Maradjunk abban, hogy a tónushibát nem írom le többet, beszéljünk róla, fejtsük meg az okát majd. A kép jó, a hangulat érthető és átélhető. Egy picike hiba a bal lábad. Vagy húzd be, vagy ha tudsz neki formai helyet találni, akkor az ne az ajtófélfa legyen, mert így összemosódnak a formahatárok és ez zavaró. Egy képnél, ami ennyire erősen képes üzenni a formákkal, fényekkel, árnyékokkal, ez elviszi a figyelmet. (hegyi)

A terep kiváló, sok mindenre jó lehet, és jól használod, amikor önportrézol pl. De ha enteriőr, akkor nem lehet olyan, mint most a baloldalon, hogy a faliszőnyegből benne hagysz egy ferde darabot. Ha lejjebb guggolsz, akkor kontrollálni tudod a dőléseket. Ha ennyire határozott képelemek vannak, mint a szőnyeg vagy az ajtófélfa, akkor ha azok torzak, akkor levesznek az értékéből a képnek. (hegyi)

Tulajdonképpen vidám képeket kaptunk, de... de nem érzem azt, hogy a pillanat megismételhetetlen lenne, hogy ezt így és csak így, és csak ekkor lehetett képpé formálni, azaz talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy a pillanat "egyediesítése" nem történt meg, emiatt azok a képelemek, amik bezavarnak - akár a kapaszkodó, akár az ablakkeret - indok nélkül szerepelnek. (hegyi)

Elmondom mi a bajom, nem tudom, sikerül-e jól. De remélem. Az a helyzet, hogy a képhatáron belül mindennek szerepe és jelentése van, akár tudatos, akár nem az, ahogy az létrejön. A véletlennek is. Van egy csoport, hibaista csoport a neve, és azt kell mondjam, hogy nagyon jó viták voltak azt illetően, mit jelent a hiba, mi a szerepe az alkotásban. Borzalmasan fontos kérdés. Ugyanis azt hiszem, hogy ha erre tudjuk, vagy legalább érezzük a választ, akkor az a további kérdéseinkre is megad egyfajta irányultságot. A talált kép egyszeri tünemény. És miközben azt mondom, hogy tökéletesen érvényes a hiba, a véletlen is, de ez nem azonos a talált képpel. Ha elkezdjük eldobálni a szabályokat, az akkor lesz hosszú távon működő, ha saját szabályokat tudunk a helyükre tenni. A káosz nem ábrázolható a rendetlenséggel. Annak, hogy elvetjük az élesség kapaszkodóját, nagyon erős jelentése van a közlésben. Ahogy a sántításnak is a színpadon. Vagy a beszédhibának. Érvényesek, de csak ha kontextusba kerülnek. A kép minden dekája egyenértékkel bíró képalkotó eszköz. Itt van egy kép, és nem az a probléma, hogy életlen. Hanem hogy értelmetlen az életlensége. A hiba - mondják isten ujjának is, mindegy - egy plusz lehetőség. Hogy egy meg egy az lehet három is. Akkor adja ki, ha valami többletértéket ad. Csak úgy nem. Ez igaz a csinált hibára is. Az életlenséget az ember hibának értékeli. Ettől még használható. De okkal. Mi az érzés, amit el akarsz általa mesélni? Mindannyian bámulunk fókuszálatlanul a tájba. Van ez így. De nem minden táj alkalmas, hogy ezt az érzelmet közvetítse. Azaz, ha bambulok, az egyénileg nekem jó, mert a fejemben ettől még van valami történet, vagy annak hiánya, búskomorság vagy fáradtság. Valami van. És akkor mindegy, mi a kiváltó formai helyzet, mindegy, mit bámulok, mert nincs direkt input. Itt viszont te a néződ bámultatod, mintha fókuszálatlanul. És ha íg van, akkor Azt a hiányt kell pótolnod, ami a fejben kell ehhez. Az pedig esztétikával pótolható, hogy úgymond kedvet kapjon a néződ és veled bámuljon, általad. Hát, nem tudom, mennyire sikerült elmondanom. Várom a visszajelzéseiteket. (hegyi)

Én ezt kedvelem. Jó, az más kérdés, hogy az ember dohányzik-e az erdőben, de talán épp ez az, ami miatt lehet akár egy figyelemfelkeltő dolog. Jó ez a manós megjelenés is, mint egy kobold, aki hamarosan leugrik és elrohan. Kritizálni megint a tónusokat tudom, azt, hogy a mélyebbeknél nincs részlet. Kár. (hegyi)

Hát, ez inkább egy tanulmánynak jó, részint az alul belógó kopasz ág miatt, részint mert ráfért volna a derítés, és hát nem is a szép felét fordítja felénk. Jó, így megvan az az érzet, mintha kinézne az ablakon, ez igaz. Nem tudok sokat mondani róla, érdemes lenne a csendélettel foglalkoznod, mert jól gyakorolható vele a komponálás. De a google ebben is a barátod, keresőbe beírni a csendéletet, és régi nagyok festményeit megismételni, az nagyon jó gyakorlat. (hegyi)

Szoktunk néha személyesen találkozni, és mindig keresem azt, amit a képeiden látok, hogy fel tudom-e élőben fedezni, és eddig sose sikerült, szóval valamit tudsz, amit elő tudsz hívni magadból önportrénál, és ez nagyon fontos dolog. Más már nincs is hátra, mint hogy az utómunkával elkezdj behatóbban foglalkozni, mert az a helyzet, hogy főképp a sötét tónusaidnál szokott oly mértékű lenni a veszteség, ami engem zavar, mert elvesznek a részletek, és nem érzem indokát annak, hogy ennyire kopogósak legyenek a tónusaid. A másik, hogy ez a kékes hideg hatás sem a barátom, volt erre analóg technika, Töröl Laci nagy mestere volt ennek anno, de úgy gondolom, hogy ahogy a szépia, úgy a kék is olyan, hogy hamar megfekszi a gyomrot. Szóval összefoglalva, a tónusok miatt zaklatottabb a kép annál, mint amit a belső sugárzása indokolna. (hegyi)