20. Akt

A képen szereplő modellel mi már dolgoztunk Estiskolás táborokban, akit érdekel, az Táboroknál, az Akt táborok menüben megtalálja ezeket a képeket. A mostani felvételnél az irányt én elfogadhatónak tartom, és izgalmas az a kérdés, amit itt Béla felvet, de ha a tábori, úgymond tanuló irányon egy kicsit túllépünk, és azt mondom, hogy na jó, én ezeket ott megfigyeltem, dolgoztam vele, most egy picit továbblépek, mivel Béla is jelen volt ezekben a táborokban, akkor már szigorúbbnak kell egy picit lennünk. Megmondom mire gondolok: az irány azért jó, mert a női test formáit ezekkel a régies formákkal, amit a karosszék itt mutat, jó dolog összehasonlítani, közös térbe helyezni. A háttérben lévő csíkok abszolút kiemelik ezt a formai játékot, tehát nekem ez az irány elfogadható. Az is tetszik, hogy Béla nem egy színes fotográfiát küldött, hanem egy fekete-fehéret. Nagyon szépen lehet a tónusokkal játszani, bár itt a középtónusoknál mintha valami kicsit elmeszelődött volna, lehet, hogy a színkonverziónál valami hiba történt. De az irány jó, sőt azt mondom, hogy ha a modell hajlandó Bélával tovább dolgozni, akkor ezt az irányt kéne tovább folytatni, mert a képet vissza fogom adni ismétlésre. Azért mert szeretném, hogy ha Béla a tanultakat, az elsajátított, ellesett helyzeteket, amiket a táborokban megfoghattunk - gondolok itt akár a Világítós táborra is, ott vannak a képek, lehet őket nézegetni - jó lenne, hogy ha alkalmazná a gyakorlatban. Mondom tehát felsorolásszerűen azokat, amikkel problémám van azzal együtt, hogy a megoldásokat is próbálom hozzá megadni. Ez ne azt jelentse, hogy akkor ezt kéne elismételni, amit Hegyi mond, csak a most kapott képnél próbálom ezeket elmondani. Az egyik maga a póz és a beállítás. Azért kérdéses számomra, mert részben torzó, azáltal, hogy a kép bal oldalán és alján egy erőteljes vágást használ az alkotó, de a helyzet, a beállítás nem indokolja ezt a torzót. Akárhogyis nézem, ez egy klasszikus, archaizáló beállítás, a fények is abszolút klasszikus, megfigyelői helyzetet mutatják, nem valami artisztikus félhomályt kapunk, hanem azért jól telibe van ez világítva. Ebből kifolyólag a test teljes felületére szükség volna. Be lehet állítani olyan pózokat, amiknél instuáljuk a modellt, és azt mondjuk, hogy húzd fel a lábad, tedd ide, tedd oda, ebből kifolyólag viszonylag jól lehet a képhatárokat úgy is feszesen tartani, hogy közben nem vágtunk le semmit a testből. Ha Béla mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy vágásokat használjon, akkor a modellel is tudatni kell, hogy az a kezed nem lesz rajta, tehát azt tessék kinyújtani valamelyik irányba, hogy a vállnál ne legyen egy ilyen pukli. Tehát ha amputálok, akkor amputáljak úgy, hogy az formailag ne okozzon kérdéseket. De ez a világítás, és ez a környezet leveti magáról a torzót. A másik kérdés számomra az, hogy ebben a képben most a köldök piercingnek a szerepe most stílusidegen. Én nem gondolom, hogy abban a korban, amibe Béla ezt helyezi, ez ott szerepelt volna. Tehát én azt szoktam mondani, hogy az aktfotózásnál ritka helyzet az, amikor ezeknek az ékszereknek helye van, az akt nagyonis kényes téma ahhoz, hogy ne menjünk el a pornó vagy a szexfotók irányába, és ezek az ékszerek, (és nem csak a piercingre gondolok, hanem akár fülbevalókra vagy ruhakiegészítőkre), mindig kérdésessé teszik azt, hogy mennyire lesz tiszta a fogalmazás. Márpedig azt gondolom, hogy ennél a klasszikus beállításnál, főképp abban a helyzetben, amiben most talán Béla instruálta a modellt, nem hiszem, hogy a vágykeltés lenne az elsődleges célpont. Nekem a cím is nagyjából ezt igazolja. A harmadik kérdés a világítás kérdése. Most a mell alatt eléggé érdekes háromszögek jöttek létre. Ettől a mell ívét ez bizonytalanná teszi. Ott lehetett volna deríteni, egy kicsit mozdítani a lámpán, mert ez a világítási probléma a nyaknál éppúgy megjelenik. Én nem azt mondom, hogy szemből le kell fényezni a modellt, de mindenféleképp célszerű lett volna ezeket az árnyékokat valahogy gyengíteni. Aztán a másik kérdés az a modell gesztus-rendszere. Mivel dolgoztunk már Vikivel, ebből kifolyólag ismerjük azt, hogy Viki, hogy ha a fotós nem elég határozott, akkor ő maga a saját kis ridikülljéből előveszi azokat a számára biztonságot nyújtó, és jól bevált kliséket, amiket az aktmodell munkái során már megtapasztalt. Eléggé határozottnak és keménynek kell lennie a fotósnak ahhoz, hogy Vikit ebből az állapotból kibillentse. Itt van egy póz, amit beállítottak, és van egy arckifejezés, ami egy színházi megfejtés. Jelen pillanatban ez az arckifejezés nem erősíti azt a beállítást amit Béla mutat nekünk, ugyanis ez egy mímelés, és ez nagyonis látszik az arcon. Viki figyel, összeszedett, figyel arra, tudja, hogy egy lehelletnyit ejteni kell az ajkakon, ne szorítsd össze a szád, mert akkor csúnyább lesz, ő tudja, hogy ez a szemnél is igaz, hogy ha lehúnyom a szemem, akkor épp csak egy picit érintse a szempillám a másikat, mert ha szorítom, akkor ráncok lesznek. Ezekkel ő pontosan tisztában van, és ezeket ő alkalmazza is. De adott esetben ez a hátrányára megy a kép összhatásának, mert nem elég az, hogy a háttér és a berendezés archaizál, de még közben egy színészi gesztust is kapunk. Ettől idegenné válik a kép. Ha ezt a beállítást alkalmazza Béla, hogy megfigyelem, hogy a kedves hogy szenderült el a szalonban a vasárnapi ebéd után, akkor ennél természetesebb arcmimikát kéne alkalmazni. A következő kérdés számomra az, hogy amikor a hajat eligazították, és beállították ebbe a pózba, akkor mennyire volt tudatos, hogy a hónaljhoz ebből a hajzuhatagból viszonylag nagy mennyiség hozzácsapódik. Én preferálom, amikor a másodlagos nemi jegeket hordozó szőrt és testszőrzetet meghagyjuk úgy, ahogy azt a jóisten adta, azért mert az is hozzánk tartozik, és nem kell valami rosszul értelmezett babapózba kényszerítenünk magunkat és nekem ez igaz az aktra is, én tudok ezzel mit kezdeni, hogy ha kell, ugyanakkor jelen pillanatban ez most úgy tűnik, mintha oda valami nagyon erős hónaljkutya lenne nőve. Számomra ez is egy kérdés, hogy ez mennyire volt tudatos, vagy mi volt az ok, ami miatt takarni kellett ott a hónaljnál. Megint zárójelben jegyzem meg, hogy azért jó, és az első lépésekben azért is könnyebb hosszú hajú modellekkel dolgozni, mert a haj maga bizonyos kérdéses helyeket, anyajegyeket, bőrsérüléseket, akár tetoválást, ezt-azt jól el tud tűntetni. Ha valami nem illene a képhez, akkor a hajjal, mint eszközzel tudunk dolgozni.
   Nagyjából én ezeket tudnám elmondani, hogy itt most ez egy nagyon jó irány, ami fele Béla elindult. Nagyon nehéz dolga lesz a modellel, mert nagyon határozottnak kell lenni vele, nagyon céltudatosnak, és a belső elképzeléseit határozottan le kell tudni rombolni ahhoz, hogy ezt az eszköztárat elfelejtve, utána már instruálva, a modellből ki lehessen hozni azt amit a fotós szeretne. Még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ez most egy olyan helyzet, hogy én kritika alá vonom a modellt, nem erről van szó, mert az egy nagyon fontos helyzet volt a táborokban, hogy a kezdeti, bizonytalan, szemérmes lépéseknél igenis legyen határozott a modell, mert át tudta segíteni a fotóst azokon a helyzeteken, ahol megremeg a kamera, és nem is biztos, hogy az az expozíció elkészül, merthogy úristen, én még nem fotóztam aktot. Mindkét modellünknek, akikkel dolgoztunk, nagy köszönet érte, hogy saját kedvességükkel, közvetlenségükkel és szakmai rutinjukkal, segítettek nekünk. Amikor elkezdünk egy önálló munkát, tehát nem egy ilyen tábori helyzet van, akkor ez a szakmai rutin az, amit le kell tudni vetköztetni a modellel. Minél nagyobb a szakmai rutin, annál nehezebb dolgunk lesz, már ha a saját akaratunkat akarjuk átvinni a képre. Picit hosszabb lett ez az elemzés, elnézést érte, de azt gondolom, hogy a téma nagyon fontos, és szeretném azt, ha elindulna egy munka az aktokkal. Azt is fontosnak tartom, hogy amikor egy ilyen helyzet van, akkor őszintén tudjunk erről beszélni, mert szerintem csak annak van értelme, és csak abból tudunk tanulni, ha ezek a problémákat az ember föltárja. Ha egy mondattal kéne ezt az egészet minősíteni és értékelni, akkor azt mondom, hogy ez a kép tökéletesen rendben van abból a szempontból, hogy Béla végre újból nekifogott az aktnak. Jó lenne, ha egy picit tovább tudnánk ezen az úton haladni, én kérném Bélát az ismétlésre. (hegyi)

Mariann sokat dolgozott ezzel a házifeladattal, már régen is, úgy érzem megszületett az eredménye. Ez egy nagyon nehéz vállalkozás, mert a feladat nem átterhelődik egy kiválasztott modellre, hanem önértékelés és kitárulkozás zajlik precízen és elmélyülten a belső környezetben. A kép személyes és zavarba ejtő, nem látványos, hanem őszinte erős számvetés. A kép elsődleges szereplője a modell és ott vannak körülötte a fegyverhordozók, az alattvalók, a tárgyak. Talán annyi megjegyzésem lenne, hogy a modell iránti bátorság lehet több, nem a környezetet kihagyva, hanem az arányt az emberi test szépsége, csodája felé billentve. Három disznó és további ismétlés. (szőke)
értékelés:

Sok fantázia van ebben a munkában. Egy beállított, nagyon is átgondolt színpadszerű helyzetet látunk és ezek a ritmusok jól arányítottan működnek. Mariannak az az utcája ez, az az út, ahol az emberi testtel, az emberi test gesztusvilágával, jelenlétével foglalkozik a mikrokörnyezet mellett, tehát az a bizonyos másik utca és ezt jól oldja meg. Nagyon szép a hangulata ennek a képnek. Különösen a kar, kéz, láb, kanapé viszonylatában. Talán annyi a megjegyzés, de ez nyilván az én számítógépem függvénye is, hogy nagyon jó volna látni ezeket a szép íveket. Az emberi test, a hát, a vállak formáit, a comb formáját. És most az egész egy picit sötétben van tartva. De lehetséges az is, hogy talán pont attól van egy hangulatvilága, vagy hogy egészen távolra asszociáljon az ember, Antonioni Nagyítás című filmjében bizonyos kockákra hasonlít az itt elkészült kép. Nagyon szép alkotásnak gondolom és három disznó. (szőke)
értékelés:

csak azt utálom nagyon, mikor keresztről lógva ábrázolják...

Dani képzőművész. Sok képzőművészeti munkáját láttunk már. Ezek a képzőművészeti - akár grafikai, festészeti - megoldások természetesen szimbólumokkal, piktogramokkal, kompozíciókkal foglalkoznak. Minden tekintetben egy színpadi beállítást, egy kreált beállítást látunk. Itt nagyon fontos és nagyon bátor vállalkozás, amit kapunk tőle és én nem tudok teljesen egyetérteni azokkal a kritikai megjegyzésekkel, hogy esetleg a kép szélein, adott esetben a nyílászárók milyen módon, vagy hogyan látszanak be, mert itt az egész teret ha megnézzük a falra helyezett képekkel együtt is borzasztóan erősen uralja a szoció. De a szoció ritmusai mégis egy oltárszerkezetet próbálnak megvalósítani. Tökéletes korlenyomatként a tapétától a villanykapcsolóig az alumínium nyílászáróig a kihajthatós kanapéig minden ott van, ami egy időszakot az emberi alak oltára mögé helyez. Ez egy fuzionált megoldás. Nyilván lehetett volna egy teljesen sematikus színpadi térben elhelyezni ezt a beállítást és ugyanilyen szépen megjelenhetnének az emberi testen a fények. Attól tartom erősnek ezt a képet, hogy a privát, a személyes, az emberi belső világába, ahova a kereskedelmi televíziózás és egyáltalán az a fajta média, amelynek van egy gazdasági háttere, véleményem szerint jó hosszú ideig még nem fog tudni lejutni. Azok a bugyrok, amelyek a mi mindennapjainknak a rejtett járatai, onnan küld egy üzenetet a Dani. Én ezt a képet háromdisznósnak értékelem és nagyon örülök neki. (szőke)
értékelés:

Egy fekete-fehér fotográfiát látunk az előző képhez hasonlóan az emberi test egy jelentős, de kis részletét makró technikával felnagyítva. Az akt leckébe érkezett ez a kép. Annyit mindenféleképp szeretnénk elmondani, hogy az a redukció, ami megtörténik ennél a képnél, hogy a színes világot fekete-fehérbe redukáljuk, az a redukció, ami megítélésünk szerint ennek az alkotásnak nem igazán tesz jót, mert olyanféle módon tárgyiasítja ezt a testrészt, hogy ez a tárgyiasság azzal a kopogós fekete-fehér tónusrenddel amit kap, bizony nagyon nehezen teszi asszociálhatóvá ezt a képet és ráadásul ez a fajta tónusszűkítés a test formáit is elidegeníti, tehát valószínűsítjük, hogy ez az egész ábrázolás színesben egy szerethetőbb, egy közelibb megközelítést mutatna a néző számára. A másik az pedig maga a nézőpont kiválasztása. Mégpedig az, hogy ennyire perspektivikus ábrázolásnál maguk azok a térformák, amik jellegzetessé tehetik ezt a képet, azok a térformák nehezen érzékelhetőek: tehát én elfogadom, hogy a kép színből következtethetően ez egy női testrészt, egy női mellet próbál ábrázolni, de ebben a beállításban és ebben a képkivágásban a fekete-fehér redukcióval együtt, ez egy viszonylag nehezen értelmezhető képi üzenet. Úgyhogy hogy ezt a képet, ezt ebben a formájában mindenféleképp visszautalnánk a szerzőnek ismétlésre, de itt azért azt szeretnénk megjegyezni, hogy nem csak a színes és fekete fehér közti váltás az, ami az ismétlést indokolja, hanem talán az is, hogy esetleg a Csaba ennek kapcsán, hogy ha ezt a redukciót nem alkalmazza, akkor ennek kapcsán talán lehet, hogy más kompozíciós meglátásokat is tehet. Úgyhogy nem kötelezően, szolgaian csak ezt a képet kell színesben visszaküldeni, mert gondolom, hogy ennek volt egy színes előzménye digitális fotóról lévén szó, hanem egyszerűen az lenne a jó megoldás, hogyha Csaba ezzel a kérdéssel egy picit még belül dolgozna, egy picit magában is tisztázná, hogy mi az, amit láttatni szeretne és hogy ahhoz milyen eszközöket, tehát miért és milyen eszközöket használ. (szőke-hegyi)

Nagyon szép fényritmusok egy felső megvilágításban, az emberi test szinte elmosódott akvarell-szerű megjelenítése. A kép nagyon fontos momentuma, és ettől középpontozódik is, nem az emberi test nemi jellegének hangsúlyozása, hanem a kéz. Az a kéz, amely munkát ad, dolgozik, ölel, ír, és az ujjak ismétlődő árnyékritmusai egy egészen különleges funkciót, megközelítést adnak ebben a képi világban. Azért, mert a kéz árnyékrendszerével, megvilágításával, a kézfej tartásával, ha egy picit elvonatkoztatunk a kép verbális üzenetétől, minden más valahogyan kisebb fénypászmákkal oldódik meg. Minden más szinte csak utalás. A kéz pedig egy egészen más nyelvezetet kap és ettől olyan, minthogyha maga a kézfej az leválna a képre, közelebb kerülne hozzánk. Miközben kalandoznánk és keresnénk és kutatnánk az emberi testen keresztül folyamatosan, nem tudunk a kézfejről elszakadni, egyfolytában ezt a motívumot nézzük, amely ugyanakkor nyugalmat és irányítást is érzékeltet. Nagyon jónak és nagyon higgadtnak gondolom ezt a képet, és nagyon örülök, hogyha megnézzük a Mariann emberi testtel foglalkozó munkáit, egy folyamatos értékes fejlődést látunk itt. (szőke)
értékelés: