20. Akt

Schiele 2.

Nagyjából azt tudom elmondani, amit az előző képnél, de itt most vannak esztétikai és formai gondjaim. Adva van egy modell és azzal, hogy őt most belekényszeríted abba, hogy valami pózt utánozzon le, ami a festményen van, ezt ő mindenféle meggyőződés nélkül teszi a kép tanúsága szerint. Van egy bujkáló mosoly az arcon, tehát tulajdonképpen az egész nem belső átélt élmény, hanem a kedvedért megvalósított mozgássor, nagyon erősen ügyelve arra, hogy minden gesztus a helyén legyen. Ez jó, én értem ezt – de azért alapvetően egy modell sosem csak annyi, hogy beállítom mint egy babát. Tehát erre itt figyelni kell, hogy az ő saját személyisége tudjon érvényesülni, még akár a másolat kárára is. Tehát nem kötelező mindent szolgai módon lemásolni akkor, amikor egy kép mint ihletadó szerepel. Egy kiindulási alap lehet, de az adott szituáció saját magát úgymond kiforogja, és akkor fog ez a dolog igazán működni, hogyha ez a munka majd el fog tudni indulni. És itt megint azt mondom, hogy a saját belső gondolatomat kell először megtámasztani és utána, amikor ebben már biztos vagyok és 100%-osan tudom, hogy mit akarok látni és azt hogyan fogom elérni, akkor kell a modellt is ebbe a mesébe bekapcsolnom és akkor kell az ő habitusát és az ő személyiségét és érzelmeit figyelembe véve ezt az egészet képpé formálnom úgy, hogy figyeljek arra, hogy mi az, amit az ő személyisége mesél. Én úgy gondolom, hogy itt ha van probléma, akkor ezzel van probléma. Ezért én ezt a képet nem ismétlésre, hanem továbbgondolásra adom vissza. (hegyi)

Schiele 1.

Reakció erre a képre.

Néhány képelemzésnél és beszélgetésben említettem már, hogy nagy szerepet gondolok annak, hogy az ember nagy elődöknek a munkáit megfigyelje és beépítse a saját világába és azt is mondtam már, hogy nem szégyen ismételni, nem szégyen lemásolni másnak a munkáját akkor, amikor tanulunk. Nyilvánvaló, hogy ez majd a későbbiekben kerülendő dolog, amikor az ember már megtalálta a saját útját és saját hangját. Igaz, hogy amikor erről beszélek, a fotográfiára gondolok elsősorban és azt tartom a legszerencsésebbnek, mert hogy ott technikákat, beállításokat, világítási helyzeteket is meg lehet ez által tanulni. Kétféle irány létezik, ezt fontosnak tartom elmondani, még mielőtt a kép elemzésébe belemennék. Az egyik irány, az aki úgymond ösztönös alkotó és előbb van meg a gondolat és a közlés mindent átható és mindent felülíró vágya, és születnek a nagyon jó gondolatokat tartalmazó képek és később, ahogy az idő halad, sajátítódik el maga a technika. A másik irány az, aki azt mondja, hogy ő előbb a technikát szeretné megtanulni és amikor már birtokában van ez és biztonsággal kezeli, akkor keres úgymond mondanivalót, vagy akkor kezdi el a saját belső világát vagy élményeit feldolgozni. Elhangzott már kérdésként, hogy én melyiket tartom a jobbnak vagy üdvözítőbbnek. Én azt gondolom, hogy ezek nagyjából egyformák a cél tekintetében, tehát egyik sem jobb a másiknál. Ott szokott lenni probléma, amikor az ösztönös alkotók a kezdeti sikereken felbuzdulva azt gondolják, hogy nem szükséges elsajátítani ezt a szakmát és megmaradnak úgymond ösztönös szinten. Itt van egy olyan problematika, hogy egy-egy találat után, pont a technikai hiányosságuk miatt, nem megismételhető, nem újra járható utak keletkeznek – vagyis mindig vannak ilyen felcsillanások, aztán megint jönnek a technikailag rontott képek, aztán megint van egy felcsillanás, tehát nem lesz stabil és biztonságos az a beszédmód, amit alkalmazni akar. Tehát talán ennek az iránynak ez lehet a buktatója.
Az, amit most itt a képen látunk, nem titkolt reakció, utalás, másolatkészítés és ezt jó ötletnek tartom. A továbblépés ott lehet, hogy egy viszonyrendszert kell kialakítani, mert ez a viszonyrendszer fogja megadni azt, hogy milyen technikai megoldás fog hatásosan működni. Ez a viszonyrendszer először magamban kell hogy kialakuljon, magam kell, hogy valamit gondoljak arról esztétikában, mondanivalóban, érzelmi kötésben, amit Egon Schiele munkái jelentenek. Ha magamnak ez egy jól behatárolt és érthető gondolati sémává áll össze, akkor ezt majd képes leszek majd a modell felé is közvetíteni. Egy biztos, portrénál vagy aktnál nem lehet szabadon engedni a modell, nem lehet elengedni a modell kezét hogy ő majd gondol valamit, ő majd csinál valamit és én meg majd erre reagálok. Aki azt gondolja, hogy egy portrénál működik az, hogy egy modell megoldja és én majd erre reakciókat adok és jó időben lekapom az adott pillanatot, az tévedésben van. A portré alanya (és itt is most tulajdonképpen erről beszélünk mert Egon Schiele munkái nagyon mély önportrék) mindig igényli azt, hogy legyen valami gondolatom, legyen valami instrukcióm hozzá. Ennél a képnél ez viszonylag jól működik, de nem vagyok 100%-ig meggyőződve arról, hogy ez mennyire tudatos. Jó a gesztus és az arc gesztusa is tulajdonképpen jó. Amivel problémám van, az a világítás – nyilvánvaló itt a helyet is meg kell találni ahhoz, hogy ne legyen ennyire határozott ez a fénymennyiség, ennek valahogy az elhelyezésével kéne még valamit játszani, mert nagyon erősek, túl karakteresek az árnyékok. Összefoglalva az egészet úgy érzem, egy jó irányt látok, érdemes ezzel foglalkozni – legfőképp egyébként belül önmagammal – és utána el kell kezdeni instruálni a modell, el kell vele hitetni, hogy ő erre alkalmas és azt is meg kell tudni neki mondani, hogy milyen élményeket hozzon fel magából, milyen érzésekkel kezdjen el dolgozni, mert ez lesz az az irány, ami majd a képen utána meg tud jelenni. Én most azt gondolom, hogy ez egy 2 csillagos megoldás és arra szeretném felhívni Ágnes figyelmét, hogy ugyanúgy, ahogyan az önportréinál a vágy témakörében, ennél a képnél is az lesz majd a megoldás és arrafelé keressen, hogy a világítással, a fénnyel rendezzen be egy hangulatot, mert ez fogja az egészet helyrerántani. Én azt gondolom, hogy Ágnesnek nem célja a szociografikus ábrázolás, nem ebbe az irányba akar elmozdulni – márpedig ha ez így van, akkor ehhez a megfelelő eszközt is meg kell találni. (hegyi)
értékelés:

Dávid

Úgy érzem nehéz feladat elé állított Zsolt, amikor felkért, hogy írjak elemzést a képéhez. Azon felül, hogy természetesen teljesen egyértelmű első ránézésre amit látunk – és később kitérek arra is hogyan hat ez rám, nekem egy fajta absztrakcióként jelenik meg a téma. Elmondom miért. Amikor fotós iskolába jártam nagyon sokat kellett rajzolnunk. Egy ilyen – de egyébként majd minden – téma esetén mindig azzal kezdtük a rajzolást, hogy a fő tömegeket, és a fő vonalakat, a fő íveket felvittük a rajzlapra. Ráadásul mindezt úgy tettük meg, hogy előzetesen valamilyen képszerkesztési irányelvnek megfelelően megkomponáltuk a képet. Egy kicsit ezen a képen is ilyen érzés szaladgál bennem. Van egy erős kompozíciós vezetővonal (én úgy érzem, hogy egy Fibonacci spirálra épül a kép), ami nem tudom mennyire tudatos, tekintve nem tudom milyen módon exponált Zsolt, illetve hogy látta e a kereső képét exponálás közben, és erre a vezetővonalra fűződnek fel a képi elemek, vagy inkább azt mondanám tömegelemek. Ebben a megközelítésben jónak érzem az arányokat. Ugyanakkor, ha úgy tekintek rá, hogy figyelem a vágási pontokat, akkor a baloldalon megjelenő láb és a jobb oldalon megjelenő kar vágása kiegyensúlyozzák egymást és nem fájó pontokon történik meg a vágás, a jobb oldalon megjelenő láb viszont már kicsit groteszk módon jelenik meg. Kicsit csonkszerű. De azt kell mondjam, hogy a már említett spirálon ennek ellenére is jól fűződik fel. Természetesen továbbjut az ember az absztrakt szemléleten és találkozik a valósággal. Olvastam a véleményeket, és itt ezen a ponton kicsit egyetértek Istvánnal. Ezzel a nézőponttal nagyon alárendelt szerepbe kerül, és tekintve, hogy egy akt képről van szó, ez az alárendeltség kissé még zavarba is képes hozni a nézőt. Értem, hogy kíváncsiak vagyunk amikor megnézünk egy szobrot, de talán nem ennyire. Ezért bennem jön egy olyan érzés is, hogy van ebben a képben egy ici-pici provokáció is. Nem rossz értelemben provokáció, inkább ilyen lökdösés, hogy kimozdítsd a nézőt a komfortzónájából és megkérdezd, hogy „…na mit szólsz hozzá?”, kíváncsian figyelve a néző reakcióját.
Pár gondolat még a tónusokról. Nekem kicsit egyhangúan szürke a kép, van egy terület ahol megjelennek sötétebb tónusok, de ez a terület jól illeszkedik a kép hangulatába, de van egy olyan amit indokolatlanul világosnak érzek, a jobb oldalon a felkar. Ez még a spirális szerkesztés ellenére is odarántja néha a szemem, és ennek nincs különösebb indoka. Mindent összevetve, egy nagyon merészen megalkotott képnek érzem ezt – a merészséget nem a meztelenségre, sokkal inkább a nézőpontra a vágásra értem -, tagadhatatlanul hatást gyakorol a nézőre, és tagadhatatlanul kitör a klasszikus ábrázolásmódok sorából. (Zámbó Attila)
értékelés:

Egy függönyön át...

Nekem ez a kép egy tetszetős kép. Jó a ritmusa, jó a kompozíciója. Nagyon jó, hogy ott van ez az ágy és ennek az oszlopa és a kis függönye, a testen lévő lepel is nagyon jó, ami a feneket takarja, és akkor azt kell, hogy mondjam neked, hogy vérzik a szívem az utómunka miatt. Mert itt megint ugyanúgy, mint néhány héttel ezelőtt a hajnál, belenyúltál valamibe amibe nem kellett volna belenyúlni, amit nem értek, hogy miért matattál ott, itt most tulajdonképpen a jobb oldala a modellnek végig van rajzolva és ettől egy érdekes sráfozásos tónusátmenet jött létre, ami abszolút nem illik bele ebbe a képbe. Ezért érdemes lenne visszamenni és olyan korrekciót elvégezni, ami nem hozza ezt így ki. A másik pedig az ékszer. Ennél a képnél én zavarónak érzem a nyakláncot, a gyűrűt is, de a nyakláncot végképp. Miért nem lehet azt mondani a modellnek, hogy „figyelj, fotózunk, kérlek vedd le az ékszereidet”? Mert így óhatatlanul egy óra-ékszer üzlet reklámjának is tűnhet az egész – nagyon visszafogott reklám, nagyon ügyes, de mégiscsak menjen, vegyen aranyat a csajnak, ez kihoz ebből az egész lírából. Felépítesz valamit, ami gyönyörű és az utómunka meg a lánc nekem elviszi ennek az ízét más irányba. Közben azt kell, hogy mondjam, 100%-ig egyetértek minden egyéb részével a képnek. Hát, kár érte. Ez így most 2 csillag. Az utómunkán valószínű tudsz javítani, retusálást nem javaslok, egy nyakláncot hadd ne retusáljunk le, hanem erre mondja azt a Demeter, hogy „és visszamentem, és megbüntettem magam, és újból megcsináltam” tehát Attila, ha lehet ezt még ismételni, akkor kérnék egy ismétlést. Ugyanis az ékszer olyan, mint a szemüveg. Adott történetnek nem kötelezően része, és aktnál minden, ami idegen, küldő tárgyi kapcsolódás, kiküszöbölendő. Demeter amikor az Ádám és Éva képét készítette, már fél tekercs filmet elexponált, amikor észrevette, hogy édesanyján rajta maradt a papucs és a karóra. Szerencsére volt még pár kocka, levetette, és elkészülhetett a kép. Itt te létrehozol egy meghitt, érzékeny és bensőséges világot, finom, és erre baingg, a lánc és a gyűrű, már el is pukkant a varázslat. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök, hogy elindulunk ezen az úton. Fenntartom azért azt az állításomat, hogy az első három lecke nem véletlenül került a házi feladatok elejére, mindenek előtt az önportré, mert az önportré az, aminél büntetlenül, úgymond ingyért gyakorolhatjuk, hogy hogyan ábrázolunk egy embert. Ezt azért mondom, mert amikor már modellel dolgozunk, akkor két probléma van. Egyrészt – ez az én problémám – nehezen mondok a modellről véleményt azért, mert egy olyan ember, aki nincs jelen, nem tudja magát megvédeni, vagy nem tudja megmondani, hogy abban a szituációban mi és hogyan történt. Ezért egy kicsit nehéz helyzet a modellel kapcsolatos dolgokról beszélni. Másrészt, amikor magunkkal dolgozunk, egyszerre végzünk külső és belső megfigyeléseket is, érezzük magunkat valahogyan érzelmileg, és azt megpróbáljuk megjeleníteni, és a kettő közötti párhuzam vagy ellentét lesz majd az, ami nekünk visszajelzést ad. Igen ám, de ennél a helyzetnél, amit most látunk, van egy érzelmi megközelítés, és nem tudom biztosan megállapítani, hogy ennek a végkifejletének az alakulásában mennyire van jelen az alkotó, és mennyire van jelen maga modell. Ezért ez egy kicsit nehéz terep, nehezebb, mint amikor az önportrénál dolgozunk. Ezt a bevezetőt azért mondtam el, mert mielőtt nekifognék értékelni ezt a képet, már elárulom, hogy nagyon szeretném kérni Camillát, akármennyire nehezére esik, hogy az első három leckével foglalkozzon, és próbáljunk meg ottmaradni, még akkor is, ha iskolásnak érzi ezt a feladatot. Hiszek benne, hogy meg fogja hozni az eredményt.
A képet illetően, a beállítás kellemes és a gesztus is rendben van, és én ezt egy izgalmas képnek tartom. Két problémám van, az egyik anatómiai, a másik esztétikai probléma. Az anatómiai probléma abból adódik, hogy ha hanyatt fektetünk egy női modellt, akkor a mell formája nem biztos, hogy tökéletesen mutatkozik, főképp akkor nem, ha ez egy kissé előregörnyedt pozíció, és most itt egy ilyesmit kapunk. Valószínűsítem, hogy fölfelé tartotta a fejét, és ezért a gerincoszlop egy C formában lehet, és ez nem adja azt a rugalmasságot és azt a feszességet a test megformálásánál, mint amire szükség volna. Ez főképp a hozzánk közelebb eső mell részénél látható és érzékelhető jobban. A másik problémám – az esztétikai – a váll és a fotel találkozásánál van. Valószínű ez valami kanapé vagy valamilyen ülőalkalmatosság, aminek ő most itt nekifeszül. Igen, de nagyon nem szép az, ami a karnál létrejön, az a felgyűrődés. Ez természetes, mert ez történik, ha valaminek nekidőlünk, de nem értem a célját. Azt sem, hogy ez a bőrfelület miért van ott, miért kapott szerepet. Rá lehetett volna arra fektetni a karját, és akkor eltakartuk volna ennek a bőrfelületnek a csillogását, mert ez most rendkívüli módon uralkodik a képen, tulajdonképpen a legvilágosabb rész a képen, és magára vonja a tekintetet minden más előtt, valamint kivisz a képnek a történetéből. Ráadásuk behoz egy olyan irányt, ami nem valószínű, hogy célja volt a képnek. Ebben már van valami extremitás, kimondom, ez engem egy kicsit a szado-mazo világra emlékeztet ez a bőrfelület. Szóval nem tartom szerencsésnek. Van még egy nagy csoportja az aktfotografálásnak, ez pedig a torzó, ami előszeretettel használt, nem csak a fotográfiában, hanem a festészetben, szobrászatban is, amikor bizonyos testrészeket lemetszünk vagy letörünk úgymond a formáról, és ezzel egy megcsonkított testformát hozunk létre. Ennek a fő oka, hogy a test bizonyos részeinek a mozdulatait, gesztusait, a formáját, beállítását tudják tanulmányozni, és a zavarónak ítélt dolgokat levágjuk. Itt több ilyen jön létre. Egyrészt a térdnél, a lábszár, ami már kilóg a képből, már nem ábrázolódik. Én ennél a vágásnál azt mondom, hogy értelmezhető a helyzet, fénnyel történik meg a vágás, és ez nem okoz problémát. Ugyanakkor van egy másik vágásunk is az alkarnál, gondolom, egy kesztyű lehet, ami ezt létrehozza, ami egy kicsit fura. Míg az előzőt értem, ennek a szerepét nem teljesen látom, mert mellbimbó körüli díszítések és a legyező tökéletesen elég lenne. A harmadik vágási pont, amit már említettem, a vállnál, ami esztétikailag és anatómiailag is problematikus. És van egy negyedik vágás is, a fej hiánya, ami egyrészt, ad az egésznek egy intimitást, másrészt a konkréttól az általánosig visz minket, és ennek abszolút érzem és értem is a helyét, nagyon problémám ezzel nincs is. Szeretném még egy dologra felhívni a figyelmet, ami nüansznak tűnik, a mell alatti bordaívnél létrejön egy újabb forma, ami mivel nincs befejezve, nehezen érthető, nem biztos, hogy anatómiailag úgy köthető, ahogy az optimális lenne. Magyarán a felvázolt gesztussal egyetértek, elfogadom a díszítéseket is, jó ritmusban és jó hangulatban van tartva az egész a színekkel is. A csonkolásokkal nem értek egyet, és nagyon zavar a bőrfotel. Összegezve, egyrészt, ha van mód rá, akkor érdemes lenne ismételni, másrészt ezekre a jövőben érdemes figyelni. (hegyi)
értékelés:

Ötödik kapu - Flégiász

Ki itt belépsz, már bizonyára felhagytál minden reménnyel, amíg az előző négy körön átjöttél. Az ötödik kör a durva lelkűek bűnhődéseinek helyszíne Dante poklában, Flégiász pedig a révész a negyedik és ötödik kört határoló Sztüx folyón. Mitológiaóra vége, én csak összeszedtem valahonnan. Zsolt folytatja az akttal foglalkozó sorozatát, aminek az íve talán körvonalazódik, de én is, ahogy Tamás nem is olyan rég, különálló képként nézem ezt, hisz így kaptuk. Első ránézésre a kép szinte rákiabál a nézőjére a háromszögeivel és rövid függőlegeseivel. Ellentmondást nem tűrően közli, hogy te most megállsz, megnézel, és befogadsz. A kép négyzetes vágása, a szélén kialakított háromszögek - a bal felső negyed távoli formája, a jobb alsó sarok talán kulcscsont-gödre, a jobb oldalt lezáró ferde felkiáltójel - mind a kép egyetlen, hagyományos módon információt hordozó részére irányítja a figyelmet. Ott aztán a néző erős, rövid vonalakat talál, pattogó szikrákat, durva felkiáltásokat, sikolyokat. Egy illusztrációt látok az ötödik kapuhoz. A szőrszálak a folyó egyre indulatosabb hullámai, az elmosódó árnyékos formák által közrefogott (szintén háromszöget, barlangszájat formáló) fókuszpont pedig maga az ötödik kapu, amin kifolyik a túláradó durvaság. Mindkét asszociációt jól erősíti a jobb oldalra, takarásba helyezett fényforrás, súlyt és kontrasztot adva a szőrszálaknak és egyúttal kiszólva a nézőhöz, hogy gyere be, van itt még valami amit még nem látsz, de már csak pár lépés és a tiéd lehet. A pokol-sorozat középső tagjaként egy erős és beszédes képet küldött Zsolt, tele felkavartsággal és küzdelmekkel, de ugyanakkor a folytatás csábításával is. Az egyetlen gondom talán az, hogy nem világos, hogy ezek az érzések az alkotó vagy a néző érzései. De ez nem kérdőjelezi meg a három csillagot. (Bobák Csaba)
értékelés:

A kevesebb néha több!

Ez egy sorozat része, de mégis ez tetszik a legjobban. A szúrt fénynek köszönhetően csak sejteni lehet a test folytatását.

Kedves Tibor, az ötlet nem rossz, de a kivitelezésen lehetne csiszolni. Jó lenne ha az első 3 leckét megkapnánk, az egyrészt bemutatkozás is, és eddig a takart arc jött csak, szóval egyrészt nem árt, ha ismerhetnek a többiek, másrészt gyakorlás és önismereti munka is a kezdő leckesor. Miért mondom ezt itt? Mert amikor modellel dolgozunk, más tétje van a munkának. Ott már a modell bőrét is a vásárra visszük úgymond, nem csak a magunkét. Itt most ez fokozottan érvényes a világítás megválasztására. Látványos az, hogy ennyire egy oldalra koncentrált a fény, ugyanakkor a térbeliséget elvetted a képről. Aztán ott a kéz, aminek ujjait csonkoltad, ez nem jó, nem indokolt. A fenék és a nadrág szíja nekem idegenül hat, szíj nélkül megoldható lett volna, hogy úgy takarj a kezekkel, hogy ne egyből bukjon le, hogy ez nem egy akt, hanem egy ruhás felvétel. Szóval hajrá, előre, várjuk a munkáid, de most kérlek, tényleg az első 3 leckéből mutass valamit. (hegyi)
értékelés:

Negyedik kapu - Plútusz

Ez a munka egy készülő sorozat darabja. Mivel a teljes sorozat még nem ismert, ezért elemezni csak egyedi képként tudom. Kezdeném a címmel: Plútusz. Ez a cím és a sorozat többi címe is, Dante Divina Commedia művére utal. Nekem a gimnáziumban kötelező olvasmány volt. Nagy erőfeszítések árán, a pokol részt majdnem végig olvastam. Szerintem, nincs épeszű gimnazista, aki az egészet elolvasta. Plútusz a negyedik bugyorban jelenik meg, ahol a tékozlók, kuporgatók és haragosok szenvednek. Szerepe szinte semmi, Dante elküldi a mosásba és tovább mennek. Marad fogódzónak az itt felsorolt bűnök. Nos, ha megfeszülök sem tudom összefüggésbe hozni a képet ezekkel, vagy Plútusszal. Ezért a kép két csillagból indul, mert ha a cím komoly tartalmat sejtet, akkor megfejthetőnek illik lennie. Ha az okoskodást elfelejtem, akkor amit látok, az tetszik. Nagyszerűen játszik a kép az életlenség különböző fokozataival. A vászonhoz tapadó testrészek majdnem élessége és a háttérvilágítás ezt mégis elbizonytalanító hatása, igen szép részleteket és átmeneteket produkál, a vászon struktúrája pedig szépen összefogja az egészet. A hangsúlyok a kezeken, a fejen és a falloszon vannak. (Ha nagyon akarnám, ehhez még filozófiát is lehetne gyártani, hiszen a férfi életét ezek a rekvizítumok vezérlik.) Van egy negyedik sötét hangsúly is, a derék-has táján teljesen fölöslegesen, sőt zavaróan. Hangsúlyozva, hogy tetszik a kép, a szerzőt tekintve erre egy csillagot tudok csak adni. (Bojtár Tamás)
értékelés:

Mantegna Húsvétja

Többször nézegettem már e képet, elgondolkodtató, pontosabban gondolatokat ébresztő, a történet továbbgondolására inspiráló képnek tartom. Magát a történetet persze mindannyian ismerjük, a világnak ebben a szegletében meghatározó szerepet tölt be az emberek világképének, gondolkodásának kialakításában. Andrea Mantegna Halott Krisztus siratása című festménye többek között a mesteri térábrázolás miatt csodálatos, amit ezen a fotón Zsolt is nagyszerűen jelenít meg. Emlékszem, még gyerekkoromban láttam egy hasonló festményt és nagy hatása volt rám, roppant viccesnek találtam, hogy bárhonnan nézem a képet, a lábak mindig felém mutatnak.
Kiszolgáltatottságot, szomorúságot, csüggedtséget érzek a képet nézve. A nézőpont megválasztása, illetve maga a testhelyzet, ahogyan ennek az ereje teljében levő férfialaknak a teste a vászon által alig takarva itt hever „kiterítve”, ezeket az érzéseket kelti bennem. Ugyanakkor persze ismerem a történet végét, tehát van bennem bizakodás is, és örömteli várakozás a jövőt illetően.
Nagyon szép plasztikus a világítás a képen, a vászon redői, hajlatai szépen kirajzolódnak, szinte festményszerű, ahogy Halász kolléga is említi. Szépen kiemelkedik az egységes fekete háttérből a test. Mintha már most lebegne. Az élességet is jól választotta meg Zsolt, az előtér, háttér jól, és pont elégségesen különül el. Engem a vöröses fény sem zavar, bár talán tényleg lehetne egy leheletnyivel finomabb, de végül is egy sírkamrában vagyunk mécsesek, gyertyák fényénél. Gratulálok, három csillagot mindenképp adnék rá! (Nagy Zoltán)
értékelés:

ZEN

Két problémám van ezzel a képpel. Az egyik, hogy ez nem akt. Akkor sem, ha a szobor egy meztelen férfi szobra, még úgy sem, hogy a fényviszonyok megválasztásával azt a hatást akarod elérni, mintha tényleg élő ember ülne a parton. A szobor és az élő test nem ugyanaz a kategória. A másik problémám, hogy ez a fentről lefelé kommunikálás, tehát a kamera nézőpontjának megválasztása nekem nem zen, mert a zen nekem nem alá-fölérendeltségi viszony, hanem mellérendelés, egyenrangúság. Vagyis egyszerűbben fogalmazva nem tudok közel kerülni érzelmileg ahhoz a szobor szemponthoz, amit a szobor alkotója és a térben elhelyező kerttervező érzett, nem kapom meg azt az élményt, hogy ő hol van, mit láthat, mekkora teret vagy falat vagy folyót vagy mezőt, tehát épp az út, a tér és a tértömeg az, ami nem jön át most a képen. Mint szobor fotó ha ez egy picit korábban készül, és mondjuk egy nagyobb fehér kartonnal kap egy kis derítést, hogy a formaisága élő maradjon, akkor egy jó szoborfotó lehetne. Ismétlést kérek, ha lehet, eldöntve azt, hogy ez most tárgyfotó, vagy valami elvontabb üzenet akar lenni. Az aktot pedig tessen megcsinálni aktban. (hegyi)

GENOVA CRIME 1-2

Mediterrán szendvics (2002-2003)

Nem érkezett hozzászólás a képhez, nagyjából értem is, hogy miért. Zavarba ejtő az a helyzet, amit eddig Sándornál nem fedeztem föl, hogy számítógépes trükkel hoz létre alakokat. Tanulmánynak ezt tökéletesen el tudom fogadni, de én idegenkedem ettől az iránytól. Az aktnál fontos szerepe van az anatómiának. Akkor is fontos szerepe van, ha megtartjuk, és akkor is, ha az anatómiával játszunk, torzítunk rajta, akár Kertészt, akár Pécsit hozom példának. Itt most ezek a figurák elnagyolt figurák, miközben maga a térábrázolás, és azok a helyzetek, amiket itt látunk nagyon is konkrétak. Nyilván, az ember azzal főz, amije van, és ha nincs modellem, és nem tudok odahívni a múzeumablakhoz egy modellt, hogy álljál itt nekem, és ezt a történetet meséld el a tested formáival, akkor ezt nem tudom megcsinálni. Ezért mondom, hogy tanulmánynak kitűnő, de zavarba ejtő maga az a kollázs technika, ami itt létrejön a technikai ügye miatt. Ha már ezt használom, akkor jelezzem ezt erősebb gesztusokkal. Lehet papírból kivágni ilyen figurákat, és ráragasztani a kópiára, vagy bele lehet rajzolni kézzel, vagy bele lehet festeni. Ezek a formák, amiket itt látunk, megérnék azt, hogy ez megtörténjen. Lehet, hogy én vagyok most itt csak az, aki ezzel nem tud mit kezdeni, de jelen pillanatban egy kicsit megakadtam. Kérlek, Sándor, segíts abban, hogy hogyan tudnám ezt jól értelmezni. Ami a kompozíciót illeti, az ablakos kép egy tökéletesen érthető dolog, hogy ezek a szörnyfigurának felfogható kezek, lábak, talpak, fejek rendszere olyan párhuzamot hozott létre, amivel ez a púpos, gnóm pózba beállított modell olyan, mintha kimenekült volna ebből a börtönből, mintha elmenekült volna ebből a szoborból és önálló életre kelne. A másik képnél a postakocsi és a szobor találkozása a fekvő hölggyel inkább egy formai játék, egy formai ritmus, és nyilvánvaló, hogy azért tette oda Sándor ezt a kocsit, mert az is izgalmas, ahogy a szögletes formák az organikus formákkal találkoznak. Itt is értem magát a formai kapcsolódást, amit itt nem teljesen értek, az, hogy miért van a hölgy fejének a formája ilyen erősen vágva, egy nagyon picit érdemes lett volna följebb emelni. Tehát az utalásokat értem, de ez a számítógépes grafika tőlem idegen. (hegyi)

Váááá! Ettől tartottam legjobban. Egy hétig próbálkoztam, variáltam. Megérte. Több jó fotó született. Ezt a képet találtam közlésre legmegfelelőbbnek. (Tulajdonképp egész alakos önportré is lehetne).

Kedves Éva, az elemzés elején szeretném elmondani, hogy nem véletlen az, hogy az akt lecke a leckesor vége felé található, mert - legalábbis a mi elgondolásunk szerint - mire a többivel végez az ember, addigra már egyrészt a világítás, a kompozíció területén is gyakorlatot szerez, másrészt az első három lecke adhat elég bátorságot az önakthoz is. Olvastam a leiratot, és te magad is két külön kifejezést használsz: fotó és kép. A több jó fotóból nem küldtél be, ezt a képet küldted, de ez nem fotó. Akkor sem az, ha az alap, amiből elindultál, fénykép. Azáltal, hogy a képszerkesztőd effektsorán ezt a rézmetszethez hasonló beállítást megtaláltad és ráengedted a képre, kellően távolságtartó lett a kép, de elvesztett mindent, ami a fotó ereje, jellegzetessége és ami miatt a fénykép más, mint a grafika vagy a festmény. Tudom, hogy nem könnyű dolog aktot fényképezni, azt is tudom, hogy saját magunkat még nehezebb ábrázolni, hiszen a kontroll nehézkes, de mégis azt mondom, hogy ha már nekifogunk, akkor ne beszéljünk mellé, akkor fényképezzünk. Ha intim hangulatot akarok, akkor az a háttér és a fényviszonyok megválasztásával, leplekkel, fények és árnyékok arányaival érendő el. De ne szaladjunk ennyire előre. Jó lenne, ha az első három leckével dolgoznánk még, hidd el nekem, hogy ki fogja magát forrni, forogni majd minden idővel, én nem javaslom, hogy ekkora ugrásokat tegyünk. Amit a kompozícióról gondolok, azt pedig az alábbi filmen látható. (hegyi)