Habár vasárnap hajnalban készült a kép, ám szerintem nem ez a lényege, ezért szorgalmi, s nem 21. lecke.

Gime, én ezt átteszem a Szorgalmiba. Én nem látom ebben azt, hogy ez mitől lenne önportré, miért gondolod azt, hogy ez rólad szól. Ez dokumentálása egy helyzetnek, ott voltál valahol, volt egy halszem-optikád, és készítettél egy felvételt. Ez nem több ennél. Szorgalmi. (hegyi)

András az utóbbi időben több ilyen fényfestéses-fényrajzolásos technikával készült portrét készített, ebből látunk egyet. Tetszik a gesztus, amit fölvázol itt András. Volt egy film, amiben azt mutatták hasonló technikával, hogy Picasso hogyan rajzol. Természetesen ezt a rajzot nem kívánom egy szinten emlegetni Picassoéval, de a technika mégiscsak hasonlít. Annál a filmnél is számomra az volt az izgalmas, ami az alkotás közbeni arcjátékot mutatta. Egy átlátszó felületen keresztül kameráztak, és miközben rajzolt a mester, lehetett látni az arcát, azt, ahogyan a gondolatok megvalósulnak. Ez lehet talán a következő lépcső a kifejezés palettáján Gimesinél, hogy elkezd az érzelmekkel játszani. Itt most egyelőre formákkal játszunk, én várnám azt, hogy András elkezdje az érzelmeit is felhozni, mert a formai játék olyan, mint egy komolyzenei darabban a matematika, de a matematikán is át kell jönnie annak az érzelemvilágnak, még Bach-nál is, amit a szerző átélt. Ezeknél a gesztusoknál is az a következő irány, hogy általában az ember mindig valamilyen érzelmi állapotban van, vagy nyugodt, vagy feszült, vagy vidám, vagy szomorú, és ezeknek különböző mixtúrái állhatnak elő, amelyeknek különböző megjelenési formái vannak az arcon, a gesztusban, a testtartásban. Nyilvánvaló ezek az érzelmek a rajzban magában is megmutatkoznak azokban a formákban, amiket itt látunk. Egyelőre ezt egy kísérletnek tartom, és arra sarkallnám Andrást, hogy az esztétikát, a kompozíciót se feledje el, és az érzelmeket pedig kapcsolja be. Egyelőre ez egy két csillagos kép. (hegyi)
értékelés:

Van az egész képben valamiféle 70-es évek fíling, valószínűleg a környezetből, a tárgyakból adódik ez, de az egész olyan, mint egy Dési Huber rajzszakkör ellesett pillanata, csak itt az alkotó hosszú expozícióval, és a kis zseblámpájával a mai korra jellemző módon rajzol, nem a hagyományos szénceruzával. Ha a címmel kell valamit kezdenem, akkor én ezt tudom mondani, hogy van ebben egy kettősség: a modern megoldás, és maga az az archaizálás, ami a falra ragasztott képekről szól, a kis sámliról, az íróasztalról, a függönyről, szóval érdekes helyzet, miközben nagyon elmosódottan bár, de látjuk az alkotó nyomait is árnyékfoltokként. Ennél talán picit hosszabb expozíció a testre, ha kevésbé mozogsz, miközben ezt a gyakorlatot végzed, jobbat tett volna, a foltokban a testiség jobban felismerhető lenne, mert így most túlságosan éteri a dolog. Ezt a forgást egy lemezjátszó tányér is létrehozhatná, tehát ehhez az ember se nagyon szükséges. De mint megoldás, abszolút elfogadom, és tessék megfigyelni, hogy ha a kép értelmezésének az időtengely formáját nézzük, akkor a kép bal oldala most nyitott, és érdekes, mert nem nagyon indokolja semmi, hogy az oszlop után még folytatódjon ez a kép. Van ebben valami olyan érzelmi megközelítés is, hogy a múlttal még nincsen a kapcsolat teljesen rendezve. Megvan a leckemegoldás is, Gime, de szeretném, ha ezt a leckemegoldást nem fejeznéd be, hanem kaphatnánk több meglátást is. (hegyi)
értékelés:    

Egy nagyon jó geget látunk. Ezekből az utcafotós sétákból a lényeg az, hogy az ember hosszú időt tudjon rááldozni, és legyen türelme megvárni azt a pillanatot, amikor az egyébként meglévő környezeti elemek abban a konstellációban állnak össze, amiben azt ő ábrázolni szeretné, és az üzenet bekattan. Itt ez az üzenet, azáltal, hogy ez a fiatalember a sörével a buszmegállóban áll, pont úgy táncikáljon oda ehhez az angyalszárnyhoz, hogy fedésbe kerüljenek a formák, és ezáltal egy plusz értelmezést kaphat az ő személye, ez megtörtént. A túlélesítés itt is létrejött, megint szólok érte, és mindig fogok addig, amíg nem vagy hajlandó ezt értelmezni, hogy miről beszélek. Ez a túlélesítés távolságot is hoz, ettől nem lesz az egész szerethető, pedig ez egy olyan üzenet lehetne, ami szerethető, és mégsem történik meg ez. Ez a távolságtartás érhető tetten ezen a képen. Igaz ez arra is, hogy picit közelebb kellett volna mennünk. Ebből az arcból kicsit kellene kapnunk. Ha ez nem egy beállított fotó, ha nem arról van szó, hogy te megkérted őt, hogy tessék odamenni, és odaállni, akkor föl kell hívni magadra úgy a figyelmet, hogy odapisszensz neki, és akkor fölemeli a fejét. Ettől még benne marad a kompozícióban, de valamennyivel többet kapunk. Nem a tökéletes szembenézést várom, mert az megint elvinne valahová, a kettő között lenne az igazság. Mondok valamit Gime, ami nem biztos, hogy fog tetszeni, de ha nem vagyok őszinte, akkor minek beszélgetünk, tehát: azt gondolom, hogy a matematikai része a fotóidnak már megvan, működik. Ha nagyon ragaszkodsz ehhez az utcafotós dologhoz, akkor kezdd el az érzelmeidet is megmutatni, mert ez így már unalmassá lesz, hogy különféle helyzetekben primer poénok jönnek létre anélkül, hogy érzelmileg ez megérintene téged. A távolság, az objektív megválasztása, a túlélesített sterilizálás, a fagyott pillanatok mind egy irányba mutatnak. De ha valóban őszinte véleményemre vagy kíváncsi, én nem erőltetném az utcafotót, hagynám pihenni, mert ahhoz, hogy azokat az érzelmeket az utcára vidd vagy ott megtaláld, amiket mondok, nem az utca az alkalmas, hogy gyakorolj. (hegyi)
értékelés:

András, egyszerű leszek: én ezt átteszem a Szorgalmiba. Azért, mert nem érzem azt, hogy ez bármilyen szinten többet mutatna annál, mintsem hogy épp ott voltál, és készítettél egy felvételt. Értem én, hogy ez a figura, a maga törzshajlításával ellene dolgozik az épület dőlésének, és aki ismeri a Felvonulási teret, az tudja, hogy ez az épület hogyan néz ki, és mennyire extrém építészeti megoldásokat tartalmaz, már ilyen budapesti szinten. Mi azért még nem tartunk ott, mint más világváros, hogy teret engedjünk a modern építészetnek a maga valóságában, de amennyit lehet, magyar módra, ennyi fér bele. Ennyi, és ez nekem egy képhez kevés. Ez a kép számomra nem hordoz olyan üzenetet, amit megörökítendőnek tartanék. (hegyi)