Az indiánok hite szerint az ablakba akasztva vagy az ágy közelébe függesztve az álomfogót, hálója a rossz álmokat felfogja, a jókat viszont átengedi, ezek a lelógó szálakon lágyan suhannak le az alvóhoz. A fennakadt rossz álmok aztán szertefoszlanak az első napsugárral.

Láttunk már itt álomfogó-képet Nádasdy Nórától, én azt gondolom, hogy ez egy szép megoldás egy tárgyat olyan háttér előtt ábrázolunk, ami kiemeli a formát, ami önmagában is szép, izgalmas dolog. De. Főleg a kép aljánál nem látom az indokát, hogy miért vágtunk bele a formába. Annál is inkább, mert ennél az indián szakrális tárgynál pont ezek a pihék azok, amik a spirituális titkot működésbe hozzák, és nem csak fent az a geometrikus forma; másrészt nyilván azért van ilyen naplementés háttér keresve ehhez, hogy ezt az amerikai hangulatot, az indián világot erősíti ez a háttér, még ha itt is van akár az erkélyen, de tényleg az van, hogy ha az álomfogóval szeretnénk többet foglalkozni, akkor még lehetett volna még a kompozícióval dolgozni. Nagyon érdekes, hogy az alakja mint egy villám, ami az égből lejön, egy villámcsóva, ami fent egy rajzolatban mint egy templomi ablak kinyílik, lent pedig egészen furcsa formát ölt, de ha azt nézem, hogy a kép jobboldali tengelyében függőleges tengelyben halad végig, akkor a baloldali tömeg nem biztos, hogy színtónusában arányítja a jobboldali izgalmas formavilágot. Azaz a kompozícióval még lehetett volna dolgozni. És ha most ami a baloldalon van, a nagyobb levegő, a tér, de mivel a forma a jobboldalon nyílik, így ott kellene a több levegő. Ez idáig a kompozíció. A kérdés még az tulajdonképpen, hogy ez miért az ötös lecke, miért a vágy? Két okát tudom elképzelni, az egyik az az indián kultúra felé való érdeklődés, a megismerés vágya, másrészt pedig az álommal, az álomvilággal való találkozás vágya. De ez a kép önmagában nem hordozza azt a személyességet, hogy ehhez a Mariannak milyen köze van, azaz ebben a történetben ez a kapcsolat, ennek a kibontása hiányzik. Ezzel az álomfogóval lehetne dolgozni egy olyan személyes térben is, ahol ez mindjárt előtérbe kerülhet, hogy mire gondolt az alkotó. Ez a tér nem mutat mást, mint egy formai megoldást, azaz a leckét nem valósítja meg, mert nem is kezdi el. Én azt mondanám, hogy ismétlést kérünk. (szőke)

Nem rég nézegettem a képeimet, és akkor bukkantam erre a fotóra, ami szerintem az 5. leckéhez passzolna. Mivel ez nem az én vágyam, ezért gondoltam, hogy szorgalmiként küldöm el.

Szorgalmi lecke, írja Mariann, mert nem az ő vágya. Jó. Ha ez egy szorgalmi, akkor ez egy képeslap, nemtudomén Tápiószecsőn a melegvizes strand mellett, vagy Velencén, de jó a gesztus, hogy valaki vagy ül ebben a hajóban, vagy mellette van, vagy valamit csinál, szegény, talán be akar menni a vízbe, bár nekem úgy tűnik, mint aki éppen a szükségét végzi, elég nehéz ekkora méretben ezt kivenni. Máshogy mondom, hogy ne legyen bántó, mert én is szoktam modortalan lenni reggel. A vágy cím igazából verbálisan közelíti meg a képet, tehát ki lehet sakkozni, hogy az az ő vágya ott, hogy abból a homokból betolva a kajakkenut ezt az eszkimókajakot, betolja a vízbe, de most még a nehéz talajon tolja a hajót. Csakhogy a képen nem ez van, a képen az van, hogy egy tengerpartot lefotóztunk, bár a kompozíciós rendje nem 100 %-os, mert a klasszikus tengerpartfotókon ott többnyire tajtékzik, tarajosodik a hullám, akkor ezeket a furcsa hullámokat, ahogyan a víz kijön, és visszahúzódik, ezt szeretik a festők nagyon ábrázolni, meg a fotósok, meg hátul ott vannak az öltözőkabinok a mólónál, és ebből szoktak valami kompozíciót rendbehozni, egyszerűbben mondva ez a fajta képeslapkép nem tartalmaz olyan nagyon erős vizuális élményt azon kívül, hogy egy lenyomat, hogy 1998-ban valahol ezen a tengerparton ott voltam. És ebbe a szürkés hangulatba, mert alapvetően a szürkék dominálnak a képen, ebben van egy vörös forma, a kajak, vagy kenu és ehhez kapcsolódik egy vörös öltözetben egy ember, aki ezt a kajakot húzza be a vízbe. Igen, ennyi és nem több a kép. Mert fontos lenne, hogy attól, hogy szorgalmira érkezik be egy kép, ugyanúgy meg kellene próbálni átszűrni és felerősíteni azt a fajta minőséget, ami pl. a Mariann első képét jellemezte, vagyis a szorgalminál is ugyanazt a hozzáállást kellene keresni, hogy mitől válik ez ’mariannos’ képpé? Most ez egy képeslap. Ha a Mariann közelebb megy a vízhez, ha legugol, már jobban érezhető lenne az, hogy mi az a helyzet, ami ott létrejött, miért nincs ő a vízen, mi ebben a vágy. Tehát lehetne koncentráltabb az üzenet. Ha az alkotó nem fél attól, hogy vizes lesz a ruhája, akkor oda kellett volna menni, egészen, ahol a víz felcsap, belefeküdni, hogy a ruhája, mindene, homokos legyen, és az ugyan megalázó lenne a fotós számára, de minket a képpel együtt odavinne, és odahívna, ahonnan értelmezhető lenne, hogy miért küzd az az ember ott a homokparton. Itt, most a fényképezőgép egy szalonképes helyzetben van, és ezért sem tud a kép erős lenni, merthogy pont a fényképezőgép nem tesz meg mindent, amit ez az állapot kíván, hogy ez a cím látszódjon a képhez. Tehát néha a fotósnak azért, hogy a kép létrejöjjön, mondhatni veszélyeztetnie kell magát, olyan helyzetekbe is bele kell menni, ami nem fog látszani konkrétan soha a képeken, de az eredménye érzékelhető lesz, az üzenet a képen keresztül is átjön. (szőke)
értékelés:

Egy perspektivikus képet látunk, a plen-air festészet ahol egy kicsit a realista ábrázoláshoz közelítünk, és elsősorban a búcsúkban lehet ilyen XIX. sz-i brómolajnyomatokat látni, nagyon szeretik, ahogyan a csíkok valahonnan a horizonttól elindulnak és egy kis erdei utacska kibővül előttünk, a fodrozódó tenger formája, lásd Debussy, ezek elég jellegzetes térjátékok, klasszikus eszközmotívumok, és a lábnyomok, amelyek valahová a végtelenbe tartanak. Itt is megkockáztatnám, hogy a kép bal alsó sarkából valami hiányzik, nem tudom mi, talán egy naturális testrész, egy comb vagy has, egy arctöredék, valami, ami nem teljesen illeszkedik ebbe a struktúrába. Ez is egy vázlat, aminek a kezdő vonalai elindultak, és nem befejezett az alkotás. (szőke)
értékelés:

Ez egy függőleges triptichon, amiben a Michelin babát vélem felfedezni, nagyon jól játszik az alkotó, nagyon jó keserédes humora van a képnek, ill. van benne valami bohócos is, ha az alsó képet megnézzük a kockás nadrággal, míg a középső kép egy közelebbi felvétel, nagyobb méretű rajta a test, míg az alsó és a felső távolabbi, így kisebb rajuk a testrészlet. Ezáltal, bár ez nem biztos, hogy rögtön észrevehető, olyan a hármas, mintha az egésztől elvonatkoztatnánk, egy furcsa, félkör alakú tükröződő felületen vagy egy félkör alakú formán, lencsén keresztül felnagyítódna a középső rész ez egy egyfolytában működő mozgást, dinamikát hoz létre a képben. Nem véletlen, ez a bizonyos láthatatlan prizma elsősorban a hasi és az alsótesti részekre fókuszál. Még mielőtt elkezdtük volna elemezni, egy jóllakott macira, vagy egy mesefigurára asszociáltam róla, és ez nem a felső képen kicsit vigyázállásban látható félalakos kompozíció, a középen pedig kontraposztos, ballábra helyezett súlypont miatt van, hanem a színjátékok miatt is. Középen a szabadidőnadrág szürkéje egy világosabb terület, tehát a középső részre fókuszáltat bennünket. De közben van olyan csibészes a szem, hogy vissza-visszaugrálgat, hogy fent megnézze ezt az érettségi tablóra emlékeztető formát, vagy le, megnézni a lábujjakat, lábakat, meggyőződésem ha a képet szétválasztanánk, nem élnének meg, nagyon szorosan összekapcsolódnak és jó az egyszerre játékos de puritán választás, hogy a három térben, három időben, háromféle módon fényképezett emberi részletet mégiscsak megpróbálod összefűzni, és egy speciális anatómiával egy egész alakos emberré változtatni. Örülök neki, hogy a fekete-fehér, amit konzekvensen használsz itt hoz egy játékosságot is, és nagyon pontosan küldesz egy látleletet magadról. Helyzetjelentés lehetne a címe, mert olyan ez, mint egy napló, mintha három levelet küldtél volna nekünk. (szőke)
értékelés:

Az előző képem (Szem/pilla) értékelésében Szőke azt írta, hogy van "benne egy iszonyú erős, határozott birtoklás is, hogy ennyit, és nem többet adok nektek”, hát most többet adok, ahogy azt a feladat is megkívánja. Valamint azt is írta, hogy „folyamatosan próbáljuk a horizontális és a vertikális jobb oldali, függőleges keretrészt, és az alsó keretrészt nyitni, húzni, hogy valójában belenézhessünk ennek az embernek a szemébe, és ez nagyon erős feszültséget gerjeszt a képben”, most igyekeztem ezt a feszültséget feloldani. A háttérben látható maszkról csak azért nem mondanék semmit, mert kíváncsi vagyok, - anélkül, hogy bármi információt is adnék arról, miért is került oda – kinek mi jut eszébe róla.

Egy portrét látunk, egy nagyon erős, nagyon szép, érzékenyen beállított és világított portré, amiről teljesen leválik a háttér, és az ott lévő maszk, ami ráadásul ezzel a színezéssel jelenik meg, amit rövid időn belül már láttunk az estiskolán, amit nem indokol semmi. A természetben sem nagyon van ilyen helyzet, és esztétikai helyzetből is kiindulva, hogy egy fekete-fehér képben csak ilyen kis zöld foltocskák legyenek ott, ennek nincsen indoka. De. Felejtsük el a maszkot, és aki nézi, javaslom a tenyerével takarja is le a képnek azt a részét – és egy gyönyörű portrét kap. Egy nagyon őszinte, nagyon szép portrét látunk, mondja Hegyi. Én máshonnan közelítem meg, - így Szőke - azt mondom, hogy a képnek két része van, de nem ez vele a probléma. Hanem az, hogy a Mariann önarcképe, portréja nagyon erős, hiteles, pontosan értelmezhető, vállalható, és ezért nincs semmi ok az aggodalomra. Nincs szükség hozzá pótlékra, nem kell túlmagyarázni, a maszkot a maszk nélkül is lehet érteni. Mindaz, ami a kép jobb oldalán van, az a bizonytalanság. Ezért zavarja meg, és ritmizálja át a képet jobbfelé ez a neonzöld, miközben a baloldalon ott van minden, és ott érett üzenetként ott van a figyelés, a kétségek, a várakozás mind ott van, és csak megnyugtatni szeretném az alkotót, hogy nincs szükség mankóra, nem kell feliratozni a képet pluszban. Tehát nem a jobboldal formavilágával, a velencei karnevál hangulatával, szürrealizmusával, táncszínházi, és összetett üzenetével van a gond – csak nem kell. Tökéletesen működik a kép bal fele anélkül is. Két disznó, és szeretnénk bátorítani a Mariannt, hogy ebben a regiszterben maradva lépjen tovább, és ismételné meg ezt a portrét. (szőke)
értékelés: