Munkák | Page 27 | Látszótér

Szűrés

első lépés

Ha az András most készítené ezt a képet, most lépne be az Estiskolába, akkor azt mondanám, hogy nagyon sok szempontból izgalmas, meghökkentő ez a kép, amelyet beküld. Ugyanakkor, hiszen mindenkinek a munkáit a saját történetein belül próbáljuk értelmezni, nem tudok amellett elmenni, hogy de az Andrásnak nagyon jó, és nagyon figyelemreméltó vizuális meglátásai is voltak, sőt, tulajdonképpen azt kell mondani, hogy mint fotográfus, ha visszatekintünk itt akár a táborokban elkészült munkáira, akár a házi feladataira, egy rutinos alkotó. Ebből az következik, hogy elvárható lenne, hogy miközben az ötlet alapkiindulás, ugye a tölgyfaparketta derékszögű egymásba kapcsolódásainak V alakja, amelybe elhelyezi a lábfejet és az alsó lábszárat, a térdet és egy picit a combot, hogy nem elégszem meg annyival, hogy van egy jó ötlet, van egy jó geg és ez a geg igazából eléggé, hát hogy is mondjam, könnyedén van megoldva. Gondolok itt arra, hogy vagy egy előszoba ajtó, vagy egy terasz ajtóból beérkező természetes fény világítja meg itt a lábat és a láb ettől válik ilyen kifordulttá, tulajdonképpen egy picit az összetett formáinak a szépségét elkenve egy ilyen torzóvá. Nem jó a megvilágítás, magyarul. Minden szuper. A síkra redukálódott talaj, amely itt olyan mint egy fal, amire föl lenne szögezve egy ilyen szoborszerű torzóforma. Minden jó, csak rosszul van megvilágítva. Mivel az Andrásnál nagyon jó világítási gyakorlatokat lehetett már látni és a világítási táborban itt is volt, ezért joggal kérhető számon az, hogy erre az apróságra, ami nem olyan apró a kép szempontjából, mért nem figyelünk oda? Tehát igazából miközben ezt a képet nagyon szeretném szeretni, nagyon fontosnak tartom, nagyon fölkavaró, az emberi test ilyen formán való megmutatása, mégis azt mondom, hogy a rossz megvilágítás miatt, mert hogy feltételezhető, hogy ezt ő képes megoldani jól, egy disznó. (szőke)
értékelés:

összetartó párhuzamosok

Kandinszkij, akit talán az Estiklopédiában megtalálhattok, olvashattok róla, nagyon izgalmas képzőművész volt, picit ezt a világot idézi ez a fajta absztraktba hajló ritmikai játék. És ezt én egy jó kísérletnek tartom. Az egyáltalán nem baj, amikor András kísérletezik és az még jobb, amikor az András koncentráltan kísérletezik. Márpedig a 8-as lecke mozgás, ami őt nagyon is izgatja, abban ezt egy jó ujjgyakorlatnak tartom. És nem kell ezt szégyellni, hogy az Estiskolán néha stúdiumokat is készítünk. Tehát én úgy gondolom, hogy erre a képre megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Továbbgondol

A kép, az egészalakos kép kétfajta fényrendszerrel dolgozik. Egyrészt egy kamera mögül történő megvilágítással, másrészt pedig egy háttér enteriőrrel, ahol kis szobalámpák fényei sejtetik a családi környezetet. Ez egy nagyon hálás és nagyon jó lehetőség azzal, hogy a tulajdonképpen a modell kitakarja a hátsó fényforrást, és ezzel nagyon jól lehet manipulálni, nagyon jól lehet játszani. Ráadásul a maga a háttérben elhelyezett lámpa az aránylag mélyről világítja meg a környezetet. Talán egyrészt érdemes lett volna evvel a bizonyos hátsó lámpával, amely teret adna ennek a környezetnek, egy picit még játszani. Merthogy a könyvespolc függőleges felületei nagyon kevéssé részlet gazdagok, hiszen nem kapnak hátulról megvilágítást. Innen ez a szórt fény a kamera felől pedig már nem ad oda értékelhető információt, és amiatt, hogy a lámpa hova világít, a modell mögül, a modell mögötti tér egy kissé zavarossá válik. Talán ha jól sejtem, ott egy valamilyen asztal van mögötte, amin egy kerámia edény, vagy valamilyen virágváza is megbújhat, de mindezek fényértékeiben, hogyha hunyorítva tekintünk erre a képre, túlságosan egybeolvadnak az előtérben látható figurával, ahol én úgy gondolom, hogy maga a pozíció, a helyzet, a testkód az egy jó ritmus, tehát elsősorban azt kellene tekintenünk ennél a képnél irányadó elvnek, hogy egy egészalakos beállítást készít az alkotó törökülésben. Mindent ennek kellene alárendelni. A környezetet, a háttérkörnyezetét, a talán egy nedvzöldszerű, vagy akvárium, vagy paplanszélt a jobb alsó sarokban. Nyilván nem véletlen, hogy bizonytalankodok, mert nem tudom eldönteni, hogy mi az, de azt látom, hogy színértékében, vagy a jobb kar mögötti átlátásnál a narancsos fények, ezek mind, ha egészében lennének kezelve, kicsit sematikusabban, akkor biztos kiemelné az emberi testet, de most túl sok érték van a háttérben, amitől egy picit kompozíciójában jó az emberi alak beállítása, de fényértékeiben, színértékeiben zavaros a környezet. Érdemes lenne variációkat készíteni, otthon összehasonlítani és ebből a legkoncentráltabbat, a legsikeresebbet, a legsikerültebbet elküldeni, ahol azt kéne alapelvnek tekinteni, hogyha a cím fontos, márpedig az András képeinél mindig fontosak a címek, hogy továbbgondol. Ha fontos a házi feladat zárójeles megjelölése, hogy egész alakos portré, akkor ennek függvényében variációkat készíteni. De a vállalkozást akkor is bátornak érzem és szeretném lelkesíteni az alkotót kettő disznóval a folytatásra. (szőke)
értékelés:

Kevesen vannak, kik ismernek... Vajon én is köztük vagyok?

Egy mozgófilmet látunk valamilyen szobabelsőben, ahol sebesülések láthatóak a szereplő arcán, és egy fontos monológ. Én úgy gondolom, hogy az, amit ezzel az üzenettel szeretett volna elérni az alkotó az érthető, elfogadható, rendszerbe foglalható, ezért megvan rá az öt disznó. (szőke) értékelés:

Gyulladáspont - egy Főnix születése

A kép nagyon szép, a láng fényjelenségeivel egy jó ritmusgyakorlat. És őszintén mondom ezt, hogy én nem is gondolok erről többet, mint hogy egy festői játék. Ezért igazából inkább a címválasztást gondolom kicsit erőltetettnek. Éppen azért, mert ha az alkotó ember, a természetet megfigyelő ember folyamatosan tanul a környezet fizikájából, a környezet jelenségeiből, akkor talán az is tud annyira csodálatos lenni, pont az alázatunk miatt, hogy ne kelljen ehhez egy cirkalmányos, még erősebben minősítő keretet, címkeretet választani. Ezalatt azt értem, hogy az Andrásnak vannak jó képei, vannak jó munkái, vannak jó érzékelései és ezekben bízni kéne, ugyanakkor pedig nem kellene folyamatosan bizonyítania. Mert ez valójában azt jelzi, gondolva azokra a képekre is, amikor nem teljesen sikeresek az alkotások, hogy a bizonytalanságára megy el a legtöbb energiája. Minél hamarabb nyugvópontot talál, annál értékesebbek lesznek a világról kapcsolatosan küldött üzenetei. De a három disznó megvan a képre. (szőke)
értékelés:

Maya fátyla

Itt is szerethető a Gimesi-féle borongós íz, de azért azt hadd tegyem hozzá, hogy kicsit szokványos a megközelítés. Nagyon sok ilyen hasonló alkotás láttunk már és a cím érdekessége ellenére sem tud a kép azért annyira erős lenni, hogy az ember rácsodálkozzon és azt mondja, hogy: „Úristen, ezt még így soha nem láttuk!”. Én azt mondanám, hogy talán a háttér-középtér-előtér kapcsolódási rend, amiről beszéltünk, az nem jelenik meg itt. Olyan az egész, minthogyha egy lakásban egy szobában látnánk a tapétát és előtte nem látnánk, hogy mi történik az előtérben, fotelekben, ölelkezésekben és ezer félét lehetne sorolni. Olyan, mintha a kép egy nagyon jó indítás lenne, amiből tulajdonképpen valami hiányzik, és ez a valami véleményem szerint, ha térben nézzük az egészet, akkor az előtérben kellene, hogy megtörténjen. (szőke)
értékelés:

fényindák

Gimesi Andrásnál mindig nehéz helyzetbe kerülök, először is mert itt nem oly régen a huszonhetes lecke rezonanciára érkezett egy munkája, és ott nekem nagyon sok problémám volt azzal az alkotással, és emellett az András mint egy furcsa oszcilloszkóp, hol nagyon mélyről indít dolgokat, hol pedig nagyon összeszedetten és szinte csuklóból odarázva zseniális képeket, fotókat tud küldeni. Erre még nem tudtam rájönni, hogy mi miatt van ez az impulzív váltás, az összeszedetlenség és az összeszedettség kapcsolódásában, ő egy ilyen alkat. Ettől függetlenül itt a fényindák című képnél, amely akár lehetne egy röntgenkép, vagy valamilyen függöny mögül áthatoló fénypászma, nagyon kevés konkrétumot tartalmaz a felület, de a sötét feketében tartott keretszerkezetbe szétmosódó-foszló folthatások mégis elindítanak asszociációkat. Egyértelműen egy festői hatású képről kell itt beszélnünk, és ezen a kategórián belül, úgy gondolom, hogy pont a rezonancia házi feladatra jól keres témát az András, és megint csak azt bizonyítja, hogy egy nagyon szenzitív emberről, egy nagyon mély érzésű emberről kell itt beszélnünk, és egy nagyon érzékeny embernek a munkáit látjuk itt. Nekem igazából csak annyi lenne ezzel a képpel kapcsolatban az Andrásnak az üzenetem, hogy ha valaki képes akár Paul Klee szintű munkák létrehozására, akkor ezt a fajta önfegyelmet, ami ennél a képnél az én meglátásom szerint megvan, ezt az önfegyelmet miért nem tudja konzekvensen, minden egyes munkájánál ugyanilyen alázattal véghezvinni. Az lenne bátortalanul a megjegyzésem, hogy ugyanezzel az alázattal kellene az összes beküldendő munkáját rostálnia, és azokat a képverseit, vagy azokat a fajta mondatokat kellene befejezettnek tekintenie, ahol önmaga számára is érzi azt, hogy kellő fegyelemmel vitte végig a történetet a gondolat kezdetétől a képalkotásig, legyen az film, legyen az fotó. Tehát ez a kép három disznós, azért, mert nagyon fegyelmezetten vezetődik végig egy történet. (szőke)
értékelés:

Látod? Nem látod? Na látod!

Látod a tavat?
Nem látod?
Na látod!
Hát ez az!

lambda a járdán

Zöld erdőben jártam... egy szép rétet láttam...
   Egy réthez értem... Lábaim nem értek a talajhoz, felette suhantam, és így belebegtem a virágokkal és dús fűvel borított tisztásra. Egy erdőben volt a hely, de ez most lényegtelen.
   A rét egész méretes volt, nagyjából akkora, mint mondjuk a Hősök tere Budapesten, s a közepén egy fa állt, erős, de hajlékony, sok ággal és dús lombbal. Későtavasz, vagy koranyár volt...
   Belebegtem a fához, és bebújtam a lombja alá, ami lent sátor-szerűen hajlott a környezete fölé. Ezért itt kevés napfény érte a talajt, így nem volt igazán se fű, se virág, volt azonban vastag levélszőnyeg és moha is. Mindez puha volt és szép. Egy kis kalyibát eszkábáltam képzeletben a fa köré úgy, hogy a fa volt a közepe, a kalyiba kör alakú, és kényelmesen tágas. A réten végigfuttattam mind a négy évszakot, egymás után többször is, szépen, lassan, megfigyelve, hogy miként változik a látvány, az élet... Bebújtam a kunyhóba, és onnan is kinéztem az ablakon, az ajtón, így is megnézve az évszakok váltakozásait.
   Bebújtam a fába is, és eggyé váltam vele, és így most egy teljes, 360 fokos körben láttam a rétet, ami egy érdekes élmény volt, hiszen bár közel 180 fokban látok egyébként is, ez meglehetősen szokatlan volt. Elmerengve néztem az évszakok körtáncát. Most gondoltam egyet, és felosztottam négy egyforma részre a rétet, és sorban tavaszt, nyarat, őszt és telet varázsoltam beléjük, majd ezt kezdtem el forgatni körbe a réten.
   Ezzel elszórakoztam újabb pár évet, majd eltüntettem a kunyhót és ismét egy koranyári időt teremtettem, és kibújtam a fából, amitől most pár méterre növesztettem egy érdekes virágot. Furcsa egy képződmény volt, mert volt benne rózsa, pipacs, tulipán, őszirózsa, kamilla, nefelejts, meg még egy s más. De nem több virága volt, hanem egyetlen egy, és abban voltak benne mindezeknek különböző jegyei! Finom kicsit édeskés, de leginkább szabad szellő illata volt.
   Belebújtam a virágba, és belőle néztem ki. Néztem a Napra, a Holdra és a csillagokra, ahogy váltakoztak a nappalok és az éjszakák, és néztem, ahogy ismét körbetáncoltatom az évszakokat, ami közben a virág élve maradt, és olyan tapasztalatokat szerzett, amivel gyakorlatilag mindent túlélhet.
   Kibújtam végül a virágból is, és elkezdtem emelkedni. Egyre magasabbra, s a virágot már alig láttam. A fa is egyre kisebb lett a rét közepén. Érdekes volt, hogy a rét egészen szabályos kör alakú volt. Ahogy tovább emelkedtem, a fa a közepén már csak egy pöttyként látszódott a kör közepén, és így egészen olyan volt az egész, mint a Nap egyiptomi szimbóluma, amit ma is használnak a csillagtudományokban: (.).
   Még tovább emelkedtem, s már a rét látszott egy pöttyként, majd el is tűnt, a s Föld látszott az űrből. Tovább haladtam... S egyesültem a Nappal, belőle tekintettem a Földre is, és a többi égitestre, hiszen egy vagyok a Nappal és a Fénnyel...

Budapest, 2009. június 30.

Egy kis filmetűdöt látunk, amely egy állóképpel kezdődik és tulajdonképpen evvel is fejeződik be. Másrészt pedig egy narráció, egy versfelolvasás hallható. A következő problémáim vannak ezzel a kisfilmmel, hogy ez is többször elhangzott már azt hiszem az Estiskolán a filmekkel kapcsolatban, elsősorban a fikciós munkákkal kapcsolatban, hogy van egy régi alapszabály, ahol ugye a klasszikus filmművészet azt mondja ki, hogyha egy filmben, egy jelenetben megjelenik a pisztoly, akkor ott nagyon nagy baj van, hogyha ebben a szakaszban valamikor ez a pisztoly nem dördül el. Talán egy klasszikus példa erre Marco Ferreri Dillinger halott című filmje, érdemes este esetleg megnézni, ugyanis a képen egy vasúti sínt látunk, nyilvánvalóan várható, hogy itt valami fog történni a vasúti sínen. Maga a vasúti sín szimbolikája az természetesen a vonattal, a közlekedéssel kapcsolatban és innen látva mindig valami veszélyt is jelent. Ilyen értelemben ez a film nem zárul le, nem záródik le, nem lehet tudni, hogy mi ennek az egész folyamatnak a vége. Azt is megjegyezném, azért ez egy technikai hozzáfűzés, hogy természetesen ha ez, mert hiszen hasonló fotókat is láttunk most az Andrástól, tehát ez valahol az életkörnyezetéhez ehhez közel lehet ez az eszköz, azért jó lenne annyi fényt használni videó kameránál is, hogy ne essenek szét a felületek és ne legyen ez ilyen vibráló, színfoltos szakasz. Ami itt érzékelhető, az abból állt elő, hogy nem volt elég fény a forgatásnál. A filmnek véleményem szerint nincs vége, nincs lezárása. Másrészt pedig fontos szerintem a vers, fontos az, amit hallgatunk hozzá, hiszen az értelmezi ezt a hosszú egybeállításos történetet, de azt meg jó lenne esetleg úgy előadni, felolvastatni, megfelelő narrátort találni, amitől még erőteljesebb lesz ez az állókép. Most én igazából egy külön versfelolvasást hallok, egy külön képet látok, a kép nem záródik le. Biztos vagyok benne, hogy az ok amiért elkészült ez a házi feladat az fontos. Értem én azt is, hogy a rezonancia leckére küldte ezt el, csak alapvetően filmtechnikai szempontból nem áll össze a kép, mert ezeket én hevenyészett karcolatoknak érzek. Biztos fontos ezeket megmutatni, de valami parányi hiányzik az egész történetből és azért merem ezt mondani, mert tudom azt, hogy Gimesi András képes nagyon-nagyon jó munkákat és nagyon jó alkotásokat is csinálni, de én úgy gondolnám, hogy nem illendő pont az András miatt, az András felé mondom ezt, félig kész történeteket lerakni az asztalra. Nagyon fontos lenne, hogy legyenek ezek kidolgozott munkák. Én erre nem tudok most pontot adni. (szőke)

gurul a vas

Alapvetően a környezet és a mozgó szerkezetek párjátékáról van itt szó itt ezen a képen és a mozgás házi feladatban nagyon sokszor láttuk már ezt a megközelítést. Mondhatjuk úgy, hogy a 8-as mozgás házi feladat valószínűleg egy nagyon nehéz házi feladat. Remélem, hogy a későbbiekben, ugyanúgy, ahogy az önportréknál megtörténnek az ismétlések, majd minden alkotó nekikezd újra ezeknek az újraértelmezéséhez. Mert az első lépcsőfok, amely a világgal kapcsolatban történő megfigyelések, ahol kimondható az, hogy az élet egyik alapvető titka, hogy minden folyamatosan mozgásban van. Minden folyamatosan hullámzik, a völgyek után jönnek a hegyek. Minden folyamatosan vibrál. Ezt az alapképletet próbálja megközelíteni a fényképész. Ugyanakkor ez egy A-B verzió, ahol elhelyezhető maga a fotóapparát. Komponálható egyrészt az A szegmens felől a képrendszer a tilefon csavarokkal, a vasúti sínekkel, a háttérben lévő növényekkel. Másrészről pedig nyilván egy nagyon nehéz helyzet, mert egy tovahaladó szerelvény felületeit látjuk itt, amely megint csak, mint egy ilyen festői eszköz átsuhan, átsiklik és egy elmosódott formaként jelentkezik. Ha magukat a konkrétumokat és a fotózás alap nehézségeit leszámítjuk, akkor tulajdonképpen a pontos és precíz éles fénnyel megvilágított formák és ez a festői barnás tónusvilág kettőséből áll a kép. És ha azt is félretesszük, hogy természetesen nagyon nehéz egy nagyon gyorsan mozgó ilyen párhuzamosan, a kamerával párhuzamosan haladó szerkezetet lefényképezni, ha mindezt nem vesszük alapul, akkor csak a kompozíció rendezetlenségét tudjuk ebben a képben kritizálni. Természetesen még egyszer mondom, hogy az tudható, hogy ehhez vagy egy olyan speciális fényképezőgép kell, amely nagyon jól tud exponálni, vagy hosszú időt kell eltölteni ugyanitt a sínek mellett és sok ilyen elmozduló felületet kell, mint egy ilyen kísérleti anyagot lefényképezni. Elsősorban természetfotósoknál lehet ilyesmit látni, hogy napokat töltenek el megfigyelőként és tulajdonképpen ez is egy természetfotó, és aztán egy egynapi termésből választják ki azt az egy darab képet, ahol ugyanez az elmosódott felület kompozíciós rendjében jó tud lenni. Itt a dekomponáltság, az úgy gondolom, hogy nem elsősorban tudatos, hanem az esemény bonyolultságából adódó. Tehát attól bukik, attól csúszik a kép foltrendszere, mert nagyon nehéz volt egy ilyen gyorsan haladó szerelvényt a kamerával párhuzamosan fényképezni. Ezekben a szituációkban esetlegesen az segítség lehet, hogyha valahogy egy picit a kamerát skurcba, vagy perspektivikusan próbáljuk elhelyezni, mert akkor több esély van rá, hogy az elmozgó felületet még azért alapvetően elkaphassuk. Tehát én azt gondolom, hogy itt ugyanazt erősíteném, amit az előző képeknél is ma elmondtam, hogy fontos tulajdonképpen lemodellezni az exponálási helyzeteket, végiggondolni fejbe és az alapján, mint egy valódi filmforgatásra is rákészülni, egyszerű kifejezéssel – gyártási tervet készíteni – amelyek alapján elméletben már kiderülhetnek a majdani problémák és akkor egy kompozíciós szerkezet nem fog elcsúszni. Én ezt egy disznóra értékelem. (szőke)
értékelés:

2248

Szőnyi István festőművész amikor tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az akkori tanítványai, akik később idős emberekként tanítottak fiatalokat a 80-as években, akkor többször hivatkoztak az akkori iskola által is elfogadott üzenetekre. Az egyik ilyen volt, hogy egy alkotásnál, - festészeti munkákról beszélünk -, nagyjából a klasszikus megközelítés a kiállítások szempontjából az volt, hogy egy kép ahhoz, hogy jó legyen körülbelül 60 százalék maga a festmény és 40 százalék a keret. Értem én, hogy itt, ennél a pici, filmes rajzolatnál fontos az, hogy a befejezésnél deklarálódjon az alkotás, az alkotó, az alkotó hovatartozása, de mégis azt mondom, hogy a súlypontnak fontos lenne azt tartani, amely maga az alkotási folyamat. Természetesen cím, bekezdés és befejezés kell, de fontos az, hogy ezek mind azt segítsék elő, hogy ami a tárgyalásban található, az kapja meg végül a prioritást. Ennél a munkánál, vagy ennél a filmnél nagyon fontosak a verbális közlések. És a verbális közlésekhez rendelődik alá a vizuális rész, amely elsősorban absztrakció, mozgások, villanások. Ma ez nagyon divatos, nagyon sok helyen használják, elsősorban reklámiparban, másodrészt pedig a zenei filmek világában, ma divatos szóval ezt úgy mondják, hogy a klipek világában. Én azt mondadám, hogy amikor 1985 körül Szomjas György és Huszárik Zoltán talán Sopronban az Országos Amatőr Filmfesztiválon beszélgettek filmekről, elfogadható az a megközelítés, amit ők mondtak, hogy minden olyan filmmel esetleg érdemes az alkotónak továbbgondolkodni, ahol a film kapcsán megjegyzik, hogy nagyon jó volt a szereplő, vagy nagyon jó volt a kameramozgás, vagy gyönyörű volt a díszlettervezés. Merthogy a film egésze egy hangosfilmről beszélve képpel, hanggal, szöveggel és zenével és mindennel együttesen egy teljes érték. És amikor valami, valamelyik részleg ebből leválik, kiemelkedik, akkor elképzelhető, hogy az egész műalkotás nem áll össze egységesen. Ha itt jelenesetben mondjuk a monológot tekintjük, és az egy meghatározó és akár emlékeztető jellegű üzenet is, és emellett alárendelt értékben kapunk képeket, akkor én úgy sejtem, hogy érdemes a két előbb említett filmesre visszagondolni és azt mondani, hogy valószínűleg az üzenet teljessége az nem jól kikristályosított. Ez az egyik tehát, hogy ügyelni kellene arra, hogy a filmes házi feladatok teljes egészében kellene, hogy együtt legyenek koherensek úgy szereplőkkel, úgy helyzetekkel, úgy kameramozgással, úgy színekkel, mint hangokkal, szövegekkel, zenékkel, zörejekkel. Egészében kell, hogy működjenek minden egyes kis parányi porcikájukkal. Ha ebből valami kilóg, akkor az egy idegen testté válik. Ez az egyik, amit szerettem volna elmondani. A másik pedig, abszolút elfogadható az, hogy az András foglalkozik folyamatosan a káosz fogalmával, de véleményem szerint, ha elsődlegesen az Estiskola szempontjából az itt készült munkák szempontjából számunkra az is fontos, hogy a körülöttünk lévők értsék az üzeneteinket, akkor meg kell próbálni a miáltalunk beszélt nyelvet annyira érthetővé tenni, hogy a befogadás része ne sérüljön, a befogadó tudja érteni, tudja használni az üzenetünket. Próbálom másként fogalmazni. Káoszt káosszal nagyon nehéz érzékeltetni, mert abból nem a sűrítés, nem az összefoglalás, nem az értelmezés jön létre, hanem ugyanazt fogja, ha a házi feladatot nézzük, komolyan idézni, hogy a káosz káoszt rezonál. Márpedig gondolom, hogy a házi feladatok elkészítésénél az alkotóknak az is célja, hogy egy-egy feladatnál, amelyet átgondoltak, átszűrtek magukon összefoglalást hajtsanak végre. Addig elfogadható mindez, amíg egy létállapot, egy emberi helyzetben az irányokat keresi az alkotó, de utána szükséges, hogy a sűrítés és a letisztázása ezeknek az üzeneteknek azt az eredményt hozza, hogy a néző ezt teljes egészében el tudja fogadni. Én itt úgy érzem, hogy ez nem történt meg. Ilyen értelemben én sarkallnám arra a Gimesi Andrást, hogy próbáljon nekifutni ennek a házi feladatnak úgy, ahogyan Gimesi Andrástól nagyon sokszor lehet látni, nagyon jó és nagyon sok érzelemmel létrehozott munkákat. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Görbített hősök

A már egyszer bemutatott "hiba" újabb bemutatása egy igazán közismert építménnyel kapcsolatosan.
Itt is elmondom, hogy a hatás eléréséhez semmiféle külső eszközt, sem utómunkát nem használtam, azt kizárólag egy "hiba" (vagy inkább adottság) kihasználásával értem el.