Hát, ez nem jön le erről a képről Gime, és azért nem, mert alapvető vele a saját nyavalyám, és emiatt nem tudok továbblépni: ez olyan, mintha már a bejárati ajtót már rögtön eltorlaszolná valami. Nem tudom erről a képről elhinni, hogy ez hóban készült. Biztos, hogy így van, de a kép erről nem mesél. Most erre mondhatod azt, hogy ilyen hó volt idén télen, de a képen most nem tudom eldönteni, hogy ez most hó, vagy salak, vagy kiömlött a liszt, vagy egyszerűen csak túl világosra van exponálva. A hó jellege nem jelenik meg. Innentől kezdve, hogy ez a hóban történik-e, nem világos. A következő lépcső, még ha ezen túl is tudom magam tenni, az, hogy mesterkéltnek érzem ezt a párhuzamot, hogy ez táncról szólna. Itt látunk egy madarat, ilyen van nálunk is a kertben, lépeget ő, ez a lépegetés lehet, hogy a valóságban tényleg egy tánclépéshez volt hasonlítható, de a képen ez nem jön le. Nem is biztos, hogy nagyon könnyű ezt megcsinálni, de én nem vagyok sem madárfotós, sem természetfotós, nem fogok tudni neked most konkrét tanácsokat adni. Biztos van az oldalon olyan, aki direkt ilyesmivel foglalkozik, de ezt a leckét nem érzem megoldottnak, sem mint Évszakok, sem mint Mozgás. A kép jellegzetességei hiányoznak, az egyedisége, amitől ezt ott le kellett fotózni, ez most nem érthető. Látunk a képen valami autónyomot, de sem a városi környezetet, sem a telet, sem a havat, sem a táncot bennem nem ébreszti föl az a látvány, amit kapunk. Ismétlés. (hegyi)

... a szívem egy nagy harangvirág ...
... s finom remegések az erőm ...
... Mit keresek...?!

Egy 15 képes sorozatot kapunk Andrástól. Ritkán mondok ilyet, hogy két leckének is teljesíti a feltételeit, de tulajdonképpen ez egy fotóetűd. Olvastam a kommenteket, hogy itt a képek száma az, ami megütközést keltett néhány hozzászólónál. Én most azért vagyok talán kegyesebb, mert értem azt a hangulati helyzetet, amibe András került, és amibe ezeket a képeket elkezdte készíteni. Az kifejezetten rímel erre a helyzetre, hogy nem mutat megoldást, hogy nem valahonnan valahová indul el a történet, hanem mint egy tánc, forgás, mint amikor az ember idegen helyre kerül, és keresi a kiutat, ilyen helyzetet mutat nekünk. Én ezt el tudom fogadni. Ha ebből a sorozatból én kihagynék képet, az az 5. kép lenne, amivel túl sokat nem tudok kezdeni, a villanyoszlop, bár a fények nagyon jók, de nem annyira erős, szétvágja ezt a hangulatot, aztán a 7. kép ismétlése egy hangulatnak, újabb formát ehhez nem ad hozzá, és ott egy döntést kellene hoznia Andrásnak, hogy a 10-es és a 12-es kép közül melyiket tartja fontosnak. Ha engem kérdezel, nekem a 10-es kép izgalmasabb, mint a 12-es, az utóbbi is nagyon szép, olyan, mintha hajszálereket mutatna, de ehhez a hangulathoz mégis talán a 10-es jobban passzol. Aztán a 13-14. képpel is ugyanez a helyzet, hogy az egyik izgalmas, nekem a 14. inkább. A másikat kihagynám, főleg a fény melletti csonka faágak miatt, amik nem nagyon esztétikusak, és egyébként ott fejezném be a sorozatot, az utolsó kép nekem már ehhez nem ad hozzá pluszt. Még gondolatiságában is jó lenne a 14-es kép záróképnek. Talán ennyi. Ebből is én azt látom, hogy körülbelül 10 kép csak megmaradna, és azt elfogadható mennyiségnek tartom azért, mert itt nem a fákat akarta András ábrázolni, nem azt, hogy milyen egy ködös éjszaka, hanem azt az útkeresést, azt a toporgást, amiben része volt, mint élmény. Ez nehezen megmondható kívülről, hogy de hát toporgott volna kevesebbet, mert akkor is rájön, hogy nem tudod, hogy merre hány méter a hazaút. Ezt utólag lehet mondani, de nagyon óvatosan kell bánni az ilyen érzelmi megközelítésekkel, mert ha nagyon elkezdjük nyirbálni, akkor utána rárakunk utólag egy olyan tudatos döntést, ami nem biztos, hogy jól meghagyja az érzelmi értelmezését annak, amit látni akarunk. Ha Andrást, vagy bárkit, aki fényképez, ér egy élmény, és az elég erős, és azzal elkezd dolgozni, akkor az mindig kérdéses, hogy mit szeretnénk, hogy elkezdünk a formai dolgokkal játszani utólag, amikor válogatunk, és ezeket a formai helyzeteket próbáljuk mérlegre tenni, tehát elkezdünk szigorúnak lenni saját magunkhoz, vagy pedig azt mondjuk, hogy volt egy élmény, és ez ebben a megközelítésben ért minket, tehát meghagyjuk ezt a vonalat. Ez azért jó és fontos, hogy ezeknél a képeknél elmondható, mert a képsorozatokat én egy nálunk nem olyan nagyon kiaknázott területnek gondolom, miközben a képsorozat teljesen másról beszél, mint a film, vagy az egyes képek. Még a képsorozatot is máshová tudom sorolni, mint ahova egy triptichont, ahol három képpel hozunk létre valamit. Ennél a Gimesi féle megközelítésnél én annak örülök, hogy András behív minket a saját érzelmi világába, és ez nem olyan sokszor történik meg. Most én vagyok az, aki védi azt, hogy ami szószátyárnak tűnik, az tulajdonképpen csak egy hangulat, és ezt a hangulatot fogadjuk el, hogy András így tudta számunkra megfogalmazni. Amiket én mondtam, hogy kihagynék, azzal is még jócskán marad kép, és az sem biztos, hogy mindenben egyet kell velem érteni. Lehet, hogy a 15 képet fárasztó így letekergetni az oldalon, de ha ezeket falon látjuk, akkor más hangulatot tud hozni. Egy kiállításon ez egészen érdekesen, izgalmasan adjusztálható lenne. Tudjuk be azt is, hogy bizonyos dolgokban az internet másféle kommunikációt enged meg, mint az, amikor szembesülünk magával a művészeti alkotás tárgyával. Megadom erre a három csillagot, de Andrástól is azt kérném, hogy jó lenne, ha az első három leckével kezdene el dolgozni. (hegyi)
értékelés:    

András itt most használ valamit, régen a vidéki fotóműtermeknek szokott ilyesmi lenni az ablakában, mint reklámfotó arról, hogy mi fog bent történni. Látjuk a kisgyereket a vonattal, látjuk a szerelmespárt ködbe vesző háttérrel, stb, stb. Hasonló ez a megoldás is ehhez, őrületes módon szét van lágyítva az egész, és szinte a high key technikához is hasonlatos az, hogy ennyire elvesztettük a tónusterjedelemnek az alsó, sötét részét. Nem tudom miért. Miközben, ha ezt elfelejtem, és azt mondom, hogy ez egy játék, amit az ember kipróbál, hogy milyen lágyító előtétet használni, milyen a tónussal játszani, akkor ezzel van egy másik probléma is. Az, hogy a modell nem biztos, hogy komolyan vette Andrást. Ez nem a modell hibája. Ahogy én az arcon a gesztusokat próbálom megfejteni, a mosolyában meg a tekintetében látok némi ellentétet. Ez annak köszönhető, hogy nem tudta a fotós adott pillanatban meggyőzni arról, hogy őt fotózni szeretné, vagy nem biztos, hogy az optimális pillanatot kapta el. Portrézásánál van ilyen, hogy az ember túlcsúszik azon a határon, ameddig egy mosoly, vagy gesztus megtartható a modellnél, és utána vagy hagyni kell pihenni a modellt, vagy egy más beállítást kell keresni, vagy valahogy kizökkenteni abból az állapotból, amiben van. Én ennél a képnél úgy látom, hogy túlmentünk azon a pillanaton, amikor ez a portré optimálisan elkészíthető lett volna. A másik észrevételem az, hogy ha jól számolom, akkor van egy nyaklánc, van valami másik alkalmatosság, talán mobiltelefon-tartó, és van a ruha pántja, tehát kicsit sok minden van a hölgy nyakában. Ez a fotós dolga, hogy ezektől megszabadítsa. Ez azt jelenti, hogy ha már elindultam ebbe az irányba, hogy ennyire próbálom idealizálni a modellt, és mindenféle, szinte a mimikai ráncokat is kiretusálom az arcáról ezzel a világítással meg ezzel a technikával, akkor ennél a képnél maximum az az ezüst lánc elfogadható, ami a nyakában van. Az tónusban jól működik, minden más egyebet, még exponálás előtt azt kell mondani, hogy vegye le, tegyük félre. Nem kell ettől még a ruhát levenni, de ha a válláról lecsúsztatja a pántot, az tökéletesen elég ennél a fotónál. A szem sminkje is erős. Ha megnézzük, akkor az is kilóg ebből a rendszerből, amit itt most András mutat. Itt bukik le nekem a dolog: nem vagyok meggyőzve arról, hogy András tudatosan, amikor exponált, tudta, hogy ezt az effektet fogja használni. Nekem ez úgy tűnik, hogy elkészült egy portré, és utána a „boncasztalon” jött az ötlet, hogy mi lenne, ha elkezdenénk húzogatni a tónuscsúszkákat. Lehet ez egy kritikai hozzáállás is ehhez a fajta szépelgő, esztetizáló fotografálással szemben, de akkor azt tessék megtervezni előre. A világítás sem biztos, hogy száz százalékos. Ha ennyire túlvilágítom az egyik oldalt, akkor a másik oldalt nem lehet ennyire sötétben hagyni. Itt a hajról beszélek legfőképpen. Ismétlés. (hegyi)

András, ha lehet ilyet kérni, akkor próbáljunk meg egy kicsit összpontosítani a munkára, és ne meglepetésszerűen jöjjenek a megoldások, mert abból lehetnek félreértések. A 45-ös lecke egy magasabb számú lecke, és a 7. osztálynak a leckéje. Ehhez lassabb lépésekben kellene eljutni. Azért mondom ezt, mert itt van egy értelmezési probléma. A zsáner, életkép nem ez. Itt semmilyen szinten ez nincs jelen, ez egy városkép. A zsáner: valakinek, valamilyen helyzetnek a bemutatása, egy jellemző munkafolyamatnak, vagy cselekvéssornak, ezért is életkép. Esiklopédiában is meg lehet nézni, de ez a kép a városi fotográfiának egyik példája lehet, de mint olyan, kompozícióban nekem nem áll meg. Itt most a folthatásokat tessék megnézni: az úriember a hátizsákkal a kép bal oldalán, billenti az egészet. Valamennyit visszahúz ebből a síneknek az íve, és az a fehér, ami a síneknél van, de mégis lényeges mennyiséget borít ezen a kompozíción az, hogy ekkora nagy súlyban, tömegben ide van téve ez az úriember. A másik, ez a színtorzítás, erről már kaptunk Andrástól egy magyarázatot, hogy ez mobiltelefonnal készült, és nincs benne semmi beavatkozás. Ez megint az eszközválasztás lehetősége. András már mondhatóan egy fotográfusi úton halad, van is neki jó kis fényképezőgépe, láttam, tehát azt is vigye magával. Ez, amit most látok, leveti magáról ezt a technikát. A mobiltelefon abszolút érvényes és elfogadható fényképező eszköz, ha tudjuk azt, hogy mik a korlátai, akkor azokat bele lehet komponálni, kalkulálni abba, hogy mit fogok látni. Ez itt most lényeges mennyiségű információt elvesz. Sem a zsinórok, sem a drótok nem látszanak, de megmaradnak ezek a pálcikák, tehát ez veszteségben túl sok, ehhez a képhez ez nem működik. Ezt ebből a leckéből kiveszem, és átteszem a Szorgalmiba. (hegyi)

Szia Viki, nagy tisztelettel köszöntelek itt az Estiskolán abban az értelemben is, hogy ugye dolgoztunk mi együtt nem egyszer, és én annak örülök, hogy láthatóan azóta is „hagyod magad”, hogy gyakoroljanak rajtad. Akkor, amikor az akt táborban dolgoztunk, az elemzéseknél volt egy-két olyan helyzet, amikor egészen konkrétan az hangzott el, hogy a modellek nagyon segítőkészek, és segítenek minket, és nagy hála és köszönet nekik ezért, de akkor, amikor nem kapnak instrukciót a fotóstól, hogy mit várunk tőlük, akkor ők elkezdik a saját rutinjukból megoldani a feladatot helyettünk. Itt is ez történik. Viki egy rutinos modell, és tudja, hogy hogy kell nézni, tudja, hogy nem szorítom a szám, mindennel tisztában van azt illetően, amit az arcával kifejezni képes. Most itt megette vacsorára a fotóst ezzel a gesztusrendszerrel. Miközben a Viki figyelmét is elkerülte az, hogy az a mobiltelefon, amit a füléhez szorít, ennek az egésznek az erejét lényegesen csökkenti. A világítás a másik dolog. Voltunk világítós táborban is, pontosan tudjuk azt, hogy a világításnál mennyire nagy szerepe van annak, hogy mi van közel, és mi van távol, hiszen ami közelebb van hozzánk, ugyanazzal a fénymennyiséggel megvilágítva lényegesen világosabb tónust kapunk. Itt eldörrent egy vaku, és ez lemeszelte Vikinek mind a két kezét, meg egy kicsit a homlokát is. Ettől a két kéz lényegesen erősebben kommunikál velünk, mint az arc. Egyrészt az a problémám ezzel a képpel, hogy az arc egy felvett pózt mutat, nem a Vikiről beszél, hanem arról, amit a Viki képzel magáról egy fotografálási helyzetben, tehát az ő szakmaiságát mutatja - színház. Másrészt a két kéz elviszi a figyelmet az arcról, és elviszi a fókuszt róla, nem az arccal foglalkozunk, hanem azzal, hogy hogy tartja a poharat, meg hogy mi lehet a másik kezében. Ez egyrészt világítási probléma, másrészt az, hogy mennyi időt töltünk a modellel. Megint azt mondom, amit mondtam a Tündi esetében, hogy András dolgozzon a Vikivel, de most jó lenne, ha Vikiről egy olyan képet mutatnál, ami Viki maga. Nem egy könnyű eset, mert ő szakmailag magas szinten van, tehát egy sokat megélt modellről beszélünk, vagyis olyanról, aki sokat dolgozott már fotósokkal. Ebből a helyzetből kizökkenteni őt, és azt mondani, hogy most nem szakmázunk, hanem rád vagyunk kíváncsi, nehéz, mert ha nem vagyok elég szemfüles, és nem elég gyorsan dolgozom, vagy nem tudom őt határozottan kibillenteni a megszokott nyugalmából, akkor bizony úgy, hogy ő ezt nem akarja, beindulnak a megszokott reflexek. Ismétlés. (hegyi)

Itt mintha ez túl lenne élesítve, olyan érdekesek az élei a formáknak, túlhúztad te egy kicsit. Kár, mert a finomságát vesztette el a kép. A köd, és ennek a meseisége az, ami izgalmas, erre nem szabad ekkora sharpen-t ráeriszteni. Azok a kacsák nem ártott volna, ha még nagyobb szerepet kapnak. Jó ez a pad, csak lehet, hogy annyit nem ér. Meg kellett volna nézni ezt máshogy is, hogy hátha ezek a kacsák, ahogy ott úsznak abban a párás helyzetben, izgalmasabb ügyet hoznának. De el tudom ezt is abszolút fogadni, technikailag van vele bajom. Kettő csillagot adok rá, technikailag próbáld ezt valahogy gatyába rázni, mert most a technikával, amit sablonként ráhúzol, agyon is vered. (hegyi)
értékelés:

Az előző képhez nagyon hasonlatos effektet használ András, nem igazán értem a szerepét ennek, nem látom azt, hogy mi az oka annak, hogy a modelljét bele akarja mindenféleképpen egy ilyen „1929, barcelonai pályaudvaron várom a szerelmemet” helyzetbe vonni. Ez szerintem önmagától is működik, nem kell ehhez ez a színtorzítás. Itt megint vitatkozom az alkotóval abban, hogy ez plusz értéket ad-e ez a színválasztás ezekhez a képekhez. Én nem érzem ezt. Három portrét látunk egy modellről. Ha egészen szigorú akarok lenni, akkor ebből az első portrén a műanyag pohár testidegen. Sem a hajhoz, sem az öltözékhez, sem a tekintethet nem illik. Valószínűsítem, hogy instruálva volt a modell, de az instrukciónál sok idő telhetett el az exponálás és a modell beállítása között, mert meg van a gesztus fagyva. Ez azért nehéz, mert az ivás egy elég dinamikus cselekvéssor, tehát ezt lehetett volna esetleg másképp provokálni, hogy közben mi rákészülünk arra, hogy exponálni fogunk. A második kép egy cigarettázós fotográfia. Attól, hogy ilyen erősen roncsolva van a tónus, ettől sokminden mást is gondolhatunk, hogy ez mi, amit a szájába vesz, de a gesztus maga, amit az ujjaival mutat, egy cigarettázós gesztus. Értem én, a modell megint nem a kamerával van kapcsolatban, hanem valaki mással, ettől van egy elidegenítő hatás. A kompozíciót rendben lévőnek találom, de kérdés az, hogy abban a pufikabátban ki ál a modell mögött, és az miért jó, hogy ott van. A harmadik képnél, ami szerintem a legjobban sikerült ezek közül a képek közül, egy személyes helyzetben figyeljük meg a modellt, aki valamilyen ülő alkalmatosságon, egészen a sarokba szorítva, elfoglalja magát, és valamilyen albumot nézeget. Ez az egyik legjobban elkapott pillanat, ha már képsorban gondolkodom, és portrémegoldás, akkor ez egy jó kiindulási alap lehet. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egyik képen sem néz a modell ránk, és azzal sem, hogy miért pont ez a három gesztus az, amit András jellemzőnek gondol a modellről. A kép címe az, hogy Tündi, ismerjük a modellt, mert szintén egy Estiskolába beiratkozott hölgyről van szó, találkozhattunk vele személyesen is, sok mindent tapasztalhattunk ezeknél a találkozásoknál. Kicsit visszahúzódónak ítélhetjük meg, sok mindent elmondhatunk róla, de hogy az András miért pont ezt a három cselekvéssort próbálja értelmezni, én nem teljesen látom át.
   Az a helyzet a portréval, hogy akkor működik jól egy portré, ha van közünk a modellhez. Én úgy érzem, hogy ezzel nincs is probléma. Az inkább a baj – és ezzel saját magam is szembesültem már -, hogy ha nagyon sok időt eltöltünk valakivel, akkor egyszer csak bejön egyfajta gátlás, mert nagyon belül kerülünk egy körön, és onnantól kezdve nehezen tudjuk kívülről szemlélni. Az mellett, hogy kell a személyes kontaktus is, és kell ismerni a modellt, hátrány is lehet az, ha túl sokat tudunk a modellről. Én nem egy esetben próbáltam már portrét készíteni olyanokról, akik hozzám érzelmileg közel álltak, ismertem őket, és rendre kudarcot vallottam azért, mert nem tudtam azt a kellő távolságot felépíteni újból, ami ahhoz kell, hogy egy kicsit objektívebben is tudjam nézni a modellt. Ami meg nagyon szubjektív, ott az a kérdés, hogy abba belemegy-e a modell. Én el tudnám képzelni azt, hogy ilyesmit csinál az ember, de ehhez az kell, hogy a modell olyan szinten adja át magát a fotózásnál, amikor egy teljesen szubjektív, szürreálisnak is mondható álom-élményanyagból dolgozik a fotográfus. Ez is megint egy olyan helyet, ami nagyon ritkán esik meg, ráadásul nagyon vékony határmezsgye van itt, amikor az intimpistáskodás oldalára ne essünk át. Nem mondom, hogy könnyű helyzetben van András akkor, amikor Tündit akarja fotózni. Én nem akarom őt erről lebeszélni, de ha tudok abban segíteni, hogy itt mi lehet a megoldás iránya, akkor azt mondom, hogy vagy próbáljon meg elvonatkoztatni egy kicsit attól, amit ő már megismert, és egy kicsit megpróbálni idegenként tekinteni a modellre, vagy pedig olyan szintre kell menni egymással ebben a munkában, amihez nagyonis kell az együttműködése a modellnek. Akkor viszont nem működik az, hogy ellesett pillanatokat próbálok meg portré szintre emelni. Mert akárhogy is beállítjuk, vagy kérjük, hogy maradj így, mert ezt most le akarom fényképezni, de ezek mégiscsak az életből ellesett pillanatok. Visszaadom ismétlésre. Ha szeretnél még Tündiről portrét készíteni, akkor ezt még egy kicsit gyúrjad. (hegyi)