Volt Gimének egy téli tájképe, aminél én egészen térdre rogytam, annyira rendben volt. Most ez a kép ahhoz képest annak a parafrázisa. Olyan, mintha Gime elszégyellte volna az érzelmeit, és idekanyarint valamit, ami formai megjelenésében hasonló, de stílusában erősen a giccs felé hajlik. Ráadásul megint ugyanaz az eset: rendkívüli módon túlélesítve, kétdimenziósra véve, mélységélesség az egekben, szóval értem én, csak most akkor el kellene dönteni, hogy most ez egy vélemény a tájképről, és egy fricska akar lenni, mert akkor ebbe az irányba kell elmozdítani a dolgot, vagy pedig ezt komolyan akartál ebből egy tájképet létrehozni. Szóval el kellene dönteni, hogy mire megy ki a fuvar, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Tanácstalanul állok a dolog előtt, ugyanis ellentmondásos a cím és az, amit látok. Amit látok, az egy kőkemény helyzet, a világítás is, keményre is van hívva az egész, kopog, karcos, nem mondom, hogy nagyon szívesen odasimulnék ehhez a sziklához. A tündér, mint kifejezés, a nőiség, a mese, egy transzcendensebb utalás, nem látom, hogy hol van itt a tündér. Lehet, hogy ennek a helynek ez a neve, de akkor ezt úgy kell megfotózni, hogy ez értelmet nyerjen. Egyébként ez a cím és a kép viszonyára utal. A kompozícióval nem tudok mit kezdeni, ahogy esik, úgy puffan alapon le lett fotózva ez a hely. Nem látom, hogy miért pont ez a kimetszés volt fontos, nem tudom viszonyítani a méretekhez, nem kapok támpontot, a tömegelhelyezés kompozícióban értelmezhetetlen, tehát a képkivágás sem érthető, hogy miért pont ez. Ez olyan, mintha elkattant volna egy fényképezőgép véletlenül a turista-szatyorban, útközben, mikor mentünk kirándulni. De hogy miért pont így, itt és ezt mutatja, az számomra kérdés. Lehet, hogy ott a probléma, hogy én ezeket a háromdimenziós játékokat sem nagyon szoktam látni, amikor a flóderozott ajtófélfából kellene nekem kikövetkeztetnem a Kolumbusz hajóját, ami jön szembe. Lehet, hogy itt is ez a trükk, és bizonyos távolságból hunyorítva kellene néznem. András, én ezt átteszem a Szorgalmiba, nem tudok vele mit kezdeni, számomra ez rejtély. (hegyi)

Felmerül bennem a kérdés, hogy András olvassa-e az én elemzéseimet, mert most úgy tűnik, hogy nem. A kérdés komoly. Ez egy jó kompozíciós játék, de hogy a zsánerképhez semmi köze nincs, az biztos. Kérlek, hogy olvasd el, ha kérdésed van, tedd föl, beszéljük arról, hogy mi a zsáner. Ennek semmi köze nincs a zsánerhez. Ez nem életkép. Kinek az életképe? Kit mutatsz be? A zsáner picit midig riport is, valakit, vagy valamilyen tevékenységnek a jellegzetes szituációját bemutatjuk. Mi ebben a jellegzetes? Hogy valaki áll a híd alatt? De ez a valaki behelyettesíthető bárkivel. Ha itt te mondjuk egy hajléktalant mutatsz, aki erősen szubjektív kameraállásból, jócskán közelebb, aki ebbe az egész térbe belekomponálódik, és tartja a Fedél nélkül-t a kezében, akkor azt mondom oké. De ennyire ne legyünk bátortalanok, hogy háttal áll egy fickó, és ezt mi lefotózzuk. Kompozícióban tökéletesen rendben van az az ember, a kép oké, csak ebbe a leckébe ez nem működik. Azért kérdezem, hogy olvasod-e az elemzéseket, mert erről többször beszéltem, és itt erőlteted bele a képeket ebbe a Zsánerkép kategóriába. Visszaadom ismétlésre, miközben a kép jó, de kaptam a fejemre az áthelyezéssel kapcsolatban, ezért ezt itt most buktad, kérek egy ismétlést a Zsáner leckére, vagy beszéljük erről. Ismétlés. (hegyi)

Lényegesen könnyebb dolgom lenne akkor, ha ezt egy rajztáblán, vagy egy monitoron keresztül élőben tudnám elmondani és több észrevételem van a képpel kapcsolatban, mint kérdés, természetesen a legkézenfekvőbb, hogy ez mitől fotó? A válasz szempontjából tökéletesen lényegtelen, hogy most milyen technikát, roncsolást alkalmazott itt András, a végeredmény a lényeg. Ebből a szempontból azt látjuk, hogy egy ún. axonometrikus ábrázolást látunk. Ha egy grafikai oldal lennénk, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne, mert csak a grafikai kérdésekkel kellene foglalkozni, de mégiscsak egy fotós házi feladatról van szó. Itt annyira lecsupaszította András az eszközhasználatát, hogy ilyenkor merül föl az a kérdés, hogy a sok vacakolás, amit az ember a képpel elkövet, akár laborban, akár elektronikusan, a végeredmény szempontjából megéri-e a befektetett időt, mert egy ceruzával, körülbelül másfél perc alatt rajzolunk hasonlót, és akkor miért nem a ceruzát használjuk? Ez az egyik kérdés, a másik az absztrakt, ami azt jelenti, hogy a természeti ábrázolással szembehelyezkedő nézőpont. Nem természet után készül, nem a természetet és a környezetünket ábrázolja, hanem egy olyan irány, aminél a konkrét kiindulási alapok vannak elvonatkoztatva a technika, a torzulások és módosulások által, vagyis nem attól kocka a kocka, hogy lefotózok egy kockát, hiszen az nem absztrakció, hanem a valós megfigyelést redukálom mondjuk kockává. Az absztrakt ábrázolásmód kezdete a kubizmus. Innen verbálisan jön a megfejtés, hogy a kubizmus az kockákat jelent, de a kubisták sem elégedtek meg azzal, hogy térbeli ábrázolásban négyzeteket, mint kockacukrokat ábrázolnának, hanem átalakították a valós érzékelést, és a határokat kitolva, tulajdonképpen az egyszerűsítésnél jutottak el arra, hogy egy városkép, egy tájkép milyen térbeli formákból áll össze, és ezeket ábrázolták négyzetes formaként. De ott volt a kiindulási alap. Ennek az aránynak a megtalálása, hogy mennyi az, ami visszautal a valós helyzetre, és mennyi az, ami az elvonatkoztatott ábrázolás, ez a nagy kérdés. Ezt kell keresni. Ha visszatérek erre a képre, az egyik redukció az, hogy fekete-fehér ábrázolást látunk, a másik az, hogy szinte tényleg csak egy vonalas ábrát. Ha az előző megállapításomra visszautalhatok, akkor azt a kérdést feszegetem, hogy miért jó egy ilyen ábrázoláshoz a fényképezőgépet használni. Fogadjuk el, hogy a kiindulási alap egy fénykép. Ebben a helyzetben azért tartanám fontosnak azt, hogy egy darab papírral és egy ceruzával fogjunk neki, és ezeket a térbeli axonometrikus ábrázolásokat gyakoroljuk, mert egyből kijön az, amit az ember ösztönösen használ, az mennyiben tér el ettől, amit most itt látunk. Itt van két kocka egymásra helyezve, nagyjából egymásba forognak, tehát már az is érdekes kérdés, hogy hogyan csúsznak ezek a felületek egymásba, az egyik kocka benne van a másikban. Persze, ez lehet egy optikai trükk, de az élmény és az érzet erősen azt mutatja, hogy az alsó kockának a tetejébe beleékelődött a felső kocka. Másrészt nem tudok megfeledkezni arról, hogy kompozíciós kérdések is fölmerülnek, és ez egy ceruzarajznál is fölmerül. Ez a tömeg, amit most látunk, nagyon erősen dől. Még akkor is, ha kinevezte András a jobb oldali függőlegest viszonyítási pontnak, mert nem ez a helyes viszonyítási pontja ennek a kocka ábrázolásnak. Ha a hátsó élt nevezte volna ki, akkor valószínű, hogy helyrebillent volna ez az egész játék, de most nem ez történik, hanem mesterségesen egy olyan pont a függőleges, ami a valóságban nem az. Nincs indoka annak, hogy miért ezt választotta. Nincs a tömeg visszabillentve. Kompozícióban a tömegek, azok a súlyok, amikről egyszer már meséltem, hogy képzeljünk el egy kétkarú mérleget, nagyon nagy szereppel bírnak, a nyugalmat vagy a nyugtalanságot lehet velük fokozni jó esetben. Rossz esetben csak arról van szó, hogy fölborul a kép, és elkezd forogni. Egyszerűen mondom: rossz a kép. Ezt azért kell ennyire konkrétan és kategorikusan kijelenteni, mert itt tényleg nincsen mihez máshoz nyúljunk, mint a térbeli elhelyezkedéshez és a tömegelhelyezéshez, és azokhoz a formákhoz, amiket meghagyott András. Itt nincsenek kisvirágok, nincs kismacska, nincs a buszmegállóban várakozó fiatalember, itt semmi más nincs, van kettő darab kockánk, és valami a horizontból. Ennél nem lehet mellébeszélni. Az meglep, ha ezt nem veszi észre az alkotó, hogy ez lekéredzkedik a képről, kiborul a képmezőből. András, én ezt visszaadnám ismétlésre, volt erről egy vitánk a kommentároknál a más leckébe való áthelyezésről, de azt talán megérthetjük, ha azt mondom, hogy magát a leckét visszaadom ismétlésre, viszont ezt átteszem a Szorgalmiba. Ez a leckének semmiképpen nem megoldása, sem a kifejezés minőségében, sem a megfelelő eszközhasználatban nem. (hegyi)

András, azt kell, hogy mondjam, hogy itt megint a konstrukcióval van baj, azzal a komponálási helyzettel, ahogy te ezt így létrehozod. Ezt olyan szinten kiélesítetted, ami a valóságban sosincs, de tessék egy kicsit hunyorítani, és elképzelni azt, hogy itt miket is látunk. Van itt egy függőleges oszlopunk, van egy átlós hasábunk, és van a háttérben egy amorf foltunk. Ebből kellene valahogy képet komponálni. Itt most az a baj, hogy ez egyrészt dől, ami zavaró, másrészt pedig bátortalannak érzem azt a formai őrületet, ami itt létrejön az átlókkal. Ha egy kicsit közelebb mész a korlátrészhez, akkor merészebben, erősebben dőlhetne a korlát, egy kicsit lejjebb guggolva határozottabb lenne az oszlop, tehát egy olyan átlós elrendezést kapnánk, ami nagyon is dinamikusan szabdalhatná a teret, és akkor azt mondom, hogy értem, és elfogadom a kompozíciót. Így ez most nincs kész. Ismétlés. (hegyi)

Folytatódik az a film, amit az előbb láttunk, főszereplő még itt sincs, de már a mellékszereplők megjöttek. Nem tudom, hogy ez így most érthető-e. Itt egy fokkal jobb a helyzet, de még mindig nincs meg a történet főszereplője, még mindig nem tudom, hogy mire akar kimenni itt a fuvar. Szökőkút, és ebben a torzításban, ebben a roncsolásos tónusterjedelemben ez egészen izgalmas, de ennyi. Kompozícióban nagyon billeg, össze-vissza vannak ezek a vízsugarak, miközben ez kiszámítható, hogy honnan fog spriccelni, erre oda kell figyelni, hogy hova rajzoljuk ezeket az íveket. (hegyi)
értékelés: