Van olyan fotográfiai eszköz, amitől engem a hideg kiráz: a lágyító előtét, a lágyító lencse, a lágyítás az ilyen. Ráadásul egy fiatal hölgyről beszélünk, indokolatlannak is érzem ezt az eszközt. Akkor például el tudom képzelni, amikor egy hiúságában erősebben megélt középkorú hölgyet fotózunk, akkor talán még indokoltabb is, hogy a lágyító lencsével, vagy a fotosop eszközzel ezt létrehozzuk, de itt most ez számomra nem teljesen érthető. Ahogy a tónusvesztés sem. Most vagy azt csinálom, hogy csinálok egy fekete-fehér képet erről a hölgyről, és akkor csókolom, vagy csinálok egy színeset, de azt, hogy vörösre meghagyom, a többit kigyengítem, nem látom indokoltnak. Gime, ha mindenre ezt a tónusjátékot használod, az modorossá tesz. A gesztus: én most nem tudom, hogy Evy, a modell tulajdonképpen mit csinál. Valószínűleg nem mobiltelefonál, mert ilyen kicsi telefon nincs, de valami történt a fülével, amiért odatette a kezét. Valamit néz, lehet, hogy egy kirakat, de ezt se tudom. Lehet, hogy elvesztette a másik fülbevalóját is, mert az látszik, hogy ebből a füléből hiányzik egy fülbevaló. Nem tudom mi történt. Nem elviccelni akarom, de ha én, mint néző, nem tudom, akkor abból eredhet, hogy a fotós se tudta biztosan, hogy mit akart közölni. Van olyan, hogy az ember meglát egy helyzetet, és úristen ez rám eszméletlen hatással van, és elkészíti a képet. De ilyenkor kell utána a szerkesztésnél újból átgondolni, hogy még mindig megvan-e ez a hatás. Ez olyan mint a gonzo újságírás, aminek az az alapja, hogy vagy írjál betépve, és szerkesszél józanul, vagy írjál józanul, és szerkesszél betépve, de valamilyen kontrollt az ember meghagy magának. Itt is ez a kontroll kell, hogy tudjam azt, hogy ez nem lett száz százalékosan kész. Utána már bindzsizhetek a fotosoppal, amennyit akarok, ettől még nem fogja meghozni azt, hogy miért is, és miért akkor, és miért ebben a pózban készült ez a kép. Az embernek mindig ode kell figyelnie arra, hogy a modellnek van-e bármi olyan sajátossága, amit érdemes kiemelni, avagy van-e olyan helyzet, amit ápol és eltakar, amit érdemes korrigálni. Itt most ennél a képnél az orr az, amit ez a fényforma, amit itt most Gime alkalmaz, méginkább kiemel. Ha ez egy szemből készített portré lenne, akkor kevésbé lenne hangsúlyos az orr formája. Gime, én értem, de visszaadnám ismétlésre. Szeretném, ha Evyről készítenél egy olyan portrét, amin ezek a kérdések el vannak döntve, amik itt fölmerültek. (hegyi)

Ez egy tíz képből álló sorozat. Azt abszolút értem, hogy lenyűgözi az embert az a fajta felszabadultság, ahogy ezek a szereplők itt ebben a szökőkútban játszanak. Élvezik azt, hogy hűsíti őket ez a víz, élvezik azt, hogy már lement a nap, hogy sötétebb van, kevésbé van már meleg, tehát üdítő ez az egész. Ráadásul azzal az expozíciós idővel, amit András választott, néhol ezek a kis vízfolyások teljesen szoborszerű hatást mutatnak. Ugyanakkor mindaz mellett, hogy ez a képsor ötlet mennyire izgalmas lehetne, egymást kezdik kioltani a képek. Az első kép nekem olyan nagyon nem erős. Ebben a méretben nem tudom nagyon jól értelmezni, hogy a nénivel mi történt, hogy most aláállt a víznek, vagy mit csinál. A második kép akkor lehetne izgalmas, ha feszesebb lenne a kompozíció, de ahhoz egészen feszesre kellene komponálni, tehát a hajoló figura fenekénél, és a másik oldalon a vízoszlopnál létre kéne hozni egy vágást. Ez most egy picit lötyög. Ez közeliben lenne izgalmas, ha egészen közel menne a fotós, és nem féltené a bőrét, hogy ő is vizes lesz, és beleállna a vízsugárhoz a hölgy arcát lefotózni. Ott lehet a csoda, ahogy a víz az arcon megjelenik. A harmadik kép beleférne, ha mint képriport veszem, de olyan nagyon nem nagy dobás. A negyedik kép abszolút zavaros nekem, és az ötödik kép az, ahol elkezdődik valami. Igaz, hogy ez is dől, bal felé el vagyunk fordulva, de ez az a kép, ami a többi helyett mesél. Amit eddig látunk azok helyett ez a kép mindent elmond. Aztán a hatodik olyan, mintha egy táncleckének a kezdete lenne, de elrontja a háttérben az a fényreklám. A hetedik képnél a mozdulat nem pontosan van lefényképezve, itt tized másodpercek is számítanak, hogy mikor exponálunk. Nem biztos, hogy itt optimális időben lett exponálva. A nyolcadik kép, mint illusztráció, jól tudna működni valamilyen szöveghez, de önmagában az ötödik kép kiüti. Az utolsó előtti kép megint izgalmas, olyan, mintha egy röntgen képet látnánk, ahogy a néni úgymond alvázmosást tart, de nem voltál elég szigorú itt se, kompozícióban billeg. Az utolsó kép az ötödik képnek egyfajta parafrázisa, tehát az ötödik kép ennél sokkal feszesebb. Ez a képsor egy kép: az ötös kép. Olyan van, hogy az ember beleszeret egy ilyen történetbe, és utána hazamegy, és lecsillapodik, elteszi egy kicsit pihenni az anyagot, utána azt mondja, hogy na nézzük csak meg ezt úgy, mintha egy kívülálló lennék. Akkor lehet, hogy saját maga is meghozza ezt a döntést, hogy ebből egy jó, hiába szerettem bele a többibe. Ettől függetlenül ez megtartja a többit is, illusztrációnak könyvbe, szöveghez ezek a képek jók lehetnek, de ha közölni kell, akkor az ötös kép az, ami működik. Az ötös kép megkapja a három csillagot, nagyon határozottan mondom, hogy csak az ötös kép kapja, a képsor önmagában nem. (hegyi)
értékelés:

Ezt Magány leckébe nem tudom elfogadni, attól még, hogy a fiatalember kifele sétál a képből, ez nem indokolja, ez kicsit nekem erőltetett. Ugyanakkor maga a konstrukció rendben van. Attól válik jóvá ez a konstrukció, hogy ott van ez a fiatalember. Önmagában ezek az erkélyek és ezek a fény-árnyék játékok is izgalmasak, de attól válik Gimesivé, hogy ott van rajta az a fiú. Ezeket tessék magadban rögzíteni, hogy ez az az irány, amire gondolok. Ezt átteszem a 13-as leckére, az Épített környezetre, és egyébként három csillag. (hegyi)
értékelés:

Itt az a helyzet, hogy megint az arányokkal van egy pici problémám. Értem, hogy Gimének fölkeltette az érdeklődését ez a fajta építészeti megoldás, amit ez a tükröződő felület létrehoz. A meglátás nem rossz, csak nagyon statikussá vált attól, hogy látunk egy oszlopot, látunk parkoló autókat, látjuk a másik házat, de nem nagyon történik semmi. Ha az utcán elhalad valaki, aki belenéz a képbe, vagy valamilyen esemény történik, akkor ez izgalmassá tehető. Most ez egy háttér. Ráadásul a régi nyavalyám az, hogy a tükröződő világ izgalmas, de akkor ha a valóságból is valamit megmutatunk. Itt a valóságot a két acélpánt képviseli, amibe ez az íves üvegfelület bele van erősítve. A felvetés jó, az irány jó, csak ennél egy picit több időt kell tölteni, Gime. Légyszíves, ha már egy ilyet felfedeztél, akkor szánjál rá még egy öt percet, hogy hátha ott valaki áttol egy babakocsit, egy kerékpáros, vagy egy kéregető kíntornás. Ez jót tett volna a képnek. (hegyi)
értékelés:

Ez az az Gime féle világ, amit én díjazok, amit kedvelek, amikor túl sok duma nincs, nem is kell ehhez semmilyen verbális hozzáfűzés, mondjuk ennél azért kicsit talán kevésbé grafikus címet is el tudnék képzelni, valamit ehhez ki lehetne találni, mert ez így picit lebuktatós-szábjarágós, de maga a kép abszolút rendben van. Egy picit ez is tekeredik az óramutató járásának megfelelően el van fordulva, úgyhogy egy ellenkező irányba egy-két fokot visszaforgatnék, még akkor is, ha ezáltal azok a térkorcák amik a burkolatot jelentik a háttérben, elmozdulnának. Ugyanis maga a tömeg az, az a park részlet, ami itt számít, és ez azt kívánná, hogy picit vissza legyen forgatva. Nagyon izgalmas az, amit itt Gime meglátott ezekkel a kis leülőkkel: a két nénit meg a két bácsit, a két néni világosban, a két bácsi sötétben, tényleg olyan mint egy ilyen mese történet, hogy Juliska néni és Irma néni megbeszélik a heti dolgokat a piacozás előtt, a két bácsi meg a sportról kommunikál, de azért a tekintetük néha összevillan, és ebből ki tudja még mi bontakozhat ki. Tényleg izgalmas ez a meglátás, és ennek a formai megfejtése az, ami fontos, nem csak az, hogy itt talált a Gime egy ilyen átjárót, és ezt ő lefotózza. Ez az átjáró önmagában ott van, de ez a tervasztalon is nagyjából így szerepelt, hanem élettel tölti ezt a képet meg, és ezek a szereplők azok, amik ezt tovább emelik a dokumentálásnál. (hegyi)
értékelés:

Kaptunk már Andrástól ilyen aluljárós képet. Van az aluljáróknak egyfajta mágiája, pontosan az, hogy ez az alagút-hatás a fénnyel nagyon érdekes sziluetteket, játékokat hozhat létre. Azon kívül, hogy ez eléggé be van mozgatva, itt nem nagyon eldöntött, hogy mit akarok megmutatni. Izgalmas lehet a falon az a gyerekrajz-szerű ornamentika, vagy az a fény-játék ami létrejön az aluljáró végén, csak az a pillanat, amit András most elkapott olyan, mintha mindent meg akarna mutatni: a fali rajzot is, az embereket is, és mindezt ráadásul becsomagolni egy leckébe. Én most ezt nem látom, hogy olyan erősen meg lenne fogva. Ha ez izgatja Andrást, akkor tessék kicsivel több energiát fordítani erre, tessék kivenni egy nap szabit, venni egy állványt, fölrakni azt a gépet az állványra, beállítani az expozíciót, és várni, mint a pecás. Várni arra a pillanatra, ami jellemzően létrejöhet, és kompozícióban erős. Ehhez az is kell, hogy meg kell találni azt az aluljárót, ami az András aluljárója, ami nem egy túl elcsépelt hely, és ráadásul András szívéhez közel áll. Nem árt az sem, ha ez egy olyan választás, ami minél nagyobb teret ad erre a formai játékra. Mert ez ebben a helyzetben akkor tud megélni, ha ez egy formai játék lehet. Ha ez megtörtént, akkor a választás után, mondjuk a Békásmegyeri lakótelep aluljárója, akkor odamegyek a lakótelephez, leteszem azt a kamerát, és várok. Várok arra, hogy mikor fog valaki úgy besétálni a képembe, ahogy az nekem tetszik. Lehet ezt úgy is manipulálni, hogy instruálok embereket, elviszek oda barátokat, hogy akkor ők ebben segítsenek, hogy ez gyorsabban létrejöjjön, vagy lehet azt mondani, hogy én abban hiszek, ami az adott szituáció ereje, és várok. De akkor ez történjen meg. Most nem erős ez a kompozíció. Vasút alatt. Honnan tudom, hogy ez egy vasút alatti hely? Sehonnan. Honnan tudom, hogy itt egyáltalán utazó emberek mennek, és nem csak sétálnak át a kisboltba? Sehonnan. Tehát ez nekem nyitott kérdés maradt. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Van olyan, amikor az ember hazafelé gyalogol egy koncert után, egy buli után, és az az élmény, hogy együtt volt barátokkal, és történtek körülötte az események, erős kontrasztba kerül azzal az egyedülléttel, amikor mindez elmúlik és már nincs meg az a húzóerő, ami a koncertre menet megvolt. Hazafelé menet azért mindig egy kicsit más élmény, mint készülni egy ilyen eseményre. Aztán ezt ki mire használja ezt az időt, van aki ilyenkor olvas hazafelé, ha nem fogyasztott túl sok alkoholt, van aki figyeli az embereket, van aki örül, hogy valahogy haza tud érni, most én viccelni fogok: Gimesi pedig fényképezett. Az a bajom, András, hogy nem érzem azt az egyediséget, amitől ez a kép kiemelendő lenne a sok százezer hasonló helyen hasonlóképpen elkattintott képtől. Tehát biztos sok embernek van a világon hazafele menet fényképezőgép a nyakában, és megcsinálták már ezt jó páran, hogy na megyek haza, aztán egy aluljáróban, hosszabb expozícióval egy bemozdult képet készítek. Ez most nekem ennyi. Sem kompozíciójában, sem történetében nem érzem azt, hogy ez nekem olyan túl sokat tudna mesélni. A magányról pedig ténylegesen azt gondolom, hogy az a magány, amit te éreztél miközben hazafelé battyogtál, most itt nincs rajta ezen, meg a címét sem nagyon értem. Ez most egy olyan közlés, amivel nem tudok mit kezdeni. A többi képedhez képest én erre nem tudok adni csillagot. Ismétlés.