Az a helyzet, hogy talán jobb lenne előbb saját magadat fotózva haladni és tapasztalni, mert a modellel fotózással az a helyzet, hogy ha a modelled ráadásul ismerős, társ, barát, akkor nehezebb objektíven látni, és elemezni is, mert a személyes érintettség befolyásol. Ez a kép nem jó, és a legfőbb baja a pózzal van. Hetvenes években volt ez a fajta póz divat, Monroe stílusában, csak hát Monroe az Monroe, a ruhái, a habitusa adta ki azt, hogy az ő képei működhetnek, de ez a beállítás nagyon messze van a természetestől. A szoknya rövid, így behúz és kitüremkedik, ettől fura hatása lesz. A másik az arc, a mimika. Nem hiszem el ezt a mosolyt. A mosoly tűnékeny jószág, ha sokat tököl a fotós a beállítással, ha fáradt a modell, ha nincs kedve, sok okból fagyhat be. A legjobban abban mérhető egy portré őszintesége, hogy a szem és a száj külön ugyanazt az üzenetet adja-e, ehhez érdemes letakarni előbb az egyiket, aztán a másikat, és máris kiderül, hogy a mosoly mellett a szem már nem hozza a vidámságot, inkább fáradt, tehát a pillanat csúcspontja elveszett már. Ő tartja ezt a mosolyt, mert ezt gondolta adni, vagy ezt kérted, mindegy is, de nem hiszem el. Vissza még a karokhoz, így most bebújtatva a combok közé a csonkolásai nem szépek, ráadásul ez a póz nagyon nehéz, hogy a vonzó és szexi ne billenjen át a kihívó és közönséges határán. Az arcon még egy probléma van, ez pedig a vetett árnyéké, az orr árnyéka nagyon erős, zavaros lesz tőle a dolog. Összefoglalva azt mondom, hogy még várj a portrézással. Előbb a formákkal, fényekkel ismerkedj meg. (hegyi)