnak meg, és minden azt bizonyítja, hogy hiába akarta volna az ember ezt mondjuk két évvel ezelőtt kérni, bármennyire is bizalommal érkeznek ide mások, nem biztos, hogy meg tudtuk volna ezt tenni, mert el kellett ennek az időnek telnie. Viszont az eredmény az nagyon fontos, mert akik most látnak bennünket, vagy most tekintenek ránk kívülről ideérkezve, nagyon is láthatják azt, hogy az Estiskolán azok, akik dolgoznak, igenis értelmeznek a világban történő vizualitásból nagyon is sokat, és ezt a vizuális nyelvet egyre jobban, véleményem szerint egyre jobban beszélik. Úgyhogy ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

A Barától egy olyan képet látunk amelyen tulajdonképpen valami szendvics-hatás érezhető. Két jelenség van valahogy egymásra fotózva, egy egészen közeli, pici műanyag baba és szinte egy macro, egy nagyon közeli kép, ahol egy ilyen parányi baba, hajasbaba látszódik itt. Valamilyen szolarizált, vagy kiégett, ilyen furcsa amorf felületek rákoszolódva itt meghatározhatatlanul a baloldalon jelen vannak, ez lehet, hogy a másik kép kiégetése és a háttérből sejthetően valamilyen akácos, valamilyen gallyas terület sejlik, de ezt nem lehet pontosan megállapítani. Ez az egész olyan, minthogyha egy ilyen roncsolt képtechnika lenne és miközben az a címe a képnek, hogy Melankólia, hát eléggé érzelemdúsak a színek, ezek a barnák, vörösesbarnák, ami ennek a műanyag babának a színei, vagy azok a kiégett foltok, amelyek meghatározhatatlan amorf formák. Eléggé érzelemdús az egész kép, majdhogynem azt lehet mondani a színekre, hogy a színek nem hagyják nyugodni az embert, nagyon is érzelmes, nagyon is érzéki a színvilága ennek a képnek. Ugyanakkor az alaptémája, a modell, az egy élettelen gyermekjáték, tulajdonképpen egy ilyen klasszikus síróbaba forma, ami nagyon furcsa témaválasztás, hogy az alkotó ezt a 22-es leckét ezt ezeken az élettelen tárgyakon keresztül próbálja megmutatni. Én el tudom ezt fogadni, hogy ez egy közvetítő eszköz, de nem vagyok benne biztos, hogy mindazok, amik a színekben, színvilágban, ebben az egész szendvics-szerű egymásra fényképezett festői kollázsszerű hatásokban jelen vannak, nem biztos, hogy maga a téma, amit választ, ez a műanyag baba, hogy ez eléggé hálás közvetítőeszköz arra, hogy mindazt, ami zajlik benne, azt kifejezhesse. Én úgy gondolom, hogy nagyon is van mit mesélnie, de kicsit úgy érzem, hogy pont azért, mert nagyon sok minden róla szól, az alkotóról, mégis valahogy távolságtartóvá válik a kép és amiatt, mert hogy az a tárgy amin keresztül közvetíteni szeretne, az nem eléggé impulzív és hát én emiatt mondanám azt, hogy a 22-es lecke az kettő disznó és ha van rá késztetés még, akkor jó lenne ismételni.
   - Nekem eszembe jut egyébként valami még erről – szól közbe Zsolt -, hogy ő már ezzel a babával dolgozott és akkor is ilyen elektronikus manipulációval próbált hatást elérni és most is. És lehet, hogy azon kéne elgondolkodni, hogy ezt muszáj-e ezt ilyen eltartásban, ilyen közvetetten és ennyire mechanikus eszközökkel mutatni, szóval hogy ha már a baba egy áttétel, hiszen nem más, mint egy játékszer által értelmezett érzelmi helyzet, akkor még egy áttétellel, hogy a babára mű roncsolások kerülnek, elveszítjük azt az erőt, ami benne rejlik egy ilyen transzpozícióban, vagyis ha már a baba asszociációt használjuk, akkor nem szabadna félénknek lenni, hogy a baba elektronikusan törik el, elektronikusan sarazódik be, tudom, barbár vagyok, de akkor legyen tényleg sár és tényleg törés és történet. (szőke-hegyi)
értékelés: