Szakkör | Page 786 | Látszótér

Elmúlás

Fekvő formátumú kép, amin egy vakolt fal látszik a bal alsó sarokban, míg a kép jobb felén egy vaskazettás ablak, ahol egy rongydarab van berakva az alsó, kitört ablakba. Tehát egy műhelyépület frontfalát látjuk. A kép színes formátumú, és egy épített környezetet ábrázol, első ránézésre egy dokumentumfotónak tűnik. Az a kérdés vetődik itt fel, hogy az alkotó viszonylatában vajon azt kell-e értelmeznünk, a szubjektív kötődés miatt, hogy ez az ő műhelyépületének a fala, vagy a nagypapáé, vagy a kertből idelátunk? Sok-sok kérdést fel lehetne tennünk, de nem pontosan azonosítható a kép alapján, hogy mi a fotós személyes kötődése, üzenete ezen a képen keresztül; csak annyi, hogy a kamera, mint egy rácsodálkozó eszköz, lefényképezi ezt a sérült falrészt. Nem tudom ebben érzékelni azt sem, hogy mi a kompozíciós ereje, mi az egésznek a revelatív kommunikációja azon túl, hogy a múltat láttaja. Az elmúlást látni egy épületen, ami valamikor üzemelt, az 50-es, 60-as években, egy téglafalat látunk csak, leomlott vakolatot, de ennél többet igazából nem nagyon lehet kiolvasni, a kaszálatlan fű belógó felületein. Nem tudok ezzel a képpel mit kezdeni, úgyhogy igazából vagy ismétlés, vagy nem tudok rá disznót adni, ugyanis a néző számára a személyes érintettség, kötődés túl távoli és túl általános marad. (szőke)

Klastrom ablak
És ő vajon mit látott, ha itt kinézett?

Egy álló formátumú képet látunk a Klastromról, annak egy részletéről. Egy épületfotónál, mivel térbeli formákról van szó, nagyon fontos a megvilágítás megválasztása, vagyis hogy melyik napszakban készül a fotográfia, mert egy épület, egy falfelület teljesen más arcát mutatja kora reggel, délben és este. A fotós döntése, hogy az épületnek csak egy részletét vagy az egész épület formáját választja-e az ábrázoláshoz. Ezen a képen egy részletet látunk, ami jellegzetes részlet, de a kép nem tagozódik, nem ad térélményt, a falfelület mellett az egyetlen, ami egyáltalán létrehoz egy másik dimenziót az a távolban az ablakrésen át áltható erdőrészlet és az ég kékje. Azonban még ilyen esetben is van mód arra, hogy akár az előtérbe állított modellel, akár a rés mögötti térben olyan formai megoldásokat hívjunk be a képkereten belülre, ami segít abban, hogy a képnek térbeli kiterjedése is lehessen. Ami a kompozíciót illeti, nincs értelmező magyarázata annak, hogy miért tért el a fotográfus a függőlegestől, hogy miért dől jobb felé, pontosabban hanyatt a kép. Ezen kívül a már szokásos kérdés is újra felmerül, hogyan jelenik meg ebben az üzenetben a fotós, Anita, mi az, ami által érzékelhetünk kötődést, vagyis a kép bemutatása a technika és a fények miatt nem tárgyszerű, nem plasztikus, a személyesség pedig nem került a képre. Ha például egy ilyen épületromot fényképezünk, akkor három lehetőség is, három út is választható. Az egész közeli részletek megmutatása, a teljes épület bemutatása, vagy a falrészt díszletként használva női vagy férfi modellekkel a forma kontraszt megmutatása. Ez a kép jelenleg a háttér, de nem kerül kontextusba, nincs elindítva a történet. (szőke)

Rejtély

Egy triptichont látunk, ami három álló formátumú képből, fázisfotóból áll. Ha a képeket önállóan kezelnénk, akkor elképzelhető, hogy bizonyos kompozíciós problémákat vetne fel. Ugyanakkor úgy sejtjük, hogy valójában egy szűkített mozgófilmet, egy szűkített történetsort látunk állóképekben elmesélve, ami esetleg felülértékelheti az önálló képeken felfedezhető aránybeli problémákat, mert a kép középpontjában egy talán nejlon, vagy valamilyen könnyű anyagú, zöldes színezetű függöny széllel kapcsolatos játékát, lebbenését mutatja. A hármas képsor valójában egy XIX sz. végén, XX. sz. elején nagyon is elterjedt, közkedvelt játékot is idéz, amiről esetleg az Estiklopédiában láthattok, ez pedig a könyvesboltokban előszeretettel vásárolt, elsősorban gyermekkönyvekkel kapcsolatos könyvszélekre vonatkozik, ahol megpörgethettük a lapokat, és a lapok szélein, a szamárfüleken megjelent egy rajzolt vagy álló fotókból álló képsor, ami aztán később, az 50-es, 60-as, 70-es és 80-as években is az iskolákban a tanulók között nagyon is divatos játékformába, népi játékban csúcsosodott ki, amikor a gyerekek a tankönyvek széleire ugyanígy rajzoltak, mintegy animációs filmet készítve, sokszor humoros, néha érzéki, pajzán formában. A kép azt a feladatot vállalja magára, hogy az anyag súlytalansága a szél játékával létrehozzon itt is egy ilyen, idővel kapcsolatos szimbolikát. Mivel az épített környezet, amit látunk, egy puritán, de sejthetően klasszicista épületformára utal, egy nyitott ablakkal, olyan az egész, mintha akár egy emberi történet, egy párkapcsolat, ablakon kinéző ember, utcán elhaladó ember kapcsolatában, férfi-nő kapcsolatában, beszélgetés, és ezerféle verziót ide lehetne álmodni, ennek egy befejező traktusát látnánk, ami az asszociációt erősíti. Újra itt is elmondanám, hogy ezek az asszociációk akkor érthetőek, ha ezt egy korhatáros képnek fogjuk fel. Nem abban az értelemben, hogy női vagy férfi alak ruhátlanul jelenik meg a filmben, és az általunk megszokott mozibajárásnál látjuk a 16-os vagy 18-as korhatárokat, hanem mindazt a megélt emléknyomot, amelyek a párkapcsolati helyzetekből, az elbúcsúzásokból, a találkozásokból, a vágyakozásokból, a megtörtént eseményekből táplálkoztak. Megpróbálom egyszerűen elmondani. A kép bizonyos üzenetrendszere akkor érthető meg, ha a befogadó, a néző számára ezek az emléknyomok megtalálhatóak a saját, megélt életútjában, és ezeket rezonáltatja a képsor. Ha ez a rezonancia megvan, megtörténtek ezek az emlékek és nyitottak vagyunk erre a képre, úgy, ahogyan az ablak is nyitott, akkor a kép számunkra elkezd üzenni, elkezd mesélni; amennyiben nem vagyunk erre nyitottak, bár megvannak az emléknyomaink, akkor a kép szikár és értelmezhetetlen marad. Én afelé hajlok - hiszen végig próbáljuk keresni, követni az alkotókon, a saját munkáikon keresztül a személyességet és a szubjektumot - hogy Vedres Ági Rejtély című képe, amelynél én jó címválasztásnak tartom ezt a szót, a mozgás leckére megfelelően oldja meg a feladatát. Az is egy erénye véleményem szerint a képnek, hogy ha ezt mozgófilmen láttatja az alkotó, talán pont azért, mert mozgófilmen kézzelfoghatóbb ez a mozgás, nem jön létre a szürrealitása, a reálistól elemelt állapota, hanem a prekoncepció szerinti mozgófilmből kiemelt három kocka hozza létre az idővel való kapcsolatot, én úgy gondolom, hogy ezt az alkotó jól oldja meg, ezért jár érte a három citromdisznó. (szőke)
értékelés:

Ablakból
Majk

Az épített környezet lecke meghatározásánál nem kötöttük ki, hogy itt külső felvételekről vagy enteriőrökről van szó, mert mind a kettőt ide tudjuk érteni, és ilyen szempontból ez a kép egy jó meglátás és egy izgalmas felvetés, ahol ezt a két részt egyszerre oldja meg, egyszerre látunk egy belső térből egy árnyékjátékkal, egy ablakba helyezett virággal, és az ablakkerettel egy utalást egy belső térre, ahol állunk, és az ablakon kitekintve egy külsőbe, egy kis templomra egy parókiával, és a két meglátást, nekem külön még az is tetszik, hogy a kilátást szabdalja keresztirányban egy organikus forma, egy vadszőlő, ami felfutott a falra, tehát ez egy nagyon izgalmas kép. Ugyanakkor jó a kép, jó a kivágás is, jók az arányok is. Egyetlen egy problémám van ezzel a képpel, hogy van a képnek a határa, és a kép határai mindig vízszintesekből és függőlegesekből állnak, mint keret, és ehhez a kerethez képest most semmi nem párhuzamos semmivel, tehát hogyha én javasolhatnék ebben egy meggondolást, akkor azt mondanám, hogy ez a kép akkor lenne igazán dinamikus, és akkor kerülne igazán helyre, és akkor billenne helyre, mert most jobbra dől az egész, hogy ha a kép bal oldalán a képkeret bal oldala párhuzamost tudna adni az ablak bal oldalával, és ezzel kicsit nyugalmasabb lenne, lenne egy kiindulási pontunk, ahonnan a perspektíva érezhető, mert most innen, ezzel a perspektivikus ábrázolással, hogy minden dől, ezzel zavarba hozzuk a nézőt. (szőke)
értékelés:

Kerekeskút

Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
’riglizni!’
Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
’riglizni!’
című hangulatot látjuk itt, ahol a tavaszvárás van, mert a szépen meszelt barackfák alja nagyon jól látszik a fotoshoppal sötétített környezetben, és a felhők feltűnnek itt is. Ettől függetlenül ezt a képet szeretjük, nagyon mesei a Tapolcán készült öntött vasbeton kút a léces kis kerítéssel, a fehérek a fehérrel jól rímelnek, a korabeli Bramac cserép is gyönyörű szép, a kúttekerő vas is nagyon szép, nekem egy kérdésem lenne, hogy számomra most a kút objektuma - pont azért mert a cseréprész takarásában van, a tekerőre rá van lógatva - nekem most ez balra nyitódik, tehát balra néz. Mint egy portrénál, balra van az iránya. Ehhez képest az egész kút balra van komponálva, nyilván, hogy a barackfák is látsszanak, csakhogy mivel rajta van ez a lazúr, jobbról egy sötét tömeget látok, és a baloldali részen van a kút világos foltja, nekem most a kép, úgyhogy szeretem, és nagyon jó hangulatú - de balra bukik. Ha lehetséges, hogy az alkotó a helyszínre visszamenjen, bár már nem lesznek kopaszok a fák, de lehet, hogy újra tudja értelmezni ezt az épített környezetet, talán ha egy picit eltolja ezt a kompozíciós rendet, és a táborban játszottunk a világítással, a fényekkel, egy reflexet kellett volna a kerékre, ahogyan játszottunk a kis üveggolyóval, prizmával, oda kellett volna küldeni egy kis fényt, de az irány nagyon jó, hiszen nagyon jó, amit megtalált látványban, ha lehetséges, az alkotó menjen vissza, és ismételje ezt meg. Ha nem lehetséges megismételni, akkor viszont nem tudunk három disznót adni emiatt, pedig majd megreped a szívünk.
Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
Nagyon halkan Hegyi ezzel a nagyon besötétített képpel azért nem ért egyet, és Feri, ezen kívül Hegyi Zsolt azt mondja neked, hogy érti, hogy te miért akartad ezt ennyire sötétben és drámaiban tartani, mert megtetszett neked ez a vakító fehér formavilág, ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy ennek most tónusértékben nagyon túlhúztad a sötét ellenpontját, mert nem maradtak benne részletek. Nem látom a fáknál az ágakat, a részleteket, még elgondolni sem tudom, csak a felhőknél a folytatását. Így Macbeth erdeje nem fog megérkezni hozzánk. Ismétlés. (szőke-hegyi énekkar)

Kazohinia

Az estiskolára látogatóknak megpróbálnánk beidézni, hogy a Kazohinia fogalma a mi értelmezésünk szerint körülbelül mi lehet.
A Kazohinia Szathmári Sándor 1935-ben írt műve, témája egy modern, XX. század eleji Gulliver utazása egy ismeretlen szigetre, a műfaja antiutópia vagy disztópia és egyben szatíra is. A történet: Az ismeretlen szigeten a lakosság nagyobb részét a hinek teszik ki, akik egy megvalósult kommunista társadalomban élnek, ami az anyagi világon kívül mindent elutasít, nem ismeri az emberi érzelmeket, a lelket pedig a legsúlyosabb betegségnek minősíti. Ebbe a tökéletes társadalomba beilleszkedni nem képesek a behinek, akik egy börtöntelepen építették ki a saját civilizációjukat, amely az ellenkező véglet, a társadalom tagjai értelem és racionalitás nélküli szabályok szerint élik az életüket.
Ha mindezt az információt megpróbáljuk összekapcsolni a kép számunkra értelmezhető jeleivel, fekete-fehér kép, álló formátumú, a pedellus sejtése szerint ez egy forgóajtó, én vidéken laktam, nem biztos, hogy forgóajtókkal találkoztam-e, nem mondanám azt, hogy 100 %-osan biztonsággal első ránézésre ezt meg tudnám mondani. Ettől még én nem érzem magam kevesebb embernek magam, mint a pedellus, egyszerűbben fogalmazva, vajon ez a kód, hogy itt egy forgóajtót látunk, fontos a kép szempontjából, akkor ez értelmezhető-e a nézőnek. A kérdésem az, hogy ha a néző nem tudja azonosítani, mert például még nem látott ilyen forgóajtót innen, ebből a látványból, mert nekem úgy tűnik, hogy felső gépállásos, nagylátószögű, vagy valamilyen torzított a kép, és a néző ezt a forgóajtót nem tudja értelmezni, ha a néző a Kazohinia fogalmát, amit az előbb felolvastunk - megmondom őszintén nem biztos, hogy tudtam volna, hogy a behinek mit csináltak a rabtelepen - nem ismeri, akkor értelmezhető-e a kép ezen a rendszeren keresztül? Azt sejtem, hogy talán nem. Azt is el tudom fogadni, hogy a kép címválasztásával próbál segíteni abban, hogy irodalmi anyagot is elolvassunk, abban is segít, hogy elkezdjünk a dekódolásáért melózni, utánamenni.
Ha a Haris képet elfogadtuk, mint utalást, ezt is elfogadjuk - aki a Haris Lacit nem ismeri, az éppúgy nem fogja tudni azt, hogy miről beszélünk, mint az, aki nem olvasta a Kazohiniát. Én azt mondom, hogy lehet ilyen utalást tenni, lehet arra sarkallni a nézőt, hogy nézzen utána hogy mi a fene történt velem, hova a fenébe keveredtem, mit akar mondani az alkotó ezzel a címmel. Merthogy ha a cím felől közelítjük meg, és tudjuk azt, hogy mi az a Kazohinia, akkor az irány jó. Tehát valamikor eljutok oda, hogy felfedezem, hogy ez a képen egy átjáró, egy furcsa, falanszterszerű helyre, mindazt tudom, amit a Kazohinia története jelent, és a képen, ami egy fekete-fehér kép, azt kimondhatjuk, hogy alapvetően vibráló, tengelyszerű formák vannak rajta, nem annyira részletgazdag, inkább ezeknek a fehér és fekete váltakozásaiból folyamatosan foltvibráció, de ez szögletes vibráció, és ezt hangsúlyozom, hogy nem hajlított formák, nem lágy formák, hanem szögletes, élekkel ellátott formák vannak, és ezeknek a nagy része függőleges irányú, vagy ferde egyenesek, amelyek lefelé tartanak, tehát az egész olyasmi, mintha egy mechanikus, gépi, épített környezetbe kellene beérkeznem. Ezek a szögletes, és elnyújtott és húzott egyenes formák feszültséget keltenek. A kép ezt is akarja közvetíteni. Feltételezem, hogy a Kazohinia történetrendszer, az egész vízió, az is ugyanígy nem a szép, új világba, nem egy örömteli történetbe, hanem épp ebbe a furcsa, falanszterszerű jövőképbe egy bejárat, és ez a kép ezt a bejáratot jelzi, amelynél ha nem tudom, hogy forgóajtó, ha nem tudom, hogy mi, azt mondom, hogy a bejárat zárva van. Ugyanakkor nagyon szűk a keret, talán pont ezért is nehéz értelmezni a bejárat fogalmát, tehát véleményünk szerint egy kicsit tágabbra kellett volna komponálni a keretet, nyitni, hogy a nagyobb térben még egyértelműbben lehessen látni, hogy itt középen van valami akadályrendszer, van valami szerkezet, amin át kell jutni. (szőke)
értékelés:

Kiskrapekos
Szaladgál még mindég ide-oda.

Itt egy képhármast láthatunk, egy triptichont, ami egy történetet mesél el az alkotó, aminek a középpontjában egyrészt egy absztrakt formát láthatunk, általában a kép középterében, látunk egy főszereplőt, egy gyereket, és a háttérben látunk egy térhelyzetet, ez talán egy vasútállomás fogadóépülete lehet. A képhármasból kiderül számunkra az, hogy ez a két képen is absztrakt formának ábrázolt helyzet ez egy modern szobor, és a három képből kettőn szerepel a főszereplő. Azt nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy én el tudom fogadni ezeket a képhármasokat, hogyha ezek egymásra épülnek, és nem esetlegesen kerülnek egymás mögé. Mert ezeknek a képhármasoknak mindig az a szerepe, akár egymás mellett, akár egymás alatt szerepelnek, hogy egymás dinamikájára válaszoljanak, egymás dinamikáját erősítsék. Tulajdonképpen ez hasonló, mint a zenében egy akkordnak a felépítése, tehát nem lehet össze-vissza beszélni egy ilyen történetben. Itt, ebből a képhármasból azt kell, hogy mondjam, hogy a tér szempontjából egy jó megállapítást tesz az alkotó, de a szereplő mozgatása - márpedig még ha egy gyerekről van is szó, a szereplő mozgatása akkor is egy fontos szempont ezekben a térjátékokban - csak két képen működik jól, merthogy a középső képen számomra úgy tűnik, hogy az alkotó azt szerette volna megmutatni, hogy a szereplő nincs a képen és ő elbújt; ugyanakkor olyan jól sikerült ez az elbújás, hogy még nyoma sincs, márpedig azt ismerjük, amikor a kisgyerekek bújócskáznak, hogy ők úgy el tudnak bújni egy cérnavékony fa mögé, hogy azt gondolják, hogy ha ők nem látnak, akkor mi sem látjuk őket. És ez egy nagyon jellemző gyermeki humorforrás, de én nem tudom felfedezni a gyereket, azaz kvázi erre nem tud utalni a középső kép. Hogyha külön szemlélem a három képet, márpedig mivel a második kép kilóg, és nem köti össze a történetet kellő erővel, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy kettézuhant ez a hármas kompozíció, és az első kép már a vágás, a kisgyerek karja és a szobor közti tónusrendben lévő differenciák hiánya miatt is gyengébb, a harmadik képpel tudunk igazából foglalkozni, és én ezt szeretném a továbbiakban elemezni. Egyrészt; másrészt pedig azt kell, hogy mondjam, hogy az alkotó ezt a szorgalmi kategóriába küldte be, de ha az első két képet elvetjük, és csak a harmadikkal foglalkozunk, az abszolút működik a tavasz kategóriájában, tehát az alkotó hozzájárulásával ezt átteszem a tavasz kategóriájába, és csak azzal foglalkozva ez egy háromdisznós kép. Miért? A portré, az emberábrázolás egy egészen speciálisnak tekinthető formája a gyermekábrázolás, úgy is mondták régebben a fotósok, volt egy ilyen szó rá, hogy "röhögős". Ennek vannak műtermi, és szabad térben elkészített formái. A műtermi formákat ismerjük, amikor a kisgyereket beállítják a kisvonattal, a kisvödörrel, egy, a természettől elzárt környezetben, és ott próbálják meg a gyereket ábrázolni. A közös jellemzője ezeknek a képeknek az, hogy a gyerek ezt a fotózást nem akarja, nem együttműködő, sok esetben a fotósnak külön fáradsága az, hogy ne egy síró gyereket lássunk a képen, aki menne már haza, vagy ne a zokniját húzogató, zavarban lévő gyereket, hanem egy olyan portrét próbáljunk meg készíteni, ahol legalább valami imitációja történik a pozitív kisugárzásnak. Most ebben a helyzetben az alkotó egy másik utat jár, ami nagyon fontos, és nagyon jó, hogy együtt lenni azzal a modellel, együtt élni azzal a kisgyerekkel, aki a képünknek majd a szereplője lesz, bevonódni az ő játékába, tulajdonképpen elkezdeni vele játszani, perspektívában is az ő szintjén mozogva, tehát az nagyon fontos, hogy méretben ne egy felülről fényképezett, esendő beállítást próbáljunk mutatni, nagyon jó, hogy az alkotó le tudott ülni, kucorodni a kisgyerek világába, és bevonódott az ő játékába, mert látjuk, hogy a kisgyerek arra figyel, hogy ő mit csinál, tehát tulajdonképpen felénk figyel, ha nem is néz 100 %-ig a kamerába, fel tudta a fotós kelteni a gyerek érdeklődését, és a gyerek előbújik a forma mögül. Ami még nagyon fontos a helyzetben, hogy látunk a bal felső sarokban egy, a kamerába beszűrődő erős fényt, ami nagyon erősen és izgalmasan töri, szabdalja ezt a formát, tehát tulajdonképpen a Nap is átkukucskál a forma fölött, ahogyan a gyerek is egy párhuzam, ő is átkukucskál a formának a két lába között., és benéz ide hozzánk, kíváncsian figyeli, hogy mi történik itt közöttünk. Ráadásul egy nagyon jó perspektivikus játékot is látunk, és a tömegelosztás is nagyon jól alakul, mert a kép bal oldala egy 2/3-os tömeget képvisel, mivel ez a forma vágva van a jobb oldalon, ez 1/3-nál is kevesebb lenne, és ezt a gyerek formája, a gyermeki test tömege húzza vissza, tartja egyensúlyban – tehát a gyerek a mérleg nyelve. (szőke)
értékelés:

Létra

Nekem ez nagyon szimpatikus, de ha tudott volna bezáródni, akkor én úgy érzem, hogy a köldököt a maga teljességében akkor teljesítette volna. Így metszve van a köldök. Tudom, hogy ez a köldökzsinór, és születés motívuma. De nem tudott záródni, mert ez nem egy lyuk, hanem egy völgy. De ez amúgy egy jó asszociáció. Megint az van amit a táborban mondtunk, az előtérbe valami viszonyítás kellene, mert túl lapos, nagyon kiterített az egész. Lehet egy emberi test, egy meztelen nő vagy gyerek vagy valami. A köldök leckére van beküldve, és a létra szó is, az összefonódó gyökerek kapcsán, arra asszociálunk, hogy ez a szülés, születés, köldökzsinór fogalomrendszeréhez kapcsolódhat, ráadásul drámaian, mivel egy fekete-fehér formátumot választott az alkotó. Ezen túl egy természetfotó is, hogy realisztikusan közelítsem meg, mert ez valahol egy hegyes területen egy szurdokot vagy kis völgyet ábrázol, ezáltal érvényes rá a térbeliség, a perspektíva - előtér és a fényfoltoknál a háttér, úgyhogy a szimbolikán túl - amivel egyetértünk - annyi megjegyzésünk van, - visszacsatolva a táborban történt megbeszélésekre is - hogy a fotós adott esetben nyugodtan, hiszen egy filozófiai üzenetet is küld, beavatkozhat a munkájába, sőt pont a filozófiája miatt bele is kell avatkoznia. Ezért az lenne a javaslatunk, hogy a jobb alsó sarokban - ahol talán egy gally is bentmaradt, ami kiemelhető lett volna onnan - valami fontos információ, ami a születés, szülés, életbe lépés, életből kilépés, megérkezés, égi világ - földi világ szimbolikájában érzékelhető a képen - tehát valaminek ezen a kódrendszeren belül az természetfotózás, a térábrázolás miatt az előtérben meg kellett volna jelenni. Anélkül, hogy akár az osztályfőnök, akár a pedellus be szeretne avatkozni az alkotó munkájába, csak ezen a kávéházi szinten agyalva, akár egy emberi test, egy női test, egy összegömbölyödött kisgyerek, vagy bármi ami ebbe az asszociációs sorba beleillhet, a jobb alsó sarokban az megjelenhetne, mert ez indítaná el ezt a térbeliségét, ezt a furcsa fényfolyosót, ezt az időkutat, ezt a köldökláncot. (szőke)
értékelés:

Virágbölcső

Zsolt elmagyarázta, mi az, amit látunk, aminek nagyon örülök, és annak is, hogy Dénes a fényképezésen keresztül olyan terekbe is elérkezik, ahová a normál látogató nem, és ettől olyan terek nyílnak meg, amik egy pirksz kapitány kalandjait mutatja, elfogadom ezt, hogy ezt megtalálod, ezt a stúdiumot, de ez nem ad többet ennél, ez egy stúdium. (szőke)
értékelés:

Barátom szintén zenész, TheCasualties.

Az ötlet nem rossz, hogy a mélységélességgel váltogatsz, de arra bíztatnánk, hogy ez egy ritmus és ebből tovább kéne építkezni, jó stúdium, felépítettél egy figurát, és jó, hogy ez a figura visszatér, hisz ő a barátunk, és várjuk a folytatást, de próbálj meg elindulni a kályhától és mozgasd meg a figurákat jobban. (szőke) értékelés:

Óvodabalett

Dénes, megint azt mondom, hogy szuperszonikusan közeledsz egy olyan helyzetbe, ahol nagyon nehéz lesz neked, mert te magad rakod fel a mércét egyre magsabbra. A cipő története akár egy másfél órás filmé is lehetne, ami a bemozdulást, mint technikát használó képnél őrületesen fókuszálva a kis balettcipőre koncentrálunk, ami rengeteg mindent hoz, táncot, Renoir-t Laturec-et, a moszkvai balettet és a Szakasics Árpád úton lévő művelődési ház délutáni szakköreit, és a fekete-fehérsége miatt is nagyon sok mindent átölel az idő tekintetében is. Itt a mozgást az idő kimerevedésére és az időben való utazásra is használja. Annyira pontosan fogalmaz, hogy nem is keressük, ki az a kislány, ki az a kis angyalka, aki elröppen és egyetlen cipőlenyomatot hagy bennünk a testünkbe beleégetve. Azt hiszem, Dénesnek egyre nehezebb lesz, de egyre izgalmasabb is, hiszen ő maga nyitja ki azokat a kapuit, amiket eddig nem nagyon tett meg, filmben ugyan nagy utakat járt már meg, de a film nagyobb biztonságérzetet is adott, hisz mód van a narrációval a megerősítésre, ami itt a fotóin csak a fény, árnyék és kompozíció módszereivel nyomon követhető. Nagyon örülök, hogy ismétel és visszatér helyzetekhez. (szőke)
értékelés:

Család
Egy képen múlt és jövő.

Anita újabban beküldött képei között egy nagyon intim helyzetet látunk, akár a fáról, akár a kőszoborról beszélünk, még azt is megkockáztatom, hogy ezek a képek nagyjából egy időben készülhettek. De azt kell mondani, hogy ezzel a képpel azért tudunk nehezen mit kezdeni, merthogy megint az a történet áll elő, hogy kérdés, hogy mit akarok mondani. A képen látunk egy kisgyereket, egy idősebb férfit és sírokat. Egyértelműen dekódolható az üzenet. A kompozíció is dinamikus, ez is jól működik, sőt, intim is, ugyanakkor amíg az első képnél a sorozatból Anita fájdalma, gondolatai nagyon erősen átjönnek úgy, hogy a kép maga eszköztelen, egy fát és egy női arcot látunk, és ez az eszköztelenség sokkal többet tud elmondani, mint ennél a képnél, aminél nagyon könnyen adjuk a kezébe a nézőnek a kulcsot, nagyon könnyen dekódolja ezt az egészet és ez kikönnyíti a képet is. A család lecke értelmezésében ismétlést kérünk. (szőke)

Későkép

Egyrészt nem fogadom el a mozgás kategóriába a képet, inkább a tavaszba, és azt a címet adnám neki, hogy Egy faun megkésett délutánja, merthogy a kép tökéletes, nagyon jót tesz a furcsa elmosódott színe ennek a tarzanszerű figurának, aki az őserdőből előtér, és ezekhez ezeket a színeket nagyon jól használja. Abszolút érzéki kép és ott van benne az élet születése, ott van benne az érzelem, nagyon erőteljesen ezektől az elmosódott hatásokkal ott van benne az életigenlés, még az se bánt, hogy koponyában vágva van a kép, olyan, mint egy furcsa tavasztánc lenne, biztos, hogy nem mozgás kategória. (szőke)
értékelés:

Meg nem épitett környezet
Tudom, hogy még kicsi vagyok ehhez a leckéhez, de pár napja találkoztam ezzel a házzal, és annyira elszomorított, hogy le kellett fényképezzem, mintegy síremléket állítva neki.

Szeretjük ezt a képet, hogy ilyen kockás ritmusjátékot találtál, amúgy ez egy filmszerű megközelítés, film helyett dolgozol a négyes mezővel. Jó ritmusban váltakoznak ezek a formák és a sötét négyzet, tehát miközben látunk a képen realisztikus elemeket, közben a kép ritmusokkal is dolgozik az alkotó. Az elszomorítás, vagy a síremléket állítással nem kell megerősíteni az üzenetet, mert ez működik magától, nem attól drámai, hogy fekete folt van, hanem a három kiválasztott fotóban is a keret nélküli ablakok és a mögötte látható sötétek váltakozásai egy vibráló felületet hoznak létre és ez az elsődleges ereje a képnek. (szőke)
értékelés:

Hombolygó vágy
Valójában a hömpölygés felé arakom vezetni a képzeletet, az meg a te dolgod, hogy eldönsd, hogy a tied zubog vagy csordogál.

Van itt egy hozzáfűzés ehhez az absztrakt formához, a grafkai elemek kicsúsznak a formából, kompozícióban kilóg a képből, nem befejezett, túl szűkre van komponálva, ugyanakkor azt kell mondjam, hogy én nem biztos, hogy mindig partner lennék abban, hogy én döntsem el, hogy az én vágyam mindehhez képest hol van, mert én szeretem, hogyha segítenek, vezetnek engem egy történetbe beérkezni. Van egy ilyen szemlélet, nem is mostani, nem is most találták ki, hogy a nézőt dolgoztatva, büntetve pózokat keresgéljen és a végén még nagyobb büntetést kap, hogy hopp, de nem is jöttél rá, nem is értelmezted, és én ebbe a játékba nem is biztos, hogy részt tudok venni. Amikor ilyen absztrakt képet hozunk létre és ehhez valami okból a fotográfiát hívjuk segítségül, akkor nagyon vékony jégen járunk, mert a kompozíciónak nem lehet hibája, nem lehet kérdéses, nem bizonytalankodhat, hiszen az egyetlen indoka a fotó használatának ilyen esetben a kompozíció, másképp lehetne akvarell vagy grafika is, már ha az alkotó a megfelelő rajzkészség biztokában van. Itt a hombolygást egyetlen képi elem mutatja, a kép középső jobb részén lévő lecsorgó forma, ennyi, ami segítséget jelent a realitás mezején, minden más folthatások játéka, és hogy mi utal a vágyra, a szín vagy más, nem tudjuk. Ha a vágyat vesszük alapul, ott a leckében jól és kimondva megkapjuk, mi az, ami a vágyat jelentheti, itt pedig mint egy pszichológiai tesztnél egy színfolt játék riotmikájáról szól a kép. Az ötös lecke üzenetrendszerét nem teljesíti a kép, mert Vas Péter belső történéseihez nem tudunk közelebb jutni, Vas Péter azt mondja vajon, hogy lehúztam a rolót, becsuktam és higyjétek el, hogy mögötte a vágyaim tombolnak, de nem tudunk ennél közelebb jutni. Itt így most nem tudunk ezzel mit kezdeni, ismétlés. (szőke)