Én kettéválasztanám a képet és a kép leiratát, mert a kép leiratával egy kicsit félrevisszük a nézőt. Egészen pontosan arra gondolok, hogy ha megfigyeljük Diane Arbus munkásságát, akkor azért néhány technikai jellegű megoldást mindenféleképpen észre tudunk venni. Egyrészt előszeretettel alkalmazta a vakut, és nagyon fontos volt az, hogy olyan atmoszférát teremtsen, ami a maga keresetlenségével, spontaneitásával hat ránk. Ennek az egyik eszköze a világítás, a másik az objektív megválasztása. Ez az, amiről Robert Capa is beszél, hogy „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Magyarán, mivel sokszor készített szobabelsőben fényképet, jószerivel az alap objektív vagy még ahhoz képest is a nagylátószög felé mozdult el az ábrázolásban. Ha ezt a képet megnézem, akkor itt ami szembeötlő, hogy ez egy nagyon korrekt beállítás, megfigyelés, de ezzel a korrektségével van egyfajta távolságtartása is. Abban megvan a párhuzam, hogy mivel Arbus Hasselblad gépet használt, vagy azt is használt, ezért ez a négyzetes formátum adódott magából a gépből. Tehát ez a párhuzam megvan, ugyanakkor kicsit olyan ez az egész, mintha a modell ebben a helyzetben, egy beállított pózban lenne. Magyarán olyan, mintha neki ehhez az egészhez túl sok köze nem lenne. Állok a baltával kezemben a tyúkkal, és mit is kell most nekem ezzel kezdeni? Mondok még egy-két fontos meglátást.
A képelemek az élességükkel és a tónusukkal tudnak a figyelem középpontjába kerülni. Most a fán lóg például egy kaspó, ami elviszi a figyelmet, túlságosan határozott és behívódik ebbe az üzenetbe, pedig hát túl sok köze nincs hozzá. Aztán a modell lábánál van valami fémlap, ami lehet, hogy fontos ehhez az egész történethez, de nem értelmezhető, hogy az ott mi akar lenni, ezért az is nekem a figyelmet osztja. Szintén nagyon határozott a háttérben a palatető. Tehát, ha például a modell közelebb kerülne magához a tyúkketrechez, akkor lehet, hogy több párhuzamot találnánk, akkor lehet, hogy a történet jobban el tudna indulni. Aztán a másik kérdés pedig a ruházat, hogy a modellt milyen ruhába öltöztetjük. Nyilvánvaló, hogy nem báli ruhában fog nekiállni tyúkot vágni a valóságban. Itt a kérdés az, hogy mennyiben akarunk a valósághoz közel lenni. Hogyha az arbusi modellt vesszük alapul, akkor ő nagyon a valósággal foglalkozott, és a valóságban kereste meg a szürrealitást. Ez a kép, ebben a formában kevésbé szürreális. Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, mert maga a balta és a tyúk a hölgy kezében eléggé valószerűtlen, de mégis azt mondom, hogy a valóság mindig valahol a meghökkentéssel, az iróniával tud a drámához kötődni. Tehát két irány lehetséges. Az egyik az, hogy még inkább a szocreál felé visszük a dolgot, és tényleg megkeressük ebben a folyamatban azt a szürrealitást, hogy igen, az én asszonyom beöltözött ehhez az egészhez, és felvette a kis pufajkát és vágja a csirkét, miközben egyébként most volt a fodrásznál és gyönyörű haja van és lobog a szélben, ettől lesz szürreális mondjuk. Vagy hozzunk egy színpadi jelenetet, és akkor viszont tényleg lehet, hogy egy másik ruhában az egésznek az őrületét fel tudjuk fokozni. Most valahogy olyan bátortalannak érzem az egészet. Elindul egy gondolat, de nem merem befejezni, mert mit szól hozzá a feleségem. Én azt gondolom, hogy ha elég határozottak vagyunk, és az ötletünk fejben kész van, akkor magával a határozottságunkkal tudunk meggyőzőek lenni. Tehát, ha azt mondom, hogy figyelj, ezt vedd fel, állj ide, csinálj így, úgy, amúgy, akkor ennek a dinamizmusa át tud ragadni a modellre, és már nem a meglévő családi rendszerben gondolkodunk, hogy én vagyok apa, ő anya, és egyébként nem szoktunk ilyeneket csinálni, hogy a kert végében báli ruhában csirkét vágunk. Ha én azt mondom, hogy nekem ez fontos, és légy szíves legyél ebben partner, akkor ő is bekapcsolódhat ebbe az egészbe. Ehhez határozottság kell. A fotós mindig az, aki a főnök. A másik ilyen irány, az a világítás. Ha ez egy álom, márpedig azt olvasom ki a leiratból, hogy Arbus álma, akkor én azt gondolom, hogy ez egy világítással is megoldható dolog. A realitástól kell tudni elvonni ezt az egészet. Szóval én azt mondom, hogy ez egy jó irány lenne akkor, ha az ember határozottsággal ki tudja szakítani a valóságból azt a kevés időt, amíg a képet elkészíti, és addig ő tudja irányítani, kézben tartani a történetet. Határozottan eldönteni, hogy mit akarok csinálni, és ezt végig vinni azzal a csapattal, akivel dolgozom. Az, hogy elkezdtél ezzel dolgozni, és ez ebben a formában meg is jelenik, nekem most így két csillagot ér. (hegyi)
értékelés:

Örülök annak, hogy János is elkezd magával foglalkozni, és annak is, hogy újraértelmezi saját magát. Jó az, hogy egy olyan úton halad, amiről azt már elmondta, hogy nem a legközelebb áll hozzá az önportrézós világ, de a kedvünkért elfogadja, hogy ezzel is kell dolgozni. Lám-lám haladunk, még akkor is, ha az áttörés várat magára, mert itt két olyan irány van, amivel nem nagyon kezdtünk még semmit. Az egyik irány az, hogy minden karctű éles, minden nagyon szabályos: látom a párna redőit, meg látom a szőrszálakat a kezeden, a bőrödnek a pólusait is, a hajadat is. Ez mind ellene dolgozik annak, hogy ez a portré portrévá váljon, mert itt valami belső érzelmet szeretnél, amik sosem ennyire keményen megfoghatóak, tehát kell egy pici elmosás ebben. Tudom, hogy digitális probléma ez, mintha kilóra adnák az aranyat, úgy bántok ti ezzel az élesség kérdéssel, és jól be is szóltok egymásnak, ha valamelyik kép nem borotvaéles. Én ezt humorosnak tartom, nem baj, majd csak leszoktok egyszer róla. Még egy dolog: a tónusok. Most a legvilágosabb pont a homlokodon megcsillanó fény, ami egy hiba. Az én bőröm is zsíros, ettől tud csillogni, de vagy a világítással megoldom ezt, vagy kölcsönkérem az asszonynak a púderét, és kicsit lepuffolom, akkor már nem fog ennyire csillogni. Ha letakarom ezt a csillogást, akkor máris sokkal jobban elkezdek foglalkozni a szemeddel, a tekinteteddel. A valóság is kérdés itt. Oké, hogy a valóságban te odamentél a kanapéba, belefúrtad a fejed a párnába, de miért? Mi történt? Ezt most ebből nem tudom meg. Hogy valami csalódás ért, és ezért, vagy csak fáradt voltál, vagy ért már csalódás az életedben, és ezt szeretted volna eljátszani. Nem egyértelmű. Én nem az érzelmeiddel vitatkozom, hogy azok megtörténtek-e, hanem azzal, hogy ezt sikerül-e átadni. A karkötő, a szemüveg idegen. Tudom, hogy ha az embernek elege van mindenből, akkor a szemüveg az első, amit odadob, hogy nem akarom látni, befelé akarok látni. Ez a befelé akarok látni, befelé akarok fordulni ennek pontosan az ellentéte az, hogy fönt van egy szemüveg, amiben jól akarok látni. De mit akarsz jól látni egy olyan helyzetben, amikor tulajdonképpen belefúrod a fejed egy párnába? Aztán itt van ez a karlánc, ami nagyon szép, de a fotónál ezeknek nincsen helye, mert elviszik a figyelmemet, elkezdek azzal foglalkozni, hogy hú de gazdag csávó, volt 40 deka aranyra pénze. Ez megint kivisz a hangulatból. Tessék ezt újra átgondolni, és ne sokat gondolkozzunk, ne az legyen, hogy most Hegyi visszaadta ismétlésre, és János elteszi a fiókba, egy kicsit savanyú, és jó, majd foglalkozunk inkább mással, mert ez most olyan nehéz. Tessék megcsinálni hamarosan. Ismétlés. (hegyi)

Két dolog van. Az egyik, hogy megcsinált. Megcsinált, de nem átélt. Hogy ennek az oka az, hogy a csinálás után, vagyis mire kiokoskodtad, hogy mi merre, meg belőtted, hogy ekkor nem vártál picit, hogy ülepedj, nem tudom. Ha keményet akarsz, ne szemből világítsd, mert az éppen hogy minden árkot elsimít, még a mimikai ráncok se látszanak. A másik, hogy ha fél arc, akkor ne vágj a könyökbe, vagy ne legyen könyök, legyen ott más, de így most a vágások miatt bizonytalan lesz. Kérek ismétlést. (hegyi)

János, rövid leszek: nekem is azok csak. :) Az absztrakt akkor jó, ha valamerre azért elmozdítja a nézőt, utal, ad irányt annak, hogy merre is keresse a kapaszkodót, mert ha nem, akkor az a végeredmény, hogy bárhol bármikor lehet ilyet, ha kellően ügyesek vagyunk technikailag, de ez csak technika, nem esztétika. (hegyi)

Nincs középút nézzél szét, felszedték az út közepét - énekelte Demjén, és itt is ez a dal jut eszembe. Nincs középút János, nincs. Akarod a profilt? Akkor le kell mondj a tájról. Kell a távolság? Akkor mögé kéne menni. Jó lenne a vízzel kezdeni valamit? Akkor a fák le fognak maradni. Kell a sok növény, forma? Akkor másik irányból lett volna izgalmas a nőt fotózni. És még valami: valóban ilyen kínosan éles az élmény, hogy a ruha vasalásait nézzem? De hát akkor hol marad az élmény, amit a nő átélt? Átélte? Vagy te láttad bele? Nincs középút, el kell dönteni, mit akarsz, mert így az van, hogy kiherélted az élményt, feláldoztad a precizitás és megfelelési kényszer oltárán. Na ja, de akkor mire ez a borzalmas kék tónus a ruhán? Glamour vagy nem glamour, that is the question. Én tudom a választ: bele ne menj a szépség kergetésének ebbe az utcájába, mert ott lakik a sárkány, megeszi a kreativitást, a spontaneitást és leharapja rólad mindazt, ami izgalmas lehet és a végére kiköp valami elvárhatót, valami jól fésültet, aminek köze nem lesz érzelemhez, csak érzelgősséghez. János, utálni fogsz. Vissza kéne menni az első 3 leckéhez. (hegyi)