Ennél a képnél is azt tudom mondani egy fő irányvonalként, hogy nagyon érdekes az, hogy egy ilyen archaikus technika felé mozdultok el, mint a cianotípia. Én ennek örülök, hogy ilyesmiket is észrevesztek, de most nem biztos, hogy jól értem Tamást, hogy a Bindzsi sorozata tulajdonképpen mit is akar demonstrálni. Mert én ezeket a képeket – legalábbis a háromból kettőt – abszolút elfogadhatónak tartok mint fotográfiai megoldás. Itt engem nem nagyon zavar, hogy bindzsi, vagy nem bindzsi, mert működik a dolog. Ha ezt a képet megnézzük, akkor egy nagyon szépen, klasszikusan komponált, aranymetszésbe helyezett képet látunk. Szerintem ezzel nincsen semmi baj, és azzal sincs, hogy ebben a kékes színben van a tónus megmutatva. Hogy ez a Tökéletesség leckébe működik-e, azt nem tudom, ehhez kevés az információm. Ahhoz, hogy meg tudjam ítélni azt, hogy Tamásnak miért pont ez jut eszébe a tökéletességről, mint fogalomról, talán több képet kellene tőle látnom. Ezzel most nem biztos, hogy száz százalékig tudok mit kezdeni. De a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Ez valami őszi helyzet, ugye, látjuk itt a búzamezőt, Feri kedvenc helyét ezzel a nagyon érdekesen behorpadt térrel, egy beállított képet, ahol az alkotó azért, hogy ezt az egész tér-törést még sejtelmesebbé tegye, elhelyezett ebben egy tárgyat, egy képalkotó elemet, ezt a széket a kabáttal és a kalappal, és a modell megy kifelé a képből. Hogy ő most ott egyébként valamit keres, és össze szeretné még szedni, nem teljesen világos, nekem egy kicsit ez az érzetem van abból, hogy nagyon lefelé néz a modell, olyan, mintha ő közben elment volna virágot szedni a búzamezőre. Érdekes kép, érdekes a gondolatisága, nagyon szépek a Feri felhői, tényleg nagyon festőiek, filmszerű a látvány, mint egy 70-es évekből itt maradt csehszlovák mozi. Amivel még mindig nem tudok mit kezdeni, és én szeretném, ha Feri ennek valamilyen szinten magyarázatát adná, hogy mi a fenének kell ez a vignettálás itt is. Én értem, hogy ez gyorsan és könnyen összerántja a kompozíciót, de ez a kompozíció, ha működik, akkor működik enélkül is, ettől nem lesz feszesebb, testidegen nekem. A Hétfő délutánra, mint értelmezés, és érzelmi helyzet, abszolút jó képnek gondolom, legfőképpen azért mert ez az egész attól válik személyessé, hogy nem egy megszokott hétfő délutáni helyzetet mutat. Nem egy nagyvárost, nem egy gyárat, nem egy munkahelyet, nem egy iskolát, hanem egy olyan személyes teret, amihez nagyon is érződik, hogy Ferinek érzelmileg mekkora kötődése van, és erre Ferinek nagyon nagy szüksége is van. Tehát akár az is lehet a történet megfejtése, hogy Feri elment a mezőre fotózni, de mire mindent beállított, délután lett, egy álmosító hétfő délután és dolgavégezetlenül elbattyogott haza. Figyeljük meg azt, hogy ott a látóhatár szélén tulajdonképpen mint egy mutatóujj tornyosul egy felhő, szintén nagyon jó helyzet. Persze ezek a véletlenek, amik a fotós kezére dolgoznak, de olyan, mint egy intelem. Én kedvelem ezt a képet, csak a vignettálást nem. (hegyi)
értékelés:

Szia Viki, nagy tisztelettel köszöntelek itt az Estiskolán abban az értelemben is, hogy ugye dolgoztunk mi együtt nem egyszer, és én annak örülök, hogy láthatóan azóta is „hagyod magad”, hogy gyakoroljanak rajtad. Akkor, amikor az akt táborban dolgoztunk, az elemzéseknél volt egy-két olyan helyzet, amikor egészen konkrétan az hangzott el, hogy a modellek nagyon segítőkészek, és segítenek minket, és nagy hála és köszönet nekik ezért, de akkor, amikor nem kapnak instrukciót a fotóstól, hogy mit várunk tőlük, akkor ők elkezdik a saját rutinjukból megoldani a feladatot helyettünk. Itt is ez történik. Viki egy rutinos modell, és tudja, hogy hogy kell nézni, tudja, hogy nem szorítom a szám, mindennel tisztában van azt illetően, amit az arcával kifejezni képes. Most itt megette vacsorára a fotóst ezzel a gesztusrendszerrel. Miközben a Viki figyelmét is elkerülte az, hogy az a mobiltelefon, amit a füléhez szorít, ennek az egésznek az erejét lényegesen csökkenti. A világítás a másik dolog. Voltunk világítós táborban is, pontosan tudjuk azt, hogy a világításnál mennyire nagy szerepe van annak, hogy mi van közel, és mi van távol, hiszen ami közelebb van hozzánk, ugyanazzal a fénymennyiséggel megvilágítva lényegesen világosabb tónust kapunk. Itt eldörrent egy vaku, és ez lemeszelte Vikinek mind a két kezét, meg egy kicsit a homlokát is. Ettől a két kéz lényegesen erősebben kommunikál velünk, mint az arc. Egyrészt az a problémám ezzel a képpel, hogy az arc egy felvett pózt mutat, nem a Vikiről beszél, hanem arról, amit a Viki képzel magáról egy fotografálási helyzetben, tehát az ő szakmaiságát mutatja - színház. Másrészt a két kéz elviszi a figyelmet az arcról, és elviszi a fókuszt róla, nem az arccal foglalkozunk, hanem azzal, hogy hogy tartja a poharat, meg hogy mi lehet a másik kezében. Ez egyrészt világítási probléma, másrészt az, hogy mennyi időt töltünk a modellel. Megint azt mondom, amit mondtam a Tündi esetében, hogy András dolgozzon a Vikivel, de most jó lenne, ha Vikiről egy olyan képet mutatnál, ami Viki maga. Nem egy könnyű eset, mert ő szakmailag magas szinten van, tehát egy sokat megélt modellről beszélünk, vagyis olyanról, aki sokat dolgozott már fotósokkal. Ebből a helyzetből kizökkenteni őt, és azt mondani, hogy most nem szakmázunk, hanem rád vagyunk kíváncsi, nehéz, mert ha nem vagyok elég szemfüles, és nem elég gyorsan dolgozom, vagy nem tudom őt határozottan kibillenteni a megszokott nyugalmából, akkor bizony úgy, hogy ő ezt nem akarja, beindulnak a megszokott reflexek. Ismétlés. (hegyi)

Nagyon röviden mondom ezt a képet: idétlenkedés. Ezt mutogatni lehet a haveroknak, hogy „jaj de jó, bolondok vagyunk”, de hát ennyi. Azt a fejet, amit te vágsz, nem indokolja semmi. Szorgalmiba átteszem. (hegyi)

Itt mintha ez túl lenne élesítve, olyan érdekesek az élei a formáknak, túlhúztad te egy kicsit. Kár, mert a finomságát vesztette el a kép. A köd, és ennek a meseisége az, ami izgalmas, erre nem szabad ekkora sharpen-t ráeriszteni. Azok a kacsák nem ártott volna, ha még nagyobb szerepet kapnak. Jó ez a pad, csak lehet, hogy annyit nem ér. Meg kellett volna nézni ezt máshogy is, hogy hátha ezek a kacsák, ahogy ott úsznak abban a párás helyzetben, izgalmasabb ügyet hoznának. De el tudom ezt is abszolút fogadni, technikailag van vele bajom. Kettő csillagot adok rá, technikailag próbáld ezt valahogy gatyába rázni, mert most a technikával, amit sablonként ráhúzol, agyon is vered. (hegyi)
értékelés:

András, a Tánc kategóriába ezt nem tudom elfogadni, a Tánc lecke másról szól, ez egy mondvacsinált ügy, hogy egy hölgy átlép egy ilyenen, és azt mondjuk, hogy ez tánc. Ezt így, ebben a formában nem tudom elfogadni, a kép önmagában nem lenne rossz, de ez a geg nem annyira erős. Készítettünk egy képet, humoros, ennél nem sokkal több, ennek a szavatossági ideje hamar lejár. Átteszem a Szorgalmiba. (hegyi)

Diane Arbus után szabadon. MOME-s házi feladatom volt, de gondoltam veletek is megosztom. Önarckép volt a házi egy kedvenc fotós képe után.

A leiratból kapunk egy kötést, egy párhuzamot Diana Arbushoz. Amikor nyáron volt a találkozásunk, akkor meg is néztük a Fur c. filmet, és viszonylag sok mindent megtudhattunk az alkotóról. Én nagyon örülök ennek a képnek azért, mert – bár nem mindennel értek egyet a képet illetően, de mégis azt mondom, hogy - jó irány az, amit Viki megtalált. Amivel nem értek egyet, az tulajdonképpen csak a díszítés. Amiben ő nagyon betalált, az a modell, a gesztus saját maga, és talán ez a nehezebb. Ismerve azt, hogy Diana Arbus milyen korban, mikor, hogyan és milyen körülmények között alkotott, és hogy mi volt az ő hitvallása, az a fajta póz, az a beállítás, amit itt most Viki magáról mutat, nagyon is jól jellemzi ezt. Mint szerep, tökéletesen jó gesztusokkal van ez most megmutatva számunkra. A kanapé is tökéletesen rendben van, ezek a macik is nagyon jók. Talán amivel nem teljesen értek a két állólámpa, meg valami, ami a baloldalon, a földön van, és a két hangfal. Ezeket kihurcoltam volna a képből, mert abból a korból, amit itt felidézünk, a 60-as évekből, ezek kilógnak. Nem azt mondom, hogy mindenben kötelezően kell archaizálni, hisz ez a kanapé sem a 60-as években készült, a macik sem, és ez pontosan elég lenne. A szélső formák durván elütnek attól a világtól, amiről itt szó van. A tekintet, a kar, ahogy a melle előtt keresztberakja zseniális. Mindezzel együtt én megadom a három csillagot rá, és arra szeretném kérni Vikit, hogy ha lehet, akár egy rádióműsorban, meséljen nekünk arról, hogy miért érzi közel magához Diana Arbus-t. Miért gondolja azt, hogy Diana Arbus legyen az, aki által ő saját magát a harmadik leckében megfogalmazza. Erre nagyon kíváncsi volnék. (hegyi)
értékelés: