Bercel apuval. Ez már a fotózás vége felé volt. Kicsit nyűgősek voltunk :) Anyu adott enni, de igazából már elfáradtunk :) A soft-box viszont ennek ellenére még mindig nagyon érdekes és tetszetős :) Két hiszti között azért mindig rácsodákozott a nagy villanó valamire. Ami amúgy nagyon tetszett neki.

Az egyik legkedvesebb fotózásom egyik képe. Szívem szerint mindet feltenném, annyira édespofa volt a kiskrapek.

Szerintem régebben már tettem fel képet erről az autóról. Most éjszakai képekkel kísérleteztünk.

Egy helyi fotós facebook oldalon lévő szavazással indult az egész… Az Admin egy izgalmas fotós túrára invitálta a tagokat egy szavazás keretén belül. Auschwitz vagy Pripjay. Illetve volt egyéb is, de végül Pripjaty győzött. Viszonylag sokan szavaztak, de amikor elkezdődött volna a túra szervezése, kiderült, hogy csak egy maréknyi bátor vállalkozó van. Maga a szervezés hónapokig tartott, mivel teljesen magán úton mentek a dolgok. Ennek főleg anyagi okai voltak. Utazási irodán keresztül egy kicsit rugalmasabb, viszont drágább is. A mi dolgunkat még az is nehezítette, hogy a résztvevők száma folyamatosan változott. Kiléptek, beléptek, lemondták stb stb. Még az utolsó pillanatban (2 hónappal indulás előtt) is lemondta egy srác. Igy ismét papírmunka, etc etc. Mivel már leadtuk korábban a névsort és a rendszámot. Jah igen, idő közben az autó, aminek a rendszámát leadtuk, totálkárosra tört. (nem magától :) ). Szóval nem mentek simán a dolgok. Mondjuk én ebből nem sokat vettem észre, mivel nem én szerveztem.
   Na de végre eljött a nagy nap. Egészen addig nem is különösebben izgultam. Hétfőn 0:00-kor indultunk, de én már előtte szombat vasárnap alig tudtam aludni valamit. Az út is fárasztó volt. A határátkelés sem ment simán. Az első helyen nem volt áram, így egy óra után visszafordítottak minket. A második helyen 30-40 km-rel arébb pedig kiderült, hogy egy biztosítós adminisztrációs hiba miatt nincs nemzetközi gépjármű-felelősség biztosításunk. Szerencsére ezt a helyszinen tudtuk orvosolni. Azt hiszem ennél a határátkelő helynél bizonytalanodtam el kicsit, amior az ukrán katona megtudta hova megyünk, igy kérdezett vissza. „kell ez maguknak?” Kell, hát. Végre Ukrajnában voltunk. Most már tényleg. Nem sokszor voltam külföldön, messze az otthonomtól, szóval nagyon izgultam. Innentől én vezettem, és a célunk először a Vereckei hágó volt. Azt végül kihagytuk, mivel nagyon rossz volt az időjárás sajnos. Szakadt az eső és nem igazán tudtuk, hogy mennyire lesznek rosszak az utak. Azt tudtuk, hogy nem jók… Nem kockáztattunk, viszont így is elég hitvány utakra keveredtünk és csak visszafelé sikerült kinyomoznunk, hogy egyetlen járható út van arra felé, mégpedig az M06(?)-os, ami a határtól Kijevig megy. Mi erről a Vereckei hágó miatt tértünk le és később nem is mentünk vissza rá.
   Klevan volt az első nap végállomása. Itt van a Szerelem alagútja (Tunnel of Love, ahova később látogattunk el), és itt volt a szállásunk is. Kicsit megnehezítette a dolgunka, hogy senki nem beszélt angolul. Mi pedig az ukrán nyelvvel nem voltunk jóban. Angolul még egy nyamvadt sört sem birtam kérni, mert nem értették. Jah, Klevanba amúgy 17 óra alatt értünk ki. 700km… Volt, hogy 100km-en keresztül kb 5-tel zötykölődtünk. Ennyit az utakról. Amúgy szép volt, csak nagyon fárasztó.
   Másnap nagyon korán keltünk, mert 10-re A csernobili zóna határához kellett érnünk, ahol összefutottunk a túravezetőnkkel. Az ezt megelőző 30-40 km-es szakaszon szépen lassan elfogytak a házak és falvak. Aznap gyönyörű időnk volt, és a táj is nyugodt volt, békés. Jevgenyre (a túravezetőre) kicsit várni kellett, de végülis megérkezett. . Pripjatyig több ellenőrző ponton keresztül kell mennünk. A zóna bejárata amúgy kb olyan, mint egy határátkelő hely. Sorompóval, fegyveresekkel. Okmányellenőrzés és a többi és a többi. Először Csernobilba mentünk, ott még aláírtunk néhány papírt. Csak a szokásos balesetvédelmi oktatás és egyéb marhaságok. Engem ebből a részből a dohányzásos dolog érdekelt csak, de Jevi (így hivtuk miután összespanoltunk az emberünkkel) megnyugtatott, hogy ő is ott fog bagózni, ne törödjek vele. Én azért összegyűjtöttem a kis szemetemet… Jevi különben rohadtul unta a banánt, folyamatosan lelépett telefonálni. Hagyta, hogy mi magunk derítsük fel a terepet. Első találkozásunk a katasztrófa okozta pusztítással egy faluban volt, Csernobil közelében. Elvileg nagy falu volt. Gyakorlatilag annyira benőtte a gaz, hogy csak néhány romos épületet láttunk a sűrű erdőben. Ezen a részen, a sűrűjében sem mért a geiger müller számláló túl nagy értékeket. Én mondjuk konrkétan a susnyásban kóboroltam, és találtam is egy roncs autót. Semmi extra, máshol is láttam már. De ez más volt. Kb fél órát időztünk itt. Amúgy sehol nem volt időnk. Tényleg kevés az egy napos túra… Bementünk a városba. Kötelező fotózkodás a várostáblánál. Nekem amúgy már itt herótom kezdett lenni ezektől. Megkoszorúztuk az emlékművet is, oké. A támogatásban is szó volt róla, hogy lesz ilyen. Jah, igen, voltak akik támogattak, pénzzel, koszorúval ilyesmi. De amúgy rohadtul nem éreztem azt, amiért mentem. Picit csalódott is vagyok, persze oké, nem vártam én sem többet ennél. Talán csak egy kicsitvel. A város különben pezseg. Legalábbis ahhoz képest, amit a zóna határán kívűl tapasztaltunk. Közigazgatási épületek, melósok, rendőrök, katonák. Még menza is volt valami fő épület aljában, ahol később ebédeltünk is.
   Az első igazán izgi hely Pripjatyhoz közel, az óvóda. Itt már mértünk némi nemű sugárzást is. Bevallom őszintén, engem nem hatott meg az egésznek a hangulata. Sajnos nagyon lehetett érzeni mindenhol, hogy itt már sok ezer turista, fotós fordult már meg. Valahogy nem tudtam magamba szippantani azt a hangulatot amit szerettem volna. Csernobilban élnek, dolgoznak az emberek. Az erőmű él és virágzik, a sövényeket formára nyírják, a parkolóban, a reaktortól 200m-re rengeteg parkoló autó. Munkások és katonák járnak kelnek mindenfele. Ha jól értettem Jevi szavait, akkor 15 napos váltásban dolgoznak az emberek. Itt sem mértünk túl nagy sugárzást. Megnéztük a vörös erdőt is. Ami mint kiderült nem vörös erdő, hanem New Forrest. Én azt hittem azt a mai napig Vörös erdőnek hivják. Nem tudtam na. Vörös erdő volt persze, de kivágták a picsába és most Új erdő. Ennyi. Oda nem mentünk be. Minek is… Ellenben valahol az erőmű és Pripjaty között egy útszakaszon Jevi szólt, hogy lassítsunk. Kidugta a műszert és az a szokásosnál sokkal nagyobb értékre ugrott fel. Tovább is hajtottunk gyorsan. Sajnos nem értettem az mitől volt, mert nem volt a közelben semmi. Ott volt egy pont, ahol 36 mikrosiever per óra? ha ez lehetséges. Nem merültem bele ezekbe az adatokba, mert pont nem izgatott. Az óvódánál volt egy emlékmű, ott 2-re ment fel, az addigi nullaegész akármennyiről, egy fához odatartva a műszert 5-6, és a földön 10-12 is volt. Amúgy.
   Maga Pripjaty városa már kicsit izgalmasabb, ott egyszer találkoztunk turistákkal, amúgy teljesen egyedül voltunk. Csend volt, és az bizony tényleg egy halott város… Itt szintén egy ellenőrző ponton keresztül jutottunk be. És a szokásos rendetlenségre még az is rájátszott, hogy egy nemrégiben történ vihar átrendezte kicsit a fő utca képét. De lényegében innen bármerre elindulhatott az ember. Mi is bármerre mentünk, mivel kidőlt fák állták az utunkat. Volt pár óránk, hogy bejárjunk egy 50ezres várost. Esélyes, jah. Persze ennek ellenére minden háznál meg kellett állni. Csomó mindent meg sem néztünk. Én ilyenkor próbáltam lelécelni a csapattól, hogy kicsit egyedül legyek. Bementem egy lakótelepi épület mögé és hirtelen egy erdőben találtam magam. Nah, az komoly volt. Aztán persze ott volt a fán egy gázmaszk. Nyilván pont ott hagyták. Aha. Hát mindenesetre kicsit olyan érzésem volt, mintha egy nagy szinpadon lennék. Jelenetek, kellékek, rendezés. Néha azért sikerült elkapni a hangulatot. De amikor a vidámparkhoz értünk, akkor inkább Jevivel beszélgettem. 5 perccel később úgyis tovább indultunk. Mondtam is neki, hagyjatok itt, majd hazamegyek holnap. Nyilván nem gondoltam komolyan. De azért úgy elbóklásztam volna egyedül is. Szivesebben.
   Visszafelé még megnéztük az Orosz Harkályt is, amit ha jól tudom nem olyan régen nyitottak meg a turisták előtt. Őszintén szólva én ott hallottam róla először, csak a szervezőnk ragaszkodott hozzá, hogy ha lehet, azt nézzük meg. Nyilván nem rajtunk múlt. A túravezetőt kellett rávenni. Akit nem igazán lehetett lekenyerezni, valószinüleg jól megfizetik azért, hogy ott kolbászoljon a turistákkal. Én panoráma képet szerettem volna valamelyik magasabb épület tetejéről, de nem lehetett rávenni, hogy beengedjen. Azt mondta veszélyes… Régebben biztos nem volt az, amikor ilyen jellegű képeket készítettek valakik. Láttam. A neten. Nagyon különleges képeket nem lehet ott készíteni. Úgy nem, hogy 4 óra alatt kell végigrohanni egy hatalmas város kicsi kis részletén. Sajnos igazuk volt azoknak akik azt mondták, nem elég oda egy nap. Tényleg nem. Viszont én nem is biztos, hogy szivesen maradtam volna ott tovább. Voltam ott. Érdekes, izgalmas, kalandos túra. Egyszer meg kell nézni.
   Visszafelé az ellenőrző kapuknál még külön megvizsgáltak minket is és az autót is, hogy nem e pakoltuk tele a zsebeinket különböző sugárzó tárgyakkal, aztán megebédeltünk. Csernobilban. Azt tudtam, hogy ott azért van élet, de azt nem gondoltam volna, hogy ott fogok ebédelni… Jah ezt a vizsgálatot úgy kell elképzelni, mint egy tüdőszűrő masina. Hatalmas, és látszik rajta, hogy 100 éve gyártották. Kb az jutott eszembe, hogy ez csak azért van, hogy megnyugodjon a paraszt. Bár állítólag valaki kisgatyában kellett, hogy tovább menjen. Azt nem tudom mit csinált. A földön hempergett a legfertőzöttebb területen? Nem volt javasolt amúgy a földdel érintkezni. Zárt ruházat sem ártott volna. De ezzel a résszel különösebben nem foglalkozott senki. Aláírtuk a papírt, hogy megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Ennyi
   Estére visszatértünk Klevanba, megint csak alvás, másnap korán kelés és irány a Szerelem alagútja. Azzal sem volt szerencsénk, mert az idő megint esősre fordul. Igazából hatalmas szerencsénk volt, hogy amig Csernobilt illetve Pripjatyot látogattuk, jó időnk volt. De se előtte, se utána. Klevanban megtaláltuk a piacot, de a szerelem alagútját eléggé eldugták, ezért segítséget kértünk a helyiektől. Ez nem ment egyszerűen. A boltos kislánynak 5 percig csak a vonatot magyaráztam. Aztán végre szikrát fogott az agya, elindult a kijárat felé és intett, hogy tartsak vele. Mentem vele. Mentünk előre, jobbra, át a piacon. Az emberek persze néztek, mert amúgy a piacon már mindent megnéztünk és le sem tagadhattuk, hogy turisták vagyunk. Nagy sokára kiértünk a vasútállomásra. Szétnéztem és megállapítottam, hogy ez tök jó meg minden, de hol az alagút. A kislány először megörült, hogy minden oké, de látta rajtam, hogy nem. Akkor megint csak kézzel lábbal mutogatás. Tunel of láv. És mutatom kézzel. Az alagutat. Felcsillant a szeme és visszakérdezett. Tunyil kohánnyá? Az baszki, az lesz az. Irány vissza a bolthoz. Addigra már a többiek is nagyjából képbe kerültek. Sőt, visszafelé a piacon még megálltunk a kislánnyal diskurálni a kofákkal és itt egy nagyon kedves fiatalember felajánlotta hogy elvisz a zsigulijával. Mondtam neki, hogy szálljon az akinek két anyja van. Be nem ülök. Még a végén kitudja hova visz és melyik szervemet veszi ki kereskedelmi célból. Mondtam is hogy van autó, vannak barátaim akik várnak, és majd ő menjen előre, mi meg majd követjük. Úgy is lett. Megérkeztünk, csináltunk pár fotót és mivel végre valahára volt időnk, túráztunk egy kicsit a környéken. Ahol egyébként nem volt semmi látnivaló. A szerelem alagútja szép és érdekes. De ott is vagy a szemerkélő eső, vagy a turisták zavartak. Persze gyalogolhattunk volna, mert elvileg 4 km hosszú, de a fenének sem volt kedve hozzá.
   Délután még túráztunk egy kicsit a szállásunk környékén. Az emberek nagyon kedvesek voltak. Egész Urkajnában. Klevanban meg pláne. Még jó, hogy csak miután hazaértünk, hallottam a hirt, hogy magyar turistákat ejtettek túszul. Ilyen infóval kicsit bátortalanabbul mentem volna. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy éppen milyen feszült volt a légkör amúgy is. Arra még ki sem tértem, hogy ahogy átszeltük Ukrajnát, lépten nyomon kordonok, fegyveresek. A magyar rendszám nem érdekelte őket, egyszer sem állítottak meg minket ellenőrzés céljából. Az utak és a közlekedési kultúra pedig pontosan olyan, amilyenben a mostanság nagyon népszerű orosz autós, belső kamerás felvételeken láthatjuk. Sokszor volt halálfélelmem, amikor nem a kressz döntött arról, hogy ki melyik sávban megy, hanem a gyorsaság, és a szerencse. A gyalogosok pedig halhatatlanok. Legalábbis annak hiszik magukat. Összességében nagyon sokat mentünk és nagyon keveset aludtunk. Hosszú és fárasztó utazás volt. De megérte. Egy sör mellett felelevenítve lehet hogy még eszembe jutnának különbözö momentumok, érdekességek, de most így ennyi. Nézzétek meg a képeket amiket csináltam, ha valakinek kérdése van, kérdezzen bátran.