17. Instruált modell

Ez egy érdekes kép. Amit hiányolok, az a kép jobb oldalának a belakása, tehát, miközben gyönyörűen él az arc, miközben nagyon szép a könyv, miközben ez az egész rózsaszínes világ tényleg abszolút arról beszél, hogy valaki a tinédzser kora vége felé a szerelmi életét még a lányregények olvasásában éli ki, de a vágy azért már ott van a tekintetben, ez mind nagyon rendben van, ugyanakkor ez a szürkés-zöldes háttér elég furcsa. Nem azt mondom, hogy Michael Jackson posztert kellene tenni a falra, mert nem kötelezően ez az, ami az egészet megoldja, de valamilyen térbe helyezést mindenféleképpen érdemes lenne csinálni. Úgyhogy én most azt mondom, hogy ez egy 2 csillagos kép, és ha van kedvetek még ezzel játszani, márpedig remélem, hogy igen, akkor kérnék egy ismétlést, a történet egyik szála ugyanis működik, de nincsen keretbe helyezve. (hegyi)
értékelés:

Én kettéválasztanám a képet és a kép leiratát, mert a kép leiratával egy kicsit félrevisszük a nézőt. Egészen pontosan arra gondolok, hogy ha megfigyeljük Diane Arbus munkásságát, akkor azért néhány technikai jellegű megoldást mindenféleképpen észre tudunk venni. Egyrészt előszeretettel alkalmazta a vakut, és nagyon fontos volt az, hogy olyan atmoszférát teremtsen, ami a maga keresetlenségével, spontaneitásával hat ránk. Ennek az egyik eszköze a világítás, a másik az objektív megválasztása. Ez az, amiről Robert Capa is beszél, hogy „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Magyarán, mivel sokszor készített szobabelsőben fényképet, jószerivel az alap objektív vagy még ahhoz képest is a nagylátószög felé mozdult el az ábrázolásban. Ha ezt a képet megnézem, akkor itt ami szembeötlő, hogy ez egy nagyon korrekt beállítás, megfigyelés, de ezzel a korrektségével van egyfajta távolságtartása is. Abban megvan a párhuzam, hogy mivel Arbus Hasselblad gépet használt, vagy azt is használt, ezért ez a négyzetes formátum adódott magából a gépből. Tehát ez a párhuzam megvan, ugyanakkor kicsit olyan ez az egész, mintha a modell ebben a helyzetben, egy beállított pózban lenne. Magyarán olyan, mintha neki ehhez az egészhez túl sok köze nem lenne. Állok a baltával kezemben a tyúkkal, és mit is kell most nekem ezzel kezdeni? Mondok még egy-két fontos meglátást.
A képelemek az élességükkel és a tónusukkal tudnak a figyelem középpontjába kerülni. Most a fán lóg például egy kaspó, ami elviszi a figyelmet, túlságosan határozott és behívódik ebbe az üzenetbe, pedig hát túl sok köze nincs hozzá. Aztán a modell lábánál van valami fémlap, ami lehet, hogy fontos ehhez az egész történethez, de nem értelmezhető, hogy az ott mi akar lenni, ezért az is nekem a figyelmet osztja. Szintén nagyon határozott a háttérben a palatető. Tehát, ha például a modell közelebb kerülne magához a tyúkketrechez, akkor lehet, hogy több párhuzamot találnánk, akkor lehet, hogy a történet jobban el tudna indulni. Aztán a másik kérdés pedig a ruházat, hogy a modellt milyen ruhába öltöztetjük. Nyilvánvaló, hogy nem báli ruhában fog nekiállni tyúkot vágni a valóságban. Itt a kérdés az, hogy mennyiben akarunk a valósághoz közel lenni. Hogyha az arbusi modellt vesszük alapul, akkor ő nagyon a valósággal foglalkozott, és a valóságban kereste meg a szürrealitást. Ez a kép, ebben a formában kevésbé szürreális. Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, mert maga a balta és a tyúk a hölgy kezében eléggé valószerűtlen, de mégis azt mondom, hogy a valóság mindig valahol a meghökkentéssel, az iróniával tud a drámához kötődni. Tehát két irány lehetséges. Az egyik az, hogy még inkább a szocreál felé visszük a dolgot, és tényleg megkeressük ebben a folyamatban azt a szürrealitást, hogy igen, az én asszonyom beöltözött ehhez az egészhez, és felvette a kis pufajkát és vágja a csirkét, miközben egyébként most volt a fodrásznál és gyönyörű haja van és lobog a szélben, ettől lesz szürreális mondjuk. Vagy hozzunk egy színpadi jelenetet, és akkor viszont tényleg lehet, hogy egy másik ruhában az egésznek az őrületét fel tudjuk fokozni. Most valahogy olyan bátortalannak érzem az egészet. Elindul egy gondolat, de nem merem befejezni, mert mit szól hozzá a feleségem. Én azt gondolom, hogy ha elég határozottak vagyunk, és az ötletünk fejben kész van, akkor magával a határozottságunkkal tudunk meggyőzőek lenni. Tehát, ha azt mondom, hogy figyelj, ezt vedd fel, állj ide, csinálj így, úgy, amúgy, akkor ennek a dinamizmusa át tud ragadni a modellre, és már nem a meglévő családi rendszerben gondolkodunk, hogy én vagyok apa, ő anya, és egyébként nem szoktunk ilyeneket csinálni, hogy a kert végében báli ruhában csirkét vágunk. Ha én azt mondom, hogy nekem ez fontos, és légy szíves legyél ebben partner, akkor ő is bekapcsolódhat ebbe az egészbe. Ehhez határozottság kell. A fotós mindig az, aki a főnök. A másik ilyen irány, az a világítás. Ha ez egy álom, márpedig azt olvasom ki a leiratból, hogy Arbus álma, akkor én azt gondolom, hogy ez egy világítással is megoldható dolog. A realitástól kell tudni elvonni ezt az egészet. Szóval én azt mondom, hogy ez egy jó irány lenne akkor, ha az ember határozottsággal ki tudja szakítani a valóságból azt a kevés időt, amíg a képet elkészíti, és addig ő tudja irányítani, kézben tartani a történetet. Határozottan eldönteni, hogy mit akarok csinálni, és ezt végig vinni azzal a csapattal, akivel dolgozom. Az, hogy elkezdtél ezzel dolgozni, és ez ebben a formában meg is jelenik, nekem most így két csillagot ér. (hegyi)
értékelés:

Az az érdekes ebben a képben, hogy ha az előző képet nézem, akkor annak van egy belső világa, amit én csak mint kép szemlélő figyelek. Ez a kép meg olyan, mintha lenne egy harmadik személy is a képen a babákon és a főszereplőn kívül, aki ezt az egészet megfigyeli, és aki egy pillanaton belül megszólítja a főszereplőt, és azt mondja, hogy „hé, apa, gyere be, reggelizzünk”. Olyan mintha ez a kép a kép készítője és a főszereplő közötti kapcsolatról beszélne. Van egy nagyon személyes kontaktus ebben. A távolság talán még kézzel fogható távolság, nem úgy, mint az eddigi képeken: a hátat fordítás, nem érdekel, hogy mi van a babákkal, nem érdekel a kerekesszék, nem érdekel, hogy mi van ezzel az egésszel, én kifelé nézek, a tájat nézem. Az előző képnek mindenképpen a folyatatása abban a tekintetben, hogy mintha valami belső gondolatvilágot már helyre tettem volna, összeszedtem, kiraktam őket ide napozni, de már az egészen túl vagyok, most már belül dolgozom az egésszel. Ezt érzem, nem tudom, hogy rendben van-e, de a három csillag megvan, köszönöm, a leckemegoldással még várnék. (hegyi)
értékelés:

Mikor nekiültem az elemzésnek arra gondoltam, hogy ha tudomást veszek arról, ami a kép alatti kommentárokban történt pro és kontra, akkor jobb, ha nem írok elemzést, hiszen Attila erős rostironnal meghúzta a maga érzékenységének határait, ami nem nagyon hagy teret a szabad gondolkodásnak a képpel kapcsolatban. De aztán arra jutottam, hogy jobb, ha teszem a dolgom és leírom a gondolataim, mert hátha azokból valami kihajazható másnak is. A kép két út határán áll. Mehetünk erre is, meg arra is. Az egyik út a fantázia világa, ahol mint egy képregénynél, túlrajzoltak az érzelmek, a formák és a történet, erősek a gesztusok, hiszen egy kockának kell tudni elmesélni valamit, megállni a lábán úgy, hogy azt viszonylag nagy tömeg dekódolhassa. A másik út az, ami a valós, hogy ne mondjam szociografikus megközelítés, a reális, a tényszerű, a megfigyelésen és tükröztetésen alapuló irány. Miért mondom, hogy a kettő határán állunk?
   Vegyük a képzelet világát. Erre utal a régi pisztoly, a műkönny és az erős sminkelés, a Karib tenger kalózára váró csaj, aki most búcsúzott el Johnny Depptől. Igen ám, de ha ez a cél, és én el tudnám ezt is fogadni, akkor ezt fel kell építeni úgy, hogy ne legyen benne baki. Itt viszont attól lesz baki, hogy nem mondtad ki előre magadban, hogy mit akarsz pontosan, a sztori csak körvonalakban volt adott, ezért kapunk egy indifferens topot, jellegtelen, olyan, mintha a színész csak próbából állt volna be a kamerához, még sminkelés és ruhapróba előtt, kapunk egy kidolgozatlan környezetet, ami a fröcskölt fallal és a háttér elmosásával kihasználatlanul hagyja a környezetből adódó gegek lehetőségét, és kapunk egy bizonytalan vágást, a kép határai nem átgondoltak, nem fogják össze sztorivá a képet, belevágsz a kézfejbe, a fejtetőbe, vagyis mintha elfogyott volna a kedv, hogy végigcsináld ezt a mesét.
   Ha a másik irányt, a hiteles és valós érzelmet keressük, akkor nincs helye olyan manifesztumoknak, mint a műkönny és az erős smink, akkor ez a pisztoly idegen, úgy archaizál, hogy annak nincs másutt a képen partnere, nincs korban elhelyezve a dolog vagyis akkor ezek az érzelmek bizony csináltak, eljátszottak. Összefoglalva Attila, nem azzal van a baj, hogy glamourt akarsz csinálni mindenből, mert ez lehetne akár stíluselem is, a gond ott van, hogy megmaradsz a primer szinten, nem dolgozod ki a kép minden részletét, hanem egy-két gegre alapozol hogy az majd elviszi a vállán a dolgot, mint itt a könnycsepp, a pisztoly és a sminkelés. Azt már azt hiszem elmondhatjuk, hogy nem vonz a valóság, nem akarsz mélyre menni az érzelmekben, ennek okait nem tisztem kutatni, de az, amihez ragaszkodni látszol, a mesevilág, az álmok és a fény, a szépre kerekített sztori nem indul be sztori nélkül, nem működik ha csak a formai jegyeit másolod, azaz nem elég egy glamour effekt ahhoz, hogy a vágyvilág életre tudjon kelni. Márpedig akár ha a reklámokat vesszük alapul, az fog nyerni, aminél elhiszem, ahol beindítja a nyálelválasztást a mese, ahol nincs civil, vagyis ahol minden képelem tervezett és indokolható, összhangot mutat egymással és egymást építi. Azért van, hogy a nézőid elégedetlenek, mert a két út között állsz, és ettől azt hiheti bárki, hogy valós érzelmeket akarsz eladni csinosított formában, amire természetes reakció az elutasítás. Vallejo-t hozom példának. Tökéletes álomvilág, mert a legutolsó részletig mese, és tudjuk, hogy hamis, hogy nem valós és hogy becsap, de akarjuk ezt, vágyjuk, mert minden receptorunkat ki tudja elégíteni. Ha ez érdekel, ha ez amit szeretnél, akkor több időt és figyelmet kell szentelj egy-egy képre, és szigorúnak kell ízlésben is lenned magadhoz. (hegyi)

Jó ez az irány, amit a tesóddal csináltok, és ahogy látom, ő kifogyhatatlan fantáziával tudja ezeket megszemélyesíteni, szóval jó alany, lehet vele dolgozni. Rajtad áll, hogy azt a sztorit, amit ő kitalál, te hogy valósítod meg. Ne félj tőle, hogy a környezettel mit lehet kezdeni, mert azt mondom, hogy épp az ebben a jó és annak lehet ereje, ha a sztorikat beteszed egy nagyon nem oda való helyszínbe, tehát ne a mesét akard lekövetni, azt a modell megteszi, kis instrukcióval, te azon gondolkodj, hogy az egyes sztorik hol kerülhetnek jó kontrasztba. Ja, és ez nem tánc lecke, ez instruált modell, a tánc a táncról kell szóljon, itt a táncikálás csak eszköz. Hajrá! (hegyi)
értékelés:

Kitűnő, mint egy Guy Ritchie film jelenete, az indián asszony - Ági - vár a szállítóra, a megbeszéltek szerint vörös napernyő alatt. Azt az egy ujjnyit, ami jobb oldalon lesötétítésre került, azt bal olralra odaadnám, hogy a tér ott megnyílhasson, hogy nőhessen a feszültség azáltal, hogy ott várható legyen, hogy belép valaki még a képbe, ez adná meg a totális feszültségét ennek a képnek, de így is jó, hatásos és átgondolt munka, kifejezetten zseniális, ahogy a vörösök festik a falat. (hegyi)
értékelés: