Margit képéhez

Gerlei Gábor képe bekerült a láncreakció sorozatba, amiről már eddig beszéltünk, hogy egy másfajta megítélési rendszer jön létre. Mivel bekerült a sorozatba és ez majd egy önálló oldalon megjelenik, ezért a láncreakciót itt, most nem elemezzük, de bekerült. (szőke)

Véleményem szerint most a környezet zavaró a motívumokra, a csövekre. Nem érzem átgondoltnak ezt a munkát. Én azt mondom, hogy akkor más módon kell értelmezni mindezt. A lámpaoszlopok, a környezet, a bádog, a bejárati ajtó és minden nagyon zavarja a ritmusokat. Mivel én nem ismerem az alapvető helyszínt, innentől kezdve nem fogom tudni megmondani, hogy honnan, melyik gépállásból kellene megpróbálni, vagy milyen eszközzel kiemelni a geometrikus formákat. Biztos, hogy így ebben a megközelítésben sajnos nem tudja teljesíteni a kép azt, ami itt a geometriákkal kapcsolatos lenne. Zavaros, rendezetlen a folthatásaiban az egész, de nem nagyon tudok rá választ mondani, hogy hogyan lehet megoldani. Azt hadd mondjam még ehhez, hogy természetesen a kiválasztás az a ti szabad döntésetek, hiszen senki nem mondja azt, hogy a Csepel Kossuth Lajos utca 268-as számú ipari épület belső parkolója melletti részt fotózzátok le. Tehát a döntés nálatok van. Onnantól kezdve, hogy ideérkezik ebből valamilyen összegzés, vagy merítés, avval lehet foglalkozni. De itt igazából ezt én passzolnám és azt mondom, hogy nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a képpel. Nem azért mert nem épített környezet, hanem azért mert még egyszer mondom, így ebben a formájában nem követhető, hogy mi valójában a célja az alkotónak azon túl, hogy lefotózta ezeket a graffitivel ellátott vascsöveket és erre én nem tudok disznót adni. (szőke)

Egy olyan képet látunk, ahol a leghangsúlyosabb képi alkotóelem az a kép síkjának az eldöntése, ez tűnik a leghatározottabb üzenetnek. Hengerformák, körformák és négyzetesformák uralják ezt a képet. Direkt nem szeretnék belemenni abba, hogy mi az a konkrét képalkotó elem, ami a képen látszik, vagy amik látszanak, mert ez a döntés, hogy a perspektívával, vagy a képnek a síkjával játszom és elforgatom a képet, ez a döntés ezt már eleve értelmetlenné teszi, hogy én a konkrét képi üzeneteket kezdjem el elemezni. Innentől kezdve csak a kompozíció létezik és csak a kompozíció az, amivel foglalkozni tudok. Ha pedig ezt el tudjuk fogadni, akkor azt mondom, hogy miközben ebben a történetben van fantázia, van ami érdekes és izgalmas lehet, nem tud túllépni egy bizonyos határon és ez a határ ez már egy többször megtárgyalt és többször megvitatott határ az, hogy belenyúlhatok-e egy képbe exponálás előtt egy kompozícióba kézzel, vagy pedig nem. Hogy a talált helyzetből kell kihoznom a maximumot, vagy pedig kreatív módon úgymond felhasználhatom a magam kifejezéséhez azokat a helyzeteket, amiket találok és manipulálhatom őket. Mivel, hogy egyébként többször találkozunk azzal a helyzettel, hogy utólag manipulálják a fotográfusok a képeiket akár fotoshoppal, akár laborban, nem érthető az a fajta szemérmesség, hogy a kép exponálása előtt nem nyúlok bele a valóságba. Ha utána bele merek nyúlni, akkor előtte nyugodtan belenyúlhatok. Mire gondolok? Ebből a kútgyűrűből kilóg egy vasdrót, ami számomra teljesen érthetetlen, hogy miért van ott, nem kap szerepet, viszont zavaró. Az oszlop mellett lévő fűcsomó a maga rendezetlenségével vagy nem kap elég hangsúlyt, vagy szintén azt kell, hogy mondjam formailag zavaró. Tehát ezeket kell úgy a kép komponálásában, exponálás előtt helyretenni, hogy minden egyes képelem a helyén legyen és ne legyen kérdés a nézőben, hogy ez vajon mért van ott. Ilyen egyszerű a történet. Aztán persze megcsinálni nyilvánvaló sokkal nehezebb. Úgyhogy én ezt a képet visszaadnám a Barának, azért, mert hogy volt olyan képe, amiben ezek a dolgok tökéletesen rendbe voltak függetlenül attól, hogy előtte kellett-e belenyúlnia vagy nem. Ennél a képnél ez a találat nincs most meg. (szőke-hegyi)

A képen talán legjobban kerámiára, kerámiadíszítésre hasonlító motívumokat látni, amely a természeti népek ornamentikális díszítéseire utal. Különböző növény motívumok ismétlődnek a középpont felé irányuló csőszerű formákban. A kép közepén egy csápokkal elrendezkedő fekete forma látható. Elsősorban az olyan képrendszerekben található meg ez a fajta nyelvezet, amelyeket fraktáloknak hívunk. A fraktálok természeti jelenségekben is fölfedezhetők. A legkönnyebben felismerhető fraktál forma a csobogó víz, amely a vízfelületen örvényt hoz létre. Nagyon sok növényi szerkezet és sok geológiai anyag is tartalmaz hasonlóakat. Természetben sokhelyütt felfedezhető mindez, amelyet az ember különböző filozófiákban, hitképletekben használ díszítő formaként, vagy meditációs eszközként. Talán nem véletlen, hogy Camilla a köldök házi feladatra gondolva az emberi test egyik különleges részén ezt az asszociációs képletet használja. Az eredeti házi feladat hívószavai, meghatározásai is gondolatiságában valami hasonlót próbáltak összefoglalni és ezek miatt úgy tűnik, hogy a szándék, az irány, amelyet Camilla megpróbál létrehozni jónak mondható. Az alapvető létállapot is elég pontosan érzékelhető, de elsősorban a címből, amely ugye erre a bizonyos középponti részre, a kiindulásra utal. A fekete elsősorban nem pozitív, hanem negatív előjelekkel ellátott szemlélet, bár meg kell jegyezni, hogy ahogy más természeti népeknél is, a magyar népi kultúrában is megtalálható időnként a halál fogalmához kapcsolódóan a fehér, amely itt ebben a képletben a fekete ellentéte. Például Magyarország területén Csököly nevű település környékén a gyász színe a fehér, ahogyan Japánban is a fehér színt használják erre. Itt ennél a képletnél valószínűleg ugyanúgy van egyfajta negatív kicsengése a feketének és nyilvánvalóan azok a furcsa spirál szerű szerkezetek, amelyet itt a fényképen kiválaszt Camilla, ebbe a bizonyos befogadó sötétbe, ebbe az átláthatatlanba, a tudatalattiba, a bizonytalanba hívnak bennünket. Alapvetően a képpel a problémám az, hogy egy tehetséges alkotó a tehetségét használja elsősorban arra, hogy tulajdonképpen magához mérten, sematikus módon oldjon meg egy feladatot, amelyben szemérmesen lépi meg ezt a házi feladatot. Elkészül egy feladat. Mint feladat jó, mint lecke jó, mint értékelési, önmagunk felé működő értékelési helyzet pedig szemérmes. Éppen azért, mert véleményem szerint ezt a képet, ha nem is azt mondom, hogy bármelyikünk, de sokan, akik vizualitással foglalkoznak el tudták volna készíteni. Más módon értelmezve mindazok hiányoznak a képből, amik a Camillai világot összekeverhetetlenül mutatják számunkra. Ha nem egy képelemzésről beszélgetnénk, hanem ülnénk valahol egy kávézó asztalánál, akkor azt mondanám, hogy tulajdonképpen ennek a feladatnak egy félrebeszélését látjuk. Úgy próbál az alkotó valamit elénk tárni, hogy nagyon is szemérmesen elsiklik, ellép a válaszadás felől. Ennek a képnek nem az a problémája, hogy nem jó, hanem hogy mint feladat nincs megoldva, nincs benne az a fajta felelősség, amely az alkotó és az alkotás között, mint attitűd jelen kéne, hogy legyen. Ezért erre a képre pont a Camilla miatt egy disznót adnék és kérném, hogy ismételje a feladatot. (szőke)
értékelés:

Nóra sokszor tette ezt már meg, hogy időszakonként szinte észrevétlenül van jelen közöttünk és egy-egy fényképe olyan erővel sűrítődik, amely nagyon mélyen gondolkozásra késztet. Mindazokat a bensőjében zajló folyamatokat, tomboló kérdéseket, válaszokat, amelyek nagyon sokszor önemésztőek, pontosan tudja képre vinni. Ezt a képet azért tartom nagyon fontosnak, mert sok mindent fel lehetne rajta fedezni. Magát a fényképezőgépet, a tükröt, a körmét, sok minden mást, mégis egyetlenegy a szórt fény mellett, egyetlenegy beérkező fénnyel vakíttatja el saját magát olyannyira beállítva és olyannyira ügyesen manipulálva ezt a helyzetet, ahol pont a kép, a látvány szimbolikájából következően mintha az a mondat hangozna el, hogy minden, amit a világban látok oly összetett, hogy elvakít. Nagyon jó a ritmusjáték is, ahogyan a szemöldök, járomcsont hátteret egy éles, fekete ritmussal szinte kivágja és ettől egészen zavarba ejtően, naturálisan az arc részletét előtérbe hozza, és még ez elé, a fényképezőgép életlen jobboldali formájával mégis középre tolja nekünk, amelyben majdnem 100 százalékosan középpontosan Horus szemét - hiszen azért itt ennek ellenére mégiscsak egy szimbolikus látványt is látunk - elhelyezi, amelyben mint egy villám ez a fehér folt megjelenik. Így, ha picit hunyorítunk, akkor tulajdonképpen egy 4 osztatú, szinte szőnyegszerűen szövött függőleges folthatást látunk. És ha még tovább próbáljuk ezt a képet egyszerűsíteni, akkor valójában majdnem középtájékon egy A–B osztatú ritmikai világot vélünk fölfedezni. Ezekkel nagyon jól játszik, tehát mint absztrakció is működik a kép, ugyanakkor pedig nagyon is beszédes mindaz az üzenet, amit Nóra elküldött nekünk. Kicsit el vagyok keseredve, hogy bizonyos képeknél úgymond a hozzászólások sokkal kevesebbek, majd más munkáknál, ahol kvázi közérthetőbb, kvázi divatosabb az üzenetjelleg, ott azonnal 7-8 vagy akár 15 hozzászólás is létrejön. Ezt nem a Nórának, hanem a többieknek szeretném mondani, hogy avval mindannyiónknak segítünk, hogyha egymás képeire is próbálunk reagálni. Egyáltalán nem biztos az, hogy amit a Pedellus, vagy amit az Osztályfőnök figurája próbál elmondani csak az az egy és sérthetetlen. Nagyon fontosak azok a reakciók, amelyeket ti a saját gondolataitokon keresztül adtok a többieknek. (szőke)
értékelés:

A képpel teljességgel egyetértek, nagyon érdekesek ezek a reakciók, amelyekkel beszélgettek, beszélgetünk egymáshoz. Az a formavilág, amelyet a szemöldöknél, szemnél, szájnál használ az alkotó, visszaritmizál a két fülbevalóval. Jó a fekete-fehér választás pont azért, mert nyilván az erős színeket itt most nem használja a fényképész, hanem teljes egészében a fekete-fehér játékra ritmizál. Ennél a képnél viszont én a kiégettséget egy picit a fekete-fehér erősségekre mozdítanám el, ez segítené a járomcsonton felfestett foltok hatékonyságát is. Tehát egy picit úgy érzem, hogy lágyabb az egésznek a drámája, mint amit ez a kép tudna mondani. De ez egy magánvélemény. Önportré kategóriában a három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Októberben, Norvégiában.

Román bábfilmek és NDK animációk jutnak eszembe erről a képről, amelyben gyerekkoromra visszaemlékezve folyamatosan ilyen vékony mesefigurák verik meg egymást és vödröket és lavórokat húzkodnak ide-oda, és sokszor fölvetődött bennem, hogy azok a gyerekek, akik ilyen mesén nőnek föl, azok utána milyen felnőttként vannak jelen a mai világban, és nézzünk ránk, jelesül a Pedellusra, Hegyi Zsoltra, vagy az Osztályfőnökre, Szőke Andrásra, tessék, itt van az eredmény, egy 41 éves és egy 46 éves embernél. Szóval ennek az előképét látom itt, szinte visszaidéződve a saját gyerekkoromból. Nagyon örülök annak, hogy ebben a kiégett, kiégetett filmtónusban az előtérben lévő kerítés formák szinte belevágódnak a képsíkba, mintha a fekvő formátumú képből kivágtak volna egy-egy darabokat. Ez hátra, mintegy faliképre helyezi a kesztyűket, a száradó kesztyűket és a mögötte lévő kis kertet. Talán annyi megjegyzésem lenne, hogy ha egy picikét a hátteret lehetett volna manipulálni, hogy tónusaiban ettől a pop art-os, csíkos, horgolt felülettől eltérjen, úgy még pontosabban működne az előtér, középtér, háttér tengely, amelyben ugye az előtér alatt értjük a kerítésformákat az éles, vágott egyeneseivel, középtérnek a kesztyűk szóló színpadi történetét és a háttér festményt, amelyben a festett táj megjelenik, mindez az operai betét, a háttérben pedig a kerítést, a füvet, a barnás színű fákat és a hátsó nyaraló épületet. Tehát egy picit a háttér színvilágát igazítottam volna és akkor tökéletes lenne ez a munka, de a három disznó így is megvan. (szőke)
értékelés: