Szeretem ezt a képet, ez a Mai Manó galériában készült, aki nem járt még ott, érdemes oda elmenni. Ott vannak ilyen szép festett hátterek. Én ezt kedvelem, jó helyzet, bár, gondolom, hogy ezt naponta 4-5 fotós csak megfotózza. Mindehhez képest mondanám, hogy András itt elkezdett dolgozni egy modellel. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy sikerült itt közös hőfokot találni a modellnek és a fotósnak. A fotós ezt a képet meg szerette volna csinálni, az biztos, mert el is készült a kép, de abban nem vagyok biztos, hogy a modell is ezt annyira akarta. Itt a meggyőzőképességünket kell edzenünk. A modell beállásán, a fejtartáson, a sejthető arckifejezésen, a leejtett kéz gesztusán látszik az, hogy olyan ímmel-ámmal van benne ebben a projektben. Ha nem így van, akkor az expozíció pillanata nem volt túl szerencsés. Ami kiválasztott történet: igen, ott van egy ilyen távoli részlet, amire mutat a modell, és ez felfogható így, bár a Mai Manó Házban nem nézik a fotósokat hülyének, bármilyen őrülettel is készülnek, tehát megbeszélhető az, hogy szeretnénk idejönni dolgozni, megengedik-e, hogy itt készítsünk egy-két képet. Ha erre az ember fölkészül, akkor talán egy kicsit más ruhában lehet ezt megoldani, és én biztos, hogy levetettem volna a karkötőket és az ékszereket, mert nekem ehhez a csodaországos dologhoz idegen. Elvisz a 2000-es évek szocreáljába. Ez a része nem annyira jön nekem be. Az irány jó, tessék ezzel még foglalkozni. Mivel ez egy korban nem a mai világot mutató háttér, jó lenne, ha vagy archaizálunk, és megpróbálunk ebbe az időbe behelyezkedni sminkkel, ruhákkal, kellékekkel, vagy ha ennek abszolút ellentmondunk, és akár a mai világra, akár egy 80-as, 90-es évekre utaló lány is lehetne. Itt az instrukciótól függ az, hogy mennyire lesz hihető a nézőnek. A vágás sem biztos, hogy túlságosan oké a lábnál, most a szereplő úszik. Visszaadnám ismétlésre, nem azért, mert rossz az ötlet, hanem azért, hogy egy kicsit nagyobb befektetéssel tessék ezt kivitelezni. (hegyi)

Tökéletesen rendben van a kompozíció. Nagyon kevés elem van ezen a képen. Van egy szürkés ég, és egy hulló falevél. Ez most egy aranymetszéses kompozíció, tehát egy klasszikus elrendezést használ Viktória. Az egy izgalmas alkotói döntés, hogy hova helyezzük a mozgást. Sejthetően ez a falevél valahonnan jött valahová, és az embernek van egy elképzelése, hogy ennek van egy kis száracskája, az az ő hátsó része, és előrefelé repül, tehát, gondoljuk, hogy ez most kifelé repül a képből. Aztán lehet, hogy tökéletesen másik irányból, másfelől jött, és másfelé távozna. Azért izgalmas, mert nincsen viszonyítási alapunk a képen, nincsen mihez képest bemérni ezt a mozgást. Nagyon vegytisztán azt kapjuk, hogy mi is a fotós döntése. Ez a kép négy ponton lehetne ugyanezzel a tárgyával aranymetszésben, feltételezve azt, hogy a háttér mindenhol homogén. Négy helyre kerülhetett volna ez a falevél, és mind a négy hely másról mesélt volna. Más az, ha a falevél a bal felső sarkához lenne közel, akkor az egy teljesen sztenderd megközelítés, hull a falevél, szép líraian, bele a képbe. Ugyanennek a másik verziója, hogy hullik a falevél, de már egy kicsit kifelé a képből, tehát kevesebb van abba az irányba, amerre ez elmozdulhat. Ez már egy kicsit kevésbé optimista megközelítés, hiszen kevesebb van előtte, mint amennyi mögötte, jobban utal talán az elmúlásra, de még mindig benne van egy optimistább megközelítés ahhoz képest, ha ez mondjuk a képnek a bal alsó részéhez lenne komponálva. Akkor azt mondjuk, hogy még van idő kifutni azt a távot, amit futni akarunk, de az energia kevés, tehát dekadensebb a megközelítés, mert előrefelé volna tér, de lefelé már kevesebb. A legszomorúbb az a helyzet, amikor ez a levél a képnek a jobb alsó sarkához lenne komponálva, ahol már se idő, se tér nincs ennek a mozgásnak a végrehajtásához. Talán az elmúlásról leginkább az a sarok mesélhetne. Nem kötelező ezt az okfejtést elfogadni tőlem, én így látom, ez feltételezi azt is, hogy a mozgás és az idő tengely, amiről már egyszer beszéltünk, balról jobbra halad. Nagyon köszönöm ezt, kedvelem, a 24-es, Csend leckére teljesen rendben lévő megoldás. (hegyi)
értékelés:

... a szívem egy nagy harangvirág ...
... s finom remegések az erőm ...
... Mit keresek...?!

Egy 15 képes sorozatot kapunk Andrástól. Ritkán mondok ilyet, hogy két leckének is teljesíti a feltételeit, de tulajdonképpen ez egy fotóetűd. Olvastam a kommenteket, hogy itt a képek száma az, ami megütközést keltett néhány hozzászólónál. Én most azért vagyok talán kegyesebb, mert értem azt a hangulati helyzetet, amibe András került, és amibe ezeket a képeket elkezdte készíteni. Az kifejezetten rímel erre a helyzetre, hogy nem mutat megoldást, hogy nem valahonnan valahová indul el a történet, hanem mint egy tánc, forgás, mint amikor az ember idegen helyre kerül, és keresi a kiutat, ilyen helyzetet mutat nekünk. Én ezt el tudom fogadni. Ha ebből a sorozatból én kihagynék képet, az az 5. kép lenne, amivel túl sokat nem tudok kezdeni, a villanyoszlop, bár a fények nagyon jók, de nem annyira erős, szétvágja ezt a hangulatot, aztán a 7. kép ismétlése egy hangulatnak, újabb formát ehhez nem ad hozzá, és ott egy döntést kellene hoznia Andrásnak, hogy a 10-es és a 12-es kép közül melyiket tartja fontosnak. Ha engem kérdezel, nekem a 10-es kép izgalmasabb, mint a 12-es, az utóbbi is nagyon szép, olyan, mintha hajszálereket mutatna, de ehhez a hangulathoz mégis talán a 10-es jobban passzol. Aztán a 13-14. képpel is ugyanez a helyzet, hogy az egyik izgalmas, nekem a 14. inkább. A másikat kihagynám, főleg a fény melletti csonka faágak miatt, amik nem nagyon esztétikusak, és egyébként ott fejezném be a sorozatot, az utolsó kép nekem már ehhez nem ad hozzá pluszt. Még gondolatiságában is jó lenne a 14-es kép záróképnek. Talán ennyi. Ebből is én azt látom, hogy körülbelül 10 kép csak megmaradna, és azt elfogadható mennyiségnek tartom azért, mert itt nem a fákat akarta András ábrázolni, nem azt, hogy milyen egy ködös éjszaka, hanem azt az útkeresést, azt a toporgást, amiben része volt, mint élmény. Ez nehezen megmondható kívülről, hogy de hát toporgott volna kevesebbet, mert akkor is rájön, hogy nem tudod, hogy merre hány méter a hazaút. Ezt utólag lehet mondani, de nagyon óvatosan kell bánni az ilyen érzelmi megközelítésekkel, mert ha nagyon elkezdjük nyirbálni, akkor utána rárakunk utólag egy olyan tudatos döntést, ami nem biztos, hogy jól meghagyja az érzelmi értelmezését annak, amit látni akarunk. Ha Andrást, vagy bárkit, aki fényképez, ér egy élmény, és az elég erős, és azzal elkezd dolgozni, akkor az mindig kérdéses, hogy mit szeretnénk, hogy elkezdünk a formai dolgokkal játszani utólag, amikor válogatunk, és ezeket a formai helyzeteket próbáljuk mérlegre tenni, tehát elkezdünk szigorúnak lenni saját magunkhoz, vagy pedig azt mondjuk, hogy volt egy élmény, és ez ebben a megközelítésben ért minket, tehát meghagyjuk ezt a vonalat. Ez azért jó és fontos, hogy ezeknél a képeknél elmondható, mert a képsorozatokat én egy nálunk nem olyan nagyon kiaknázott területnek gondolom, miközben a képsorozat teljesen másról beszél, mint a film, vagy az egyes képek. Még a képsorozatot is máshová tudom sorolni, mint ahova egy triptichont, ahol három képpel hozunk létre valamit. Ennél a Gimesi féle megközelítésnél én annak örülök, hogy András behív minket a saját érzelmi világába, és ez nem olyan sokszor történik meg. Most én vagyok az, aki védi azt, hogy ami szószátyárnak tűnik, az tulajdonképpen csak egy hangulat, és ezt a hangulatot fogadjuk el, hogy András így tudta számunkra megfogalmazni. Amiket én mondtam, hogy kihagynék, azzal is még jócskán marad kép, és az sem biztos, hogy mindenben egyet kell velem érteni. Lehet, hogy a 15 képet fárasztó így letekergetni az oldalon, de ha ezeket falon látjuk, akkor más hangulatot tud hozni. Egy kiállításon ez egészen érdekesen, izgalmasan adjusztálható lenne. Tudjuk be azt is, hogy bizonyos dolgokban az internet másféle kommunikációt enged meg, mint az, amikor szembesülünk magával a művészeti alkotás tárgyával. Megadom erre a három csillagot, de Andrástól is azt kérném, hogy jó lenne, ha az első három leckével kezdene el dolgozni. (hegyi)
értékelés:    

Érdekes dinamikai párhuzamot állít itt föl Gergő a kerékpárral, és azzal a megfigyeléssel, hogy ezek a fűszálak, amik itt a parkban láthatóak, valószínű, hogy valami nagy szeles időtől, vagy kutyafuttatástól, elhajlottak, és ezeken ilyen érdekesen csillog a napfény. Ez a része nagyon jó, kicsit olyan szürkés- fátyolos az egész, ezen nem ártott volna valamit segíteni a laborálásnál, de ez is elfogadható talán. Ott érzek egy pici bizonytalanságot, hogy az a kerékpáros, aki elhaladt, nyilvánvaló, hogy őt nehéz instruálni, hogy Béla bácsi, tessék visszafordulni, mert elrontottam, de talán egy kicsivel, ha hamarabb készül az expozíció, és ha Gergő úgy próbálja ezt összehozni, hogy az alakból talán a vállig eljussunk, ha a fejét nem is akarjuk megmutatni, akkor lehet, hogy jobb lett volna. De megvan a dinamikai játék: a pad, a mozgó kerékpár, az elhajlott fűszálak, ezek jól ritmizálnak. (hegyi)
értékelés:

Ember a gépben.

Örülök annak, hogy Gábor is elkezdte a leckéket elölről, és egy érdekes megoldást mutat ez a kép. Ha jól látom ez egy számítógépes monitor, amiben Gábor arca tükröződik, és, bár jelzésértékkel, de felismerhető, hogy a Sulirádió oldala van a monitoron. Ez egy álló formátumú kép, de azt észre lehet venni, hogy ezzel a formával harmonizál az a tömegelhelyezés, ami a képen szerepel. Minden, ami képalkotó elem ezt az álló formátumot, ezt a hosszúkás formát erősíti: a monitorból kimetszett rész, a honlapból kimetszett rész, és a monitor torzítása miatt az arc is. Elgondolkodtató a képi megoldás, talán annyit tennék hozzá, hogy én a kép fölső részénél a monitor keretét már vágtam volna, úgy még izgalmasabb helyet lenne, ha fönt nyitott lenne ez a kompozíció. Most nagyon keretbe van zárva a modell. A portré is számomra egy érvényes portré, azt nem mondom, hogy túl vidám, de egy jó üzenetet mutat, és azt külön kiemelném, hogy gondolom, hogy Gábor dolgozott ezzel rendesen, mert azt beállítani, hogy az arcon legyen fény, de a kéz gesztusa és mozdulata, amelyik a kamerát tartja, értelmezhető legyen a portréhoz viszonyítva is, és ne csak mint kamerát tartó kéz, ez fontos dolog. Nem a kamera szerepel itt, mint jelenlét, vagy önmeghatározás, hanem az arc. Többször láttunk már ilyen tükröződésben készült portrét, és ennek a portrénak ez az erőssége, hogy nem a fényképező embert akarja előtérbe állítani, hanem saját magát mutatja meg nekünk. Köszönöm Gábornak ezt a képet, és az első osztálynak a második leckéjét teljesítette. Azt is tudom, hogy Gábor nem könnyen készít önportrékat, bár ezt a képet látva, azért vannak ebben még rejtett potenciálok, tehát ha van kedve dolgozni ezzel, akkor várnám a folytatást, mindamellett, hogy ez a lecke megoldásra került. Ugye van még egy első és egy harmadik leckénk ahhoz, hogy ez az osztály kész legyen, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés: