Ismét azt mondom, hogy a kamera nézőpontjával van problémám. Ami ebben a képben igazán érdekes a fiatalember, aki cigarettázik, és a hölgy, aki valószínűleg parfümöt reklámoz, és a kettő kapcsolata. A cím is erre akar utalni, és a humor a képben abban van, hogy az illatszernek is van egy illat-környezete, és a cigarettának is, és ez a kettő nem nagyon szokott egymás között passzolni. Ez ráerősít arra a kint és bent, modell és a valóság érzésre, amit András ezeknél a városképeknél megfigyel. Arra sarkallom őt, hogy ezeket a megfigyeléseket folytassa. A kettővel ezelőtti képnél nem véletlenül mondtam azt, amit mondtam, hogy meg kell találni azt a szintet, aminél meghúzunk egy határt. Nekem ez egy kicsit az alatt van. Ha azzal a bácsis képhez hasonlítom, akkor az még mindig viszi magasan a pálmát. Ahhoz, hogy ez működjön, a szemkontaktusnak kellene valamilyen szinten erősebbnek lennie a modell és a fiatalember között. Itt megint a méretkülönbség a baj. Ha kicsit leguggol András, akkor a fiatalember magasabb lesz tőle. Ezzel érdemes lett volna kicsit többet játszani, kicsit hamarabb készülnek el ezek a képek, mint az optimális. Az a helyzet, hogy ami a helyszínen jól érzékelhető dinamikai játék a 2 dimenziós plakát és a hús-vér ember között, az a fotómasinán keresztül már egyben két dimenzióban jelenik meg, tehát ahhoz, hogy ez a játék megmaradjon így is, olyan nézőpont kell, aminél érvényes marad a különbség. (hegyi)

Ha az előző képnél lévő elemzést megfigyeljük, amit Andrásnak mondtam, amikor a bácsi és a hölgy puszit dobós párhuzama volt, itt most ezen a képen keresném ezeket a gesztusokat, és nem nagyon találom. Ez nem jelenti azt, hogy nem értem, hogy mit szeretett volna András megmutatni, csak nem elég jellemző. Jó, ha ezeket a plakátokat figyelgetjük, és főleg ilyen helyen, mint egy buszmegálló nem is kell túl sokat várni ahhoz, hogy megjelenjen az életből az a modell, aki jól tudja ezt a kontrasztot képviselni. Bár azt gondolom, hogy nem minden plakát alkalmas, vagy elég jellemző. Én ezt a fiatalembert, aki itt áll, és aki ezt a képet készítette, ezt nem tartom egy jó fotónak. Tehát ha a kiindulási alappal baj van, akkor abból túl sokat nem nagyon lehet kihozni. Erre én most nem adok csillagot, nem azért, mert rossz a kép, hanem azért, hogy tegyünk differenciát, hogy mi az, ami az, ami oké, és mi az, ami nem. Nekem ez annyira nem jön össze, ráadásul ez az ME+XX nem nagyon ad hozzá az értelmezéshez se sokat. Tudom, szereted ezeket a betűszavas, MZ/X-es, Mikrobis megnyilvánulásokat, de azt fogadd már el, hogy ezt maximum te tudod utána dekódolni. Ismétlés. (hegyi)

András ezeket az utca-sztorikat, gegeket, úgy tűnik, előszeretettel fotózza, és ez egy jó dolog, hogy ő ilyeneket észrevesz. Arra kell figyelni, hogy legyen magával következetes és szigorú, hogy egy bizonyos szint alatt minden poént nem biztos, hogy meg kell tudni csinálni. Ez a kép egy kedves kép. Ami fontos, mindig az, hogy az irónia úgy tudjon megjelenni a képen, hogy az ne legyen bántó. Ennél a képnél a gesztusok, a kis zacskójával a bácsi a kis rövid gatyójában, a néni, aki a kirakatban a puszit dobja neki mind olyan, hogy erősen jelen van egy humanista megközelítés, és ez ennek a képnek egy nagyon nagy erénye. A képkivágásban nem vagyok teljesen biztos, és abban sem, hogy teljesen optimális lenne a kamera magassága, az a szemmagasság, ahonnan a kép elkészült. Én leguggoltam volna egy kicsit, mert így most a méretkülönbség túl nagy. Jobban össze lehetett volna kötni ezt a két modellt. Másrészt az a gesztus, ami az élő, hús-vér szereplőnél megjelenik, ez a lehorgasztott fej is indokolhatná azt, hogy ebből a leguggoló pózból készüljön a kép. Ez nagyjából a problémám vele. A kép jobb oldalán van egy bizonytalanság, hogy belekomponáljam-e az ablak függőleges osztórácsát, avagy ne. Úgy látom, hogy ez a bizonytalanság egy kicsit a képnek az alján is megvan, hogy most kell a járdaszegély, vagy nem. Ezekért a bizonytalanságokért, és azért, hogy jó lett volna, ha alulról készíti a képet, egy disznó levonásra kerül. Annak örülök, hogy nagy fotosop-bindzsizés itt most nem történt. (hegyi)
értékelés:

Ez egy jó városi fotó. Magány leckébe nem tenném be, mert ahhoz egy kicsit nyálas, de az Épített környezet leckére kitűnő. Szeretem, rendben van. Én erre megadom a kettő csillagot, azzal a megjegyzéssel, hogy itt megint a kezedre csapok, itt megint belenyúltál a fotosoppal. Egyszer már megnézném ezeket a képeket, hogy miért kell neked ennyit bindzsizned, majd akkor fogsz lebukni, amikor kiderül, hogy ezek használhatatlanok akkor, amikor nincsen rajtuk fotosop. Én nem tudom, de itt megint valamit kellett matatnod a tónusokkal, meg a vignettálással. (hegyi)
értékelés:

András, komolyan mondom neked, úgyis megyek hozzád kalibrálni a monitorodat, hogy le fogom törölni a fotosoppodat, és valami egyszerű dolgot fogok föltenni, a plug-in-jaidat kitörlöm orvul, mert borzalmas, hogy egyszer csak megtalálsz egy újabb hülyeséget. Kicsit úgy viselkedsz ezzel az egész fotosop-kérdéssel, mint a gyerek, amikor az óvódás gyerekcsoport megy kirándulni, és Pistike mindig lemarad, és hol egy gesztenyébe rúg bele, hol egy osztálytársa fenekébe, hol a tanárnő szatyrát próbálja eltalálni, miközben a többiek mennek a kisjátszóra. Te is így incselkedsz ezzel az egésszel. Most itt az van, hogy inverzbe használjuk a vignettálást, és kifehérítünk. Ilyet tudod legutoljára én hol láttam? Anyámék esküvői fotóján, biz' isten, az is borzasztó volt, de abban az időben ez szokás volt, hogy így kihomályosítják a kép szélét. Hogy itt milyen értelme van, komolyan mondom, hogy nem tudom. Annak örülök, hogy itt nagy színjátékok nincsenek, kezdünk eljutni a fekete-fehérhez, de még azért itt bele kellett valamit manipulálj. Ugyanis ez gyengíti az egészet, komolytalanná teszi. Ilyesmi járhat a fejedben: biztos, hogy ez a fickó nézi ezt a nőt? Ez elég? Hát még rádobok egy lapáttal, akkor már tuti nem tudnak mit mondani. Hát dehogynem: azt, hogy rossz lett. Ne haragudj, de ez egy tök jó kép lenne egyébként, rendben van, de kicsit lötyög a kompozíció, én még tudnék vágni, főleg a kép bal oldalán, mert itt most az arányrendszer nincs eldöntve, hogy a virtuális és a valós világ aránya micsoda. Ez most majdnem 50-50, de egy kicsit lötyög. És itt a nőnek kellene a fő hangsúlynak lennie, ő hendikeppel indul ebben a versenyben, mert ő csak kétdimenziós, míg a bácsi meg három. Én adok erre egy csillagot azért mert maga a dolog nem rossz, de sírok ettől a fotosoppolásodtól. (hegyi)
értékelés:

Majdnem mindennel egyetértek a képen, a képkivágással nem teljesen. A vágás lenne az, ami ezt megoldaná. Azok a kirakatban tükröződő alakoknak, - innen nem tudom megítélni, hogy azok próbababák, vagy valami más szituáció -, a fejénél hozzuk meg a vágást, akkor egy lényegesen dinamikusabb és izgalmasabb kompozíciót kapunk. Nekem ezt az egész helyzetet befagyasztja, ami ott történik, mert olyan jól megszámolható, hogy három-három fejük van, és ez nem tesz ennek jót. Ha nyaknál meghozódik ez a vágás, akkor maga az, ami a várakozó emberfigurák és a kerékpár közötti dinamikai viszony, és az elmozdulással való érzékeltetése ennek a mozgásnak, nagyon izgalmas lehetne. Ez nekem így most kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Azt hiszem, hogy az elemzéseknek akkor van igazán értelme, ha a tőlünk telhető maximális odafigyeléssel és őszinteséggel beszélünk egymással. Andrásnak nagyon sokszor elmondtam már elemzésben is, meg személyesen is a gondolataimat, de talán most ennél a képnél tudok olyat mondani, amit eddig ebben a kontextusban, ebben a megfigyelésben nem. Itt egy kép, amin minden rendben van, minden a helyén van, minden oké, és tényleg nagyon finom részleteket lát meg András. Itt most csak a falon lévő fényfoltra szeretném felhívni a figyelmet. Gondolom valami tükröződő felület vetíti ezt oda, olyan, mintha egy kínai betűjel lenne. Minden érthető, és minden jó ritmusban kerül elénk. S mégis van valami, ami miatt közém, a szemlélő közé, és András, az alkotó közé kerül egy réteg. Ez olyan, mint egy fátyol. Mintha András egy félig áttetsző fátylon keresztül kukucskálna felénk, üzenne nekünk, ami őt védi attól, hogy "tökéletesen meztelen" legyen. Én azt gondolom, hogy szép lassan elérkezik az az idő, hogy ezt a fajta önvédelmi leplet, eszközt, András félretegye. Ugyanis szerintem egyrészt nincs oka, hogy ilyenfajta védekezést folytasson, másrészt szépen lassan kezd ez a fátyol a saját munkájában, saját magának akadálya lenni. Miért pont ennél a képnél jut ez eszembe? András személyiségében van dinamizmus. A személyiségének abban a részében is, amit megmutat nekünk. És teljesen nyilvánvaló, hogy a személyiségének, a megélt élményeinek van olyan része, ami ritkábban kerül felszínre. Ennél a képnél ez a fátyol egészen konkrétan van jelen abban, ahogy a valóságos tónusokat, színeket visszafogja, gyengíti, lágyítja, fakítja András. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fotográfia vagy csak fekete-fehér, vagy csak színes lehet, és nincsen közte semmi, ami érvényes lehetne, mert van. De az nem mindegy, hogy ez a közléshez hozzáad, és azt segíti, vagy pedig csak abban van segítségére az alkotónak, hogy az érzelmeit függöny mögött tartsa. Ha van Andrásnál annyi hitelem, hogy - mint egy biankó-csekk - elfogadja azt, amit mondok akár csak néhány próba erejéig, akkor én most ezt az egész problémakört úgy tudnám összefoglalni, hogy formailag ami fekete-fehér, az legyen fekete-fehér, ami színes, és dinamikus, az legyen színes és dinamikus. Tudom, hogy ez most úgy tűnik, mint egy külső formai játékkal való szőrözés, de, fönntartva annak a lehetőségét, hogy nincs igazam, én úgy érzem, hogy ez sokkal mélyebb kérdéskör András útján. Minden önismereti, önmegismerési folyamat fölrajzolható úgy is, mint egy lépcsőn való fölfelé haladás. Az ember egy darabig egészen gyorsan veszi a lépcsőket, aztán elkezd fáradni, esetleg a lépcsőfokok is változnak, és egy-egy lépcsőfoknál talán többet időzik. És ezzel nincs is semmi baj. Én azt mondom, hogy amennyit én az András munkáiból látok, ahhoz, hogy ne legyen a saját továbbhaladásának útján ez a fajta tökölődés gátló tényező, ahogy az előző lépcsőfoknál viszonylag határozott lépést tett fölfelé ezen a grádicson, úgy most ebben az esetben is elérkezett az idő ahhoz, hogy egy lépcsőt följebb lépjünk. A tartalom és a forma mindig kapcsolódik egymáshoz. Akkor is, ha ellentétpárba állítjuk. Van olyan, hogy a tartalom viszi a prímet, van olyan, hogy a forma, van olyan, hogy egy érzelmi állapotot formailag hozunk létre, van olyan, hogy tartalmilag. Ebben a helyzetben most azt látom, hogy egy kitalált formai sorvezetőt használ András, és ez néhol annak akadálya, hogy a tartalmi közlések is felszínre kerülhessenek. Úgy is mondhatnám, hogy a szabadságot akkor tudjuk értelmezni, ha a viszonyítási rendszerünkben élményként jelen van a kötöttség, a fogság, akár az elhagyottság érzése. A mostani helyzetben viszont a formai kötöttségek akadályozzák Andrást a szabad mozgásban. Ha csak ezt a képet nézem, a viszonyrendszer akkor válik érthetővé, akkor válik dinamikussá és hatásossá, és akkor indul el a közlés az alkotó és a néző között, ha ezt a fátylat fellibbentjük. Ennek a technikai megoldása ennél a képnél az, hogy az a szaturáció helyén kell maradjon, amit András utólag levett erről a képről, amitől ezek a fád, fáradt színek jöttek létre. Akkor dinamikus a közlés, akkor határozott az alkotói jelenlét, ha ezek ott maradnak. Ellenkező esetben az üzenet könnyen félrecsúszik. Ehhez a képhez, miközben a három csillagot megadom, mellékelek egy illusztrációt. (hegyi)
értékelés: