Arra kérnélek János, hogy legközelebb adj normális címet a képnek, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Értem a párhuzamot, hogy átmentünk verbál fotóba, de valami azért csak eszedbe jut erről a képről. Ha neked nem, akkor a nézőnek mi jusson eszébe? Az, hogy lát két gyárkéményt? Szóval ennél azért ez a kép talán több. Szép korrekt képet kapunk, megint azt mondom, hogy minden éles, szépen vonulnak a felhők, kicsit fáradtak a színei, de még ez is belefér ebbe a környezetbe, úgyhogy egyébként ez szép. Kicsit jellegtelennek érzem magát a helyszínt, a két torony nem biztos, hogy elviszi ezt az egészet a vállán. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes ez a kép, mert mondhatnám azt is, hogy ez egy ilyen high-key technika. Ami nekem ebben furcsa, és amitől nem tudok szabadulni, az az, hogy olyan, mintha Dóri valami szanatóriumban lenne, és éppen csak kiengedték volna levegőzni. Attól, hogy ennyire gyengék a tónusok, ettől az egész nem csak finommá válik, hanem kicsit erőtlenné is (nekem). Olvastam itt a hozzászólásokat és Gábor mondta azt, hogy milyen jó, hogy a sapka beleolvad a háttérbe. Ennek én pont nem annyira örülök, mert ez is ráerősít arra a tünemény jellegre, hogy itt van velünk, de alig. A szerepe annyira háttérbe húzódik, és annyira könnyeddé válik, hogy szinte már elrepül, a feje szinte már nincs is itt. Értem én ezt, de most ez túl finommá válik, határozatlan. És azt is megmondom, hogy miért. Azért, mert egyébként maga a helyszín nagyon határozott formákkal dolgozik. Ott vannak ezek a tónusok, ezek a rajzos jellegek a háttérben, ahogy a szemüveg is egy határozott gondolatiságot jelenít meg, vagy a sálnak a nyakában is nagyon határozott a megjelenése. Tehát az ő jelensége nem ez, bár rá lehet húzni egy ilyen jegyet, hogy én úgy szeretném őt látni, mint Hófehérkét, aki a hercegre vár, de úgy gondolom – bár én még nem találkoztam Dórival soha -, hogy az ő személyisége nem ilyen. És pont ezért veti le a dolog, mert ő egy melegebb, határozottabb jelenség. Úgy tűnik, hogy most ráerőltettél valamit a modellre, nem az adott szituációban, hanem az utómunkában, és így ez nem tükrözi sem a helyszínt, sem a helyzetet, sem a modellt. Ráadásul, és ez Dórinak is szól, nem vesz komolyan téged, mármint a fotózást, azaz elfogadja, hogy te fényképezni akarod, de inkább elnézően - és ez a te dolgod is János, hogy a modellel, a családdal, a pároddal fogadtasd el, hogy oké, hétköznap melózol, apa vagy, szerető, de van, hogy fényképezel, és akkor fényképész leszel, és nem apa, nem melós, nem szerető. Bocsánat, lehet velem vitatkozni, tessék, mert lehet, hogy abszolút rosszul látom és rosszul ismerem fel ezeket a jeleket, lehet, hogy rosszul gondolom ezt, így fenntartom annak a jogát, hogy ne legyen igazam. A másik az, hogy ha ekkora teret hagyok oldalirányban, akkor lefelé egy kicsivel még több kellene, nem sokkal, úgy egy ujjnyival. János, te kezdtél úgy bele a portréba, hogy a saját leckédet, az első hármat nem fejezted be, tehát magadnak dobálod itt a labdákat, úgyhogy ezt most visszaadtam ismétlésre és várom a folytatást. Ne add fel, tessék ezzel dolgozni, 1-3. lecke, portré lecke. Te kezdted, te nyitottad ki ezt a kaput, úgyhogy akkor tessék menni a szobában tovább. (hegyi)

Az a helyzet, hogy ez egy jó ritmus lenne, ha nem csak a formai megfigyelés jött volna létre, hanem mindezt technikában is megoldottad volna. Ha most megnézzük, két portrét látunk. A háttérben van valami szobor, vagy jelenés, és az előtérben van egy szereplőnk. Az előtérben lévő alak abszolút szürke és lapos, tulajdonképpen teljesen egybemostad a testnek a formáit, tehát azt, amit világítással ki kellett volna emelni, azt nem tetted meg, míg a háttér túl van világítva, ott plasztikusabb a helyzet, de valahol a kettő között van mind a kettő tekintetében az igazság. Ezért nem tud létrejönni a kohézió a képen belül, mert, bár egy képen szerepel mind a két modell, de mégis azt érzem, hogy nincs közük egymáshoz. Ezt azért érzem, mert ahhoz, hogy közük legyen, te tudnád a legtöbb lépést megtenni azzal, hogy ezt fényben, tónusban, világításban és kontrasztban megoldod. Most ez egy jó tanulmány, amennyiben megoldható, kérnék egy ismétlést, ha ez annyira a pillanat műve volt, hogy újból már nem átélhető, akkor a következőkre nézvést még akár azt is el tudnám képzelni, hogy valahogy lemodellezed ezt a szituációt, a háttérben akárkit beállíthatsz, ami modellként szerepelhet. Egyébként bármi más szoborhoz el lehetne menni ezt megismételni. Kérlek keresd meg azt, ami formailag és világításban össze fogja neked ezt rendezni. Ismétlés. (hegyi)

Azt nem nagyon értem, hogy mi történik itt a kép alsó részénél középen. Ott a képhatárnál, mintha felgyűrődött volna a papír vagy valami hasonló érzetem van, az ott számomra egy kicsit nehezen megfejthető. Viszont maga a kép abszolút érthető és úgymond nyugalmas kompozíció. Van ebben egy kicsit a meditáción túlmutató helyzet is, hiszen ez egy belső üzenet. Van egy valóságunk, van egy létezésünk, van egy térben elfoglalt helyünk, egy énképünk, és ebben a mezőben mozogva időpillanatok ragadnak meg az ember emlékezetében és ezek rögzítődnek. Ennél a képnél is azt gondolom, hogy a meditatív helyzeten kívül az, ami az erőssége az üzenetnek, hogy nem nagyon akar túlbeszélni vagy túlgondolni valamit, hanem keresetlenül és egyszerűen fogalmaz. Jók a ritmusok és jók a tónusok is. Nagyon jó hangulatú belső világot hozott létre János. Arra bátorítanám, ha már nekifogott az első leckének újból, akkor talán érdemes lenne egy kicsit nagyobb tempóra kapcsolva ezen az ajtón áthaladva továbbmenni, és érdemes lenne az első három leckét újból feldolgozni. Ez mindenféleképpen jó megoldás és három csillag. (hegyi)
értékelés:    

Egy kiállításfotót látunk egy enteriőrről, egy kiállítóteremből, magát az installációt és annak egy kimerevített pillanatát, ami azért érdekes, mert egy emberi arcot látunk, gondolom, valamilyen eszmeiséget vagy valamilyen filozófiai megközelítést fogalmazhat ő épp meg, mivel ez egy videó installáció, ráadásul jelentése van a hangnak, hiszen nem véletlenül van a két fejhallgató a falra akasztva. Itt akkor ezek szerint a közlés fontos. Az is egy érdekes dolog, hogy mindez némán van tartva. Tehát az egészről nekem nem is biztos, hogy az idő jutna eszembe, hanem inkább a csend. Azért, mert nagyon érdekes és kísérteties tud lenni a kiállítótermek csöndje, akkor, amikor egy ilyen videó installáció szeretne hozzánk beszélni, de az egész bezárva marad egy dobozba. Jó a kompozíció és jó ez az egész rend, ettől függetlenül el tudom fogadni, hogy ez most épp az időbe lett beküldve, bár némi verbális támogatást azért olvasnék erről, hogy miért pont ez lett a döntés. Háromcsillagos kompozíció, jó az irány. Az egy másik kérdés, hogy aztán ezzel lehet ám a későbbiekben dolgozni, akár azzal, hogy teljesen magányosan hagyjuk meg ezeket a tereket és úgy fotózzuk, ezt hosszú expozícióval egészen egyszerűen el lehet érni, akár azzal, hogy bekapcsoljuk az embereket. (hegyi)
értékelés:

Ahogy nézem a képet, az benne a furcsa, hogy olyan, mint hogyha ezek a mozgások különböző rétegekben jöttek volna létre, mintha filmlemezek egymásra lennének helyezve. Három ilyen lemezt lehet tulajdonképpen felfedezni. Az egyik ilyen lemezréteg jól érthető. Ez a réteg az út menti fa, bokrok, a zöldes – sárgás – barnás - feketés elmosott, enyhén átlós irányba futó rendszere. Aztán van egy másik réteg, ami lényegesen halványabban van jelen, nagyjából a kép közepén. Valószínűsítem, hogy ezt a réteget a tükröződés hozta létre, ami az ablakon látszik. Ezek nagyon finom vonalakkal meghúzott elmozdulások, főképp az égnél fedezhetőek fel. A harmadik réteg ami a mozgásirányra merőlegesen lévő, tulajdonképpen horizontnak is mondható képsík, itt egy viszonylag kis elmozdulás látható. Gondolatom szerint ez abból adódik, hogy maga a fényképezőgép is elmozdult, nem csak a vasúti kocsi. Ettől egy jól dinamizáló struktúra jön létre, izgalmas képi rendszer. A kép valamiért várakozással teli, de a várakozást nem teljesíti be. Egyszerűbben fogalmazva; hol a főszereplő, ez a kérdés. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy egy mozgás közbeni fotót elkészíteni, bár nagyon könnyű dolognak tűnik, azért nem egyszerű elérni, hogy ez az exponálás optimális pillanatban jöjjön létre. Erre tudom azt mondani, hogy minden egyes fotográfiai területnek megvannak a szintjei - azok a szintek, amiknél már mint időtálló alkotásról beszélhetünk. Hogyha ezeket a szinteket meg kellene fogalmaznom, akkor azt mondom, hogy a belépőszint, amikor rácsodálkozunk egy jelenségre, és maga a jelenség kerül rögzítésre. A második szint, amikor már van úgymond főszereplője a témának, tehát elkezdtünk történtet mesélni, és a harmadik szint az, amikor ez a kettő a tudatosságnak azon a szintjén lép életbe, ahol mindez esztétikai formában tud megjelenni. Én most ezt a képet az első szintnél megállni látom. Maga a mozgásélmény megvan, a rácsodálkozás megtörtént, hordoz esztétikai értéket a kép, de nem történik meg a csoda abban, hogy elinduljon egy történetmesélés. Kell keresni főszereplőt! Hogy ezt hogy hozom létre, magában a tájban találok főszereplőt, vagy elindítok egy újabb közlési síkot a belső tér mozgásából, dinamikájával és a tükröződéssel, vagy a belső térről való gondolataimmal fűszerezem ezt a dolgot, már másodlagos és ez abszolút az alkotói szabadság témakörébe tartozik. Mindenféleképp igényelné ezt a kép. Amikor egy képi szenzációt önmagában úgymond megtalálunk, akkor ennek az érvényességi ideje az ami nem elég hosszú. Amikor arról beszélek, hogy a fotográfia ledobja magáról a verbalitást, akkor arról is beszélek, hogy ezeket a szinteket érdemes végiggondolni, hiszen a fotográfiánál az idő többféleképpen jelentkezik. Egyrészt az expozíciós időnél - itt például nagyon jól megfigyelhettük, hogy egy hosszabb expozíció mit hoz létre és mennyire dinamizálja a helyzetet, mennyire valószerűvé tudja tenni az élményt -, másrészt az a belső idő, ami a képen belül történik, ami úgymond a sztorinak ideje, a harmadik idő pedig a kép élettartama, úgymond kihordási ideje, ameddig ez a kép hatni képes a nézőre, aztán van egy negyedik idő ami legfőképp arról szól, hogy egy üzenet mennyire kortalan. Akkor beszélünk igazán maradandó fotográfiai alkotásról, amikor ez az összes idősík valamilyen szinten megjelenik a képen - tehát hogy ez az abszurd befagyott pillanat rögzítéséből adódó furcsaság, vagy pedig az hogy mint dimenzióelem bekapcsoljuk az időt (esetlegesen egy hosszabb expozícióval). Fontos, hogy ennek az egésznek legyen történetisége és súlya, melyben olyan üzeneteket és olyan esztétikai meghatározásokat is tartalmaz, ami nem csak a mának szól. Ha ez mind együtt jelen van, akkor a kép a falra kerülhet és nem fog onnan lepotyogni. Még mielőtt az összes Látszóteres legyintene, hogy mit akarok én ezzel a dologgal és akkor az egész egy megmászhatatlan Mount Everest lenne, nem megkerülhető és nem megspórolható ennek az egésznek a lépcsőzetes felépítése. Magyarán azt az időt, amit a tapasztalással töltünk, nem lehet lerövidíteni. Sokan azt gondolják és sok helyen tetten érhető, legfőképp a városfotósoknál, hogy azt gondolják, van egy jó masinám, jó felszerelésem, van kellő türelmem és kitartásom, valami történik a városban és majd azt lekapom, és ha a szerencse is mellém áll, fantasztikus képeket fogok készíteni. Ott hibázik a dolog, hogy a képeinél nem érthető, hogy miért fotózta le. Ez a miért az, amit az idő fog megadni. És én azt gondolom, hogy ebben nagyon jó úton járunk, János is nagyon jó úton jár. Tehát miközben azt mondom, hogy ez a kép jó megoldás és ezért egy csillagot mindenképp megérdemel, közben a történetiségét nem értjük (csak a leiratból), mivel ez a helyzet felcserélhető bármilyen más szituációval (nem egyedi, nem kiemelkedő és nem különleges), ezért nem tud ez a kép tovább lépni. Ez nem hiba! Ha kellő energiát fordít János arra, hogy mozgással kapcsolatos tanulmányokat folytasson, akkor az idő meghálálja majd a befektetett munkát. Egyszer csak varázsütésre elkezdenek a történetek is mesélni és létre fog jönni ez a következő minőség. Úgyhogy én csak arra tudok sarkallni mindenkit, hogy ne csak bele- belekapjunk egy-egy témába, hanem pittbull agresszivitással maradjunk is rajta egy-egy témán, ne engedjük addig, amíg nem érezzük azt, hogy tovább tudtunk lépni, hogy megvan a kellő tapasztalás. E nélkül nem fog menni. (hegyi)
értékelés: