Egy 'klasszikus' csendéletet akartam, üvegvázával, virágokkal. Ez lett belőle. :)

Gyönyörű üvegvázákat talált Nóra, ami tényleg irigylésre méltóan szép munka, önmagában is megállnak ezek a lábukon. Az aztán külön jó, hogy van neki kettő, és ezek a komplementer színpárban találhatóak. Az üvegekkel tökéletesen egyetértek, még az üvegek elhelyezésével is. Ami számomra kérdés, hogy ehhez a fajta formához, amit ezek az üvegek képviselnek, és ezekhez a színekhez, magát a virágot nem érzem tökéletesen jól illőnek. Még a fekvő üveg tekintetében hagyján, mert ott szép az a szétomlás, ahogy kiborult az üvegből a virág, de az álló üvegnél ez picit kevés. Aztán az is fontos, hogy mekkora teret hagyunk a modellek körül. Ennél a képnél most fönt azért érzem nagyon szűkösnek a kompozíciót, mert lekorlátozza a lehetséges mozgását ennek a virágnak. Igaz, hogy vágott virág, de mégis, mint forma, az ember fantáziájában elképzeli, hogy ő egyszer csak ott kinyújtózik, de nem tud, mert beleveri magát a plafonba. Ez a beszorítottság érzés lehet az üzenet része, de akkor a világítással erre rá kell tudnunk erősíteni sejtelmesebb, titokzatosabb fényekkel, drámaibb megvilágítást használva. Aztán a kép széléről is beszélnünk kell: a kép jobb széle még rendben van nagyjából, a bal szélénél kicsit többet hagytam volna. Szintén azért, hogy ennek az egész tömegnek legyen egy kis nyitása abba az irányba, ne ennyire feszült legyen a vágás. Az előtér, ahova kiborul a virág, ott is egy picit szűkös a tér. Mondhatni az egész kép köré még hozzá kellett volna tenni, főleg fönt. A következő kérdés az, hogy ha ezt úgy vesszük, mint tömegeket, vagy irányokat, vektorokat, akkor ezeket a testeket föl lehet rajzolni nagyon primitíven vonalakként. Így van egy függőleges vonalunk, arra van egy merőleges a tetejénél, ez az álló váza, és van egy átlós vonalunk, a fekvő váza. Ezek a vonalak most geometriailag metszik ugyan egymást, de a kapcsolat közöttük a képhatáron túlra mutat, ha meghosszabbítanánk ezeket a vonalakat. Ettől, szintén a vágás miatt olyan, mintha nem lenne befejezve valami. Szerintem egy csendéletnél az egy fontos dolog, hogy milyen teret ural az a tömeg, mert ha nagyon szűkre vágjuk, akkor megragadunk a tárgyfotónál. Nagyobb térrel érzékeltetni lehet azt, hogy a kompozíció vonalai hol tartanak össze, hol keresztezik egymást, hol futnak párhuzamosan. Most valami még, azon kívül, hogy lényegesen nagyobb teret hagynék, hiányzik, ami ezt a két tömeget mozgásba hozza. A függőleges egy stabil pozíció, ez az elfekvő zöldes színű váza instabil, attól függetlenül, hogy fekszik, mert elgurulhat, elmozdulhat, és kellene valami, ami ezt az egészet még ellenpontozza. Nekem a képnek a jobb oldaláról hiányzik ez a valami tárgy, ami még viszonyítási alapként működhet, és akkor létrejöhet egy talpára állított háromszög kompozíció, ami nyugalmat tud sugallni, és ennek ellenpontja lehet az a formai dinamizmus, ami itt létrejön. Most ez önmagában maradt, és nincs ami ellenpontozza. Egy új terület a világítás kérdése. Nagyon szépek azok a megcsillanások, amik létrejönnek, szépek az árnyékok, a vetett árnyék a háttéren is jól mutat. Valahogy a kép körüli vignettálás kérdéses számomra, hogy biztos jól keretezi-e a képet. Persze összerántja a képet, de kicsit határozottabb fényekkel dolgoztam volna, esetleg még a fények színével is kicsit játszottam volna. Kevésbé szórt fénnyel világítani, inkább pontfényekkel, titokzatosabb, érdekesebb, izgalmasabb helyzeteket lehetett volna létrehozni. Nem tudom, hogy itt mekkora szerepet kapott a vaku, de nekem úgy tűnik, hogy annál a virágnál, amelyik fölfele próbál kikérezkedni a világítás kicsit elnagyolt. Most el kellene döntenem, hogy most az fontos vagy nem. Ha fontos, akkor spot-világítással megvilágítani, ha nem fontos, akkor sötétben hagyni, és meghagyni őt, mint egy ilyen árnyfigura. Ez most egy kicsit billeg. Maga az ötlet jó, és jók a tárgyak. Az, hogy én a fönti virággal nem értek egyet, lehet, hogy csak abból adódik, hogy nincs elég tere. Lehet, hogy ha ez kicsit felém tud fordulni, akkor jobban tudnám szeretni. Az viszont izgalmas, ahogy ritmizál a vázának a formájára ez az S forma, ami a virág száránál van. Ha ezek a tárgyak megvannak, akkor ezzel még Nóra játsszon. Esetleg valami üvegtárgy hasonló stílusban, de nem váza, segíthet a térrendezésben. Most azért gondolom azt, hogy jó lenne egy ismétlést látnunk, mert kíváncsi vagyok arra, hogy amit elmondtam, arra Nórának mik a válaszai, elsősorban képi válaszokra vagyok kíváncsi. Örülök annak, hogy Nóra ebbe az irányba elindult, fog itt még csillag születni, Nóra rá fog kapni ennek az ízére. Csendéletezésben az a gyönyörű, hogy olyan, mint a modellezés, hogy bármikor elővehető, és folytatható, egy nagyon jó időtöltés, én szeretném, ha ezzel ő még dolgozna. (hegyi)
értékelés:

Amikor az erdő visszanéz.

Olyan nekem ez az egész, mintha egy fantasztikus mesefilm forgatására lógott volna be Nóra, és ott fényképezett volna a díszletnél. Irigylésre méltó, hogy Nóra milyen helyeken jár, és miket tud megfigyelni. De az is egyértelmű, hogy ez nem egy nagyon vidám dolog, amikor az erdőt így ellepi a víz. Ez gondolom a belvizes helyzetnek köszönhető. Mégis, az alkotás nem egy szociografikus megközelítés akart lenni, hanem az ebben lévő szépséget keresi. Ez egy teljesen érvényes felfogás. Egy kész tények elé állított helyzetben az embernek nem kötelező mindig borongania, hanem megtalálhatja azt is, hogy ebben mi a szépség számára. Volt egyszer egy képe Nórának, ami egy tükröződő helyzettel dolgozott, ez korábban volt, tavaly nyáron. Azon a képen egy tórészletet láttunk, amiben tükröződött a háttér és egy épület. Ezt azért mondom ide példának Nórának saját magának, mert annál a képnél sikerült elérni azt, hogy egy nagyon jó aránypár jött létre, és éppen csak egy leheletnyi jelzést kaptunk arról, hogy ez hol készült, és milyen megoldás, miközben a tükröződésből kellett összeraknunk a képet, olyan volt, mint egy puzzle munka. Ennél a képnél most azt látom, hogy azáltal, hogy a háttérben lévő fasornál szinte 50-50 az, hogy mennyit hagytunk meg a valós térből és a tükröződésből, ez most egy kicsit gyengíti a képet. Nem tudom eldönteni, hogy mibe gyönyörködjek inkább: abba a függőlegesekből összeálló rendben, és az azon átszűrődő fényben, ami ömlik be erre a kis erdei részletre, avagy a tükröződésben lévő gyönyörű színekre figyeljek, és arra a játékossága, ami itt megfigyelhető. Ha a fölső részből fele, vagy harmadannyit kapnánk, mint most, nekem izgalmasabb lenne a kérdés. A kép legfölső részénél a fák között kilukadnak a felületek, ami nem baj, ha erre akarnék koncentrálni, de akkor elveszítem a víztükröt, és akkor abból kellett volna vágni. Azt beláthatjuk, hogy ezen a képen lényegesen izgalmasabb az, ami a víztükörben történik. Nem tudom Nóra egyetért-e ezzel a meglátással, egy próbát szerintem megér. A saját munkájában kaptunk már egyszer egy ilyen üzenetet, és akkor az nagyon jól működött, szerintem itt is működne. (hegyi)
értékelés:

Egy piszkos autóablak és a naplemente találkozása...

Ez a kép nekem valamiért irodalmi utalásokat hoz a fejembe. Eszembe juthat róla akár a Kisherceg, vagy sok minden más is. Nem egy rossz megoldás, nekem tetszik az, hogy ez a roncsolás létrejön a piszkos autóablak által, amit Nóra leír nekünk. Ez valami olyan archetípusa nekem az utazásnak és a várakozásnak, ami nagyon is erős érzelmi impulzusokat tud bennem verni. Annyit tennék hozzá, hogy Nórának is azt mondom, hogy egy picit a Fény és árnyék leckével lehet, hogy érdemesebb hosszabb időt eltöltenie, azért, hogy magához közelebb engedje ezt a leckét. Nagyon sok asszociációt fog elindítani az, hogy ezen elgondolkodunk. Valamiért nekem ez az Utazás és hazatérés leckébe való. Legfőképp ez nekem egy várakozás a megérkezés előtt. Ha filmes utalást szeretnék tenni, akkor olyan, mint a Sugarlandi hajtóvadászat, vagy az a film, ahol a kis autót üldözi a kamion, szóval olyan, mintha egy western főhős még az utolsó csata előtt végiggondolja az életét, és erőt gyűjt ahhoz, hogy megmérettesse magát. Furcsa, hogy miért ez jön, lehet, hogy pontosan a vonalak, a nap, a horizont által. Amiért kettő csillag, az, hogy valamilyen módon, ha már egy autóról van szó, mivel semmi más nem utal rá, csak a koszos ablak, és a leirat, ezt képileg sem ártott volna valahogy megmutatni. Akár azzal, hogy az ablaktörlőből adok egy kicsit, akár a műszerfal aljából, de valamit érdemes lett volna ezzel kezdeni. Köszönöm, várom a folytatást. Hagyjuk ezt a 41-es leckébe, de nekem az asszociációm más irányba mutatnak. (hegyi)
értékelés:

Nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében.

Az mondja Nóra, hogy ez „nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében”. Én ezt köszönöm, mert nagyon szépek a fények, amiket látunk, még a 42-es leckére is elfogadhatónak tartom. Picit a formai dolgokkal van problémám: az arányokkal. Annak az arányával, ami a kis apró részletekben rejlő szépség, és ami a vonalaknak, párhuzamosoknak és keresztező vonalaknak az összességéből adódó rend, avagy a rend hiánya. Itt most kusza ez az egész. Ez nem baj, de akkor döntsük el, hogy engem ez a kuszaság, mint egy ilyen fraktál kezd izgatni, hogy a kuszaságból létrejöhet-e bármi újfajta rendeződés. Azért szeret az ember ilyet nézni, hasonlóan a tűzhöz, mert a fantáziája segíti abban, hogy létrejöjjenek az egyébként rendezetlennek vélt formákból különböző általa ismert, vagy beazonosíthatónak vélt megfejtések. Ha ezt az irányt veszem alapul, akkor a képnek tulajdonképpen az egynegyedét a bal oldalon levágnám. Nem ad hozzá. Annál a résznél ahol kifut az utolsó faág a képből, ott csinálnék egy vágást. Ehhez még hozzá is tesz az a függőlegesen lelógó vékonyabbik ág, kb. ott meg lehetne hozni a vágást. Akkor egyértelmű a néző számára, hogy ez a fajta kuszaság, ez a buja természeti jelenség izgatja Nórát. Az a rész, ami oldalt most megjelenik, elviszi a figyelmemet arról, ami a képben történik, és elkezdek kifelé kacsintgatni, tekergetem a fejemet, hogy na de mi történik mellette, el fog menni egy repülő, vagy egy madár szállt át, vagy mire várunk? Ott egy várakozással teli helyzetet látunk, miközben a dinamikája a képnek pontosan abban rejlik, ami a fa törzsén tükröződő napfénnyel, a sárgákkal és vörösekkel létrejön. Nóra, ha még megoldható, akkor érdemes lenne ezt ismételni pontosabb kompozíciós fogalmazásban. A döntést kellett volna meghozni, hogy mi az, ami téged ebben izgat. Azt is valószínűsítem, hogy maga a látvány varázsolt el annyira, hogy a kompozíció nem lett olyan feszes. Ezt pontosan átérzem, mert van olyan, hogy az ember lát valamit kamera nélkül, és mondja, hogy „úr isten, ez milyen gyönyörű”. Bemegyek a fényképezőgépemért, kirohanok, hogy ezt megcsináljam. Közben az eltelt időben nem áll át az ember agya kötelezően arra, hogy most két dimenzióban fogok komponálni, hanem elragadta az a látvány, amit ő három dimenzióban lát. Erre mondok egy példát, hogy jobban érthető legyek: amikor a kolontári-devecseri iszapkatasztrófáról tudósítottak, akkor két dimenzióban láttuk ezeket a tudósításokat a tévé képernyőjén. Amit az operatőr komponált, azt láttuk, ahova ő fordult a kamerával, azokat a képi kimetszéseket láttuk, és ezt fogadtuk el, mint helyzet. Amikor az ember a valóságban ott áll, és szembesül ezzel az egésszel három dimenzióban, tekergetheti a fejét, körbefordulhat, és szembesül ennek a térbeli élményével, és azzal a mennyiséggel, ami ott látható, azzal, hogy amíg a szem ellát, vörös az egész, ezt nem nagyon tudta visszaadni sem a film, sem a fotográfia. A jelenlét élménye a döbbenetet erősítette. Ezt azért mondom párhuzamként ide, mert abszolút értem, hogy ez ennél lényegesen nagyobb fa, és ennek a fának a csodálata ragadta el Nórát, majd ebből készített el egy kimetszést, de a kimetszés pillanatában is a fejében az egész fa járt. Ezért van ez a billegés, hogy most hova is helyezzem a fókuszt, mit is mutassak meg. Ha a képkivágásom absztrakció, akkor nem szabad, hogy a valóság elvonja a figyelmem a kép készítésekor, mert akkor el kell fogadjam, hogy a képen majd ennek már csak egy részlete lesz látható, vagyis az absztrakció mindenképp létrejön, tehát ez felszabadít attól, hogy tényszerűen ábrázoljak. Én így gondolom, Nóra vagy egyetért, vagy cáfol. (hegyi)
értékelés:

Egyszer régen olvastam valahol egy cikket arról, hogy a háznál tartott kutyáknál mit jelent az, amikor kimehetnek a kerítésen kívülre, és ott boldogan végigszaglásznak mindent. Újságot, vagy méginkább rövid híreket, állapotjelentéseket, odavakkantásokat olvasnak, és írnak ők is oda az előző után. Mintha twittereznének. Alexem itt éppen a mezőn olvassa a rövidhíreket. :-)
*(Twitter: internetes üzenőfal, ahová rövid, 2-3 soros szövegeket írnak ki)

Nóra, ez nekem zseniális. Megint valami olyat sikerült előhúzni a kalapból, amire nem volt eddig felkészítve a társaság. Én találkoztam ezzel a kutyával, én nem tudnám őt ilyen jól fotózni, legfőképp azért, mert ez a kutya nem egy lassú darab. Ez a kép megmutatja azt is, hogy a gazda és a kutya között milyen mély a kapcsolat, ugyanis ahhoz, hogy elkészüljön ez a kép, itt bizalom is kell, főképp a kutya részéről, hogy ő hagyja ezt megörökíteni. Akármennyire gyorsak vagyunk, de azt a pillanatot megtalálni, hogy még kompozícióban is rendben legyen, ami nem egy szokványos kompozíció, hanem egy erősen dekomponált kép, nagyon dinamikus, feszültséggel teli. Ennek nagyon örülök, mert Nóra ezzel eléri azt, hogy azt a fajta cukormázat, amit ugye a Dalmata képvisel, 101 kiskutya, minden szív megdobban, visszatérünk a gyerekkorba, és folyik a nyálunk, sikeresen le tudta szedni. Erre a cukormázra még rájátszik a világítás is, az ilyen ilyen amerikai álom szintű világítási helyzet, ez abszolút nem egy itt megszokott képi világ. Mintha nem is Magyarországon készült volna, miközben ennek a kettőnek az eredője egy borzalmas giccs lett volna, és Nóra azzal, hogy sikerült neki ezt a gesztust megfigyelni, amikor a kutya a twitter üzeneteket olvasgatja, ez a szaglászós helyzet is fontos. Az is fontos, hogy Nóra nem sokat lacafacázott, lerakta nekünk ide a kép jobb alsó sarkába. A mozgás iránya az átlag felhasználónak balról jobbra történik, balról jobbra olvasunk. Ebből kifolyólag azt várjuk, hogy a jövő ott van a jobb oldalon. Ez a kutya elment annak a határáig, várnánk azt, hogy merre fog ő elmozdulni. Nagyjából logikusan jobb irányba, de ott már nincs tovább út, nincs tovább kép. Várjuk azt a feszültséget, hogy most mi fog történni. Visszafordul? Másik irányba megy? Átszakítja ezt a gátat? Szóval nagyon izgalmas ez a dolog. (hegyi)
értékelés:    

Olvastam a kommentárokat, és ott már próbáltam jelezni, és itt most az elemzésnél kifejezetten szeretném a figyelmetekbe ajánlani, hogy amikor kommentárokban egymásnak próbálunk segíteni az egy nagyon fontos helyzet. Én szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy a maga lehetőségeihez és idejéhez képest próbálja meg mindenkinél megtenni, nem csak azoknál a képeknél, ami tetszik, vagy felkavar, mert ezzel tudunk segíteni a másiknak. Még ha az eszközeink nem is mindig adekvátak, vagy nem mindig teszik lehetővé azt, hogy a bennünk rejlő hangulatot teljesen megosszuk a nézővel, akkor is feltételezhető, hogy tudatos alkotásról van szó. Elfogadom azt, hogy néha a formai megfejtések hozhatnak érdekes asszociációkat, de azt gondolom, hogy ez a kép sokkal erősebben beszél arról, ami Nóra üzenete, mintsem arról a fajta asszociációs helyzetről, mint ami a kommenteknél elindult. Ezt csak azért mondom, mert nem vagyunk egyformák, és ha az ember beleteszi magát egy munkába, dolgozik vele, és beküldi, akkor, ha nagyon más irányba hangoljuk a mi értelmezésünket, akkor azzal kedvét szeghetjük valakinek. Tételezzük föl egymásról azt, hogy mindenki jót akar. A képről azt tudom mondani, hogy én nagyon kedvelem ezt a fotót. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a könyvnél, amit épp Nóra most használt, nem lehetett volna jobbat találni, mert ebben a képkivágásban a betűknek nagyobb szerepet hagytam volna, több betűt mutattam volna. Itt most a margó miatt ebből kevés jön át. Ugyanakkor mint első lecke, mint bemutatkozás, tökéletesen érthető. Ha én egy olvasó ember vagyok, ha engem a könyv, a betű, a leírt szavak érdekelnek, akkor ez egy teljesen jól értékelhető bemutatkozás, és személyes is. Azt tessék megfigyelni, és itt most nem az alkotót szeretném kritizálni, hanem pontosan az erényeire szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem egy nagyon cizellált fotót kapunk. Nórát ezért külön bátorítás és dicséret illeti, mert könnyen lehet, hogy más ezt a képet egy műkörmös utáni helyzetben mutatná meg, kilakkozná a körmét. Itt erősíti az üzenetet az, hogy a maga természetességében mutatja meg azt a helyzetet, ahogy a körme szerepel ezen a képen. Ez abszolút ahhoz ad hozzá, hogy az olvasás is egy ilyen folyamat, az ember nem nyakkendőben és öltönyben ül le regényt olvasni. Én ezt egy három csillagos képnek gondolom, és Nóra ezzel a képpel teljesítette az első osztályban az első leckének a megoldását. (hegyi)
értékelés: