Egy óriási pannó képet látunk, mint a Magyarok bejövetele, még akkor is, ha az eredeti méret egy pici, filmszalagszerű forma (itt a kivágásról próbálok beszélni). Ez az, ez a hosszú, elnyújtott elbeszélő forma, amely olyan, mintha valami régi anzixot látnánk, hiszen lemaradnak az ég jegyei, az előtér, és mindazok a kis parányi marionett-babák láthatóak ennél a korcsolyázós történetnél. Ha Mariann régebbi alkotásait megnézzük, mindig is nyitott volt a megfigyelésekre, a picit melankolikus, merengő, távolabbról is rátekintő elmélkedésekre. A képkivágás, pont attól, hogy ilyen elnyújtott, parányivá, apró fázispontokká alakítja az embereket. Ezen a képen nem az a lényeges, hogy tudjuk, hogy Vörös Lajos és Vörös Lajosné azon az estén ott voltak-e a többiek között, legfeljebb rá lehetne bökni és azt mondani, aki jelen volt szintén ezen az örömteli estén, ahol a hangszóróból, megafonokból szólhatott akár a karácsonyi zene, és forralt bort lehetett inni a büfében. Egészében jelenít meg egy érzést ez a kép. Miközben eddig sokszor a mozgásban házi feladatra olyan alkotások érkeztek be, ahol a filmfelvevő gép és a valóság expozíciós ideje kapcsolatából sokszor magát a fizikai mozgás jelenségét vizsgálták a fotósok, itt ugyanúgy egy mozgásban lévő csoportot és tömeget látunk, de szinte kimerevítve, mint egy képzőművészeti stúdiumot, tanulmányt, ahol az emberi mozgás anatómiáját figyelhetjük meg. Ez pedig azért érdekes, mert a Mariann tulajdonképpen a karakterekről, az emberekről beszél, amely talán Krúdynál vagy Nagy Lajosnál érezhető nagyon izgalmasan, ahogy nem tájleír, hanem helyzetleír. A kiválasztása ugyanakkor ennek a nagyon hosszú, elnyújtott formátumnak a távolságtartást is jelenti. Azt, hogy én mint alkotó látok egy közösséget, jelen esetben itt azokat akik korcsolyáznak, leválok tőlük, messzebbről, elmesélő módon készítem a megfigyelésemet amely összefüggésrendszert mutat, de nem vagyok benne ebben az élményben. Pont attól, hogy ilyen parányiak a figurák ezen a képen, valójában a vágyat erősítem, hogy olyan jó lenne együtt játszani velük, olyan jó lenne nekünk is ott korcsolyázni. Mivel ezt az eseményt kívülről fotózza az alkotó, valahogy olyan érzés van, még akkor is, ha esetleg most, ezen a karácsonyon, vagy ezen a télen történt mindaz, amit itt látunk, mintha valamilyen régi-régi anzix lenne az, amit ő itt elküldött. Úgyhogy én ezt a képet nagyon fontosnak tartom, három disznó. (szőke)
értékelés:

Nem lehet betelni vele. :-)

Az a baj, hogy lehet, hogy kegyetlen leszek ezzel a képsorral, mert nekem az első kép ami ebből fontos, a másik kettő meg nem. Tehát én ezt nagyon sokszor végignéztem és azt kell, hogy mondjam, hogy az első kép az erős, az Apró ünnep címre abszolút utal a másik két kép meg a bizonytalanságot érezteti velem, hogy biztos vagyok-e abban, hogy szabad nekem ilyen egyszerűen fogalmazni egy ilyen érzést. És akkor melléteszek még két másik képet, minthogyha egy lépést lépnék előre, kettőt meg hátra, hogy nehogy baj legyen. Nekem az első kép az tökéletes. A másik kettő meg nem kell. Ez a javaslatunk, három disznó az első képre, amennyiben az alkotó azt a képet küldi be az ünnep leckéhez. (szőke–hegyi)
értékelés:

néhány dolog, ami az én kis környezetemet alkotja.

Egy olyan anzixot, egy olyan mozaikot látunk egy emberi térből, ahol a formák is, a számítógépes segítség is képeslap formákat hoz létre. Ezek pici kis képeslapok, képeslap gyűjtemény. És mint ilyenek, egymásra rakódnak. Lehet beszélgetni, hogy a képeslapokon mit látunk, emlékképeket Párizsról, egy pici kis formával, néger babát, cd lejátszót, rajzokat, radiátor formát, a teásbögrét, kismalacokat. Mégis én azt mondanám, hogy összességében az egész, hiszen a keret kerettől keretig tart, képeslap gyűjteményt mutat. Egy ember képeslapjait. Szokott is ilyen lenni, amikor valahova vidékre lemegyünk, vagy valahol valakinek, nagynéninek, valakinek a házát ki kell takarítanunk, akkor ilyen dobozokban megmaradnak karácsonyi üdvözletek, húsvéti jókívánságok és mindenfajta ilyen lapok, képeslapok, amiből valamennyire fölsejlik, előtűnik egy emberi sors. És itt is valami hasonlót látunk. Talán csak annyi történik, hogy miközben az előbb említett megközelítésnél ezek sokszor egészen kaotikusan, cipős dobozokból ömlenek ki ezek a képeslapok, és ezekből mi teljesen spontán módon ki-kiemelünk egy-egy képet és megnézzük, hogy az Irénkéék hogy néztek ki ’53-ban Balatonszepezden, addig itt ezen a képen, miközben látjuk ezt a számadást nagyon szépen, nagyon iskolásan, nagyon szalonképesen, rendbe rakva, korrektül, szépen, az egyes, a kettes, a hármas, a négyes kép, minden idevan elénk rakva. Még a takarások is úgy vannak megoldva, hogy éppen annyit és épp úgy, ahogy annak lennie kell. Tehát valahogy az egészből az a fajta extázis hiányzik, amely Mikolics Mariannak a talán nem olyan régen készült önportréján, ahol azt hiszem az arca látszik és a szeme néz felénk olyan revelatívan és olyan energikusan, és mindenfajta bizonytalanság nélkül, szinte sokkolóan ott volt. Itt pedig mindaz a világ, amelyben ezek a kis porcelánmalackák, gyöngyök és mikro környezet egy belső térbe, ami talán nem lehet több 4 x 5 méternél, vagy 3 x 4 méternél, az egész világ megbújik, mégis úgy érzem, hogy olyan rendezett. A 13-as lecke épített környezetben azt gondolom, hogy a Mariann át tudja ezt szűrni, áttudja ezt préselni magán ugyanúgy, ahogy annál a portrénál megtette, ugyanolyan vadul, ugyanolyan extatikusan, ugyanolyan bátran és át tud lépni abból a fajta elszámolásból, abból a fajta recept formából amit ez a kép most sugall. Nem az a problémám evvel a képpel, hogy ez most olyan mintha egy kötelező feladat lenne, hanem az a problémám, hogy olyan mintha vissza lenne fogva valami, vissza lenne fojtva valami, és ezért adnám vissza ezt a házi feladatot Mariannak, hogy majd próbáljon ismételni. (szőke)

Azt mindenképp hozzá kell tennem a képhez, hogy még eddig (lekopogom) nem volt abban részem, amit ez a lecke megkíván. Próbálom elképzelni, átélni milyen lehet. Ez az előző képemre is vonatkozik, ebben a témakörben. Most is egy helyzetet, egy eseményt próbálok bemutatni úgy, hogy végig gondolom, milyen lehet, de ezzel kapcsolatban nincsenek konkrét érzéseim, nem tudom milyen elveszíteni valakit igazán.

Kapunk egy leiratot és most mindennek ellenére azt kell hogy mondjam, hogy nagyon fontos leiratot kapunk Marianntól, mégpedig az ő attitűdjét magához a leckéhez, és én nagyon fontosnak tartom, sőt azt mondom, hogy nagyon tisztelem őt azért, mert hogy foglalkozik ezzel a leckével attól függetlenül, hogy ahogy leírja nincs saját konkrét tapasztalata ebben a témában. Nagyon szeretem ezt a képet, azért szeretem mert egy olyan kísérletnek a nyomait látjuk, ahol Mariann felfedez egy világot, de nem csak egy világot fedez föl a külsőségekben, hanem fölfedez egy kapcsolódást saját magában ezekhez a történetekhez. Szétbonthatnánk ezt az egészet apró részekre is és mondhatnánk azt, hogy de engem az izgat, ahogy az üveggolyók árnyéka rávetül erre a vörös felületre és ez is igaz. Vagy azt mondom, hogy de engem az a naturalizmus izgat ami ezzel a zsebkendővel történik, vagy az izgat ahogy ez az egész körforma itt létrejön. És mégis azt mondom, hogy ez így mind együtt és egyik sem külön, hiszen a zsebkendőn olyanok ezek a foltok mint a vér… igen, igen, igen… Abban nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy ez a négyzetes forma, vagy téglalap forma, ami a zsebkendő, hogy ez alkalmas ehhez a történethez, mert hogy ebben a körformában, ebben az ívekben, ezekben fényekben nekem ez nagyon kocka, nagyon szögletes, tehát ezzel valamit még lehetne kezdeni. De maga az ötlet, maga a gondolatiság az nagyon is jó. És azért vannak konvencióink a gyásszal kapcsolatban – a gyász-fekete, a gyászruha-fekete, a búcsú-fekete – netán odáig még eljutunk, hogy esetleg fehér, mert arról már hallottunk, hogy van ilyen, hogy fehér gyász. Magyarországon is van olyan terület, ahol ezt alkalmazzák – pl. Csököly - ilyen népviseletben járnak, és Japánban is. De azt kell hogy mondjam, hogy és miért ne létezhetne vörös gyász? Miért ne lehetne kék gyász? Én azt gondolom, hogy a hangulatokat nagyon is jól meg lehet ezekkel a történetekkel fogni és én nagyon szeretem azt, hogy Mariann elvonatkoztatva indul neki ennek a leckének. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

amit adni szeretnék mindazoknak akiktől én is kaptam.

Nagyon érdekes, ahogy talán valamilyen fényforrással a két kézbe belevilágítanak, vagy ott valami világít, és a színes indiai drapéria, amint háttérként megjelenik, amely a kezek mögött mintegy szinte táncszínházi gesztussal valójában ezt a kis megfogalmazhatatlan fehér kiégett foltot tartja elénk, amely akár lehetne a szeretet meghatározhatatlan, formátlan lénye, amelyre nyilván az 5-ös lecke vágy kategóriájában azért kapcsolódik, mert arra utal, a vágy a szeretet felé, arra a szeretetre, ami belőlünk árad, és belőlünk adhatjuk. Én ezt a képet egy nagyon jó kompozíciónak tartom. Egy érdekessége, egy fura vibrációja van a képnek, ha már mostanában a szín dramaturgia formanyelvről beszélünk, hogy valójában egy élére állított háromszög rendszer ez a kompozíció, amit itt látunk és ennek a háromszögnek a csúcsában jelenik meg a fehér fényfolt, és miközben valahol a stabilitásról és a biztonságról beszél a cím, beszélnek a színek, mégis van az egészben valami furcsa félelem és bizonytalanság. Ezt természetesen a háromszög, az élére állított háromszög közvetíti, de a három disznó az megvan. (szőke)
értékelés:

Ezt az alkotást azért tartom fontosnak, mert a gyász kategóriájába nagyon sok képet küldtetek már be és sokszor nagyon sok képi motívum van pontosan azért, mert ez egy nagyon zavarbaejtő lecke. Itt viszont annak örülök, hogy szinte a legegyszerűbb motívumhelyzetet választja az alkotó és odatesz két gyertyát valahová a szobában és egyszerűen csak vár. Hiszen ezek a gyertyák nem most lettek meggyújtva. De attól, hogy megintcsak elkezd a belső világ felé elmozdulni, valójában ez a kép nem is olyan egyszerű, mert ha a gyertyák, amik oly gyakran fordulnak elő az estiskolán, és még mindig úgy működik, mint egy fénytani jelenség, ahogyan amikor a vízzel is ha foglalkozunk, azt mondjuk rá, hogy hát az egy egyszerű dolog, iszunk belőle, mosunk vele, folydogál, és tudunk róla mindent, hiszen van benne hidrogén és oxigén, és a vízről folyamatosan kiderül, hogy a világegyetem egyik legbonyolultabb ügye, és egészen váratlan dolgokat tud létrehozni, és a gyertyák is ilyenek, hogy hajlamos vagyok azt mondani, hogy jó, hát meggyújtok egy kanócot és ott van egy kis láng, és olyan romantikus karácsonykor. És nem, és kiderül, hogy a gyertyáknak ezerféle arculatuk van, a fénytanukkal, a fény és a sötétséggel való kapcsolatban is ezerféleképpen tud megjelenni, kifejeződni, tükröztetni, formákat felbontani, és nagyon különlegesen tudnak egy belső világba, egy érzelmi világba elkalauzolni. Valami ilyesmi látszik ezen a képen is, és emiatt örülök. Ami kérdést felvet a kép az, az, hogy két gyertyát látunk, nem egyformákat persze, hogy vajon ebben a szimbolikában mit jelenthet a két gyertya, hogy nem egy és nem három, azok kívül mi indokolhatja, hogy a baloldali felületre van tengelyben súlypontozva, és egy ilyen furcsa átlós sorbarakással balra van eltolva a kép rendszere, amitől a jobboldali felületere valami kívánkozna. Vajon ez a dramaturgiai hiány ez fontos résztvevője-e a képnek, vagy még ezekkel a játékokkal még érdemes lenne dolgozni; ezt nem tudom eldönteni, szeretem ezt a képet, de pont mivel látszik, hogy az alkotót érdekli a gyertya, a gyertyák fényjelenségei, talán érdemes ezzel is tovább foglalkozni. Két disznót megadom, és lehet még ezekkel tovább foglalkozni. (szőke)
értékelés: