A világ közepén, Bíborvölgy Országban, egy csodaszép faluban történt az eset, amit mostan elmesélek nektek. Mint minden rendes faluban, hát ebben a mienkben is élt mindenféle mesterember. Volt ott műhelye a patkolókovácsnak, a szűrszabónak, a fazekasnak, a kőfaragónak, a kádárnak, sőt még a mézeskalácsosnak is! Mindegyiket már messziről fel lehetett ismerni, mert bizony a kovács nagyon erős ember volt; egyedül megemelt egy egész taligát, a szabó meg a legszebb ruhákban járt, hiszen maga varrta szűrét, ködmönét. A fazekas mindig tetőtől talpig agyagos volt, akárhogy is mosdott, és biz’a kőfaragónak volt a legszebb síremléke az egész környéken, holott pedig még meg sem holt. A kádárt onnan lehetett megismerni, hogy folyton-folyvást imbolygott - de hogy miért, azt majd később mesélem el -, a mézeskalácsosnak pedig olyan szép kövér képe volt, akár egy mézeskalácsnak. Persze volt még a faluba’ varga, mészáros, kefekötő, meg csizmadia, meg még legalább száz mesterember, de ha mind felsorolnám, holnap délig tartana a mese.
   Hanem akikről bővebben akarnék szólni, az a kéményseprő, no meg a pék! Mindketten igen jámbor emberek voltak, soha egy hangos szó, annyi se hagyta el az ajkukat. Pontosabban a pékét. Mert a kéményseprő – becsületes nevén Kormos Károly - biz’ a néha rákezdett és úgy szaporázta, mintha bizony kocsis lett volna. Persze nem csak úgy szórakozásból, hanem mert nem telt el úgy nap, hogy valami hiba ne esett volna a mesterségébe. Hol a hosszú, drótos nyelű kéménypucoló keféje szorult a kéménybe, hol meg egyenest ő maga! Előfordult olyan is, hogy kéménytisztítás közben megcsúszott a nedves tetőn, és csúszva, bukdácsolva repült lefelé, hogy aztán hol a szénába, hol a szalmába, hol meg éppen a trágyarakás közepébe érjen földet. Nem is nagyon szívelte ezt a mesterséget, de ha egyszer az apja, a nagyapja, a dédapja, meg még az ükapja is kéményseprő volt, úgy illet az illem, hogy ő se adja a fejét másra.
   De nem volt ezzel másként Vekni Vendel, a derék pék sem. Hiába volt szorgalmas, meg olyan ügyes kezű, hogy még a szomszéd faluból is át, meg átjártak megcsodálni, miképpen gyúrja a cipónak valót, bizony mire azok a kemencéből a szakajtóba kerültek, olyan füstös képük lett, mint a kéményseprőnek. Pedig próbálta szegény a sütést így is, meg úgy is. Merthogy a patkolókovács szerint akácfával kell tüzelni, úgy lesz szép piros a vas is, hát a cipóknál se lehet ez másként, a mézeskalácsos meg a bükkfára esküdött, merthogy az olyan kedves meleget ad, amitől mosolygós kalácsok kerülnek ki a kemencéből! De adott tanácsot a vadász is, miszerint addig kell sütni a sütnivalót, míg el nem fogy egy bogrács bableves, a falu esze, a nagyeszű Tihamér meg azt találta mondani, hogy addig kell sütni, míg el nem készül. De hiába a temérdek jó tanács, a sok cipónak bizony olyan képe lett, mire kikerültek a kemencéből, akárha szerecsen-országban lennénk; azaz fekete, mint az éjszaka.
   Búsult is emiatt a pék. Mivel senkinek sem kellett a szénné égett kenyér, majdnem felkopott az álla, s ráadásnak még a gyerekek is csúfolták, akik az üzlet előtt elszaladva be-bekiabáltak, hogy: - Szurtosképű lett a cipó. A kályhába, szénnek való!
   Egy nap aztán hiába akarták bosszantani a péket, mert bizony a bolt, de még a sütöde ajtaján is hatalmas lakat lógott. Bezzeg a korcsma ajtaja tárva-nyitva volt, s hogy mi hallatszott ki azon? Hát persze, hogy a Vendel dalolós kedvű, zengő hangja! De nem ám csak úgy egyedül énekelt! Kánont zengtek a kéményseprővel, aki szintúgy elhatározta, hogy hiába a hagyomány, hiába az illem, mert ő már biz’a egyetlen egy ház tetejére sem mászik fel, és kéményt is csak akkor akar látni, ha az eget kémlelve éppenséggel felfelé néz.
   A nagy éneklésbe’, meg iddogálásba’ aztán olyan jó cimborák lettek, hogy egyik nap a kéményseprő látta vendégül a péket, a másikon meg a pék a kéményseprőt. Egy szép napon, amikor éppen a Vendelnél ünnepelték a csütörtököt, a Károly úgy megéhezett, hogy a harmadik utcáig visszhangzott, akkorát korgott a gyomra! Mondta is a barátjának:
   - Édes egykomám, ha meg nem bántalak, mondanék én néked valamit!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta a pék.
   - Hát csak annyi, hogy úgy megéhesedtem, hogy még az üszkös cipódból is kedvemre ennék! – vágta ki egy szuszra amaz.
   - Nem bántasz meg komám, de amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kenyeret nem sütök! – felelte határozottan a Vendel.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ sütök majd én! – mondta vigyorgó képpel a Károly.
   Ennek hallatán elkerekedett ám a pék szeme, de mivel ő is igencsak megéhezett, így hát töviről hegyire elmagyarázta, hogy miként is készül a cipó. A kéményseprő levetette fekete gúnyáját, és szép, hófehér kötényt kötött, a fejébe meg még fehérebb sipkát húzott, aztán amint a Vendel elmagyarázta, elkezdte gyúrni-dagasztani a kenyeret. Miután félrerakta a szakajtóba pihenni a cipónak valót, nekilátott, hogy begyújtsa a kemencét. De akárhogy próbálta, hol éppen csak pislákolt a tűz, hol meg éppen hatalmas lángnyelvek csaptak elő a rostély mögül, nagy adag füstöt, meg pernyét okádva, akárha valami sárkány költözött volna a kemencébe. Végül aztán így szólt a barátjához:
   - Haj, egykomám! Nagy hiba van itten!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta megint a pék.
   - Hát csak annyi, hogy ez a kémény biz’ a nem szelel. Úgy is mondhatnám, hogy el van dugulva. Ha pedig ki nem lesz pucolva, nem lesz nekünk jó kenyerünk itten!
   - Ezen könnyen segíthetünk komám, még csak mesterért se kell szalajtani, hisz’ itt vagy magad! – mondta magától értetődően a Vendel.
   - Má’ pedig amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kéményt ki nem tisztítok! – válaszolta állhatatosan amaz.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ majd kitisztítom én! – mondta nagy komolyan a pék.
   És mivel úgy állt a dolog, hát a Károly elmagyarázta neki, hogy mint fogja a seprűt, és miként engedje a kéménybe a kéménytisztító-golyóbist. Miután így kiokosodott, a pék fel is mászott a ház tetejére, s még a kéményseprő is elcsodálkozott, hogy olyan ügyesen mászkál a cserepeken, mintha éppen valami macska volna! Miután megtisztította a kéményt, épp úgy égett a tűz a kemencében, mint ahogy az illett. A kéményseprő pedig olyan szép mosolygó, piros cipókat sütött, hogy olyan szépeket még nem látott a világ! S nem csak szép volt ám, hanem finom is! Az illata meg betöltötte az egész kis sütödét, aztán az ablakon át kiszállt a kertbe, végig az utcákon, míg végül az egész falu, sőt az egész völgy egy nagy cipóillatú birodalommá vált. Sereglettek is az emberek a Vendel boltjához, hogy lássák a csodát! S ahogy odaértek, bizony csodát láttak, mert biz’ az üzlet ajtajában ott feszített a két jó barát: a pék kéményseprő ruhában, a kéményseprő pedig pékruhában.
   Hát így történt, hogy azóta messze földön híres a bíborvölgyi cipó, és így történt, hogy a pékből kéményseprő lett, a kéményseprőből pedig pék.