15. Fotóetűd

MRT

MRT
MRT
MRT
MRT
MRT
MRT
MRT
MRT
MRT
MRT
MRT
MRT

Volt alkalmam kipróbálni magamat egy koncertfotózáson. Nem gondolnám, hogy sikeresen oldottam meg a leckét, de az elsődleges célom nem is ez volt. Ez a sorozat talán segítség lehet azoknak, akik még nem fotóztak koncertet. Mint ahogy én sem ez előtt. Kiválasztottam 13 általam jobbnak gondolt képet, zajt szűrtem elég rendesen, és átraktam ff-be. Ezeket sikerült összehoznom egy 18-55-ös kitobival. A hely egy kis lyuk, fekete falakkal, egy darab piros lámpával és egy darab fehérrel. Ez utóbbi nem ment folyamatosan. Meg volt egy kis lézeres marhaság is. Jah még valami. Raw-ba kell fényképezni és legalább 16os mem. kártyával elindulni.

Egy biztos, 13 kép nagyon sok. Nem tudok olyan kiadványt, ami elbírna 13 képet és abban sem vagyok biztos, hogy ez a sztori megér ennyit. Bőbeszédűnek érzem a dolgot. Az 1. képpel nincs problémám, a 2. kép is egy jó geg, de ez geg kategória, simán elfelejteném, a 3. kép jó, lehet, hogy ezzel kezdtem vagy fejeztem volna be a sorozatot, de nem belső kép az biztos, a 4. kép rendben van és jó kompozícióban, nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó megoldás; nem tudom, hogy mit akarunk kezdeni a kép jobb oldalán ezzel a két ujjnyi flekkel, nem tudom mi célból van ott, 5. képnél kapunk egy képet a pengetésről a basszusgitárral, nekem ez esztétikailag problémás, ezt kihagynám, 6. képnél ugyanez a helyzet, nem a legjobb pillanatot kaptad el – ez a gesztus nem előnyös és a világítás is nekem zavaros, kiüti a többi a sorozatból, 7. kép abszolút jól működik, a 8. kép lecsúszott egy kicsit, nem értem, hogy miért ott fotóztad ahol, valamit kapunk a kép felső részében két ujjnyi részben, amiben nincs információ, miközben a kép aljából pont az a két ujjnyi hiányzik, a 9. kép nagyon jó megfigyelés, abszolút helye van a sorozatban, kompozícióban nem vagyok megint meggyőzve, hogy ez végiggondolt, hogy hol vágunk és mi hova került, 10. kép tulajdonképpen egy jó kép, megint azt mondom, hogy a fej fölött vannak terek, a test mögött vannak terek amik nem biztos, hogy oda valók – én az ellenkező oldalra tenném, a 11. zongorás kép jó ritmusú, bár abszolút nem a legjobb helyen van épp a keze, várni kellett volna hogy fénybe helyeződjön a kéz, 12. táncos kép abszolút tetszik és jó ehhez az egészhez, jó belső sztori, és hát nagyon jó ez az utolsó kép – abszolút felidézi a ’60-as, ’70-es évek rajongói attitűdjét, úgyhogy nagyon hatásos. Nagyjából ezt tudom elmondani, nem tudom, ebből mit tudsz kihámozni magadnak. Mindenesetre érdemes ezt újból elgondolni, hogy ez így jó-e és mennyi kép, körülbelül ezt tudtam én hozzátenni. (hegyi)
értékelés:

