2. Építészet, enteriőr

A Szekszárd sorozatból.

Mindig érdeklődéssel nézem ezeket a telepszerű építkezési helyzeteket, amikor én is építkezem, a szomszéd is, meg a Julcsi néni is, meg a Géza bácsi is, és mindenki tüsténkedik, és egyszerre éljük át, hogy se víz, se villany, se ablak, se kerítés, mert ebben van egy kollektív összetartozási érzet. Aztán ez megszűnik akkor, amikor az utak kialakulnak, meg beültetődnek a fák, és megjönnek a kutyák, és minden, ami közösségi élmény volt, rögtön a szeparáltság és az elkülönülés élményévé kezd válni, és valamiféle versennyé. Itt is van egy versenyhelyzet, mert látjuk, hogy vannak, akik előrébb tartanak az építkezéssel. Tehát itt a történet és a mese nagyon rendben van. Ami nekem egy kicsit kérdéses, az, hogy tulajdonképpen itt mi történt, mert ebből a helyzetből még azt is gondolhatnám, hogy Szekszárd városát tornádótámadás érte, és azért van ilyen kupleráj. Tudom én, hogy az építkezésnél az építők nagyon nem szoktak arra figyelni, hogy rend legyen körülöttük, de mégis, ez kicsit furcsa most, és nincsen magyarázat. Magyarázatot adhatnának az emberek, hogy itt most folyamatról van szó, hogy építkezés van, vagy egy bebukott történet, magárahagyottság. Ez nekem most nem derül ki. Ez riporthelyzeti kérdést vet föl bennem, hogy most akkor mi történt. Baljóslatúak a felhők, a nagy fekete ablakszemek, nagy fekete szájként a garázsajtó, de közben ott van a kék, a remény, tehát nem tudom, hogy ez most mit akar nekem üzenni. Eközben a kompozíció abszolút rendben van, minden tökéletes, értem én ezt az épülést, de jó lenne valamit kapnunk, hogy el tudjuk dönteni azt, hogy itt most mi történt. (hegyi)
értékelés:

Ugyanaz a helyzet, mint a kockáknál. András, vegyél egy darab papírt, és ezt rajzold meg papíron. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanígy rajzolnád-e. Borul az egész, folyik lefelé a kép. Annak örülök, hogy elkezdtél azzal foglalkozni, hogy a képen föllelhető vízszintes, függőleges és átlós formákból hogyan lehet létrehozni valami tömegelhelyezést, és hogyan lehet ezt grafikusan megoldani, de egyelőre én azt látom, hogy ennél a képnél ugyanaz a probléma, mint a kockás képednél. Nem azt a részt választottad viszonyítási pontnak, ami egyensúlyba hozná a kompozíciódat. Ha most ezt a kompozíciót veszem, akkor ahhoz, hogy ez helyrebillenjen (ugye látunk itt három lépcsőfokot), a kép bal szélénél lévő középső lépcsőfokra kellene egy nagy labda, vagy egy cipő, úgy, hogy a gyerek nincs a képen, akkor ezt az egészet visszahozná, vagy ezt a kisembert oda kellett volna állítani. A képnek a bal alsó részére komoly tömegmennyiség kellene ahhoz, hogy ezt visszarántsa. Most minden folyik le. Ezt azzal lehetett volna megmenteni, ha azzal foglalkozol, hogy az ablakrésznél nevezel ki egy vonalat függőlegesnek. Mert most valamilyen szinten ezek az oszlopok a függőlegest próbálják képviselni, de mégsem. Jó lenne, ha foglalkoznál ezzel az axonometrikus ábrázolásmóddal és a perspektívával, rajzban. Figyeld meg azt, hogy ez hogy működik a valóságban, kezdj el csak a valóságban föllelhető főbb vízszintes és függőleges vonalakat átrajzolva foglalkozni ezzel, mert ezt gyakorolni kell. Ami az üzenet része a dolognak, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze: kis ember, nagy épület, és akkor most mi van? Nem értem, hogy miért pont ez a kép, miért pont itt készült el. Nem tudom, hogy ki ő, ami miatt ez fontos, az ő formáját teljesen szétszabdalja a háttér, a mélységélesség miatt az egész síkra van redukálva, tehát ebből kifolyólag tökéletesen beleolvad a háttérbe, a személyességét elveszíted ezáltal. Nincs az üzenetnek a kisfiúhoz semmi köze, és nem is biztos, hogy jó helyre van helyezve ő. Próbáld meg egy kicsit azt, hogy kevésbé húzod rá az élesítést ezekre a képekre. Nem kell minden porszemet tudnunk megszámolni. Ez így leltár, és nem működik az érzelmi üzenet a leltár-jelleg miatt. Ismétlés. (hegyi)

Kritikai kép, nyilvánvaló arról mesél nekünk, hogy vannak olyan területek az országban, amik esetleg másra is alkalmasak lennének, mint arra, hogy gyárépületeket húzzanak föl rá, akik aztán uralkodnak ezen az egész helyzeten. Nekem ez erről mesél. Értem, és rendben van, de a kivitelezés nem nagyon acélos. Ezt lehet, hogy majd valamikor nyáron kellene megismételni, mert most ez a lekaszált barnás színű fű nem nagyon erős, mint ahogy a szürke ég sem. Így egyedül a SHARP az, ami valamilyen szinten élénkséget hoz az egészbe. Ha már színekkel dolgozunk, akkor itt a többi színnek is erősebbnek kellene megjelennie, az adna ennek egy erős ritmust. Ez most itt nem jön létre, úgyhogy én ezt most úgy adom vissza Tamásnak, hogy ha lehet, akkor ezt akkor ismételje meg, amikor már kizöldült a fű, vagy ott valami történik. (hegyi)

Működik is, meg nem is.

Az a jó ebben a képben, hogy azon kívül, hogy kompozícióban is nagyon erős, és jó a meglátás, Tamásnak sikerült egy olyan időpillanatot kivárnia, amikor a megvilágítás a fény színhőmérsékletével, vagy a színhőmérséklet különbséggel tud érzelmi hatást kiváltani. Ugyanis ennél a képnél most, ami élményként létrejön, az az, hogy van ez a Presszókávé, Sütemények, Tej-kakaós citromsárgás koszlott fal a graffitivel, ami egy komor, szürkés, kékeket tartalmazó, egy megvilágításszegény helyzet, és van egy háttér a kocsmával, ahol a beáramló napfénnyel ez a sárgás-aranyszínű ragyogás mutatkozik, és ez által jön létre a dinamikai különbség a két felület között. Mind a kettő tulajdonképpen halott tér, és mégis olyan, mintha azt mesélné nekem Tamás, hogy látod, itt voltunk Szekszárdon a városközpontban, és képzeld, amikor egyszer itt mentünk el, akkor Sharon Stone kijött a kocsmából. Az ember, amikor ezt látja, hogy csillog a szemében a rajongás, ahogy meséli, akkor tudja, hogy igazat mond, és nem várja, hogy hol van Sharon Stone-ról a fénykép, mert hát az nem sikerült, mert elfutott. De a ragyogása, a nyoma ott van. Körülbelül ez az élmény jön le nekem, hogy a mese, a csoda megtörtént ott, a kocsmánál, csak elrepült. Megvan az osztálybasorolás is, de Tamás, ez nem jelenti, hogy ne küldhetnél ide még megoldásokat. (hegyi)
értékelés:    

Érdekes az a meglátás, ahogyan Ágnes a tükröződő felületekkel dolgozik, és így a teret nagyon furcsán hozza, tulajdonképpen a maga merőleges, elvágólagos formáival, mégis egy síkra a képen. Ha megfigyelitek, ami itt a képnek hibája lehetne, ha a tárgyilagos megközelítést vesszük alapul, a pespektívikus torzítás, ugyanis ezek azok, amiket ki szoktak küszöbölni azokkal a nagyméretű kamerákkal, ahol ez könnyedén megoldható. Ezeket a kamerákat nagyjából erre is találták ki, hogy építészeti fotográfiákat lehessen vele csinálni. Egy kisfilmes gépnél ez nehéz, mert vagy nem vagyunk elég távol, vagy nem tudunk elég távol menni attól az épülettől, vagy túl magas, tehát sok minden oka van annak, hogy ezek a torzulások fellépnek. Laborban ez úgy nézett ki, hogy a nagyítógép alá ferdén tettük be a papírt, a fotosopnál perspektívakorrekciót lehet alkalmazni. Ha ennél a képnél ezt megtennénk, akkor elrontanánk az egészet. Mert az a dinamikai játék, ami most létrejön, hogy a kép bal oldalától a jobb oldala felé van egy méretcsökkenés, és ez a mozgás élményét kelti, majd innen mintha visszapattanna erről a felületről, a folytatása ennek az épületnek visszavisz minket a kép közepe felé. Ez a fajta játékosság kevésbé lenne érvényes. A perspektívatorzulás érthető, de az objektív megválasztása egy fontos dolog, és itt nem csak a cserélhető objektíves gépeknél áll most fenn, hanem azoknál, amiknél zoomolni tudtok, tehát amiknél az exponálás előtt be lehet állítani azt, hogy milyen legyen a gyújtótávolsága a lencsének. Ennél a képnél ez ott jelentkezik, hogy a kép aljánál lehet érezni, hogy nem csak perspektívatorzulás van, hanem egy íves formát hoz létre a párkány, és ez a forma nem valós. Ha kicsit távolabb lehetett volna menni, akkor nem kell nagylátószögű objektívet használni, ez a torzítás nem lép föl. Nem tudom Ágnes gépén ez állítható-e, valószínűleg igen, kicsit kisebb zoommal, ha távolabb áll, akkor ez megoldható lenne. Persze kérdés, hogy lehet-e itt távolabb menni, de a jövőre nézvést egy tanács, hogy erre figyelni kell, hogy ne lépjen föl ez a fajta ívesedés a kép alján. Ez a hordótorzításnak hívott valami nem tesz annyira jót neki. Az időpont is kérdés, nyilvánvaló, hogy ebben a téli helyzetben ezt tudjuk létrehozni, megnézném én ezt a helyet akkor, amikor lombosak a fák. Ugyanis itt van egy érdekes belógás a képnél, és ez furcsa, olyan, mintha ott fejeződne be az épület, de ha sokáig nézünk, rájövünk, hogy az a fa törzse, ami belóg. Izgalmasan nézhetnének ki, ha ezeken levél is van, talán akkor a fényviszonyok is jobbak, mert most ez a szürkeség fátyolként van jelen. (hegyi)
értékelés:

Ez egy jó városi fotó. Magány leckébe nem tenném be, mert ahhoz egy kicsit nyálas, de az Épített környezet leckére kitűnő. Szeretem, rendben van. Én erre megadom a kettő csillagot, azzal a megjegyzéssel, hogy itt megint a kezedre csapok, itt megint belenyúltál a fotosoppal. Egyszer már megnézném ezeket a képeket, hogy miért kell neked ennyit bindzsizned, majd akkor fogsz lebukni, amikor kiderül, hogy ezek használhatatlanok akkor, amikor nincsen rajtuk fotosop. Én nem tudom, de itt megint valamit kellett matatnod a tónusokkal, meg a vignettálással. (hegyi)
értékelés:

Az előző képnél elég sok mindent elmondtam arról, hogy mitől szuper az a kép, most elmondom, hogy ez mitől jobb. Attól, hogy Bara egy helyzetet, ami eléje tárult, az első nagy rácsodálkozás után volt olyan bátor, hogy fölborítsa, és megkeresse benne saját magát, azt ami őt ebben izgatja. Egészen konkrétan, nem mellébeszélve, nem nagyon foglalkozva azzal, hogy ezt a teret akár a Kelet-Németország legnagyobb fényfestő grafikusa hozta létre, Bara mert olyan pimasz lenni, hogy ebből az egészből egy redukcióval a saját történetét meséli el. Egyrészt redukció van a színekkel, másrészt a formákkal. Abból a valóságból ami azon a képen a valóság és a tér kivetülése a játék maga, itt mit sem hagy, fejreállítja a világot, és azt mondja, hogy engem azok a kis UFO-lények érdekelnek, akik a lábukat lóbálják a felhő tetején. Én ezzel abszolút egyetértek. Azért fontos a két képet megfigyelni, mert mind a két kép érvényes, jó, fontos. Az előző kép is abszolút tisztességesen megcsinált munka, de amikor azt mondjuk, hogy keressük saját magunkat, a saját élményeinket, énünket az adott alkotási folyamatban, akkor körülbelül ez egy illusztrációja lehet annak, hogy miről is beszélek. Ennél sokkal tovább nem akarnám ezt boncolgatni, itt is lehet mondani, hogy el van ferdülve egy kicsit az egész, de ez a ferdeség vissza van húzva most pontosan azáltal a tömeg által, ami a kép jobb oldalán a szereplőkkel és a fénykapuval létrejön, tehát ez itt ez teljesen rendben van. Három csillag, köszönöm, Bara. Körülbelül hasonló élményt várok tőled a Magány lecke megoldására is. (hegyi)
értékelés: