9. Csendélet

Egy kis műanyag lencsével készült csendélet. Szeretem a hangulatát is.

Kedves Henrik, alapvetően a kép 3 disznós, nagyon szimpatikus a témaválasztás is és az egésznek van valami japán filmekre emlékeztető hangulata, lásd Kurosawa, Oshima akiket javaslunk megnézni, emellett annyit szeretnék megjegyezni, hogy a legizgalmasabb a vizespohár fényjátéka és tükröztetése, és a hamutál. De a hamutál feketéje és árnyék sötétei nagyon egybecsúsznak, amit talán laborálással lehet igazítani. Ez akkor nem lenne probléma, ha a hamutál térbeliségéből semmi sem lenne érzékelhető. A hangulat és szándék nagyon szimpatikus. (szőke)
értékelés:

Szerintem a legszebb csendélet az élő csendélet. Talán ezért nem is szeretem a "vázás" csendéleteket.

Kedves Feri, igazad van a kép mellékletében leírtakban, de valami mégis kellene, amitől a kép kap valami pluszt, valami truvájt.
értékelés:

Sok a munka, nincs időm semmire, de nem akarok begyűjteni egy-két igazolatlan hiányzást. Szóval csendélet...

Kedves Tamás, a képed kapcsán - és ez szinte az összes ezután következő csendélet témára küldött képre érvényes - szeretnénk a témaleírást pontosítani. Ide csatolnánk a csendéletnek és a tájképnek a leírását.

A tájkép az ember természeti vagy maga alkotta környezetének sajátos megjelenítése a festészetben és a fotográfiában, amelyen az emberi alak legfeljebb csak mellékesen jelenik meg. Tárgya a táj, a művész érzelmeinek, gondolatainak közvetítő médiuma, amely különösen alkalmas az érzelmek kivetítésére, láthatatlan dolgok láttatására. A táj – mint a természet egy darabjának – ábrázolása elsősorban attól függ, hogy a kultúra, a kor a természetnek milyen jelentőséget tulajdonít, hogy miféle viszonyban van az ember a környezetével; az ábrázolás maga pedig szorosan összefügg a térfelfogással és az alkalmazott térábrázolási módszerekkel, valamint a tájábrázolásokon látható valós táj változásával is.
   Az antik művészetben alig volt szerepe, a középkori európa sem ismerte. Az önálló tájkép műfaja csak a 16. század legvégén alakult ki, viszonylag későn jelentkezett az a felismerés, hogy a táj sokféle eleme egy egységes természeti környezet része. A közvetlen tapasztalásból így jutottak el az elvonatkoztatásig, az általánosításig, és így kezdték a tájat mint az emberi élet és tevékenység színhelyét ábrázolni. Eleinte a tájképek "montázsok", intellektuális, mesterséges konstrukciók, amelyekben lehetőleg a természeti valóság mindenféle motívuma (föld, levegő, fák, víz) együtt szerepel, "tipikus" formában. A táj statikus, szimmetrikusan építik fel a kompozíciót, hangsúlyozva a középrészt. A 17. századi Hollandiában egyre gyakrabban hangsúlyozza a művész, hogy "a természet alapján" dolgozik. A két véglet, az idealizált és a leplezetlen hűséggel, portrészerűen ábrázolt természeti kép között számos változat, átmeneti forma született. A tájképfestészet Németalföldön talált először jeles művelőkre, itt alakult ki a tengeri tájképfestészet is. A 18. században tűntek fel a városi látképek, a rokokó idejében pedig idilli pásztorjeleneteket ábrázoltak. A klasszicizmus és a romantika új motívumokat dolgozott fel. Új fejlődési útját a barbizoni iskola, és az impresszionizmus nyitotta meg. Az expresszionizmus a tájat mint motívumot csak kiindulópontnak tekinti a művész lelkivilágának ábrázolásához.

A csendélet a tárgyi világ motívumait, a tárgyak csoportját ábrázoló műfaj. Egyik jellemző sajátossága a kompozíció, a beállítás megtervezettsége, az elrendezés. A csendélet az élettelen tárgyak mellett a természetes környezetükből kiszakított élőlényeket, növényeket, gyümölcsöket tárgyi minőségükben szerepelteti. Gyakori kiegészítő motívumok a madarak, halak, rovarok, vagy akár emberi figurák. A csendélet a történelmi korszakoknak megfelelően nyerhetett szimbolikus vagy dekoratív értelmet is, illetve irányulhatott a látvány pontos megragadására. A tárgyak önmaguk jellemzésén túl a környezet, a milliő hangulatával az emberi tartalmakra is utalnak. A csendéleti motívumok már az ókori Kelet és antik művészet kelléktárában is fellelhetőek voltak. Önálló műfajként az itáliai és flamand reneszánsz festészethez kötődik, amikor az érdeklődés a valóság konkrét megragadására irányult. A 18. században a többi műfajjal szemben a csendéletet a "natura morte" (halott természet) negatív jelzőjével illették. A 19. században a posztimpresszionisták a világ tárgyi valóságát viszgálták általa. A 20. századtól a művészeti útkeresések irányát szolgálta, a francia Fauves (Vadak) a tárgyakon keresztül a tiszta színek intenzitását, a kifejezés hatását, a kubisták a tárgyak síkokra bontásával a tér és forma új lehetőségeit keresték.

Mindez azért, hogy pontosan érthető legyen a meghatározásbeli különbség, és ez nem azt jelenti, hogy a kép önmagában esetleg nem értékelhető, de mégiscsak valamilyen stílust és feladatkört próbálunk körbejárni. Érdemes elolvasni a meghatározást, de innentől nem ez szerint értékelünk.
   Fontos kérdés, amit már más alkotásnál is láttuk az Estiskolán, hogy a valódi képkereten belül díszítésképpen, esztétikai megerősítésként használtok egy plusz belső keretet is. Többé-kevésbé az az érzésünk, hogy ez az egész kép témájával, konstrukciójával kapcsolatban próbálja a bizonytalanság érzetét palástolni, azt, hogy az alkotónak nincs meg a kellő bátorsága az itt látható homogén feketét vagy nagy sötétben látható fát kevés információval közölni. Magyarul hasonló kérdés vetődik fel nekünk, mint amit az előző hetekben már írtunk, hogy megvan-e a kellő bátorság az alkotói üzenet azonmód való tálalására, vagy pedig mivel az alkotó nem mondta ki ezt kellően bátran magának, ezért egyfajta esztétikai kisegítés zajlik? Ez a kettős keretezés látszólag összerántja a kompozíciót, de ez csak látszat, mint amikor a némafilmnél zenét teszünk alá. A kép ettől függetlenül szép, a redukált, kontrasztos ábrázolás erős üzenet. A színről, a barnáról, szépiáról inkább egy másik kép értelmezésénél fogunk beszélni. (-szőke-)
értékelés:

Variáció 1. Még csend van.

Kedves Lacipapa, nagyon szimpatikus a témaválasztás, elsősorban azért, mert a kis vekkeróra vörös színei dinamikusan vannak jelen a plüss maci lágy, világos tónusaival. A kép egyik titka a háttérben nagyjából homogén módon jelentkező szürkés tónusban látható festmény a falon. A szürke és a vörös kapcsolatrendszere mindig dinamikát hoz létre a festészetben. Soha nem használják harmonizáló, megnyugtató jelrendszerben. Ez a színpár kapcsolat elsősorban az agitatív típusú festészetnél – például a 20-as évek orosz plakátjai – tettenérhető. Előszeretettel használja még az expresszionizmus ezt a ritmust. A kép formavilágában az elnagyolt vekkeróra fogantyú uralja a képet és ez ad gyermeki játékosságot az egésznek. Jól komponáltad a kép felső határát, mert így az óra formája egészében megjelenik. Többé-kevésbé ezt lehet elmondani a kép alsó szegmensére is a virágmintás terítőnél. Ugyanakkor az óra melletti tér balról nem ritmizál jól a jobb oldallal. Ez azt jelenti, hogy a plüss maci nem igazán precízen van elvágva most a képen. Véleményem szerint az ok az, hogy az alkotó öröme nagyon jól érzékelhető a gyermekjátékokkal kapcsolatban, de inkább az érzelmi megközelítés volt az erősebb és a kompozíciós pontosság kevésbé jellemző a képre. Másként fogalmazok. Nincs eldöntve hogy miről szól a kép. Az óra szimbolikája és a plüssmaci szimbolikája is ugyanazt a gyermekvilágot képviseli és inkább rivalizálnak a képen, mninthogy meglenne az egymáshoz való viszonyuk - bár a maci úgy van elhelyezve, mintha nézné a micimackós órát. Úgy lehetett volna még erőteljesebbé tenni a képet, hogy a jobb és a bal oldali részekre jobban odafigyelsz. Ennek pedig nem az a megoldása, hogy most utólagosan levágunk a képből, hanem a fotósnak kellett volna mozdulnia jobbra, függőleges irányban nem változtatva a kamera látószögét, így esetlegesen a háttérben lévő tonett szék barnás foltja, vagy akár a virágmintás abrosz bal oldali széle másképp metszette volna a képet és a háttérben lévő gyerekrajzot sem takarta volna az óra. (szőke)
értékelés:

Kedves Renátó, mindenkit saját mércéje szerint igyekszünk mérni, ezért kötözködünk egy látszólag kész képpel. Egyik javaslat, hogy az előteret kellene hangsúlyosabbra venni, vagyis a gyűrt drapériából többet adni alul. A többin hevesen vitatkoztunk Zsolttal. Ő azt mondta, hogy ez előtt a háttér előtt kellene tovább dolgoznod, de a színterjedelmet csökkenteni a padlizsán felé, és elhagyni a banán sárgáját, helyette szilvát és más ilyen színvilágú gyümölcsöt, zöldséget tenni, amire én meg azt mondom, hogy ne vegyük el a tárgyakat, cseréld a drapériát méregzöldre, ami hangulatában is dúsítana a képen. Úgyhogy azt a döntést hoztuk végülis demokratikusan, hogy most ez két disznó, és cseréld ki a hátteret sötétzöldre, és akkor megkapod a harmadikat is. (szőke)
értékelés: