Fekete-fehér képet látunk, amin egy régi vasúti sín látható talpfákkal és a tilefonnal, ezzel a bizonyos talpfacsavarral egy kavicsokkal ágyazott környezetben. A döntések mindig szabad döntések, hogy melyik házifeladatra külditek be a képeket – ennek nyilván van egy oka, hogy miért a vágy leckére lett beküldve egy olyan kép, amiben a befejezettség, akár valamilyen múlt lezárása – hiszen ez a vasúti sín nem folytatódik - kompozícióként megkeresendő. Anélkül, hogy a kompozícióról beszélnék, én tennék egy javaslatot; hogy ez a kép kerüljön át az épített környezet kategóriába, és a kisördög szól belőlem, de nyilván egy létállapot is szól abból a kiemelésből, hogy a vágy kategóriába miért ez az asszociáció érkezett ide, és ezzel az állapottal szeretnék egy kicsit harcolni is és azt mondani, hogy folytatódnak a sínek, lehet továbbmenni, haladni, közlekedni, és azt szeretném, ha a vágy kategóriára majd küldenél képet, és az épített környezet kategóriába ezt áttennénk, márcsak azért is, mert a munka az mindig egy jó gyógyír, tehát dolgozzunk azzal a vággyal, az érzelmekkel majd még tovább – ha elfogadod, hogy áttegyük ezt a képet, akkor azt mondanám, hogy nagyon érdekes és szép a kompozíciója ezeknek a különböző struktúráknak, jó a perspektívával való játék, talán azzal lehetett volna még játszani, hogy a felső horizontális szegése a képnek, ahol már ott valami fű vagy kisebb növényzet picit belátszik, ha még egy picit emelve és billentve a kamerát, ez a vasúti sín még jobban a jobb felső sarokba húzódna, és ez a fajta V alak, ami a sín és a talpfa perspektívája létrehoz a talpfa iránya is a jobb alsó sarokba ki tudna futni, és egy még összeszedettebb ritmikai játék létre tudna jönni, aminek a középpontja a kép szerint is majdnem középen lenne, ahol ezek a szerkezetek találkoznak, az elmúlást is szimbolizálva. Visszatérve a vágy kategóriára hidd el, mindannyian s én is szeretném, ha az asszociációk és a jövőképek pozitívabbak lennének, és remélem, hogy ez az oldal is segít abban, az itteni beszélgetések, a közösség hogy arra örömtelibb képek érkezhessenek. Nagyon köszönöm ezt képet és ha átkerül az épített környezetbe, akkor természetesen a három disznó megvan rá. (szőke)
értékelés:

Olyan könnyen nem szabadultok a tanulmányaimtól,:) bár ez már kezd az elképzelésemre hasonlítani. Ha valakit érdekel még, itt van nagyobb méretben.

Én itt utalnék az előző csendélettel kapcsolatos megállapodásra; jelen pillanatban azt mondanám, hogy abban a témában egy újabb kísérletet látunk, és azt mondom, hogy mivel volt egy javaslatunk, ezzel a csendélet-munkával kapcsolatban, én ezt oda datálom, és várom akkor ezt a harminc képes sorozatot, és utána beszéljünk a további munkákról. (szőke)

A lelkem tükre kicsit "hamis", hiszen jól látszik a kontaktlencsém ami egy réteg a szememen. Lehet, hogy a lelkemen is van egy ilyen?

Egyrészt köszöntjük Pétert az estiskolán, egy szuperközeli képet látunk, és ez egy nagyon fontos üzenet, abból a szempontból, hogy a szemmel foglalkozik, amire szokták is mondani, hogy a lélek tükre, gondolom ezért is ez a kép címe is. Találó, és van ebben a történetben – ezt a leiratból tudjuk - egy speciális helyzet, az, hogy egy kontaktlencsét visel az alkotó, és ennek a filozófiai kérdésével is foglalkozik, amit a képen próbál megmutatni. Egy dolgot tudnék azért a továbblépésre javasolni, hogy a megvilágítást, amikor ennyire tárgyszerű, naturális egy megfogalmazás, akkor arra figyelnünk kell, hogy a fény amit használunk, ami értelmezi és láthatóvá teszi a tárgyat, ez a fény milyen hatásokat kelt a felületen, mert most egy picit túl sok ez a fény, túl erős, és ettől a bőrpórusok, és egyéb struktúrák, amik megjelenhetnének, nem tudnak olyan jól érvényesülni. (szőke)
értékelés:

Ez csak egy portré...

Itt nem csak egy fénykép-portrét, hanem nagyon határozottan több, vegyes technikával készült, grafikai eljárásokat is felhasználó alkotást látunk, ami ha még a számítógép korszakát visszamenve nézzük, akkor talán a rostirón-filctoll vastag festékfelületek jelentkeznek itt a kép szélén; az analóg technikára utaló fénypászmák beszűrődések megjelennek a széleken, nyilván ezek már nem analóg technika, hanem arra utalóan egy archaikus, múltidézetet mutatnak, és még egy textúra-játék, valamilyen megint csak grafikai beavatkozás, mintha egy fotó-képeslap felülete megrepedezett, megtöredezett volna, és a felületen lévő portré egyszerűen az időtől, a tárolástól megsérült volna. Ugyanakkor a képen látszik, hogy ezek utólagos, tudatos beavatkozások, hiszen van olyan felület, ahol ez a grafikai játék akár olyannak is tűnhetne, mintha – elnézést a kifejezésért – ilyen bonctani munka, vagy baleset utáni arcrekonstrukciót is látnánk a képen, ezt erősíti a portré gesztusüzenete is, ami nem örömteli állapotot mutat, már ha csak a szájszegleteket vagy a szemeket nézzük is, és mindezt az 50-es évek felé húzza, emeli ez a furcsa, vallatásszerű, reflektorszerű fény, ami a homlokon és az orrnyergen jelentkezik, ami ettől olyan, mintha egy 50-es évekbeli fotó megtalálódott volna, és erre erősít rá a nehezen megállapítható, de talán hátrafésült haj. Ettől az egésznek van egy fura, múltidéző hangulata. Ráadásul talán még mintha több képből is lenne összerakva, vagy a tere valahogy ki van fordítva, kivasalva – itt a fülénél. Ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy őszinte és mély üzenetet látunk, ami azt is jelzi, hogy nem feltétlenül csak vidám képeket, hanem nagyon mély emberi történeteket is beküldenek az alkotók. A portré lecke kritériumait a kép jól teljesíti, és bátorkodom azt mondani, hogy szabad ilyen történeteket is megjeleníteni nálunk, és remélem, hogy fogjátok a hozzászólásokat is folytatni ezzel kapcsolatban. A három disznót ezért a képért Sándor megkaphatja. Én nagyon fontosnak tartom még hozzátenni azt, hogy az utómunka itt nem önmagáért való virtus, hanem hozzáad a kép értékéhez. És ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ha már egyszer bemegyünk ebbe a laborba, a képekkel dolgozni, akkor abból a kijövő termék az hordozza azt, hogy miért is töltöttünk el vele órákat ott. (szőke)
értékelés:

A napraforgók ebben az időszakban nyilván a természetből is adódnak, sztárrá váltak az estiskolán, ez is egy napraforgós csendélet. Egy-két apróságot tennék hozzá, noha szeretem ezt a képet, de alapvetően ennek a képnek, a csendéletnek azok a szokványos gondolataink, hogy általában nyugalmat és harmóniát sugároznak. Ez a kép látszólag nyugalmas és harmonikus, de rendezettsége ellenére is, a bordó vagy ibolyakék, de tömött, erőteljes színű háttér a sötétbe átcsúszik és kiemeli a ebbe a virágos edénybe elhelyezett napraforgók formáit is – szóval ha mindezeket megnézzük, a napraforgók, a száraik, ez a kerámia edény vagy kancsó vagy váza, ezt az egészet csak egy tintaceruzával vagy grafitceruzával rárajzolnánk a monitorra, akkor egy hegyére állított háromszöget kapunk, aminek a stabil vízszintese a kép felső részén záródna. Magyarán olyan az egész, mint egy ék, ami belefúródik a képkeret talapzatába. A kép elsődleges vibrációját vagy furcsa bizonytalanságát – és ezt nem negatívan mondom - feszültségét ez a kompozíciós rend mozgatja titokban a háttérben, ez a kép attól nem nyugodt, hogy ez a háromszög folyamatosan borulni akar. Anélkül, hogy az ember kimondaná magának, állandóan rendezgetni akarja ezt a vázát, mert az az érzése, hogy a felső jobboldali napraforgó, ha véletlen kinyitják a műteremajtót, mert beszól valaki, hogy apa gyere, edd meg a bablevest, abban a pillanatban fel fog dőlni. Ugyanakkor ez már egy átszűrt állapotot jelez, az alkotó állapotát sejtésem szerint, hogy szerintem igenis bennevan egy létállapot a képben, az alkotó létezése, ami egyáltalán nem biztos, hogy most harmonikus vagy biztonságos. Számomra a kép nem nyugalmat, hanem egy bizonytalan feszültséget sugároz, mindenfajta szakmai trükkök ellenére, a meleg színek, a háttér nyugalmat sugalló sötétjei ellenére is, nekem ez a kép a feszültségről szól. Ez nem probléma, csak arról akartam beszélni, hogy hogyan jelennek meg egy képen keresztül a belső történéseink.
   Én is mondanám a magamét (szól közbe Hegyi) először is van egy nagyon fontos könyv, amit két év után megtaláltam, Johannes Itten, A színek művészete. Nekem volt valamelyik táborban egy mondatom, hogy ha tehetném, akkor egy évig nem engedném a fotósokat színesben fotózni. És engem most a Feri nem fog nagyon szeretni, mert én ezt a képet vissza fogom adni ismétlésre, és nem kap rá disznót, pedig ő biztosan azt hitte, hogy fog. Amit András elmondott, az egy nagyon fontos helyzet, de számomra nagy kérdés, hogy ez mennyire tudatos, és itt kapcsolódok a könyvhöz, amit említettem. Egyrészről ugye van egy nagyon erős háttérszínünk, meg egy nagyon erős színe a növénynek és a levélzetnek is. Ezekkel a színekkel dolgozik az alkotó, plusz a vázának a színével. Ez a váza színében és megvilágításában nemhogy konkurál, de agyonveri az egész történetet azzal, hogy erősebb és határozottabb, mint a növények.
   Ezzel én nem értek egyet - mondja Szőke.
   A másik része a dolognak - folytatja Hegyi - hogy van egy kompozíciós kérdés is, hogy a vázában van 8 darab virág, és ebből öt darab egy síkban található, a kép bal felső sarkától a jobb alsó sarkáig vezető vonalban. Ebből a csoportból mint két támaszték az alsó virág is megjelenik, és ennek kompozícióban ellentmondóan, ellenpontban lévő helyzetben, tehát a jobb felső sarokban helyezkedik el még egy virág. És ezek a virágok, mintha szégyellősek lennének, nem nagyon néz egyik sem a szemünkbe.
   Nem a virágok a szégyellősek, hanem a Feri! - így szól Szőke.
   Hegyi: Tehát egyrészt vannak a színrendben lévő kérdések, hogy minek a hangsúlyát jelenítjük meg, másrészt meg van a formáknak egy ilyen része. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a képnek a jobboldalán lévő virág és a háttér, levélrész, ott egy nagyon finom fény-árnyék játék kapcsolódik be, az a tónusrend, azok a fény-zónarendszerek ott nagyon finomak és érzékiek – és ennek a finom érzékiségnek mond ellent az az erős és harsány megfogalmazás, ami az öt, egyvonalban lévő virágfejnél jelentkezik, és a vázán az erős vetett árnyék, az egy nagyon kopogós, kemény helyzet. Itt is az előtér-háttér kérdésében is van egy problémám, hogy a háttér ugyanolyan élességgel szerepel, ugyanúgy látom a gyűrődéseket a vásznon, a textilpórusokat is akár, mint a virágnál az előtérben. Tehát nincs mélységélességgel koncentrálva ez a helyzet, kétdimenzióssá redukálódik a formai játék.
   Szőke veszi át a szót: Én kérném, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk még, kérem a többieket is, mert nagyon fontos kérdések ezek, a csendéletről végre el tudunk kezdeni beszélgetni, és nekem az a javaslatom, hogy kettő disznót kap ez a kép, a Feri nagyon jól tudja, hogy nála a három disznó mit jelent, és ez a két disznó akkor jár, ha a Feri fogja ugyanezt a stúdióhelyszínt, ugyanezzel a háttérrel, és ha lehet még napraforgót szerezni, akkor ugyanezzel kezdjen el foglalkozni más-más megvilágításban, de ugyanezzel a sötét háttérrel, mozgassa, forgassa, de ugyanígy a fénnyel kezdjen el dolgozni, és harminc darab képet várok a pedellushoz a belső raktárba, és abból ki fogjuk választani azokat a lépcsőfokokat, hiszen ez egy stúdiómunka, ezt érlelni kell, ezzel dolgozni kell, és a Ferinek kell ezt megcsinálnia, hiába adunk szakmai tanácsokat, ha ez az ő belső munkája. És a leporelló, a kollekció alapján tudunk majd továbblépni. Ezt azért is kérem, mert nagyon fontos amit elindítottál, hogy tudjunk segíteni a többieknek is a csendélet kategória bizonytalanságaiban, mert nagyon nehéz szavakban megmutatni a fiatalabbaknak, hogy mitől fontos a csendélet. Köszönöm, hogy küzdesz ezzel az egésszel, és ha küldöd a kollekciót, akkor jár a két disznó. Nyugodtan legyél még bátrabb, vállald fel, hogy szerethető, hogy szereted a csendéletet, és nyugodtan lázadjál vele, és harcolj a csendélettel. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ennél a képnél is az a kérdés, ami oly sok más kép esetében is, hogy milyen nézőpontot választ az alkotó. Ennél a képnél most a csónakot is akarom mutatni, a nádast is, a vizet is, a láncot is, nagyon sok mindent szeretnék megmutatni, ráadásul színesben is szeretném, és a végeredményt ez nagyon leterheli, ez a sok-sok elvárás, döntés. Ettől az üzenet koncentráltsága kevésbé tud jelentkezni. Tehát minden egyes ilyen helyzetnél előre el kell dönteni, hogy mi az, ami a prímet viszi, ami a legfontosabb ebből a csokorból, és máris megvan, hogy a többi az hová kerül a fontossági sorrendben. Ennyit tudok tanácsként mondani. (szőke)

Nagyon kedvelem ezt a képet, annak ellenére, hogy a Tom Cruise szemüvege fennmaradt, mégis ehhez a stílushoz, ehhez az Arizonához, ehhez a történethez, még ha nem is ott van, ez illeszkedik, van az egésznek egy Florida-paradicsom vagy Jarmusch más filmjeihez kapcsolódó hangulata, íze, és ebben a stílusban konzekvensen van tartva a kompozícióban, a döntött kamerával a kép, és ebbe a döntött kamerás-road-movies hangulatba még az is belefér, hogy az arc egy része a jobboldali képkeretnél vágódik. A portré kategóriát ez a kép teljesíti, színeiben, hangulatában, és ez a furcsa, szórt fény hozza ezt a melankóliát, köszönjük szépen, és várjuk István a további munkáidat. (szőke)
értékelés: