Szakmai szempontból tökéletes képet látunk, átgondolt munkát. Az előző Fehér Vera – Élettér című képhez képest azért tudom azt mondani, hogy egyetértek ezzel a képpel, - hiszen az előző képnél mondtam azt, hogy láttam, találkoztam a Verával, még talán azt is lehet mondani, hogy nagyon szeretem a Verát - mert ez a kép abban különbözik az előzőtől, hogy száz százalékosan benne van a Vera. Az mindegy, hogy a Vera lába van-e ott a tükörben a kínai papuccsal avagy sem, de az biztos, hogy attól válik élővé és nem csak egy struktúrafotóvá ez az üzenet, hogy az ember lába megjelenik a tükröződésekben. Az emberi szimbolikákról lehet egy csomót beszélgetni, vitatkozni, hogy az alma vajon a tudás vagy a bűnbeesés almája-e, és hogy a háromszoros alma, és hogy ez miért van a lába között az alkotónak, majd ti ezt esetleg a fórumon ha beszélgettek, vagy a hozzászólásokban biztos végigelemzitek.
   Azért tréfás a Vera, vagy trükkös – folytatja Hegyi –, mert bocsánat, ott a lába között van egy alma, ami tükröződik, aztán itt meg hol a lába? Tehát hogy létrehozott valami olyan tükröződési helyzetet, amivel tulajdonképpen, mint egy zsonglőr játszik.
   Jó, csak én – veszi vissza szót Szőke – nem véletlenül nem akartam most egy logikai eszmefuttatáson végigszaladni, hogy egy széttett láb között lévő második alma, vajon honnan pottyant ki, és hogy az almák sora mit jelent. Én nem véletlenül nem tettem meg, hogy elkezdtem volna a filozófiai üzenetrendszerét boncolni ennek a képnek, miközben az is elképzelhető, hogy ha egyszer egy meleg tea mellett, vagy egy kávé mellett egy pici kis kávézóban leülnénk, valószínűleg az lenne a következő lépcső, hogy igenis mi a képek szimbolikája. De most elégedjünk meg annyival, hogy három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy óriási pannó képet látunk, mint a Magyarok bejövetele, még akkor is, ha az eredeti méret egy pici, filmszalagszerű forma (itt a kivágásról próbálok beszélni). Ez az, ez a hosszú, elnyújtott elbeszélő forma, amely olyan, mintha valami régi anzixot látnánk, hiszen lemaradnak az ég jegyei, az előtér, és mindazok a kis parányi marionett-babák láthatóak ennél a korcsolyázós történetnél. Ha Mariann régebbi alkotásait megnézzük, mindig is nyitott volt a megfigyelésekre, a picit melankolikus, merengő, távolabbról is rátekintő elmélkedésekre. A képkivágás, pont attól, hogy ilyen elnyújtott, parányivá, apró fázispontokká alakítja az embereket. Ezen a képen nem az a lényeges, hogy tudjuk, hogy Vörös Lajos és Vörös Lajosné azon az estén ott voltak-e a többiek között, legfeljebb rá lehetne bökni és azt mondani, aki jelen volt szintén ezen az örömteli estén, ahol a hangszóróból, megafonokból szólhatott akár a karácsonyi zene, és forralt bort lehetett inni a büfében. Egészében jelenít meg egy érzést ez a kép. Miközben eddig sokszor a mozgásban házi feladatra olyan alkotások érkeztek be, ahol a filmfelvevő gép és a valóság expozíciós ideje kapcsolatából sokszor magát a fizikai mozgás jelenségét vizsgálták a fotósok, itt ugyanúgy egy mozgásban lévő csoportot és tömeget látunk, de szinte kimerevítve, mint egy képzőművészeti stúdiumot, tanulmányt, ahol az emberi mozgás anatómiáját figyelhetjük meg. Ez pedig azért érdekes, mert a Mariann tulajdonképpen a karakterekről, az emberekről beszél, amely talán Krúdynál vagy Nagy Lajosnál érezhető nagyon izgalmasan, ahogy nem tájleír, hanem helyzetleír. A kiválasztása ugyanakkor ennek a nagyon hosszú, elnyújtott formátumnak a távolságtartást is jelenti. Azt, hogy én mint alkotó látok egy közösséget, jelen esetben itt azokat akik korcsolyáznak, leválok tőlük, messzebbről, elmesélő módon készítem a megfigyelésemet amely összefüggésrendszert mutat, de nem vagyok benne ebben az élményben. Pont attól, hogy ilyen parányiak a figurák ezen a képen, valójában a vágyat erősítem, hogy olyan jó lenne együtt játszani velük, olyan jó lenne nekünk is ott korcsolyázni. Mivel ezt az eseményt kívülről fotózza az alkotó, valahogy olyan érzés van, még akkor is, ha esetleg most, ezen a karácsonyon, vagy ezen a télen történt mindaz, amit itt látunk, mintha valamilyen régi-régi anzix lenne az, amit ő itt elküldött. Úgyhogy én ezt a képet nagyon fontosnak tartom, három disznó. (szőke)
értékelés:

Megszűnni látszik tér és idő
Mi vagyunk a kezdet és a vég.
Elfojtott vágy morajlik, tör elő,
Eszem vaskorlátját törve szét.

Szív nélkül növesztünk szárnyakat,
Így élni, lebegni volna jó...
A szó elszáll, emléke megmarad.
Nem más, víz tetején papírhajó.

Szeretném!
   Akarom!
      Kell!
         Legyen!

Töredék időt mért ránk a sors...

Belémerülni nincs időnk...
   Úgyis elsüllyed, mert papírhajó.

Ez egy, ha külön beküldött is, egy képsornak felfogható üzenetrendszer, és ebben Bara és a kismacska közötti kapcsolatnak talán a legközvetlenebb megnyilvánulását látjuk, amikor már nem a külvilággal foglalkoznak, már nem azzal, hogy hogy fogunk kinézni ezen a fényképen, mit üzenünk az utókornak, hanem szemmel láthatóan a kismacska és Bara egymással játszik, egymásra figyel. Ez egyrészt magyaráz sok mindent technikailag is, másrészt pedig kompozícióban is - bár utólag azért lehet pontosítani, például a kép bal oldalán van egy jelzéseiben nem értékes, nem informatív sáv, ami vágható lenne. Én azt nagyon pozitív dolognak tartom, hogy Bara beenged minket ebbe a belső világba, abba a világba, amibe egyáltalán nem biztos, hogy egy kívülálló egyébként a valós történetben be tud kapcsolódni – részben a szemérmességünk miatt, részben pedig azért, mert ezek a kisállatok kellően érzékenyek ahhoz, hogy ezeket a közvetlen szituációkat, legfeljebb a gazda jelenlétében, produkálják. Ezt mint üzenetet nagyon jónak látom és én elfogadom és köszönöm, mert a házi kedvencnél a macskára egy nagyon jó üzenet. (szőke-hegyi)
értékelés:

Láncreakció: Gimesi András ifj. mágus képére nappal évkörrel, meg töprengőapóval.

Többször módosítottuk a Láncreakció lecke kiírását, mert bennünk is formálódott ennek a kerete, és kiegészítéseket tettünk ehhez, hogy egy új oldalrészben ezt gyűjteni fogjuk és gyűjtjük is egyébként. Ezzel majd egy következő munkát fogunk elindítani. Tehát azt kérjük tőletek, hogy fogadjátok el tőlünk, hogy mivel mi is be akarunk ebbe a játékba kapcsolódni, ezért ez a láncreakció annyiban mindenféleképpen speciális, hogy azokat a képeket választjuk bele ebbe a folyamatba, amikre mi is el tudunk indítani valamilyen kapcsolódást, valamilyen asszociációs folyamatot magunkban. Ez nem minősítés, hanem egyszerű tényközlés, hogy nem biztos, hogy mindig mindennel fogunk tudni valamit kezdeni. Most azt szeretném a Pistának mondani, hogy nem arról van szó, hogy ez a kép rossz, vagy ez a kép nem teljesít valamilyen feladatot, hanem csakis arról van szó, hogy mi nem tudunk az asszociációs rendjéhez kapcsolódni. Ezért nem választjuk be a Láncreakció feladat gyűjteményébe. Annyit még hozzá szeretnék tenni, hogy azok a képei az erősek, és azok az irányok az erősek, amikor valami spontán helyzetből adódóan kezd el dolgozni egy feladattal. Tehát nem egészen arra gondolok, amikor spontán helyzet spontán is marad, tehát nem kötelezően azt keressük, vagy azt erősítenénk Pistában, hogy úgymond vaktában kezdjen el fényképezni, de az mindenféleképp nagy segítség szokott neki lenni, amikor valamilyen helyzetre egyszer csak rácsodálkozik és azzal kezd el utána dolgozni. Itt ennél a képnél inkább azt érezzük, hogy valamilyen machináció, valamilyen kimódoltság volt. Tehát volt egy gondolati szál, amit ő tovább akart vinni, és erre készített valamilyen képbeállítást. Szerepel itt rajta egy falvédő, szerepel egy kucsma és szerepel kiterítve egy kártyapakli egy része, és ott még egy lyukas zoknit is látunk, Tehát ezek szimbólumok, de a szimbólumok egymás utániságához, a szimbólumok egymáshoz kötöttségéhez a kulcsot nem kaptuk meg. Igazándiból azt tudnám javasolni a Pistának, hogy foglalkozzon ezekkel a láncreakciós képekkel. Ugye most már három kép is kikerült az oldalra, de kerül még több is ehhez hozzá hamarosan, sőt lehet, hogy mire az elemzés kikerül addigra már kint lesz a következő. Tehát hogy figyelje magát, hogy milyen gondolatokat indít el benne, és próbálja meg az első megérzéseit kendőzetlenebbül megfogalmazni, kevésbé áttételesen, és akkor lehet, hogy bennünk is el tud indulni valamilyen folyamat, nekünk is tud ezzel segíteni. Úgyhogy nagyon köszönjük. (szőke-hegyi)

Nagyon szeretem ezt a képet. Annyi problémám van, hogy ezt a kezet, a mutató kezet, a prezentáló kezet más módon kéne bevonni. Vagy jobban be kéne tolnod a képbe, vagy...
   - Nagyon egyszerű – mondja Zsolt a megoldást – ez egy fekvő kép és állóba kéne megcsinálni.
   - ...vagy az élességet kellene az ujjak elejére hozni, mert megmondom őszintén, hogyha most tudná az ember hasonló beállításokból, hogy itt egy prezentáló, mutató balkezet látunk, így most ebben a formavilágban nem, azt mondja a Zsolt, hogy egy csomag virslinek tűnik, de ez amiatt van, mert a fények, az árnyékolás nem adja ki a térbeliségét az ujjaknak. Nagyon fontos szerintem ahhoz, hogy asszociáljunk a kézre, a tenyérnek is meg kéne itt jelenni. Tehát nagyon jó amit ő kitalált, csak itt a kézzel kellene foglalkozni. Ismétlés. (szőke)

Ezen a képen valamilyen külön technikai trükk van alkalmazva, hogy így be van sötétítve a széle és ez a fajta hatás a régi, analóg, kevésbé korszerű gépek sajátja, tehát mindenféleképp érződik ezen a képen az, hogy Jóska nagyon is vonzódik ehhez az archaikus szemlélethez. Abszolút szimmetriára, geometriára építő kép, higgadt, szinte mérnöki munka, és mint ilyet úgy gondolom, hogy teljesít is a Jóskától megszokott precizitással. Nagyon érdekes ez a jövőbe mutató varázsnyíl, mert ha egy picit megnézzük, itt van egy elég trükkös dolog, tehát a Kepes Jóska másik énje, hogy miközben ezt egy jól szerkesztett átlagos téli képnek gondolnánk, egy valahova a horizont felé mutató mágikus nyíl is megtalálható ezen a képen, csak egy picit próbáljatok hunyorítani és meg fogjátok érezni.
   - Egy dolgot még hadd mondjak hozzá – szól közbe Zsolt -, hogy te elmondtad azt az archaizáló technikát, ami az analóg fényképezésre volt jellemző és én ehhez azt mondom, hogy igen, csak ez nekem egy picit ellentétes - és ez nem csak Kepes Jóskára igaz -, hogy az élességet a képen mindig egy picit mintha túlhúznátok, ez is egy valószínűleg utólagos beavatkozás és nem az objektív rajzol ilyen élesen - a két dolog egymásnak ellentmond, mert azok az régebbi objektívek, ahol fellépett ez a maszkolós hatás, nem voltak ennyire rajzosak. Tehát, hogyha úgy döntök, hogy archaizálok, akkor ott harmóniába kell kerülniük ezeknek az eszközhasználatoknak, és akkor tudod bevinni a nézőt abba a világba. Érdemes megfigyelni, hogy mik voltak ennek a stilisztikai sajátosságai. Tehát ahogy most itt a sötét felület az oldalrésznél megjelenik, az ilyen korú képekre jellemző, tehát ha ez egy eredeti 1918-as kép lenne, mondjuk egy üvegnegatívon, akkor biztos, hogy az elmúlt idő valamilyen módon nyomot hagyott volna. Nem feltétlenül következik ebből, hogy ezt a nyomot manipulálni kellett volna a képen, gondolok itt a felületi karcokra, sérülésekre, de mindenesetre érdemes egy ilyen munka kapcsán átnézni azt, hogy azok a korabeli képek a technikai eszközökből adódóan milyen kis trükköket alkalmaztak. Például Pierre Bonnardtól, aki egy nagyon híres festőművész, nem oly régen Franciaországban egy albumot adtak ki az ő fotóiból, amely azért döbbenetes, mert egyrészt Bonnard idejében kezd el a fotó hozzáférhetővé válni, természetesen csak a nagyon gazdagok számára, de Bonnard végigfényképezi a családi életét, a modelljeit, sőt a híres festményeiből kettőnek a fotóváltozatát is megtaláljuk. Amely nyilván utána a festmény változatot generálhatta. És ezek a nagyon régi képek hordoznak hasonló hangulatokat, de érdemes ezekből meríteni, megfigyeléseken keresztül. Három disznó megvan. (szőke)
értékelés: