Egész alakos önportré

Lilla engedelmével most ennél a képnél fogom a három képet összehasonlítani, és összefoglalni a gondolataimat, mivel viszonylag számomra egyértelmű, hogy melyik fotós irány az, ami közelebb visz az alkotóhoz. A hármas lecke egy bemutatkozás, az fontos, hogy saját magunkról meséljünk. Ha jól látom ezt a képi megoldást, akkor valami olyasmi történhetett, hogy Lilla belevetette magát a hóba, aztán mindenféle ilyen vicek-vacak szeméttel telehordta az ő saját lenyomatát, majd erről készült egy felvétel, amit utána a szoftverben tükrözött. Ami izgalmas ebben az, hogy a tükrözés által létrejönnek új formák. Ezek női princípiumokat mutató formák, konkrétan egy ideig, amíg néztem a képet, azt hittem, hogy ott történik maga a valóság, és ez itt a szélén valami bizgerálás, már-már egy sejtelmes akt felvételhez közelít az a formai játék, ami szemlélhető. Miután megfejtettem a képet, az érdekes az, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, ami a kép valódi, konkrét üzeneti része, tehát a hó nyomba hordott tárgyak. Itt volt egy alapkérdés, amit Lilla kigondolt, hogy nyomot hagyok a hóba, és ezt a nyomot, mint árkot, telehordom ezekkel a tárgyakkal. Ez az alapötlet nagyon erős gesztus, de aztán a kivitelezésnél ahogy esett, úgy esett, és hozott anyagból dolgozva ebből kanyarintotta ki az ő képi megfejtését. Miután ezt hazavitte, akkor ezzel nem volt elégedett, és egy kompjúteres játékot még plusz információként hozzácsapott ehhez a dologhoz. Lehet, hogy én ehhez túl konzervatív vagyok, de nekem ez nem tesz hozzá a képhez. Sem a tükrözés, és utána, amit Feketén-fehérenben, vagy Metamorfózisban látunk, abszolút nem. Azért nem, mert mind-mind elviszik valami öncélú játék felé. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor én zenéltem, és volt egy szintetizátorom, azzal állítottam a hangokat, és maga a hangbeállítás, a keverés volt az, ami élvezetet nyújtott, zenei értékű kompozíció nem jött létre, hanem csak a különböző hangoknak az effektjei. Én ezzel órákat el tudtam játszani, gondolom, aki hallgatta, az megőrült. Egyszerűbben fogalmazva, olyan volt, mint amikor a gitárosok a régi gitárokat kellett sűrűn hangolják, és két szám között hallottad, hogy hogyan próbálja egymáshoz a húrokat egységbe hozni, de mégis viszonylag rövid idő alatt eljutott az ember arra a szintre, amikor a pokolba kívánta a gitárost. Itt is azt érzem, hogy itt maga a játék az, ami lenyűgözött téged, és ezáltal egyre távolabb kerülünk attól a gesztustól, ami a hóba esés, és az ide belehordott szemetek gesztusa. Pedig ez lett volna ennek az egésznek az értelme, hiszen, ha ez nem történik meg, akkor ezt a játékot sem tudod játszani. Saját munkádat gyengítetted ezáltal. Ott kellett volna megállni, és azt mondani, hogy ez van. Ha pedig az a formai megoldás nem tetszik, akkor oda még bele lehet csalni főleg úgy, hogy az ember utána még telehordja, tehát egy fizikai retust lehetett volna véghezvinni, ahol kell, beletapodni a hóba, vagy visszaépíteni, ahol lenyomódott és nekünk nem tetszik, tehát kiindulási alapként kezelni csak az eredeti lenyomatot, gesztusként, és akkor ez még inkább erősebben működhetett volna az, amit látunk. Az ötlet jó, hó már nem nagyon van szerencsére, úgyhogy azt nem mondom, hogy ezt meg kellene ismételni. A háromból mindenféleképpen a Szelektdíva kép az, ami számomra izgalmas, és ez akkor lenne tökéletes megfejtés, ha nem lenne rajta ez az effektezés, csak úgy, ahogy ez megtörtént. Az ötlet és a kivitelezés miatt ez két csillagot megérdemel, de hát itt azt is vegyük, hogy a strapát is díjazom. Várom a folytatást, Lilla! (hegyi)
értékelés:

Ahogy tapasztalom, a hármas lecke egy nehéz lecke. Az első leckére általában elvont megoldások érkeznek, a második leckénél kettéválik az út, és a nagyon korrekt portréfotóval szembeáll az artisztikus megoldás, és van a hármas lecke, aminél mintha az ötlet elfogyna, és kicsit tanácstalanságot érzek az alkotásoknál, hogy most mit csináljak? Álljak oda a kamera elé, vagy próbáljak ennél is trükközni valamivel? Itt már erősebben merül föl a kompozíciós igény. Az első leckénél ez viszonylag könnyen megoldható, mert csak egy testrészünknek kell rajta lenni, tehát viszonylag szabadabban mozgathatjuk a kompozíciót, a második leckénél a portré adja azt, hogy milyen beállításokat használunk, a harmadik leckénél merül föl először kérdésként az, hogy a tömegelhelyezéssel hogyan dolgozunk. Most ennél a képnél nekem ez egy kicsit esetleges. A képet, ha elkezdjük olvasni, akkor balról jobbra haladva van egy nagy tömegünk: a fekete kabát, és ezt jól kontrasztba helyezi a háttér falfelülete, és van egy paplan (persze látjuk, hogy ez hó), de ez takarja a cipőt, tulajdonképpen mint egy felhőn, ott áll az alkotó. Aztán van egy másik képrész, rögtön a vállától indulva, ez maga a kapu, aminél át tudunk nézni, és jól látjuk, hogy mi történik a háttérben: ott van egy épület, egy autó, meg tudjuk számolni az ablakokat. Aztán ennek is vége van, utána megint van egy képrész: egy üres falfelület. Ahhoz, hogy ez, mint térjáték, jól tudjon működni, és jól érzékelhessük azt, hogy itt tulajdonképpen egy kapu mellett áll Ágnes, ahhoz a mélységélességgel kellett volna játszani. Most egy síkra van hozva a tőlünk 20 méterre lévő házfal, a tőlünk 1 méterre lévő Ágnessel, és ez nem tesz jót ennek a dolognak, azért, mert ezek a formák nincsenek összekapcsolva. Ha egy kerékpáros bekerékpározna hosszabb expozíciónál a képbe, és a kép jobb oldalát is valami kitöltené, akkor legalább ez a hármas osztat lenne egyensúlyba hozva. Most még ez se történik meg. Az egész súlyában billeg, elhúzza ez a nagy fekete kabát és maga az alak, aki ennyire szélre van komponálva. Ez helyrebillenthető lenne azzal is, ha a jobb oldali falrészből lényegesen kevesebbet kapnánk. Vannak itt függőlegesek meg vízszintesek is, a függőlegesek még hagyján, de a vízszintesek a perspektíva szabályai miatt torzulnak. Ezeket ki lehet küszöbölni megfelelő objektív megválasztásával, de nem is ez lenne a fő cél, hanem az, hogy tudjuk, hogy mi miért került a képre. Persze, értem én, hogy Ágnes elment kirándulni, és azért állt meg ennél a helynél, mert ez neki valamiért fontos, de nem kapunk más segítséget arra, hogy miért így és miért itt van lefényképezve. Nem érzem nagyon személyesnek azt, hogy mi történik most a képen, tisztázni kell magunkban, hogy mit miért csinálunk. Ismétlés. (hegyi)

Ez az a ház, itt élek...

Ha a leirattal és a címmel együtt veszem ezt a képet, akkor nem biztos, hogy annyira vidám ez a helyzet. Nem úgy tűnik nekem, mintha ő nagyon el lenne ragadtatva ettől az élettértől, ahol él, legalábbis a képi eszközök nem nagyon vidámak. Egyrészt itt is létrejön egy olyan perspektíva játék, ami a testen átívelő vonalakkal operál. Ez egy jó megoldás, miközben megint a tükröződés, a tükröződésben visszatükröződő háttér és előtér közös dimenzióra hozása is megjelenik. Mégis ennél a képnél, mivelhogy ez egy egészalakos megoldás, erősen jelen van az, hogy elkezd az ember azon gondolkodni, hogy oké, itt megtörténik ugyanaz az optikai játék, ami megtörtént az előző képnél, de sokkal határozottabb a szerző jelenléte, és ez egyértelműen arról szól, hogy mint egy várakozó utas egy transzfer-állomáson, várja, hogy mikor indul a repülője tovább. Nekem ez az üzenet jön erről a képről le, engem ilyen szinten tud ez megérinteni. Kompozícióban annyi, hogy én azt a vágást megcsináltam volna a kép tetején, hogy az a furcsa tető-probléma ne látszódjon, mert az elviszi a figyelmemet a képről. (hegyi)
értékelés:

Telográfia.

Erős jelentéseket hordoz ez a kép. Vegyük észre, hogy Pista megint határterületeken mozog. Itt most nem arra gondolok, hogy kiment a határba, és ott sétál, hanem arra, hogy egy olyan kompozíciót mutat ezzel a négyzetes beállítással, ami attól válik izgalmassá, hogy egy erősen ferde horizontot használ, amiben a figura maga függőlegesen áll, de a figurába is belevág. Mondhatnánk, hogy ez hiba, miközben pontosan arról a szabadságról beszél, hogy a kompozíciónál bizonyos szintek fölött már nem kötelezően kell mindennek didaktikusan szerepelnie a képen, a fantázia kiegészítheti, és alárendeli a tárgyias megközelítést annak, ami az ő formai megközelítése, hogy itt van egy háromszög, és ezt tessék észrevenni. Minden irányban egy kicsit túlfuttatja a képhatáron, nagyon nagyvonalú gesztus, én ennek nagyon örülök. Annak már kevésbé, hogy azt a faágat miért nem vette ki onnan. Az a faág most ott hiba. Ha egy kicsit még tapodott volna a lábával, akkor azokat a kis függőleges botocskákat is eltaposgathatta volna, és azok se lettek volna az útban. Ha ilyen egyszerűen fogalmazunk, és ennyire határozottak vagyunk abban, hogy mit szeretnénk látni, akkor ezeket tessék észrevenni expozíciónál. Pista, legközelebb erre egy csillag ugrik, oké? Nekem ne tessék azzal a dumával jönni egy ilyen kompozíciónál, hogy de hát az úgy volt, és a természetesség így meg úgy. Engem ez nem érdekel, ahogy téged sem érdekelt. Ha ennyire tökösen fogalmazunk, akkor ehhez már nem férhet hozzá az a mellébeszélés, amit az a faág okoz. Most mondjuk megvan ez a lecke, oké, megvan a három csillag is, de fontos azt elmondanom, hogy úgy kell lazázni és úgy kell kisujjból kirázni gesztusokat, hogy közben kézben kell tartani a kompozíciót és a technikát is, főleg, ha szembe megyünk az elvárásokkal, és magunk taposunk ki utakat. (hegyi)
értékelés:    

Oldykám, nekem ez három csillagos dobás, én ennek kifejezetten örülök. Nem tudom mit keresel a cipőben, valami beleeshetett oda, talán a lakáskulcs, és ezért nem tudsz kimenni, de minden esetre gratulálok, ez egy jó megoldás. Ahol bújkálsz a zöld növény mögött, én nem biztos, hogy én a hátadat mutattam volna, hanem inkább a hasadat, melledet, arcodat, hogy a forma felismerhető legyen. A hát kevésbé jellegzetes forma. Ott lehetne egy picit ezen javítani, és abban sem vagyok biztos, hogy az tökéletes, hogy a szádba belemegy ez a filodendron, vagy milyen növény. Ezek apróságoknak mondhatóak, bár azért afelé mozduljunk el, hogy ezeket is az ember megpróbálja kiküszöbölni. A hármas lecke ezzel megoldásra került, de ez nem jelenti azt, hogy még ne küldhetnél erre a leckére alkotásokat. Én várom is, egy kicsit nagyobb aktivitást várnék egy Oldmantől, tessék belátni, hogy a többiek is kíváncsiak rád, nem arról van szó, hogy az ember elbújik, és kívülről figyeli a csapatot, mert benne vagy ebben a csapatban derékig, úgyhogy tessék kommunikálni képekkel is. (hegyi)
értékelés:    

Ezt a képet kifejezetten a 3. leckéhez készítettem. Érdekessége számomra, hogy úgy tűnik, mintha támaszkodnék a fának, pedig nem. Ha akartam volna sem sikerül így.

Kaptunk egy leiratot, de én enélkül is értékelem ezt a munkát. Legfőképp azért, mert a maga egyszerűségével és közvetlenségével állt ő ide elénk, ami nagyon is értékelendő. Még akkor is, ha a testbeszéd, amit a képen látunk, olyan üzeneteket is hordoz, ami kicsit a zárkózottságra, a belső bizonytalanságra, vagy netán arra a készenléti állapotra utal, amikor az ember egy új társaságba kerül, és már bejött az ajtón, körbenéz, és azt mondja, hogy meglátom, hogy leveszem-e a kabátomat, most egyelőre még megfigyelői státusban vagyok. Ez a képen is érzékelhető, részben a test mögött összefont kar miatt, részben a lábak keresztezése is ilyen helyzetet mutat. Ennek a sokkal határozottabb verziója az, amikor a kezet a mellünk előtt fonjuk karba. De hasonlatos az élmény itt is. Mindezek mellett én ezt egy nagyon jó megoldásnak tartom, nagyon jó időpontot is választott Judit, köszönöm ezt a képet. (hegyi)
értékelés: