Tisztelet Otto Steinertnek.

A képen valószínű egy éjszakai performanszt látunk, valami fényfestési előadás lehet, talán ez érzékelhető a betonlapokon lévő rácsozatból és a háttérben lévő bokrokon, fákon feltűnő színfoltokon. Gondolom a helyzetnek is köszönhető, hogy Tamás hosszú expozíciós időt választott, és ebből adódik, hogy a képen szereplő modellek, emberek, szinte csak jelzésértékkel vannak jelen, tehát a dokumentálás jellegén azáltal lép túl az alkotó, hogy a hosszú expozícióval nem egy befagyott állapotot rögzít, nem a látogatókra fókuszál, hanem arra a mozgalmasságra, ami ennek az éjszakai performansznak a jellegzetessége. Szembetűnő, szürreális furcsaság, hogy fentiekből adódóan a kép jobb oldalán egy gazdátlan lábat látunk. Azonban talán az elhelyezkedésből is adódik, hogy nem ez a központi mondanivalója a képnek. Azt nem tudom, hogy Tamás is így tervezte-e, viszont jelen pillanatban a négy fős beszélgetőtársaság fehér kabátban az, ami most a történet közepébe kerül. És azt a furcsaságot, amit a kép színvilága hordoz, ez a vetített képes előadás tárja elénk. A kép emiatt, bár technikájában túlmutat a dokumentáláson, mégis véletlenszerű megoldásnak tűnik. Hogy mivel lehetett volna segíteni - talán kompozícióban - azt nem tudhatom, mert nem voltam jelen az eseményen. (hegyi)
értékelés:

Ez egy nagyon érdekes tárgyfotó, amit Camilla küld. Teljesen le van vetköztetve ez a cipő, és meg van fosztva minden olyan jellegétől és használati formájától, ami jellemzően a cipőkre utalna, és tényleg olyan, mint hogyha egy horror-történetből ugrana ez itt most elő. Nem ez teljesen a legfontosabb számomra, hanem az, hogy ha jól látom, akkor ez valamilyen pókhálós környezetben helyzekedik el, ha jól érzékelem a képnek a bal oldalán lévő foltokat. Az egésznek a mélységélesség kiválasztásával, a fényviszonyok megválasztásával, és azzal a roncsolódó háttérhelyzettel, amit látunk, erős drámai hatása van. A feszültséget az adja, hogy miközben ez egy nyugalmasnak tűnő kompozíció lehet, hiszen centrális a kompozíció, hiszen a fény és árnyék határvonalak egy talpán nyugvó háromszöget mutatnak, mégis pontosan attól, hogy nem tökéletesen tengelybe van helyezve a cipő, a mélységélességtől, attól, hogy a cipő orra már életlenben van, mindettől a térélményünk is megnő. Az, hogy nem tökéletesen középpontra van helyezve szemben velünk a cipő, egy folyamatos billegést ad a képnek, és ebben van igazán az a feszültség, ami ebben a képben erős. (hegyi)
értékelés:

...nem vagyok méltó...

Ennél a képnél már volt egy beszélgetés a kommentároknál, ahol az került terítékre, hogy Balla fényképez-e színest, avagy nem. És ott én elmondtam, hogy fényképez, bár ő maga nem tartja a munkáinak a központjának azt, hogy színekkel fejezze ki a gondolatait. Ugyanakkor ha olyan élményt szeretne átadni, amihez szükségét érzi a színek használatát, akkor használja is. De én azt gondolom, hogy ez a felvetés ennél a leckénél nem fontos. Mégpedig azért nem, mert a lecke nem arról szól, hogy fotózzunk ballául. A lecke nem arról szól, hogy mutassuk meg, hogy mi is meg tudjuk közelíteni, vagy elérjük, vagy akár túl is szárnyaljuk azt a szintet, amit ő akár egy csendélettel, vagy egy portréval elért. Itt arról szól a lecke, vagy arról szeretne szólni, hogy van egy alkotó, aki úgymond az Estiskola munkásságát figyelemmel kíséri. Hogyha beszélhetünk szellemiségről, akkor az az attitűd, amiben a képelemzések készülnek, vagy amit akár én is szeretnék átadni a magam tapasztalatából, az nem titok, hogy azokból a tapasztalatokból és együttmunkálkodásokból adódik, amit én Demeterrel folytattam. Tehát számomra ő a Mester, és ez a lecke, mint tiszteletadás legfőképp arról szeretne szólni, hogy ismerjük meg azt, amit ő létrehozott és valamilyen viszonyrendszert - aki ebbe a leckébe beszáll - alakítsunk ki Balla munkáival kapcsolatban.
   Visszatérve a képhez: olyan ez a kép, olyan torzítások vannak rajta, mintha halszem optikával készült volna. A tér, mintha egy kulcslyukon keresztül figyelnénk, olyan élményt ad. Abszolút nem a valóság leképezése a cél, hanem mint egy megfigyelő, egy külső szemlélő próbálunk valamilyen belső helyzetbe bekukucskálni. Nekem legalábbis ez az élmény. És mindez egy csendéleten keresztül történik meg, de itt a csendélet tulajdonképpen csak egy gesztus, egy jelzés, ugyanis ha megfigyeljük, akkor nem csak a virág szirmai hullottak le, nem csak a rózsa sárgult el, hanem maga a kompozíció is. Tamás tudatosan életlenben tartotta ezt a felvételt, ráadásul, ha jól megfigyelem, picit be is mozdult. Tehát kvázi olyan mint hogy ha levettem volna a szemüvegemet. Megint érzések jönnek, amit nem kötelező elfogadni: az én saját, szubiektív viszonyomat szeretném ehhez a képhez elmondani. Első nekifutásra az is eszembe jut, ha ezt a képet szemlélem, hogy van egy festő, akinek van egy híres képe, amin elfolyó órák vannak. Ezt a festőt Salvador Dalinak hívják. Ezen a képen nem véletlenül szerepel egy hőmérő, ami akár értelmezhető úgy is, mintha lefolyna az asztalról. Ezt az érzetet az hozza létre, hogy van egy árnyék, ami kettévágja ezt a hőmérőt, de mégis egy izgalmas tér-játékot hozott létre a kép sarkánál. Azt gondolom, hogy itt ebben a képben, azok, akik kevésbé ismerik Balla munkásságát, az ami a konkrét kapcsolódás, hogy Balla is az elmúlással, a mások számára kevésbé szép, vagy kevésbé fontos, már kidobásra ítélt virágokkal foglalkozott pályájának egy jelentős részében. Én, aki láttam elég sok Balla képet, mondhatom azt is, hogy van egy nagyon hasonló színű és állagú rózsás csendélete. Ezt azért mondom, hogy a kapcsolódás abszolút érthető, mégis, ahogy az előző képnél is, Tamásnak sikerül egy saját nézőpontot átadni, egy saját érztetet átadnia. Nekem ez az érzet a bekukucskálás, meglesés érzete. Elnézést kérek, ha nem ez volt a szándék, de nekem olyasmi élmény jön, mint hogyha Balla elkezdett volna egy csendéletet rendezni, aztán elhívták a telefonhoz, és Tamás egy kulcslyukon belesett volna, hogy na hol tart a mester a csendélet megrendezésével. Tehát számomra ez a kép ilyen üzenetet ad, és abszolút el tudom fogadni azt is, ha másnak más élményt hoz. (hegyi)
értékelés:

Reakció Ágnes Csoda c. képére.

Egy olyan portréképet kaptunk Viktóriától, ami becsapós. Azért is mondom ezt, hogy azzal, hogy ő odateszi, hogy "Reakció Ágnes Csoda c. képére", utal arra ami Ágnes képén látszik, hogy az egy repülőgép-belsőben készült felvétel. Tehát itt első nekifutásra az ember azt gondolja, hogy erre akar Viktória is ráerősíteni, aztán majd megcáfol, hogy így van-e vagy nem. Nekem úgy tűnik, hogy itt van egy utólagos döntés a kép laborálásánál, hogy ez a külső világ, amit ez a kisfiú figyel, fekete színű. Én azt gondolom - aztán Viktória megmondja, hogy így van-e -, hogy ez egy utólagos sötétítése ennek a képrésznek, és ez nagyon jót tesz ennek a képnek. Ugyanis a vágy, vagy az az üzenet, amit ez a kép hordoz, az nem a külső térben akar megjelenni, hanem csak és kizárólag azon a gesztuson ami a kisfiúnak az arcán megjelenik. Nézzük meg a száját, a szemét, ahogy figyel, ahogy koncentrál, ahogy issza magába az élményt. Nagyon meghitt ez az ábrázolás. Itt csakis egyetlen egy dolog, amivel én kötözködni tudok: pontosan az, hogy ahhoz, hogy erre tudjak figyelni, nekem hiányzik a kisfiúnak az álla. Erre mondható, hogy ez szőrözés, vagy kötözködés, de mindezt azért mondom el, mert annak a ritmusjátéknak, amit ez a kép mutat, a homlokívétől nagyon szép ritmusban húzódik lefelé ez a profilábrázolás, és az állnál ez elvágódik. Miközben a nagy feketeségre, a kinti ismeretlenre, amiből ő most az információt szívja magába, bizony ez a hullámforma, ezek a lágy, puha formák kellenének, hogy feleljenek. A fülénél ezt nem érzem ilyen szinten gondnak, sőt azt mondom, hogy én meghoztam volna azt a döntést is, hogy ott a fülnél vágom ezt a képet, még konkrétabb lenne ez a közlés, még erősebb lenne ez az üzenet. Ott nyugodtan lehetne egy vágást létrehozni, és akkor még feszesebb lenne a kompozíció. Próbáld ki, Viktória, hogy mit szólsz az ötletemhez. Ettől függetlenül a három csillag megvan, pontosan azért, mert ha nem tévedek, ez az utólagos döntés az, ami a tudatos képkészítést erősíti nekem, hogy nem fogadjuk el azt, amit a hozott anyag mutat, hanem a saját döntésünket érvényesítjük a munkánknál. Ha kiderül, hogy itt valami fekete atomvillanást néz ez a fiatalember, akkor én jól benéztem, de mégis azt mondom, hogy ez a feketeség nagyon nagy ereje ennek a fotográfiának. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Két zivatar között

Majdnem mindennel egyetértek a képen. Azt is elfogadom, hogy Tamás ezt a Csend leckére küldte. Ugyanakkor van egy olyan része a képnek, amivel nehéz mit kezdeni, és én értem, hogy ez nagyon nagy kézügyességet igényel utómunkában, vagy pedig egy olyan időpontot kell várni, ami egy felhős időben talán létrejöhet. Egészen pontosan arra gondolok, hogy van ez a lépcsős-korlátos rész, ami talán egy turista út lehet, vagy egy kijelölt ösvény, és ez mögött meghúzódik egy tér, a lombkoronák mögött. Arrafelé nekem fut kifelé a kép. Tehát ez azt jelenti, hogy ha egy olyan időpontot tudunk találni, hogy olyan felhők vannak, amik kvázi ezt a részt sötétebb árnyalatra tudnák hozni, akkor talán jobban érvényesül ez az út. Ez azért lehet fontos, mert a csendnek van köze a magányhoz, az egyedülléthez, és ez az élmény párhuzamosan megvan abban is, amikor az ember valami kis zugot keres, egy kis menedéket akár a természetben, akár otthon, amikor begubózik a kis fotelébe. Ezt a bensőséges érzést kellene erősíteni, mert egyébként ez a szögletes, zaklatott forma, ami a korláttal itt létrejön, nagyon is ellentmond ennek a fajta megnyugvás érzetnek, ami nem rossz, sőt, enélkül ez a kép érdektelen lenne. Ugyanakkor mégis azt mondom, hogy ha a kezetekkel letakarjátok a korlátsor fölötti részét a képnek, akkor látjátok, hogy miről beszélek. Tehát rögtön érezhető, hogy arrafelé, hátrafelé, a kép közepe felé fut ki a kép, és hagy a szemnek olyan menekülési útvonalat, ami letéríti erről a fajta, Tamás által kiválasztott formavilágról. De ettől függetlenül a három csillag megvan, csak mondom, hogy ezekre érdemes odafigyelni. Ezt utólag laborálással valamennyire lehet korrigálni, mondom a másik megoldás az, hogy olyan időjárási helyzetet kell találni, ami segíti ezt a kompozíciót. (hegyi)
értékelés:

Metternich kastély, Bajna

Nagyon teszik ez a kép azzal, hogy ennyire határozott színekkel és formákkal dolgozik. Kompozíció is szinte tökéletes. Két apró megjegyzésem van: egyrészt ez az oszlopsor a tetővel együtt, azzal az optikai játékkal, amit ez hordoz, dől hanyatt. Ez nem sok, talán egy fok, vagy fél fok lehet, de ezt jó lenne kiegyenesíteni. Másrészt pedig a képen lévő felhőnek az aljából történik egy vágás. Én azt mondom, hogy ha a képnek a fölső részéből, a hozzánk legközelebb álló oszlopnak ezt a szép tartó-ívét levágjuk, akkor sem csinálunk nagy galádságot, hogy ha meg akarjuk tartani ezt a formát. És ami ott levágódott, azt talán az alján a képnek hozzárakható lehetne. Szóval egy picit még ezzel érdemes foglalkozni, de nagyon tetszik ez a megoldás, úgyhogy én erre megadom a három csillagot, és aztért is történik ez, mert szeretném, hogy ha Zsu ezzel a későbbiekben, mint témakör többet foglalkozna. Nem csak a csendéletekkel, hanem az ilyen kompozíciós játékokkal is lehet gyakorolni azt, hogy a folthatásokkal, a színekkel, a tömegelhelyezéssel hogyan lehet játszani. (hegyi)
értékelés: