Az én ágyam
az én váram.

Egy nagyon izgalmas üzenetet látunk, az ágyfotózásnak is nagy hagyományai vannak már az Estiskolán, és nagyon jó döntés, hogy a plüssmacik, plüssállatkák életlenben, mintegy diszkrét jelzése a privát kultúrának, azok ott figyelnek bennünket a sarokból. A lemezradiátor a narancssárga háttérrel megbújik ott az ágy ívénél és nagyon izgalmas az is, hogy az élességet nem erre a hátsó térben lévő információra helyezi el, hanem a nézőhöz közel, a plüssborítású ágyformán jelenik meg az élesség. Talán annyi megjegyzést tennék, hiszen folyamatosan a belső, személyes történeteket keressük, és most nézzétek el, hogy jobbat nem tudok improvizálni, azt mondom, hogy egy kombiné, egy bugyi, egy zokni, valami, ami abban a privát térben, ami az ágy, a hálószoba személyes titkait jelzi, valami apróság, ami természetesen ellentétben van a háttérben lévő mesevilággal, valaminek itt az előtérben meg kéne jelennie. Ettől függetlenül ezt egy jó próbálkozásnak tartjuk. (szőke)
értékelés:

Csendélet

Az a ritka eset, amikor egy csendéletnél egy fő tárgy felvonultatásával az alkotó egy hangulatot hoz létre, mivel a csendélet egy fontos célja az, hogy egy hangulatot visszaadjon a nézőnek. Nagyon pontosan fogalmazott maga a kép, a könyvek függőleges lapjai, a radiátor szintén függőleges de már perspektivikusan dőlő vonalai, az asztal igaz, hogy csonkolt, de háromszöge, a könyvek vízszintes vonalai, és ez a körforma, ezeket nyugodtan végig tudta gondolni az alkotó, hogy igen, itt ezek a formák voltak, ezekkel a formákkal dolgozott, akár elrakva minden mást, ami esetleg ott volt, és nagyon jó, hogy az egyetlen hullámos vagy íves vonal az a bögrében létezik, minden más egyenes, és ettől is nagyon jó ez a kép. De maga a kép nem nyugodt, geometriával foglalkozik, de nem oly módon absztrakt, hogy a realitástól elszakadna, hanem a realitásban keres és talál egy olyan helyzetet, ahol az absztrakttá válik. Mindezek, a radiátor, a könyvek, kis turistabögre, és az a többszörösen csonkolt forma, ami az asztal, ami háromszögforma, azaz az egész folyamatosan borulni akarna – ha ez a bordósvörös kis kávésbögre a maga kis bizonytalanságával, tömegtermék-rendszerével nem helyezkedne pont itt, kicsit jobbra csúszva. És ebben ez a nagyon izgalmas, hogy egy egészen puritán, egészen egyszerű formákkal, és a színek fontos szerepével izgalmas geometriai és színjátékot hoz létre. Egy történet válik abból, ahol inkább csak sejthető az egész, hogy van egy bögre valahol, meg könyvek, egy fehér felülete. És mégiscsak egy nagyon erős történetiséget ad ez a geometria. Nekem ebben a képben nagyon fontos az, hogy megtiszteli azt a tárgyat, amit be akar mutatni, amiről beszélni akar, amiről mesélni akar, merthogy ettől indul el a történet. És Van Gogh jutott valamiért eszembe, van egy érdekesen perspektivikus szék festménye, az jutott eszembe erről a képről. És arról a képről a korabeli kritikákban azt mondták, hogy egy nagyon rossz festmény, a szék lába szétáll, torzul, borul a tér, az egész olyan, mintha eltorzították volna – miközben éppen ettől iszonyatosan expresszív az üzenete, mert Van Gogh nyilván nem véletlenül torzítja el ezeket a formákat, hanem mert fókuszálni akar a maga csendéletére, és ebben a csendéletben az a nagyon fontos, hogy életet talál ebben a valóságból kiszakított - mert itt mondhatnánk, hogy csak odatette a fényképezőgépet – na de hát az a kiválasztás, hogy ő megtalálja ezt a kompozíciót, hogy közvetíteni tudja ezt az érzést nekünk, az azt jelenti, hogy őt ez a helyzet indukálja, van vele egy erős érzelmi kapcsolata, nem csak egy feladatot, egy leckét hajt végre, hanem látszik, hogy a képpel élménye jön létre, és ez az élmény át is vetítődik a geometrián. Ha van kedved és felfedezel még ilyen dolgokat, folytasd a csendéletezést, jó az irány nagyon. (szőke)
értékelés:

Álomfogó
Az indiánok hite szerint az ablakba akasztva vagy az ágy közelébe függesztve az álomfogót, hálója a rossz álmokat felfogja, a jókat viszont átengedi, ezek a lelógó szálakon lágyan suhannak le az alvóhoz. A fennakadt rossz álmok aztán szertefoszlanak az első napsugárral.

Láttunk már itt álomfogó-képet Nádasdy Nórától, én azt gondolom, hogy ez egy szép megoldás egy tárgyat olyan háttér előtt ábrázolunk, ami kiemeli a formát, ami önmagában is szép, izgalmas dolog. De. Főleg a kép aljánál nem látom az indokát, hogy miért vágtunk bele a formába. Annál is inkább, mert ennél az indián szakrális tárgynál pont ezek a pihék azok, amik a spirituális titkot működésbe hozzák, és nem csak fent az a geometrikus forma; másrészt nyilván azért van ilyen naplementés háttér keresve ehhez, hogy ezt az amerikai hangulatot, az indián világot erősíti ez a háttér, még ha itt is van akár az erkélyen, de tényleg az van, hogy ha az álomfogóval szeretnénk többet foglalkozni, akkor még lehetett volna még a kompozícióval dolgozni. Nagyon érdekes, hogy az alakja mint egy villám, ami az égből lejön, egy villámcsóva, ami fent egy rajzolatban mint egy templomi ablak kinyílik, lent pedig egészen furcsa formát ölt, de ha azt nézem, hogy a kép jobboldali tengelyében függőleges tengelyben halad végig, akkor a baloldali tömeg nem biztos, hogy színtónusában arányítja a jobboldali izgalmas formavilágot. Azaz a kompozícióval még lehetett volna dolgozni. És ha most ami a baloldalon van, a nagyobb levegő, a tér, de mivel a forma a jobboldalon nyílik, így ott kellene a több levegő. Ez idáig a kompozíció. A kérdés még az tulajdonképpen, hogy ez miért az ötös lecke, miért a vágy? Két okát tudom elképzelni, az egyik az az indián kultúra felé való érdeklődés, a megismerés vágya, másrészt pedig az álommal, az álomvilággal való találkozás vágya. De ez a kép önmagában nem hordozza azt a személyességet, hogy ehhez a Mariannak milyen köze van, azaz ebben a történetben ez a kapcsolat, ennek a kibontása hiányzik. Ezzel az álomfogóval lehetne dolgozni egy olyan személyes térben is, ahol ez mindjárt előtérbe kerülhet, hogy mire gondolt az alkotó. Ez a tér nem mutat mást, mint egy formai megoldást, azaz a leckét nem valósítja meg, mert nem is kezdi el. Én azt mondanám, hogy ismétlést kérünk. (szőke)

Barát
Más a szemük, más az orruk, más a szájuk, más-más egyéniségek, de a sok különbség ellenére egy közös mindenképp van bennük: mindhárman a barátaim.
Barát

Ennél a képnél őszinte leszek, megvolt bennem a félelem, hogy milyen felzúdulást kapunk a fejünkre, hogy Mariann portré-képét, és ezt a képet megkértem a pedellust, hogy keverje össze. Ennek az az előzménye, hogy amikor ezt a ritmuskollázst néztük, és váltig csak állítottam, hogy ez nem három ember, hanem ugyanaz, ezek nem barátok, hanem a Mariann maga. És mivel a pedellus egy határozottabb ember, megnyugtatott, hogy ez nem Mariann, hanem a barátok, és én kértem, hogy azt a portrét keresse elő, és mixelje össze ezt a két képet. Nem azért tettem ezt, hogy bizonyítsak valamit, hogy ez vagy az az arcrész olyan, hanem hogy a barátság kategóriájában, ha hihetünk a leiratnak, és ha keressük akár ennek a leckének a mélyebb szintjeit, ami a későbbi leckékben már egyszer-egyszer megtalálódott, hogy valójában érzékeltessem, hogy hogyan szűrődik át az alkotó ezen a hármas metszeten keresztül, miközben ténylegesen ez három különböző ember de nem az alkotó. Mennyire van az emberi kapcsolatokban, kommunikációkban, ritmusokban, hogy a magamhoz valókat próbálom összegyűjteni, és ezt ennek a két képnek az összemixelésével próbáltam leszűrni, bár a másik kép egy leheletnyire profilosabb, vagy picit tengelyben elmozdultabb, mégis nagyon hasonló az egésznek az íve, pl. hogy a középső részben egy ilyen zöldesszürkét használ, a felsőben egy barnás vöröseset, és alul egy sárgát, ezzel egy furcsa, domború ívet hoz létre, tehát miközben a fehérek ezt lemetszik, és egy hármas osztatot hoznak létre, mégis egységesen, tömegében, pedig még csak a kivágások sem egyformák a három részben, a középső sokkal szélesebb, közelebbi, mégis valahogy az egész tömegelhelyezésében nagyon hasonlít a Mariann portréjára. Bár ez formailag nem tettenérhető, itt ez a fajta kapcsolódás, mégis jelen van itt az alkotó is.
   Egy olyan megfogalmazást látunk, ahol nekem nagyon fontosak ezek a színek, és akárki akármit mond, nekem ezek itt tetszenek. Ezek a színek itt az emberek különböző megközelítései, a történetek különböző megközelítései, és egy nagyon fontos dolgot is üzen az én rendszeremben a barátságról, hogy az alkotón keresztül mixelődnek össze, de mégis megőrződnek az egyéniségek, fontosak az egyéniségek, tehát azáltal, hogy átszűrjük magunkon és a magunk képét visszatükrözni látjuk a barátunkban, azért fontos az, hogy szerepel egy ilyen dolog is, ami a különbözőség jelentősége, fontossága. (szőke-hegyi)
értékelés:

Vágy
Nem rég nézegettem a képeimet, és akkor bukkantam erre a fotóra, ami szerintem az 5. leckéhez passzolna. Mivel ez nem az én vágyam, ezért gondoltam, hogy szorgalmiként küldöm el.

Szorgalmi lecke, írja Mariann, mert nem az ő vágya. Jó. Ha ez egy szorgalmi, akkor ez egy képeslap, nemtudomén Tápiószecsőn a melegvizes strand mellett, vagy Velencén, de jó a gesztus, hogy valaki vagy ül ebben a hajóban, vagy mellette van, vagy valamit csinál, szegény, talán be akar menni a vízbe, bár nekem úgy tűnik, mint aki éppen a szükségét végzi, elég nehéz ekkora méretben ezt kivenni. Máshogy mondom, hogy ne legyen bántó, mert én is szoktam modortalan lenni reggel. A vágy cím igazából verbálisan közelíti meg a képet, tehát ki lehet sakkozni, hogy az az ő vágya ott, hogy abból a homokból betolva a kajakkenut ezt az eszkimókajakot, betolja a vízbe, de most még a nehéz talajon tolja a hajót. Csakhogy a képen nem ez van, a képen az van, hogy egy tengerpartot lefotóztunk, bár a kompozíciós rendje nem 100 %-os, mert a klasszikus tengerpartfotókon ott többnyire tajtékzik, tarajosodik a hullám, akkor ezeket a furcsa hullámokat, ahogyan a víz kijön, és visszahúzódik, ezt szeretik a festők nagyon ábrázolni, meg a fotósok, meg hátul ott vannak az öltözőkabinok a mólónál, és ebből szoktak valami kompozíciót rendbehozni, egyszerűbben mondva ez a fajta képeslapkép nem tartalmaz olyan nagyon erős vizuális élményt azon kívül, hogy egy lenyomat, hogy 1998-ban valahol ezen a tengerparton ott voltam. És ebbe a szürkés hangulatba, mert alapvetően a szürkék dominálnak a képen, ebben van egy vörös forma, a kajak, vagy kenu és ehhez kapcsolódik egy vörös öltözetben egy ember, aki ezt a kajakot húzza be a vízbe. Igen, ennyi és nem több a kép. Mert fontos lenne, hogy attól, hogy szorgalmira érkezik be egy kép, ugyanúgy meg kellene próbálni átszűrni és felerősíteni azt a fajta minőséget, ami pl. a Mariann első képét jellemezte, vagyis a szorgalminál is ugyanazt a hozzáállást kellene keresni, hogy mitől válik ez ’mariannos’ képpé? Most ez egy képeslap. Ha a Mariann közelebb megy a vízhez, ha legugol, már jobban érezhető lenne az, hogy mi az a helyzet, ami ott létrejött, miért nincs ő a vízen, mi ebben a vágy. Tehát lehetne koncentráltabb az üzenet. Ha az alkotó nem fél attól, hogy vizes lesz a ruhája, akkor oda kellett volna menni, egészen, ahol a víz felcsap, belefeküdni, hogy a ruhája, mindene, homokos legyen, és az ugyan megalázó lenne a fotós számára, de minket a képpel együtt odavinne, és odahívna, ahonnan értelmezhető lenne, hogy miért küzd az az ember ott a homokparton. Itt, most a fényképezőgép egy szalonképes helyzetben van, és ezért sem tud a kép erős lenni, merthogy pont a fényképezőgép nem tesz meg mindent, amit ez az állapot kíván, hogy ez a cím látszódjon a képhez. Tehát néha a fotósnak azért, hogy a kép létrejöjjön, mondhatni veszélyeztetnie kell magát, olyan helyzetekbe is bele kell menni, ami nem fog látszani konkrétan soha a képeken, de az eredménye érzékelhető lesz, az üzenet a képen keresztül is átjön. (szőke)
értékelés:

Szép álom
Ezt a képet régebben készítettem, még tavaly, amikor Nyíregyházán jártám, az állatkertben. Sajnos (már) nincs háziállatom, ezért gondoltam, hogy valamilyen más, de számomra kedves állat portréját küldöm el.

A leirat értelmezi, hogy miért egy vadmacskát látunk, hogy nem a Mariann a lakásban tart egy ilyen szép, vad cicát, és nagyon jó az a meglátás, hogy attól, hogy nekünk nincs saját állatunk, azért a viszonyunk ezekhez az állatokhoz megmutatható. Kompozícióban azért van két probléma, elsőször is, hogy ez vagy egy üvegfelületen keresztül készült ez a kép, vagy az optikába belecsillant a fény, ami történik, hogy két fénymaszat eléggé zavaró, ahogyan beletakarnak, maszatolnak az állat szájába, és a másik az, hogy a testből egy picit több kellene, és nem az egész állat kellene, hiszen az állat fejére koncentrálunk, azt akarjuk megmutatni ami ott zajlik, de ha a kép jobb oldaláról egy ujjnyit átteszünk a baloldalra, azaz a kamerát egy picit horizontálisan elmozdítottuk volna, akkor a kompozíció kevésbé lenne billegő, és az állat könyökéből, mancsából és a mellkasából is kapnánk egy picit, jobban lehetne következtetni az állat méreteire, és a jellegzetességeit is meghagytuk volna. (szőke)
értékelés:

Vágy II.

Egy perspektivikus képet látunk, a plen-air festészet ahol egy kicsit a realista ábrázoláshoz közelítünk, és elsősorban a búcsúkban lehet ilyen XIX. sz-i brómolajnyomatokat látni, nagyon szeretik, ahogyan a csíkok valahonnan a horizonttól elindulnak és egy kis erdei utacska kibővül előttünk, a fodrozódó tenger formája, lásd Debussy, ezek elég jellegzetes térjátékok, klasszikus eszközmotívumok, és a lábnyomok, amelyek valahová a végtelenbe tartanak. Itt is megkockáztatnám, hogy a kép bal alsó sarkából valami hiányzik, nem tudom mi, talán egy naturális testrész, egy comb vagy has, egy arctöredék, valami, ami nem teljesen illeszkedik ebbe a struktúrába. Ez is egy vázlat, aminek a kezdő vonalai elindultak, és nem befejezett az alkotás. (szőke)
értékelés:

Vágy I.

Valami tengerpartot láthatunk, ami annyi filmből történetből láthatjuk, hogy belevésik a fák törzsébe, itt belerajzolják a homokba az üzeneteket, mindig a megfelelőt, neveket, szlogeneket, egyszerű rajzokat, és ez mindenki számára, hiszen ezt a jelet valószínűleg Torontótól Japánig mindenki érti, egy szív formája látszik itt. És ebben az asszociációban szoktuk ezt a jelet egy nyíllal átdöfve látni. Itt ezen ez nincs rajta, és ha a választ keressük a kép címéhez kapcsolódva a vágy kategóriára, és a képen éppen a tengert, a hullámokat éppen visszahúzódva egy közeli felületet látunk, egy olyan formát látunk, amit a buddhista szerzetesek előszeretettel használnak, mert a mandalák elkészítése, ami nagyon bonyolult és hosszú ideig tart, alaposan történik, még egy fontos része van, amit el szoktunk felejteni, hogy a mandalák az elkészültük után valamilyen folyóvízben meg is semmisülnek, amivel az idő mindenségét is jelzik, és ebben a képben is sejthető, hogy ez a szív ahogyan előtűnt, úgy el is fog tűnni, azaz nem a beteljesült piktogram formáját mutatja, nincs benne nyíl, nincsenek benne monogramok, nyitott a történet, nem az üzenet sematikus, mert lábnyomok sincsenek körülötte, mintha egy folyamatnak éppen egy kezdő pillanata lehetne, ha ezt egy filmként képzelem el, ami itt előtűnt, az a következő pillanatban el is tűnik. Az egész képnek van egy balról jobbra lefelé ívelő formája, talán a talaj lejtése, a kamera tartása, a homok mozgása hozza létre ezt az ívet, ez a szív is egy picit balról jobbra húz, lefelé tart. Ugyanakkor a jobb alsó részben nincs semmi olyan formajegy, ami ezt a lefelé irányuló mozgást megállítani vagy felerősítené. Tehát most ez egy félkész képnek tűnik, de nincs befejezve, egészen őszintén kimondva, akár az előző képeidre gondolva, ahol nagyon is pontosan, jól meg voltak fogalmazva a benned lévő folyamatok, és itt egy picit azt érzem, hogy szégyenlős ez a kép és nem meri teljesen elmondani nejük azt, amit igazán szeretne közölni. (szőke)
értékelés:

Egészalakos

Ez egy függőleges triptichon, amiben a Michelin babát vélem felfedezni, nagyon jól játszik az alkotó, nagyon jó keserédes humora van a képnek, ill. van benne valami bohócos is, ha az alsó képet megnézzük a kockás nadrággal, míg a középső kép egy közelebbi felvétel, nagyobb méretű rajta a test, míg az alsó és a felső távolabbi, így kisebb rajuk a testrészlet. Ezáltal, bár ez nem biztos, hogy rögtön észrevehető, olyan a hármas, mintha az egésztől elvonatkoztatnánk, egy furcsa, félkör alakú tükröződő felületen vagy egy félkör alakú formán, lencsén keresztül felnagyítódna a középső rész ez egy egyfolytában működő mozgást, dinamikát hoz létre a képben. Nem véletlen, ez a bizonyos láthatatlan prizma elsősorban a hasi és az alsótesti részekre fókuszál. Még mielőtt elkezdtük volna elemezni, egy jóllakott macira, vagy egy mesefigurára asszociáltam róla, és ez nem a felső képen kicsit vigyázállásban látható félalakos kompozíció, a középen pedig kontraposztos, ballábra helyezett súlypont miatt van, hanem a színjátékok miatt is. Középen a szabadidőnadrág szürkéje egy világosabb terület, tehát a középső részre fókuszáltat bennünket. De közben van olyan csibészes a szem, hogy vissza-visszaugrálgat, hogy fent megnézze ezt az érettségi tablóra emlékeztető formát, vagy le, megnézni a lábujjakat, lábakat, meggyőződésem ha a képet szétválasztanánk, nem élnének meg, nagyon szorosan összekapcsolódnak és jó az egyszerre játékos de puritán választás, hogy a három térben, három időben, háromféle módon fényképezett emberi részletet mégiscsak megpróbálod összefűzni, és egy speciális anatómiával egy egész alakos emberré változtatni. Örülök neki, hogy a fekete-fehér, amit konzekvensen használsz itt hoz egy játékosságot is, és nagyon pontosan küldesz egy látleletet magadról. Helyzetjelentés lehetne a címe, mert olyan ez, mint egy napló, mintha három levelet küldtél volna nekünk. (szőke)
értékelés:

Portré

Nagyon szeretem ezt a képet. Nem akarom technikailag elemezni, mert nagyon tévút lenne, hogy igen, a háttér fehérje kiégett, igen, nem éles a plüssfotel hátulja, igen, az arc egyik fele kiégett, ezek a technikai jelek ennél a képnél tökéletesen lényegtelenek, mert maga az az őszinteség, az a vallomás, amivel belenézel a kamerába, ez egy olyan erős kontaktust hoz létre közted és a néző között, közted és köztem, hogy ettől nem tudok szabadulni. Elpörgetem az oldalt és visszapörgetem. Mert igen, akarom érteni, akarom tudni, akarom a történetedet hallani, ez egy nagyon erős kép. Ebben segít a fekete-fehér is, mert nem visznek el a színek a szociofotó felé, hanem végig ez a fekete-fehér tónusvilág az arcra és a szemekre koncentráltat. Nagyon zavarbaejtő kép, mert nem tud az ember továbblépni, hogy folyamatosan visszatekint, hogy ugye elmozdul, ugye mond nekünk valamit, hogy miért néz ilyen kérdőn, esendőn de kicsit még vádlón is ettől sokkal összetettebb ez a kép, miközben ezek a formai jegyek nem érhetőek konkrétan tetten. (szőke)
értékelés:

Szemtől szembe

Az előző képem (Szem/pilla) értékelésében Szőke azt írta, hogy van "benne egy iszonyú erős, határozott birtoklás is, hogy ennyit, és nem többet adok nektek”, hát most többet adok, ahogy azt a feladat is megkívánja. Valamint azt is írta, hogy „folyamatosan próbáljuk a horizontális és a vertikális jobb oldali, függőleges keretrészt, és az alsó keretrészt nyitni, húzni, hogy valójában belenézhessünk ennek az embernek a szemébe, és ez nagyon erős feszültséget gerjeszt a képben”, most igyekeztem ezt a feszültséget feloldani. A háttérben látható maszkról csak azért nem mondanék semmit, mert kíváncsi vagyok, - anélkül, hogy bármi információt is adnék arról, miért is került oda – kinek mi jut eszébe róla.

Egy portrét látunk, egy nagyon erős, nagyon szép, érzékenyen beállított és világított portré, amiről teljesen leválik a háttér, és az ott lévő maszk, ami ráadásul ezzel a színezéssel jelenik meg, amit rövid időn belül már láttunk az estiskolán, amit nem indokol semmi. A természetben sem nagyon van ilyen helyzet, és esztétikai helyzetből is kiindulva, hogy egy fekete-fehér képben csak ilyen kis zöld foltocskák legyenek ott, ennek nincsen indoka. De. Felejtsük el a maszkot, és aki nézi, javaslom a tenyerével takarja is le a képnek azt a részét – és egy gyönyörű portrét kap. Egy nagyon őszinte, nagyon szép portrét látunk, mondja Hegyi. Én máshonnan közelítem meg, - így Szőke - azt mondom, hogy a képnek két része van, de nem ez vele a probléma. Hanem az, hogy a Mariann önarcképe, portréja nagyon erős, hiteles, pontosan értelmezhető, vállalható, és ezért nincs semmi ok az aggodalomra. Nincs szükség hozzá pótlékra, nem kell túlmagyarázni, a maszkot a maszk nélkül is lehet érteni. Mindaz, ami a kép jobb oldalán van, az a bizonytalanság. Ezért zavarja meg, és ritmizálja át a képet jobbfelé ez a neonzöld, miközben a baloldalon ott van minden, és ott érett üzenetként ott van a figyelés, a kétségek, a várakozás mind ott van, és csak megnyugtatni szeretném az alkotót, hogy nincs szükség mankóra, nem kell feliratozni a képet pluszban. Tehát nem a jobboldal formavilágával, a velencei karnevál hangulatával, szürrealizmusával, táncszínházi, és összetett üzenetével van a gond – csak nem kell. Tökéletesen működik a kép bal fele anélkül is. Két disznó, és szeretnénk bátorítani a Mariannt, hogy ebben a regiszterben maradva lépjen tovább, és ismételné meg ezt a portrét. (szőke)
értékelés:

Szem/pilla
"Az élet csodáinak nagysága attól függ, hogy milyen szemmel nézzük azokat!" (Urbán Ferenc)

Fekvő formátumú, szuperközeli makrófelvétel, ahol olyan közelségben látunk egy emberi szemet, a jobb szem szélét, ha nem a test ezt a részét látnánk, hanem a test egy más felületét, akkor nem biztos, hogy első látásra meg tudnánk határozni, hogy milyen területen, milyen rendszerben járunk. Nagyon sokkoló, félelmetes, talán azért, mert az alkotó a szemgolyót az alsó keretezéssel szintén elmetszette, csak részben, majdhogynem a fele magasságában mutatja azt. A szemgolyó közepén csak a sötétségei érzékelhetőek, a felületen visszatükröződő szempillák, és a kölső környezet is látható egy picit. De nem tűnik ebben a közelségben nyugodtnak ez a szem. Olyan, mintha nagy erővel akarna a kép készítője üzenni nekünk, mégis lenne benne egy iszonyú erős, határozott birtoklás is, hogy ennyit, és nem többet adok nektek. Ettől, hogy a kép majdhogynem szűk marokkal van mérve, ettől viszont kap az egész üzenet egy súlypontozást. Nem tudjuk levenni a szemünket a képről, folyamatosan próbáljuk a horizontális és a vertikális jobb oldali, függőleges keretrészt, és az alsó keretrészt nyitni, húzni, hogy valójában belenézhessünk ennek az embernek a szemébe, és ez nagyon erős feszültséget gerjeszt a képben. Nyilván attól, hogy a fényviszonyai, ahogyan a testet megvilágítja, és a színes formátum választása a bőr, a hús felülete miatt valahol ebbe az egész furcsa tobzódásba az érzékiséget is belehozza. Nem egy elbeszélő történetet látunk, hanem olyan az egész üzenet, mintha az itt és mostról szólna, és arról az itt és mostról, ami megköveteli a figyelmet. (szőke)
értékelés: