Annak örülök, hogy ez a kép a Mozgás leckére lett beküldve, mert a kisgyerek általában jó téma, vicces, humoros helyzeteket hoz létre, és ezt előszeretettel szokták fotográfián megörökíteni. Ezt a Mozgás leckére kaptuk, és ez egy nagyon jó megoldás lehet erre leckére. Egyetlen egy problémám van: ez egy fekvő formátumú kompozíciót kívánna. Semmi nem indokolja az álló formátumot, a megoldásához nem nagyon sokat ad hozzá ami ott a háttérben történik. Maximum annyit lehet jelzésértékkel ebből megadni, ami a függöny-hullámoknak a függőlegesei hoznak, mert ezek a függőlegesek elég stabilan állnak, és ehhez képest az elmozdulás jól érzékelhető. Ugyanakkor azért kardoskodnék a fekvő formátum mellett, mert így most egy kicsit ez a mozgás be van korlátozva a képhatárok által. Tehát nagyobb teret kéne ennek a mozgásnak adni. Persze lehet, hogy azért ez a döntés, mert mások is voltak abban a teremben, és nem csak a kisfiú futkosott ott körbe körbe, de én azt mondom, hogy amennyit lehet, annyit maximum ki kellett volna hozni ebből széltében ahhoz, hogy ez a mozgás ne korlátozódjon le. Kettő csillagot tudok erre adni a megfigyelés maga jó, és én azt mondom, hogy mivel abszolút jól sikerült megfogni azt a pillanatot, amire itt felhívom a figyelmet, az a kisgyerek lábai. Ott történik a csoda, ott történik a megfejtés. Még azt is mondom, hogy akár azt is lehet ilyenkor, hogy ha ez a kisgyerek unalmában itt futkos körbe-körbe, akkor a fotós oda lefekszik erre a szőnyegre egészen abba a szemmagasságba, ahol a gyereknek a lába van, és akkor csak erre koncentrál. Mert ehhez a Mozgás leckéhez, a mozdulatsor megfigyeléséhez nincs szükség még akár a teljes test ábrázolására se. Nagyon izgalmas játékokat lehet így felfedezni, és azt is ki lehet próbálni, hogy milyen az, hogy ha egészen rövid az expozíció, milyen az, hogy ha hosszabb az expozíció, milyen az, hogy ha több expozíció van egy képre rátéve, tehát sok minden játékot végig lehet játszani. Én azt mondanám Tímeának, hogy próbálkozzon ezzel, mert ez egy nagyon izgalmas dolog, próbálja meg azt amit én most mondtam, hogy egészen a föld közeli helyzetbe hozza a kameráját, és onnan exponál. (hegyi)
értékelés:

Azt nem tudom, hogy Béla azt mivel érte el, hogy ilyen furcsák a színek, hogy itt valami torzítást állított elő a fotosoppal, vagy valami lámpával rávakuzott, mindenesetre nem is firtatom, mert ez így, ebben a formában rendben van. Kicsit olyan Transformers jellege van a képen látható villanypóznának, tehát hozza azt az élményt, amit Béla a címben is szerepeltet. Szóval a képet elfogadom, és Épített környezetben is egy jó megoldás. Zárójelben annyit hozzáteszek, hogy ez azért nem egy olyan égbekiáltóan nagy dobás, tehát láttunk már ennél bonyolultabb összefüggéseket is Béla képein. Abban sem vagyok biztos, hogy Béla ezt a képét olyan túl sokszor fogja mutogatni, de rendben van, megoldotta a leckét. (hegyi)
értékelés:

Hát Béla, ez a kép olyanra sikerült, hogy várom Jack Nicolsont, hogy mikor fog előugrani a képről, mint a Batmanben a piros orrával, mint bohóc. Bár a Gyerekkor leckébe küldted, ez nekem egyáltalán nem vicces, vagy humoros hangulatú kép. A gyerekkort is valamennyire idézi, mert az ember kicsi gyerekként akár az állatkertben, akár egy ilyen vurstliban ezekre a gépekre tudott félelemmel nézni. Én például a Vidámparkban féltem a szellemvasúttól nagyon, de azért többször el kellett menni, mert jó volt félni. A nővéremmel mentünk, és ő még erre rá is játszott, hátulról a csikizte a nyakam a sötétben, és akkor még jobban kellett üvölteni. Szóval nekem ez jön le erről a képről, és nem a vidámság. Ez valószínű annak köszönhető, hogy nagyjából csak ezek a fény-játékok maradtak meg, a sötét formák, és a sziluettek, és maga a konkrét vidámság nem annyira jelentkezik. Itt idegen nyelven oda van írva az is, hogy "őrült". Szóval én abszolút egyetértek ezzel a képpel. A gyerekkor nem mindig habostorta, abban vannak félelmetes pillanatok is. (hegyi)
értékelés:

Én nagyon izgulok, mert én abban reménykedem, hogy Ágnes nem csak ilyen fellángolásként küldte ezt a képet, hanem remélem, hogy ennek folytatása lesz, mert ez a világ az a világ, ami azért izgalmas, mert maga az a meglátás, és az az agyalás, amit az ember végrehajt ennél képnél, hogy na akkor hogy teszem bele a kis edénykébe az én kis csorbult tükröcskémet, és hogy állok oda a kis lábacskámmal a szőnyeg szélére. Tehát ez a fajta játék az, ami egy minőségi ugrás Ágnes munkái között, abszolút tudatos alkotási folyamatnak az eredménye. És én ezt szeretném, hogy ha Ágnes ebbe az irányba mozdulna el. Ugyanis ha van, ami neki egy újabb teret tud mutatni, vagy örömforrást tud szerezni, akkor pont ez, hogy olyan kreációkat hoz létre, amik a valóságban így ebben a formában nem megtalálhatóak, és így egy újabb valóságot szül az a képi játék, amit ő létrehoz. Nagyon kedvelem azt, ahogy ez a női forma, ez a gömbölyded test adja tulajdonképpen azt a testet is, ami ehhez a kis játékhoz kell, tehát ez köti össze mintájában és az asztalterítővel ezt az egész helyzetet. Ebben is látok némi iróniát, hogy egy fajta virágmotívum van a vázán, egy másik fajta, teljesen más megoldással készült virágmotívum van a terítőn, egy harmadik szisztéma virágmotívumai vannak a szőnyegen. Már belebolondulnánk ebbe a sok népies őrületbe, és akkor ott van egy kistükör, meg egy láb, ami ezt az egészet zárójelbe teszi és azt mondja, hogy hát ezeket a formákat én csak használom, de itt vagyok én magam a jelenben. Ráadásul az az izgalmas ebben, hogy ha azt a két lábat letakarnám, és az nem lenne a képben, akkor ez a kép sokkal kevésbé lenne tudatos alkotás, ráadásul sokkal kevésbé lenne időtálló, izgalmas. Az a két láb az, ami ezt az egész történetet olyanná emeli, hogy akár bekeretezve a falra is lehetne tenni. Egyetlen egy kérdés merül föl bennem, hogy abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy nem lehetett volna úgy készíteni ezt a képet, hogy a fényképező masina ne látszódjon a tükörben. Nem voltam ott, tehát ha Ágnes ezt gyakorlatban elmondja, hogy hogy volt, lehet, hogy ő tudja, hogy ez azért nem lehetett, mert akkor nincs benne a lábam, vagy biztos van erre ok, de lehet, hogy megpróbáltam volna egy picit még mozdítani ezen az egészen annyit, hogy ne kelljen a száját eltakarni. (hegyi)
értékelés:

Öreg faszenes vasaló új szerepben...

Egyszer már volt egy ilyen kép az Estiskolán, de akkor még nem volt ilyen lecke. Tehát ez abszolút indokolja nekem azt, hogy ezt a technikát megkapjuk újból, ami úgymond egy ilyen hússütési trükk. Azt nem tudom, hogy régen nagyanyáink idejében is a nagymama vasalójával vajon lehetett-e húst sütni, vagy lehet, hogy fejbevágott volna érte, ha azt látja, hogy a flekkent az ő vasalójával súlyolom le. De hát ma már ezek a vasalók nicsenek a saját funkciójukban használatban, és hát így keresnek neki egy funkciót. Ez nagyon szimpatikus számomra, mert az, amikor egy ilyen használati tárgy már csak szobadíszként működik, az nekem nem annyira szívem csücske. Én nem nagyon szoktam olyan tárgyakkal körülvenni magam a saját döntésem szerint, amik csak egy régvolt funkciót hordoznak, de nem tudom azt utána a hétköznapokban használatba helyezni. Tehát még egyszer mondom, ez nagyon tetszik. És hát a kép megfogalmazása is jó. Lehet, hogy én még egy picit mozdultam volna a kamerával az óramutató járásával ellenkező irányba, mert most egy picit rövidülésben van ez az eszköz. Nem azt mondom, hogy nagyon profilból kell ezt fotózni csak, és csak onnan érvényes, de egy picit talán lehetett volna még mozdítani. Ráadásul még az a kevésbé átsült szelet, ami a képnek most a jobb oldalán van, az sem kerül akkor a képre. De lehet, hogy Nóra tudja azt, hogy miért éppen innen kellett, lehet, hogy ott állt valami vendég, aki várt a maga húsára, és ezért kellett innen fényképezni. Az külön tetszik, hogy egy olyan pillanatot talált Nóra, hogy a sülő ételnek, a párája, gőze, füstje ennyire erősen van jelen, ugyanis ez nem csak azt segíti, hogy a nyelvemen érezzem az ízt is, amit ez a hús képvisel, hanem azt is segíti, hogy egy kicsit misztikussá teszi, elemeli abból a környezetből, ahol ez a valóságban megtörténik. Tehát lehet, hogy ez valami összejövetel, fesztivál, és én annak örülök, hogy nem az történik, hogy találunk egy ilyen helyzetet, és nem nagyon foglalkozunk azzal, hogy közben a Jancsi bácsi meg az Ilonka néni ott van a háttérben, hanem a lehetőségeihez képest Nóra megpróbálta ezt úgy kimetszeni, hogy zavaró tényezők ne legyenek. Úgyhogy én ennek különösen örvendek, három csillag. (hegyi)
értékelés:

Egy kellemes szombat reggel...

Kedves kép, azt nem tudom, hogy ezt az alkotó rajzolta-e, vagy egy kisgyerek volt, aki álmában őt meglepte, és rárajzolt a lábára, szóval ezt nem tudom beazonosítani. Nekem a határozottsága miatt inkább felnőtt rajzocskának tűnik. Nagyon jó kis geg, dehát azért picit haragszom, hogy a nagylábujjba belavágunk, annak túl sok értelme nincs, nem tudom miért kellett ezt a vágást meghozni. Picit odébb mozdítom ezt a kamerát, és máris megvan a nagylábujj. Ez igaz egyébként magára a takaróra is, mert a takaró önmagában izgalmasabb struktúrákat adna, mint a háttér, ami ráadásul valami fénytani okból kifolyólag be is égett. tehát a kompozícióval nem teljesen értek egyet. A leckét teljesíti, tehát ez a része működik. Nekem egyébként enélkül a kis rajzocska nélkül is tökéletesen jó kép lenne. Olyan ez, mint amikor a beszélgetésben egy cseten, vagy egy fórumon az ember odatesz még két-három szmájlit a mondat végére, mert nem biztos abban, hogy azt a humort, amit ő esetleg mondani akar, azt mindenki kódolni tudja, és ezért ráerősít ezekkel a szmájlikkal. Nálam most ez a ráerősítés történik meg ezzel a rajzzal, szóval ha ez a rajz nem lenne, akkor is meglenne a humora a képnek. Szóval én erre most maximum két csillagot tudok adni, és ha gondolja Csilla, akkor egy ismétlést lehet, hogy megérne ez a lecke, mert az irány jó. (hegyi)
értékelés:

De nem az enyémek. Amúgy szeretem a kutyákat.

Valami mezőszélen, vagy faluszélen lehet ez a kis ösvény, ahol ez a három utcakutya, vagy félvad eb ugat. Szinte hallom ahogy csaholnak a fotográfus felé. Maga a pillanat rögzítése tökéletes, mert ezt az élményt teljesen át tudja adni. Én magam ilyet akkor éltem át, amikor bicikliztem és mindig mögém szegődtek kutyák, és tekerni kellett elég rendesen, hogy le lehessen őket hagyni. Nem voltam tőlük nagyon boldog, bár ez abból is adódik, hogy én magam a kutyákkal ambivalens kapcsolatban vagyok. Egészen addig nincs velük bajom, amíg nem lesznek nagyon zajosak és aggresszívak. Tehát még egyszer mondom, hogy a hangulat az jól átjön, de a kompozícióval nem tudok mit kezdeni. Ez most attól, ahogy a három kutya elhelyezkedik a képen nem kerül egyensúlyba. Valami nekem a képről még hiányzik, ahhoz, hogy ez a kompozíció nyugvópontra tudjon kerülni. Azért volna ez jó, mert az adná meg a kontrasztját annak amiről a kép mozgalmassága, és maga a beállítás, a kutyák helyzete és funkciója beszél. Ez most így, ebben a formában, ezzel a nem teljesen befejezett és rendezett kompozícióval nekem nem adja azt az élményt amit egy tudatosan komponált fotográfiától várnék. Ráadásul, legalábbis ahogy én látom, nem csak bemozdulás van a képen, hanem életlenség is. Tehát nem csak a kutyák mozdultak be, hanem valószínűleg a fényképező eszköz is. Szóval én most ezt visszaadnám ismétlésre, mert azt érzem, hogy mi a köze Tamásnak ehhez a képhez, és ez jó, de ennél azért tovább kéne jutni, ráadásul nem árt, hogy ha a nézőt nem hozzuk zavarba azzal, hogy életlen a kép, mert ennél a témánál ez nem indokolt. (hegyi)