Fénytelen, életlen, hangtalan

7 db képből álló sorozat, és nagyon örülök annak, hogy határozottan egyféle színvilágban és fényben van tartva. Nagyon jó az egésznek a gesztusa. Egy kép van, amiért kifejezetten haragszom. Ott mi indokolja számodra azt, hogy a dobosnál szakítottál ezzel a formával, ami a többinél megvan? Kell oda oldalirányban ez az egész? Most nagyon komolyan mondom neked, ha csak annyit teszel, hogy ahogy most ez adja magát, levágod a két oldalát, mehetünk tovább. Semmi akadálya. Miért van a dobosnál megváltoztatva ez az egész? Mi indokolja? Semmi. Néhol van problémám azzal, hogy a fej felett több teret hagytál, mint amennyit kellene (az utolsó és az első képnél is igaz, ez ott problematikus számomra), de a többi abszolút rendben lévő ritmus. A második kép egészen elképesztően jól sikerült gesztus, a negyedik kép sem rossz, az ötödik ezzel a leejtett karral szintén nagyon határozott, a gitáros is jó, szóval mindegyiknek megvan a maga hangulata. Technikailag nem mind egyforma szinten van. Az utolsó képnél érzem a legnagyobb problémát: érdemes lenne a kontraszton emelni, ugyanis hiányzik róla az a fajta határozottság, ami a többinél megvan. Nem indokolja semmi, hogy ott ilyen félénken hátrébb vonuljunk. Azért mert nő van a képen? És akkor mi van?! Lehet keményebbre venni őt is. Ebben a formában megvan a három csillag, de érdemes lenne azon elgondolkodni, ha kitalálunk egy formát, akkor azt tartsuk, tehát itt vannak billegések. Nem csak a dobosnál. Ha végignézed, van ott egy-két kép, ami szűkebb vagy tágabb, de semmi nem indokolja ezt a dolgot. Ha kitaláltunk valamit, akkor azt vinni kell végig, formában is, mert hogy ez a ritmus formákról szól, a zenében se kalimpálunk hanem hozzuk az ütemet! (hegyi)
értékelés:

ágak
ágak
ágak
ágak

Négy képből álló sorozatot kapunk, tulajdonképpen vehetnénk akár a négy évszaknak is. Ebből a négyből az én megítélésem szerint kettő az, aminek markánsan különböző iránya van, mégpedig az első és a második. Aztán a harmadik, negyedik már nagyjából egy féleképpen értelmezhető, egy irány, nyilván ez a fa típusainak is betudható. Lehet, hogy én ezt egy három képes sorozattá redukálnám, az utolsó kép valamiért nekem kakukktojás. Nem csak amiatt, hogy egy éjszakai felvételt kapunk, hanem amiatt is, hogy az, amit ott látunk, a harmadik képen számomra sokkal erősebben van jelen. Három fatípus, három ágtípus, három érzelmi megközelítés. Az első fölfogható akár a tüdő érhálózatának, vagy bármilyen más szervünknél, ha megfigyeljük ezeket a struktúrákat, hasonló hálózatot tudunk felfedezni. Ebben a képben számomra ez az izgalmas, hogy abszolút ezt az asszociációs rendet indítja el. A második kép ezekkel a határozott függőlegesekkel egy nagyon jól rendezett kompozíció, és a fenyőkre jellemző ez a fajta megjelenési forma: határozott, jól megkülönböztethető, nagyon jó irány az, amit a második képen látunk. A harmadik képen, ha jól látom, ezek nyírfák, itt az az izgalmas, hogy olyan a bemozdulásoktól és az árnyékoktól, mintha valami felület előtt lenne ez az egész lefényképezve, mintha lenne egy háttere, ahova vetítődnek képek, miközben jól látható, hogy ez egy külső térben megfigyelt és exponált kép. Számomra ez a harmadik kép a legizgalmasabb. Ami miatt én a negyedik képpel vacillálok, az, hogy ez egy új értelmezési sík. Ezt is el lehetne indítani, hogy ugyanazt a fajta fákat fotózza az ember különböző szituációkban, és ezek hoznak egy érdekes összehasonlítási rendet, de most vagy azt csinálom, hogy különböző fákat fotózok le, és a különböző fák struktúráját figyelem meg, vagy ugyanazt a fát különböző szituban. Ha ez összekeveredik, főleg egy ilyen alacsonyabb számú képsornál, akkor ez fölveti azt a kérdést, hogy most merre tovább, olyan, mintha a munka nem lenne befejezve. Ezt ezért hagynám ebből ki, vagy pedig ehhez az utolsó képhez kell még fotózni másfajta megközelítést is. Amit most mondok, nem azt jelenti, hogy a negyedik kép rossz kép lenne, hanem nem érzem ebben a sorrendben a helyét. Az első három kép miatt megvan a három csillag, köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Üdeség Érzékenység Bujaság

high-key, middle-key, low-key

Bevallom, Tamás, hogy amikor felraktam a képeket, már akkor bajban voltam, mert azt gondoltam, hogy ez három kép, de utána rájöttem a leiratból meg abból, hogy a képeket föltöltötted, hogy nem, ezt te egy képhármasnak képzelted el. Nem volt számomra egyértelmű, de nem csak azért nem, mert a beküldésnél nem tetted egyértelművé számomra, hanem a képek állaga miatt sem. Három nagyon-nagyon más minőséget kapunk, és én itt, ebben most problémát érzek. Nem csak az a kérdés, hogy a három kép technikailag milyen minőséget képvisel, hanem az is, hogy végiggondoltságában milyen minőséget képvisel. Ebben a helyzetben az első kép mindent visz, a másik kettő felejthető számomra. Olyan érzésem van, mintha az első képnél még meglett volna a lendület, hogy mit akarok csinálni, és a másik kettőt már didaktikusan követtem volna el. Mondok csak egy ötletet, ami bennem fölmerült: mi lett volna, ha az első képbe beteszek egy zöld almát, vagy más valami zöld gyümölcsöt, egy lime-ot, és ezt a tököt nem rakod oda. Ez azért kérdés számomra, mert olyan gyönyörűek a zöldjeid, és olyan szép fényeket találtál, annyira plasztikus az egész, hogy ehhez képest nekem olyan drabális a tök. Értem én, hogy az unalom ellen próbáltál hatni, de gyönyörű lett volna ez zöldben tartva. Érdemes lenne ezeken elgondolkodni, hogy mit szólsz ehhez. A második kép nekem egy technikai játék, nem érzem benne azt, hogy ez olyan különösképpen a Bojtár Tamás alkotói útján fontos állomás lenne, hogy ezt a képet elkészítette. Egy fekete-fehér kép, szép tónusban, ezt elismerem, plasztikus ez is, és az anyagszerűsége nagyon jól megjön, de most segítségül hívva mesterem, Demeternek a régi mondatát, amivel én nagyon sokszor szembesültem, amikor bármi képi összeállítást csináltam, hogy „jó, jó, de minek?”. Ő ezt így szokta mondani, kevés szóval, de hatásosan. Ez a kép is ilyen: Jó, jó, de minek? Ha ez a kérdés fölmerül, akkor ott valami hibádzik, unalmas. Azt hiszem, vagyunk olyan nexusban, hogy ezt mondhassam neked. A harmadik kép esztétikai problémákkal küszködik: egyrészt nagyon kopogós és kemény, nagyon kétdimenziósra vasalt, másrészt ez az ananász ebben a formában nem szép. Tudom, én is nézegetem a boltban, hogy milyen borzalmas állapotokban kerülnek ezek eladásra, fotóalapanyagként szinte használhatatlanok a bevásárlóközpontok ezen árui, tehát nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy az ananásszal lehessen mit kezdeni, mert hagyják elszáradni. Nyilván ez a kényszerérés miatt van, mert a szállítást ki kell bírja, és közben érik meg a belseje és lesz valamilyen állagú, és a levelei meg elszáradnak, ami nem szépek, töredezettek, esetlegesek, és nem képviselnek esztétikai értéket. Ha letakarod a képnek a fölső részét, az egész őrületet, ami létrejött ezzel az elszáradt levéllel, a gyümölcsnek a teste, a kókuszdió és a gránátalma együtt már izgalmas lenne. Ezt kellene végiggondolnod, hogy biztos akarod-e ezt így szerepeltetni. Az igaz minden csendéletre, hogy van egy formai kötöttsége a csendéletnek, amit érdemes átszűrni magunkon és alkalmazni, de pont az az izgalmas benne, hogy hagy teret a játékosságra, olyan, mint egy komolyzenei darab, hogy abban van pajkosság, még akkor is, ha nagyon sok szabályt kell teljesítsen. Ebbe is belefér a pajkosság, el lehet dönteni ezt a tárgyat, le lehet róla ezt vágni, megfordítva tenni oda, eldöntve, oldalirányban, sok megoldás lehet. Egyébként a mélységélességen is érdemes egy kicsit elgondolkozni, hogy hogyan dolgozunk, másrészt a fényekkel is. Ami ezen a képen gyönyörű és irigylésre méltóan szép az a gránátalma. Minden más kemény és kopog. Ami fényben a gránátalmának jó, az már sok az ananászon, és a kókuszdión kifejezetten furcsán hat. Fátylakkal, selymekkel, zsírpapírral, sok mindennel lehet a fényen lágyítani, a visszavert fénnyel lehet dolgozni, szóval ezzel még kellene molyolnod. Visszaadom ismétlésre azért, mert mind a három kép olyan (pontosabban a középső nem annyira fontos alkotás), hogy érdemes lenne velük még dolgoznod. Én nem raknám őket egy sorozatba, erősebbek ezek annál, mintsem megtűrjék egymás mellett magukat. Ismétlés. (hegyi)

Csinálj képet rólam a mólón!

Nos, hát elsőre nem sikerült, de Gabri nem adja fel, ha nem hagyják neki. Köszi.

Hát igen, az előzőből lemaradt és csak az utolsó képet kaptuk meg. Itt azért nagyon érdekesen látszódik egy szituáció. Aki fotózik, belülről ismeri a képeket, de itt most egy megfigyelői státuszból látunk egy lenyomatot, hogy tulajdonképpen milyen furcsán is nézünk ki mi, amikor belelkesülünk, és „Mindent a képért!” felkiáltással, akár életünk kockáztatásával is elmegyünk egy ilyen helyre, és rögzítjük a képet. Van ebben egy nagy adag humor. Komikus az egész, ahogy a modell hölgy, ebben a nagyon érdekes ruhában és kalapban, fürdőzik a napban, miközben mi ennek az egésznek a szürrealitását is látjuk, hogy ezek között a vasoszlopok között mindez hogy szerepel. Nyilván ezek azokon a képeken, amik ők készítenek, nem lesznek rajta, a teleobjektív valószínű, hogy a portréra fog koncentrálni csak. Mégis a megfigyelő státusz az, ami ennek az egésznek a ritmusát meghozza. Hogy milyen lehetett az a kép, amit ő készítettek, nem tudom, ebből a képsorból nem lehet megítélni. Egyébként azt mondom, hogy az egy következő lépcső lehetne, hogy akár záró képként Gabriella is elmegy erre a mólóra, és már modell nélkül nagyjából megmutatja, hogy ők mit is láthattak ebben az egészben. Ott meg a modell hiánya lenne az, ami érdekes lenne, és ezt az egészet ritmusában összerántaná. Most én ezt egy kicsit hiányolom a képsorból, hogy nincs ez az egész levezetve. De a megfigyelés nagyon rendben van, nagyon jók ezek a gesztusok, és nagyon jó, amit látunk, hogy instruálja a modellt. Szóval én azt gondolom, hogy ez mindenféleképp jó és humoros képsor. Megadom a három csillagot azzal a javaslattal, hogy legközelebb azon is el kell gondolkodni, hogy hogyan zárok le egy ilyen történetet, ne maradjanak ezek az ajtók nyitva. (hegyi)
értékelés:

sirályok (megint)

Találtál valamit Viki, ami fontos és jól is közelíted a témát, meg is tudod csinálni, ha kicsit jobban figyelsz. Megyek sorban a képeken. Az első egy kiváló ritmikai megfigyelés, de nagy kár, hogy az oszlopra nem figyeltél és belevágtál. Abba ott fenn nem szabad. Nem tudom, hogy a vágási bajokat mellesleg nem az okozza-e hogy erőszakolod a négyzetes formát. A második kép nem fontos. Kihagyható. Galambok is ilyenek. A harmadik kiváló, de oldalt szűk. Nagyon jó pillanatot fogtál meg. A következő megint össze-vissza van vágdosva, nem nagyon érzem az indokát. Aztán jön egy kiváló portré, balról ez is szűk. A következő is nagyon jó, de fenn benne hagytad a nyak darabját, és ez zavaró, kéne vágni, hogy bal felül már ne legyen fekete benne. A magányos madár a kötéllel hibátlan. A záró kép is jó személyes és kifejező. Szóval nagyon jókat fogsz meg, de nem elég koncentrált a munka, olyan, mintha valami külső elvárást magadra húznál és ez befolyásolna. Ha a vágdosás utólagos, akkor fontold meg, megéri-e a formai kötés, hogy így maradjon. (hegyi)
értékelés:

Lakatos híd

Jó ritmusú sorozatot állított Ágnes össze a képekből, hozza a séta közbeni felfedezés hangulatát, az egy más kérdés, hogy ha már van Pécsen egy ilyen lakatos kerítés, akkor minek ugyanezt Budapesten is megismételni, vagyis maga a helyzet olyan, ami nekem a lustaságról szól, emellett a pécsi helyszín koncentráltsága itt nem történik meg, egy híd túl sok, túl nagy, vagyis nem tudja azt az érzelmi üzenetet hordozni ez a törekvés, mint amit az eredeti hordoz. De ez nem Ágnes hibája, hanem azoké, akik elkezdték ezt itt. Ami a képsort illeti, néhol a horizont kezelése hagy kívánnivalót maga után, már a nyitó kép is dől, amire érdemes lenne figyelni, mert bosszantó, ha egy jól kigondolt megoldás a kivitelezésen csúszik el. Ezen kívül valami befejezést ki kellene találni, mert most az, hogy átlógtál a korláton, azt az érzetet adja, mintha bele akarnál ugrani a Dunába, vagyis félrevisz. Mivel a helyszín könnyen felkereshető újra, így azt kérném, hogy vegyük ezt most tanulmánynak, és amit kell, ismételj - a technikailag és kompozícióban lötyögős dolgokat - és gondold végig, hogyan fejeznéd be és hogyan kezdenéd el elmesélni ezt a sztorit. El tudom képzelni és fogadni azt is, ha ez végül nem is a lakatokról, hanem a lakatok által a szerelemről szól, aminek akár drámai vége is lehet, de ha ez a cél, akkor ezt tessék egyértelműsíteni. (hegyi)

A Maraton vége

Idén is megrendeztük a Szent Iván-éji Maratont a Rádióban. Most is megörökítettem a hajnalt, ezúttal más volt a helyszín, de az élmény ugyanolyan csodás volt. Köszönöm mindenkinek. (Az előzmények: 2009, 2010, 2011)

A rádiós Szent Iván éji maratonunk embert próbáló, és tartalmassága mellett is kihívást jelent maga a hajnalig tartó fennlét, és ennek kapjuk egy lenyomatát ezekkel a képekkel. Mind a három kép izgalmas lehet, mondjuk legkevésbé az első az, ami mint fotó értékelhető, mert ez inkább a hangulatot hozza, semmint fotográfiailag időtálló üzenet lenne. A második kép már izgalmasabb az ablakban megcsillanó eresszel, de a leginkább izgalmas a harmadik kép. Ágnesnek szép lassan el kellene kezdenie azon dolgozni, hogy saját maga kezdje el a saját munkáit kicsit kritikusabban szemlélni, és attól még, hogy a társaságunk oszlopos tagjáról van szó, aki végigcsinálta végig a maratont, nem aludt el és finiselt velünk, ettől függetlenül ennek a munkának akkor van létjogosultsága, ha fotográfusi szempontból is megáll a lábán. Ágnes a maga fotós munkásságában most már tart ott, hogy akármi ne kerülhessen ki a kezei közül. Ha a három képet nézem, akkor elég nagy a szórás minőségben. A harmadik kép megkapja a maga csillagát, de a másik kettő miatt ez csak egy egy csillagos meló. (hegyi)
értékelés:

Ó, azok a fotósok

Úgy érzem, hogy bizonyos tekintetben túl van dumálva a dolog, bizonyos tekintetben pedig nincs befejezve. Valahogy megkaptuk a kezünkbe ezt a pálinkát, hogy kell koccintsunk, de mi nem azzal vagyunk elfoglalva, ezt látom. Talán a második kép nem annyira fontos, a harmadik kép már nagyon sok mindent mond, hogy itt majdnem kilötyögtetjük a piát, és a negyedik kép is olyan, hogy ahhoz képest inkább már tegyük le, viszont hiányzik a végéről valami, hogy mi történt itt. Csak nézegeti a fotós az LCD-t? Mondjuk jellemző a fotósokra az, hogy amióta digitális van, azóta az idejük nagy részét nem a fotografálással, hanem az LCD nézegetésével töltik. Szóval nekem a történet egyszer csak elkezdődik, és egyszer csak véget ér, és nem vagyok benne biztos, hogy ahol elkezdődik, ott kezdődik a sztori, és ahol véget ér, ott ér véget eredetiben is. (hegyi)
értékelés:

GÁZGYÁRI HAMLET

Budapest, 2012.05.09.

Azt kell, hogy mondjam, hogy a legerősebb képsora Sándornak, amit láthattunk tőle, sőt, volt szerencsém látni a kiállítását is Sándornak, és szerintem ez abszolút beillene abba a munkába, amit ott mutatott, még akkor is, ha nem egy hosszú témafeldolgozás, hanem egy fotóetűd, de nagyon fontos az a kérdés, amit itt fölvet. Drámaiak ezek a képek, és nagyon jó az a ritmus, ahogy ő ezt a drámát fölépíti: a veszteségekről, a harcról, ami egy belső harc, az emberségről. Tökéletes találat a cím is, és az egész helyzet olyan, ami számomra nagyon izgalmas. Talán egyetlen egy kép, ami nekem ebből kilóg: az ötödik kép. Lehet, hogy nekem öt kép elég lenne, én az ötödiket kihagynám, mégpedig azért, mert az olyan, mintha lebuktatná az egész sort, nekem ez egy werkfotó-élményt ad a többihez képest. Lehet, hogy azért, mert megváltozik a nézőpont, lehet, hogy azért, mert hátulról mutatod ezt az egész helyzetet, de valahogy nekem ez kiesik abból a ritmusból, amit a többi képvisel, miközben mégis nagyon erős kép. Tulajdonképpen két kép is van, ami nagyon megragadott, az érdekes, hogy első végignézésre az utolsó kép ez, de közben, ahogy telik az idő, érdekes módon mégiscsak a harmadik kép az, ami nekem jelentős, és ami Sándorról a legtöbbet elmond. Nyilvánvaló, hogy fontos az utolsó kép, és így kerek a történet, de én Sándort úgy ismertem meg, mint ahogy a harmadik képen látom. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Pláza mögött

Ehhez az épülethez is ellátogathatnánk többen, mint az 56-os emlékműhöz, és ki-ki elkészíthetné a saját képsorát. Emlékeztem, hogy Gerlei itt járt, gondoltam én is megnézem magamnak.

Annak örülök, hogy egymás munkáira reagáltok, egymás dolgait figyelitek, mert ez szerintem egy fontos dolog, fontos helyzet, hogy kialakulhasson a Látszótéren belül kis csoportok, akik közös munkákat csinálnak, vagy elmennek fotós sétákra, és ez nagyon jó, ha alulról szerveződik, és nem arra vár, hogy majd ezt a kisfőnök, vagy a nagyfőnök szervezze. Ezt azért mondom, mert ez a sorozat egy reflexió Gerleinek a munkájára. Amit én ennél a sorozatnál látok az, hogy olyan, mintha a négy kép négy teljesen különböző irányt nyitna ki, mintha négy teljesen különböző irányba jutnánk el. Az első kép egy nagyon szép, részleteket tartalmazó, elvont, ebben a formában a festészethez jobban hasonlító irányt mutat. A második kép inkább szociografikus, de ennek a vonalnak szintén a líraibb megközelítése, de az előző képhez képest lényegesen tárgyszerűbb. A harmadik kép kifejezetten szociófotó, a 80-as évek végén, 90-es évek elején gyárakról volt szokás ilyen képeket készíteni, amik ilyen elhagyott üzemek voltak, és a pusztulást mutatták be. Az utolsó kép az, ami hozzám legközelebb áll, egy teljesen más, áttételes megfigyelés. Akik dolgoztak ilyen munkahelyen, azok pontosan tudják, hogy az öltözőszekrények falán, vagy akár a műhelyek falán is a Fabulonlány vagy a Sugárlány ott volt, és figyelt ránk, adott egy plusz érzelmi töltést. Én a 80-as évek végén, a legelső munkahelyemen találkoztam ezzel először. Visszatérve a képekre, az a problémám, hogy ez nem riport, nem fotóetűd, ez egyik irányt sem mutatja jól azért mert a riportnál lehet leirat, és mondhatjuk, hogy az valamilyen szövegnek az illusztrációja és kiegészítése lehet, de egy fotóetűdnél duma nélkül kell működnie egy sorozatnak, és egy történetet kell tudni elmesélni. Itt most nem látom a történetet. Attól, hogy minden irányba egy kicsit belecsípünk, nincs eldöntve, hogy most mit akarunk megmutatni. Én azt kérném Ágnestől, hogy próbáljon meg valamilyen döntésre jutni saját magával abban, hogy őt ebből mi izgatja, melyik irány az, amit keres, és akkor arra rezonálni, arra saját magában megkeresni a párhuzamokat, elmélyedni abban, és szigorúnak kell lennünk, nem szabad csaponganunk egy témafeldolgozásnál. Ha engem a talált tárgyak, és az ahhoz fűződő üzenetek, a múltidézés a fontos, mint a negyedik képnél, akkor ilyeneket keressek. Ha az emberi sorsok érdekelnek és a szociográfia, akkor a harmadik irány a jó, ha lírai képi felvetéseket keresek a pusztulás gyönyörűségével, akkor az elsőt. Azért nem jó, ha ezek keverődnek, mert akkor érzelmileg nem tudunk egy szintet beállítani a nézőnél, hanem őt is kitesszük annak, hogy ebbe a csapongásba belevonódjon, és nem biztos, hogy ezt akarja. Ismétlés. (hegyi)

Kirakat
Kirakat
Kirakat

Kirakat az aluljáróban.

Ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni, „festett mintájú lámpaernyők”. Van szürrealitása annak, hogy az aluljáróban a Kálvin téren, ha jól sejtem, egy ilyen kis otthon van berendezve a lámpákkal, fene tudja, hogy ki az, aki venne ilyet ma, ilyesmi égő égett ki innen a kislámpánkból, de ez most képileg nem erős. Nagyon zavaros a kompozíció, a második képen nézel bűntudattal ránk, de nem tudom, hogy miért, nem nagyon értem. Ágnes, azt kell mondjam, hogy te már túl vagy azon, amikor be kell állnod a képre igazolni a személyességet, ennél mélyebbre kéne evezni. Az a nem mindegy, hogy mennyit hagysz a néző emlékezetére, mert aki járt itt, az ismerősként üdvözli a képed, akkor is, ha képileg nem lett erős, aki nem járt itt, az meg zavarban van, hogy kéne érezzen valamit, de túl korán engedted el a kezét. (hegyi)

Mystery Gang

Jók ezek a portrék, de mindhárom portré más stílusban készült. Ez lehet cél, nem tudom, de beszéljük meg. Kérlek, Bara, hogy erre próbálj reagálni, ha olvasod az elemzést. Az első kép egy nagyon mai rockabilly helyzet ezekkel a színekkel. Ez azt jelenti, hogy attól, hogy a fények ilyen furcsa árnyékokat vetnek, és ennyire érdekesen átszínezik az egész történetet, ettől nekem ez nagyon mostani kép. A második kép viszont az a kor, ami a Gothár Péter Megáll az időjének a kora. Hiába van ez a tetkó ennyire erősen jelen, de a fej, a haj, a háttérben táncolók nekem inkább ilyen 60-as évekre utaló hangulat. Nem értem, hogy miért van a fej fölött ekkora tér hagyva, abból a térelválasztóból nekem kevesebb is elég lenne. Aztán utolsó kép szintén mai üzenet, de ebben kevesebb a zeneiség. Ez egy viszonylag korrekt portré, bár nem vagyok biztos benne, hogy optimális helyen van az a mikrofon. Ha már ilyen portré, akkor kár, hogy az belelóg a fülébe. Szóval jó, de még kellene ezzel még egy kicsit foglalkozni, és magadban eldönteni, hogy az ő világukból, az ő zenéjükből, az ő hangulatkeltésükből mi az, ami téged megfog. Az, hogy ma bulizunk rá, az, hogy ma visszaidéznek valamilyen kort? Mi az, amit te a néződdel érzékeltetni akarsz? A néződ nem hallja hozzá a zenét, neked kell aládolgozni képileg annak a hiányosságnak, ami a fotóban más, mint egy filmben, hogy nincs zene. Ezt neked kell képileg megoldani. Bara, remélem, hogy van kapcsolat a zenészek és közted, és van módot ezt ismételni, ennek tudatában dolgozz még velük, ha ők hajlandóak erre a közös munkára. Szerintem örülnek is, mert ismerem annyira a zenészeket, hogy bennük van a hiúság, ha dolgozol velük, akkor szerintem ők partnerek lesznek. Ismétlés. (hegyi)

PERMUTÁCIÓ

Budapest, 2012.04.15.

Nekem ez az egész olyan, mint egy performance. Két kerekesszékes játékos olyan, mintha kergetőznének. Lehet, hogy ez az előző kép hatása, de olyan, mintha ez valamilyen sportesemény lenne, hogy ki tudja gyorsabban körbekerekezni az épületet. Ez azért érdekes, mert mindezt az érzést erősíti a középső kép, amiben megjelenik egy fiatalember, aki görkorizik, és itt megint arról van szó, hogy Sándor összehasonlítja ezeket a helyzeteket. Ez egy nagyon tudatos döntés, hogy túlmutat azon, ami ennek a geg és a humor része, miközben ez is nagyon erős. Aztán itt van a záró kép, ahol belenéz a kamerába, és olyan, mintha szerepet cserélt volna saját magával. Tudjuk azt, hogy ezek a kerekesszékes helyzetek kapcsolati helyetek is, hogy milyen kapcsolat tud kialakulni a között az ember között aki ezt a széket tolja, vagy akit tolnak. Itt mind a két szerepbe saját magát helyezte el Sándor, miközben a másik játékos az elektromos székkel rója a maga köreit, intézi a dolgait. Szóval én ezt egy nagyon jó dolognak tartom, tényleg olyan, mintha egy tereppálya lenne kialakítva az épületek körül, és egy titkos társaságként minden kedd délután összegyűlnek a kerekesszékesek, és egy pályaversenyt futnak. Én nagyon örülök ennek a vitalitásnak, ami ezekből a képekből nekem sugárzik. Bár van egy helyzet, hogy olykor-olykor erre a székre szükség van, megkönnyíti a közlekedést, biztonságérzetet ad, de mégis benne van ebben az egészben az is, hogy ez nem egy beletörődés ebbe a helyzetbe, hogy akkor a kerekesszék segítségére szorulok, és egész nap ezzel a székkel vagyok elfoglalva, és valamiféle sértett helyzet van, hogy haragszom a világra, hogy én ebbe a székbe kényszerültem, hanem megvan az a kíváncsiság, ami nem csak az alkotó kíváncsisága, hogy hogyan tudja ezt képbe megfogalmazni, hanem az a kíváncsiság, ami magával a szituációval kapcsolatban tesz föl kérdéseket saját magának. Ezt én nagyon fontosnak tartom. (hegyi)
értékelés:

Ez is ma történt

Budapest, 2012.04.14.

Egy három képből álló fotósorozatot kapunk, elsőre viszonylag könnyen értelmezhető a dolog. Ha megfigyeljük az alkotót látjuk egy kerekes székben egy parkban, és a kutyájával sétál. A kutyasétáltatás kétféle dologról szól, a kutyával való kapcsolat is. Egyrészt arról, hogy a gazda sétáltatja a kutyát, ez a gazdának és a kutyának is fontos, mert a kutyának el kell végezni a szükségét, mert végig kell látogatnia a szagmintákat. Ismerjük ezt, tudjuk hogy van, de van egy másik része is, amikor a kutya sétáltatja a gazdát. Ez arról szól, hogy a gazdának fontos az, hogy kicsit kimozduljon otthonról, letegye az otthoni problémákat, gondokat, gondolatokat, visszakerüljön egy olyan helyzetbe, ami közelebb van a természethez, ne kelljen foglalkozni minden mással, hanem a kutyával lehessen lenni, egy kicsit megint gyerek lehessen, játszhasson. Akkor beszélünk kiegyensúlyozott kapcsolatról ember és állat között, ha ez kölcsönösen működik. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor ez a képsorozat arról szól nekem, hogy ez a kutya sétáltatja a gazdát. Odajön a kutya, eldobja a botot, a gazda visszahozza, ezt tudom ebből kiszűrni. Ez nagyon érdekes irány nekem, mert Sándor humoráról kapunk képet, az iróniáját, öniróniáját láthatjuk, és azt, hogy bizony-bizony Sándor egy játékos ember. Ez egy nagyon fontos dolog. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy megvannak azok a jelképrendszerek, sztereotípiáink, amik egy tolókocsihoz csatolhatóak: elesettség, valamilyen képességnek a hiánya, rászorultság, és nagyon sok mindent tudunk mondani, közben itt szemtelen módon az ember egyszer csak kiszáll abból a székből. És akkor most mi történt? Van ebben egy kis kópé íz, nagyon örülök ennek, köszönöm, Sándor, egy jó történetet kapunk. (hegyi)
értékelés: