Egész alakos önportré

Sors és szabad akarat
Sorsod fogja vagy.

Érdekes a kép címének témafelvetése, amire próbál rárímelni maga az a vizuális megfejtés, amit az alkotó itt alkalmaz. Nevezetesen, hogy van egy belső terünk, ahol megjelenik az alkotó, de mindez egy rácson keresztül szemlélődik, a néző számára szemlélhető, a néző számára. Az mondom, hogy nem tudom, hogy a - és ez egy kérdés - képet azt a Szilvia exponálta-e önkioldóval, vagy időzítővel, vagy pedig valakit megkért rá, hogy süsse el a fényképezőgépet? Akár ez, akár az a helyzet, az egy jó döntésnek tűnik, hogy a rácsokból kialakuló négyzetekbe a fej nem egy szétkaszabolt módon jelentkezik, hanem tulajdonképpen komponálva van az egyik ilyen négyzetbe. És az is jó döntés, hogy mindez egy világosabb háttér előtt történik, tehát a fej formái, a haj és a kabát, az tulajdonképpen jól, kontrasztosan jelenik meg. Ami egy picit számomra kérdéses, hogy ahogy látom, valószínű valamilyen vakuval derítve volt ez a történet, merthogy a falon megjelennek ezek az árnyékvonalak. Hogyha ezt valahogy meglehetett volna oldani világításban másképp - tételezzük föl, mondjuk azon a folyosón, ahol az alkotó halad, azon a folyosón helyeznénk el egy lámpát. És én itt nem akarok ötletet adni, hogy milyen magasságban, de mindenféleképp megszűnne ez a kettős keretezés, ez az árnyékvetés. Ennyit a technikáról. Ami a képnek a mondanivalóját illeti és ami a kép drámaiságát adja, az pont ez a kint is vagyok, bent is vagyok érzet. Talán ennek a két síknak az arányrendszerével kéne még foglalkozni. Azzal, hogy hogyan tud megjelenni hasonló értéken ez a két eszmei és vizuális sík. Ugye az egyik a sors, a másik a szabad akarat, hogyha a címet akarom használni. Vagy az egyik az a belső világom, a másik a kintről szemlélt világ, vagy a kintről látható világ, de mindenféleképp valahogy most ezt az arányrendszert azért át kéne gondolni újból. Ez vizuálisan most nem tűnik eldöntöttnek, picit esetleges. De egyet tudok érteni azzal a mondanivalóval, amit itt a Szilvia számunkra közölni akar. Nyilvánvaló, hogy az a zárt testtartás, mert hogy bár zsebre dugott kezeket látunk, de a kabát vonala mindenféleképp egy zárkózott helyzetet mutat, hogy ez a zárt testtartás, és hogy a szereplő nem néz a kamerába, hanem valahová maga elé figyel, még azt is mondhatnánk, hogy olyan távolságba figyel, ami valószínűleg nem is biztos, hogy a valós tér számára megadatik. Tehát minthogyha egy falon átnézne, vagy egy nagyobb távolságba nézne, mint maga a lehetséges folyosó, ez mind azt mutatja, hogy van egy belső küzdelem, van egy belső koncentráltság ennél az üzenetnél, csak ezt valahogy még erősebben kéne megjeleníteni, mert most ez a rácsrendszer a maga vékony rácsaival és rózsaszínre módosult színével – nem tudom, hogy a valóságban is ilyen rózsaszín-e, vagy csak a vakutól válik ilyenné – ez most így csökkenti a drámaiságot, kevésbé tűnik határozott döntésnek. Úgyhogy én megadnék rá egy disznót azzal, hogy szeretném, ha a Szilvia foglalkozna még ezzel a kérdéskörrel és pontosítaná ezeket az irányokat. (szőke)
értékelés:

Egész(b)en
Én vagyok ez egészen, egészben.

Egy nagyon meghitt, kedves képet látunk. Az első pillanat az, mint amikor belépünk egy lakásba, még azt mondom, hogy talán vendégségbe, de még ez sem biztos, és a házigazdákból sugárzik, hogy örülnek, hogy mi oda megérkeztünk és nagy szeretettel fogadnak. És ez azért fontos számomra, mert hogy itt egy fotográfián keresztül valósul meg és a vendégek mi vagyunk, a nézők. A többi Estiskolás, vagy azok akik idelátogatnak az oldalra, és Eszter a saját világába kalauzol minket ezzel a szíves invitálással. A testtartás és az arc mutatja mindezt, mert előre van téve az egyik láb és a kéz, amivel a kamerát tartja, az pedig olyan, minthogyha egy ilyen hívogató mozdulatot tenne, a fejbiccentés egy kicsit fél oldalra is, nekem azt hozza, hogy nem egy számon kérő helyzet van, hogy na miért jött meg a villanyóra leolvasó, hanem minket várt és minket hív be. Nyilvánvaló, hogy egy tükörben készült fotográfiát látunk, tehát egy tükörben fotózott Eszter, és ez a tükör valószínű, mivel az egész alakját mutatja, egy nagyobb méretű tükör, tehát nem valószínű, hogy könnyen leszerelhető, vagy mobilizálható. Miért merül ez föl bennem? Mert, hogy ez a történet mind nagyon, nagyon jól elindul, csak ott van egy pici problémám, hogy hova hív minket. És ez a fürdőszoba. Tehát maga ahova a kép tart, tulajdonképpen egy előtér, középtér, háttérben gondolkodunk, maga a háttér az pedig egy nyitott ajtón át a fürdőszobába mutat, ami ennek az erejét egy picit elveszi. Még azt is mondhatnánk, hogy egy humorforrás lehetne akkor például, hogyha a fürdőkádban apa fürdene, és azt látnánk, hogy beszappanozott fejjel ül apa. Azért mondom ezt, mert hogy nagyon fontos ez, ezek a viccek és ezek a humor helyzetek, ezek az ironikus dolgok, és ezt el lehetne vinni akár ebbe az irányba is. A másik kérdés az pedig az, hogy a tér, ugye amennyi rendelkezésre áll ahhoz, hogy az egész alakunkat be tudjuk fogni ebbe a képbe, tehát egy nagy látószögű állásba kellett ezt az objektívet beállítani, és ebből adódik az, hogy ezek a függőlegesek ezek ilyen hordóformára torzulva jelennek meg. Ezzel túl sokat kezdeni ilyen méretű kamerákkal nem lehet. Erre hozták létre azokat a lemezes gépeket aminél ezt a perspektíva korrekciót meg lehet ejteni, és ezeket a torzításokat talán ki lehet küszöbölni. De ezt itt nem kérhetjük számon. Azt viszont igen, hogy a képnek az előterében vagy egy szekrény oldala, vagy valamilyen másik ajtó látható, ami nagyon hangsúlyos most, és nagyon keményen, mellbevágóan jelentkezik itt. Hogyha ez a bejárati ajtót próbálja szimbolizálni, akkor érteném, és akkor funkcióba lehetne ezt hozni, de most nem ez történik. Én két disznót tudnék erre adni, és nagyon köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

Zen-élek 1. - gitár

A 70-es években is, de egész a rendszerváltásig, ha Budapesten végigmentünk, nagyon sok helyen találtunk olyan fényképész üzletet, ahol rendelésre lehetett készíteni képeket és kint a kirakatban nagyon sokszor bekeretezve láthattunk is különböző szituációkat, hogy az odaérkező megrendelőknek miket készíttettek már adott fotóssal. Általában ezeken a képeken valami behúzott függöny, kicsit a parketta és valamilyen manipulált helyzet, mondjuk az esküvői ruhában a menyasszony kacéran odahajol a férje, vagy a vőlegény mellé, tehát valamilyen színpadias helyzet volt látható. Kivillant, hogy VOR zakó, Vörös Október Férfiruhagyár. Ez a kép egy hasonló nyelvezettel foglalkozik. A beállított üzenetküldő kissé játékos, rock zenész, mackónadrágban, zokniban, vagy nem tudom mi ez a fölső, ilyen szabadidő fölsőben tekint ránk. Ugyanakkor, ha ez egy stílusgyakorlat, akkor azt gondolom, hogy érdemes lenne föllapozni, visszakeresni, körbenézni, hogy ez a retro-feeling, ez a retro-világ hogyan működött. És azokat a szabályokat végig kéne vinni ezen a képen, hogy még erőteljesebben ez a geg működjék. Amennyiben nem erről szól a kép, akkor nem tudok hozzászólni, már csak azért sem, mert nekem a cím nem segít, ugyanis ha mindez amit eddig elmondtam, ez valamilyen módon a Zen, ahhoz akar kapcsolódni, akkor semmilyen módon nem értem azt az üzenetet, amit a kép közvetít. Egy módon tudom csak összekapcsolni a címet és a képben lévő játékos gesztust, hogy ez folyamatosan egy gyermeki játék. De a gyermeki játék a valódi gyerekeknél, ha megfigyeljük mindig nagyon nagy téttel működik és mindig nagyon komolyan veszik. Itt pedig valamilyen módon jól indulnak el az ötletek, de mindig megcsúszik ez a bizonyos játék és inkább játszadozássá, inkább vicceskedéssé válik. Azt szeretném mondani az Andrásnak, hogy érdemes lenne ezen a szinten továbblépnie. Ismétlés. (szőke)

Szem

A Barbara visszatért a korábbi munkáinál is már használt tükröződésekkel való folyamatos ritmikai megfigyelésekhez, amelyben nagyon jó geometriai kapcsolódásokat fejleszt. Egyrészt alapvetően uralja a képet a fölső harmadban egy, talán nem lesz furcsa azt mondani, hogy egy Hórusz szemre, az egyiptomi képzőművészetben oly sokat használt formára hasonlító kollázs rendszer. Ez valószínűleg valamilyen lépcsőházi korlát, üvegdarabkák, tükröződések összessége, amely középpontjában, tehát a szemgolyó középpontjában maga a fotós és a fotós varázs szerkezete, a mindezt exponáló fényképezőgép van. Ebből sugárirányban szintén egy játékos tükröztetéssel maga a fényképész lába és a fényképész teste mintegy régi kártyakép, ahol összefordulnak a kártya alsó és felső formái és így folthatásaiban a kép, az absztrakt szemforma és ez a furcsa sugárirányú formamegoldás összekapcsolódik. Tehát a kép valójában kétféle irányban is mesél, kommunikál velünk. Egyrészt a nagyon ötletes és nagyon jó ritmusú absztrakciós játék, amelyben természetesen még mindaz a pulzálás, vibrálás benne van, amely körülbelül két-három hónappal ezelőtt az alkotásokon érezhető volt - itt elsősorban az akkori habitus, az akkori lelkiállapot, amire utalok. Ezt kompozíciós rendben úgy oldja meg az alkotó, hogy a legtöbb információt, a legtöbb izgalmat a kép fölső felületére helyezi el és az alsó harmadban a járólapok barnái, folthatásai pedig könnyedebben vannak kezelve ezáltal fölülről lefelé nyomódik, törekszik a kép egyfolytában dinamikát létrehozva - ha akarjuk, mondhatnánk azt is, hogy bizonytalanságot generálva. És ebben az egészen szénfekete, majdnem hogy részlet nélküli lábformák erőteljesen osztják ezt az amúgy sematikusabb alsó harmadot. Ez az egyik megoldási képlete talán ennek a képnek. A másik pedig, hogy közben gazdag formavilágot, mesélhető, történetszerű formavilágot is használ, nemcsak egyszerűen ritmikai elemeket, a kovácsoltvas ornamentikális díszítéseket, a gipsz stukkókat, a freskó egy részletét, az emberi alak testkódjait, testgesztusait. Itt valószínűleg maga a mozdulat az a fényképezési technikából adódóan az optika előtti kitakarást jelzi, hogy a kabát nekünk a kép jobbalsó szélén ne lógjon be ebbe a kompozíciós rendbe, de amitől ez mégis fontosabbá válik az az érvényesség, hogy maga a gesztus, ha nem ismernénk a Barát, akkor is sejthetően női gesztus, a női habitusra is utal. A két kéz ebből a téli öltözetből, ahogy kivillan egyszerre kihívó és egyszerre egy védekező tartás is. Maga az egész kép olyan, mint a tágra nyílt szemek. Rácsodálkozik a világra, másrészt pedig a Barától megszokott védőfal, védőburkolat ebben a gesztusrendszerben is ott van. Itt vagyok, láthattok, láttatok, látlak benneteket, de azon a határon belül, amit én szabok meg. Nagyon jó alkotás, három citromdisznó.
- Egy személyes megjegyzés – veszi át a szót Zsolt -, hogy egyébként ez a tükörfelület a Mai Manó ház lépcsőfordulójában látható és az Estiklopédiában Mai Manóról többet megtudhattok. (szőke-hegyi)
értékelés:

a bűvös kabát
olyan kabát, ami jó Bereczpistára de nem jó

A nyakkendő

Az álló formátumú portré olyan kultúrmorzsákat idéz, amelyek egyrészt az oldalon már többször is említett Ecce homo, Homolka család története vagy a cseh filmművészet különböző munkáiban fellelhető irónia, egyrészt tehát Jiri Menzel Sörgyári capricciójának Pepin bácsija, aki természetesen más jellegű ruhákban és más korban festődik meg, ugye Hrabal figurájáról beszélünk, másrészt a 70-80-as évek mesefilmvilágából Hurvinyek az, akit itt láthatunk, ezt bárhonnan is közelítjük meg úgy kell tekinteni, hogy a Berecz Pista öniróniája, ironikus szemlélete hozza létre, sugallja. Mik ezek az apró eszközök? A halásznadrág, ami egyrészt a gyermekkort idézi, másrészt meg egy erős fizikai felépítésű fiatalembert, aki ugyanakkor a felsőtestére farmerzakót vesz de ezt a formavilágot könnyíti egy simléderes sapkával, és az egészet meg még egy picit nyakon önti egy harántcsíkozású nyakkendővel - gyakorlatilag értelmezhetetlenül, és mindezt egy településen, valószínűleg egy falusi utcán, egy szobor mellett, vagy valamilyen fa mellett, ami körbe van rakva kövekkel. Mintegy kirándulási emlékfotónál, lefényképezi magát. Nem különösebben oldott a kép még a mosoly ellenére sem, a nyakkendő ellenére sem, ezzel a keresztbe tett lábbal – kicsit azt a hangulatot idézi, mint amikor a szülők gyerekkorunkban elvittek a városba a fotóshoz, és ott egy festett háttér elé beállították, és azt mondták, hogy na Bandikám mosolyogjál, mert most elkészül a kép, ne húzogasd a zoknidat, álljál rendesen és mosolyogj. Van az egészben egy produktív részlet is egy teátrális helyzet, és ennek az egyik eszköze a mutatóujj a jobb kézen, ami tartja a nyakkendőt, hiszen enélkül az becsúszna a zakó alá, és ezáltal láthatóvá teszi a kép címe miatti eszközt, a nyakkendőt. Szerintem a fotó sokkal erősebb szituációjában, helyzetjelentésében, hogy ez vagyok én, itt vagyok, itt élek, ezt az üzenetet küldöm nektek; sokkal fontosabb az, és ezért gondolom azt, hogy sokkal fontosabb ez, amit az István magáról küld üzenet, mint az az egyszerű geg, amit a nyakkendő jelent, hogy én most feltettem – nem tudom elképzelni, hogy miféle rendezvény lehetett az, amire ezt az összeállítást használta, nyilván valami humorosabb helyzet – nekem az jön le, hogy ez az ő szobra, ez a szoboravató, amire ki kellett öltözni, és nekem az az érzésem, hogy ő így öltözött ki, ehhez az ünnepélyhez. És ez azt jelenti, amit a Zsolt itt mond, hogy ez a Pista lázadását, az élettel szembeni lázadását mutatja. Ez elfogadható álláspont, mindenki úgy lázad, ahogy tud, és ő azt mondja, hogy bolondozok, és bolondozó módon lázadok. Szerintem azért jó a kép, mert nem elsősorban a Berecz Pista nyakkendőjéről szól, hanem az ő létállapotáról és csak annyit tettem volna, hogy még jobban fókuszáltam volna az emberre. Most igazából egy balról jobbra haladó nagy átlóval működik a kép előtere – ha a hátteret most nem számítjuk, maga az István és a modellje, a szobra, ez az absztrakt forma majdnem azonos helyiértékben vannak, még akkor is, ha a fa csak félig van is rajta a képen. Én még jobban súlypontoztam volna a Pista felé, de ettől függetlenül ezt egy nagyon fontos leckemegoldásnak tartom, és ez egy nagyon jó kép. Felvetődik bennem, hogy ha az irónia efelé mozdul el, és tegyük fel, hogy pozitív humor is jelen van, nemcsak egy keserédes, akkor érdemes lenne itt a színekkel is foglalkozni, ugyanis a színek mindig vidámítanak, pezsegtetnek, és a kép melankóliája, ami most megvan és az iróniát egy picit fátyolossá teszi, azt lehetne törni ezzel. Tehát nem feltétlenül kell mindenütt a drámai hangvételt használni, márpedig a fekete-fehér az összegez, sűrít és drámaivá tesz, visszatekintővé is tesz, erőteljesebben ritmizál, és ezért én a színeket vinném bele ebbe a világba, ha esetleg az alkotó úgy gondolja, hogy még ezzel dolgozna. De a három disznó megvan. (szőke-hegyi)
értékelés:

Még mindig azt mondom hogy nagyon nehéz olyan önportrét, (önjellemzést) csinálni ami mindenkinek megfelel, elsősorban a készítőnek, én legalábbis így vagyok vele.

Örülünk Roland, hogy újra itt vagy, és újra készítesz alkotásokat, és ez egy bátor vállalkozás a hármas leckéhez. Egy fekvő formátumú, fekete-fehér képet látunk, amelyen rövidülésben láthatunk, erősen perspektivikusan egy beállítást az alkotóról. Valószínűleg a talajra, a padlóra elhelyezve a fényképezőgépet, föléállt, és exponáláskor belenézett a kamerába, azaz felénk. Mivel igazából az egész háttér kiég, azt a teret, azt a környezetet, ahol a kép készült, nem tudjuk azonosítani, így a kép akár tekinthető fentről letekintve ránk egy helyzetjelentésként, de tekinthet ez akár egy olyan képnek is, ahol az emberi alak kiterítve, mint egy ilyen égben vagy levegőben asztalon, ágyon fekvő test, amiről feltekint valaki, és néz bennünket, ahogy az ágynak a végében vagyunk mi az optikán keresztül. Ha ezt a verziót akarjuk továbbgörgetni, akkor szerencsésebb volna ha a lábszárak és esetleg a talp is jelen lenne a képen – az viszont azt jelenti, hogy a fényképezőgépet még távolabb kellett volna elhelyezni, akár egy üveglapra állni, és alóla fényképezni. Ez nyilván egyfajta stúdióhelyzet, bonyolult, nem várható ez el. Tehát maradjunk ezen a képen, és itt a lehetőségekhez képest a privát üzenetrendszerekhez képest egy jó helyzetválasztás az, amit beküldött a Roland. Az lenne a javaslatom, hogy ha a rövidülést, és a rövidülésből adódó perspektivikus hatásokat próbáljuk eszközként használni ezen a képen, lásd gyűrődések a nadrágon, a pólón, amelyek egymásutánisága létrehozhat egyfajta közeledés-távolodás érzetet a néző számára. Ezek azok az eszközök, amelyek a perspektívát mint mértani megoldást létrehozhatják, mert ez egy illúzió, egy szakmai trükk a perspektíva hatása, Ugye annyit tudunk erről, hogy egy olyanfajta matematikai-mértani képletről beszélünk, ahol a horizont ami egy virtuális megközelítés, az ég és a föld kapcsolódása, és ezen elhelyeződik két pont, ahová a perspektíva szabályai szerint tartanak a mindenkori egyenesek és ezek a gyújtópontoknak az elhelyezése változtathatja a perspektívának az egészen rövidülő vagy kevésbé erre utaló formarendszerét. Visszatérve a képre, a kép alsó szakaszában a nadrág gyűrődései, a nadrág sötétjei nem elég részletgazdagok – de nem elsősorban fotótechnikailag értem ezt, hanem tónusértékeiben, tónusjátékaiban. Ha a perspektíva ennek a képnek az elsődleges üzenete, és nem a folthatások ritmikája, bár az is érdekes, akkor én úgy gondolom, hogy érdemes lett volna a talajon elhelyezett kis tükörrel, vagy reflexelő hatást elérő szerkezettel pl. fehér, fényvisszaverő anyaggal egy picit tükröztetni a csípő környékére, ahol ezeket a világosabb, a nadrágon jelentkező gyűrődéseket felerősítette volna. Ez azért fontos, mert az előteret ebben a pillanatban még jobban térbeliesítette volna ez a megoldás, és a kép középső szakaszát, a szürke pólót távlatokba emelné, és ebből a kép harmadik szakasza, az arc és az arcon jelenlévő tónusértékek ezt az erős perspektivikus játékot még felfokozták volna. Ez az egyik javaslatom, hogy ha a Roland tudja, akarja, még érdemes lenne ezzel játszani, megismételni, és hogy nagyon jó lett volna, ha a bal kéz teljes egészében bent tud maradni a képhatáron belül és esetlen nem vágódik le itt az a két kis ujj, nem kell azt szégyellni, hogy valamit tart az a kéz, exponálógombot pl. Ettől függetlenül a három disznó megvan a Roland képére, és érdemes lenne ezzel még egy picit foglalkozni, ha kérhetem. (szőke)
értékelés:

Fehér sapka s láthatatlan köpeny

Én nagyon szeretem ezt a képet pontosan azért, ahogy ezt már elmondtuk, akár lehetnének ezek divatfotók is. A divatfotóknál vannak ilyen enyhén manipulált, vagy enyhén kitalált pózokban, valamilyen tárgyat reklámozandó, de beszéljünk úgy róla, minthogyha nem is azért ülne ott az a lány, meg nem is azért állna ott az a fiú, hogy a kabátját, vagy a cipőkét meg akarod venni, van ebben is egy pici ilyen. Ugyanakkor ez csak a beállítás és mégis csak azt mondom, hogy mindemellett igenis kapunk Camilláról is egy lenyomatot és kapunk Camilláról is egy egyfajta üzenetet, egy látleletet az ő lelki állapotairól, az ő attitűdjeiről, ahogy a világhoz hozzááll, vagy ahogy viszonyul a világ kérdéseihez. Tehát én ezt nagyon fontosnak tartom abban a sorozatban, amit ő már mutatott. Ez megint egy lépcső. Tehát hogyha az ő megérkezését veszem, akkor amikor a tükrös képeket küldte és az is egy ilyen sorozatként érkezett hozzánk, ahhoz képest most egy lépéssel közelebb kerültünk hozzá és nagyon remélem, hogy ezeket a lépéseket folytatjuk és lesz még egy lépés és akkor megint kapunk képeket. Ezek a fontos dolgok, amikor minthogyha egy nyelvet tanulnánk és a nyelvtani szabályokat, de nem csak a nyelvtani szabályokat, hanem azt a környezetet, azt a családot, vagy azt az asztaltársaságot is figyeljük, ahová bekerülhetünk és nem csak a nyelvvel birkózunk, mondjuk egy idegen helyen, és én örülök annak, hogy Camilla próbálgatja ezeket a szavakat és, és küldi nekünk ezeket az üzeneteket. Ez három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Majdnem egészalakos
Egy csomó lépcsőfok van még előttem.

Ez egy egész lakos portré a Gerlei Gábor-féle szemérmességgel, ahol mint oly sokszor az Estiskolán, itt is egy jó döntéssel torzított tükröződéseket használ az alkotó. Sokszor megemlítettük már ezeknél a fajta fotóknál, André Kertész sorozatát, az Estiklopédiában találhattok ide vonatkozó megjegyzéseket. Én úgy gondolom, hogy jó az, ahogy a Gábor vizsgálja magát a világban, és azok az erős képei, amikor ezekben ő valamilyen módon meg is jelenik, tehát amikor úgy készíti el akár az erdei, akár a nagyvárosokban exponált munkájait, rácsodálkozásait, hogy valamilyen módon abban jelen van, az mindig erőteljesebb úgy érzem, mint mikor egyszerűen csak egy kompozíciós rendben valamilyen jelenséget rögzít. Mivel ennek a képnek a Gábor a fontos kulcsmondata, így nem gond az sem, hogy esetleg ez az angol nyelven írt megállító tábla, vagy információs tábla, vagy akár ez a furcsa, torz gömböc, ez félig-meddig lemarad a képről, és valahol, ahova a középpontba hajtana bennünket az optika és a szem, ott egy ilyen fekete kockát látunk, így evvel a kuszasággal, ami a nagyvárosokat jellemzi, itt ebben a megfogalmazásban nincs gond, három disznó. (szőke)
értékelés:

A sál

Korántsem szeretnék tiszteletlen lenni az alkotóval, de szerintem nem fog megharagudni azért, ha azt mondom, hogy Iggy Popot látjuk a képen. Diane Arbust tudnám még idehozni példának, aki azért fontos és azért is mondjuk egyébként minden egyes táborban, hogy aki tudja, szerezze be a Fur című filmet (magyarul A szépség és a szőr címet kapta), akinek nincs meg, az valamilyen módon tegye fel a kezét, aztán majd valahogy megoldjuk, merthogy van ez a film, Diane Arbus életéről szól, ez nem egy konkrét életrajzi dráma, vagy életrajzi film, csak életrajzi ihletésű film, de nagyon-nagyon jól sűríti azt a fajta történetiséget, ami egy fotós életútja, vagy egy fotós útkeresése, és pontosan azért mondom őt is ide példának, mert neki vannak olyan képei, ahol ő egy olyan világot, az 50-es 60-as évek olyan szubkultúráját fotózta, ami ennél a képnél hasonlatos, és pontosan az a fontos ezekben, legalábbis hát Arbus képeiben az a fontos, hogy nem mond véleményt, nem tör pálcát, nem akar befolyásolni, hanem ábrázol. Keresetlen eszközökkel, néha torzított, objektív által torzított, néha a vaku által, furcsán világított helyzetekben, mégis egy nagyon fontos dokumentálásba fogott, és ez a dokumentálás ez nem állt meg a pillanatnyi dokumentálás szintjén, hanem el tudott jutni arra a pontra amikor a dokumentálásból személyiség és jellemrajzok ábrázolódtak, és a korról is egyfajta kritika, vagy egyfajta alkotói nézőpont megismerhető általa, úgyhogy én ezt nagyon szeretem ezt a képet minden egyes megmozdulásával. Tehát azzal, hogy egy ilyen hátteret választ, azzal, hogy vakuval ilyen fényviszonyt választ, hogy ilyen lámpával világít, az öltözettel, a make up-pal, mindennel együtt azt kell, hogy mondjam, hogy egy nagyon, nagyon erős kép. Zárójelben jegyzem meg, hogy még azt is mondhatnám, ezt már egy kicsit bátortalanabbul mondom, hogy ez akár divatfotóként is felfogható. Voltak ilyen stílusok vagy ilyen trendek a divatfotóban is. (szőke-hegyi)
értékelés:

A lépcsőn
Könyv, piros mamusz. Kell ennél több?

Viktória privát terében, privát történetében mutatkozik be valószínűleg nekünk, valahol a padlástérből érkezve a lányszoba felől, ahol picit szégyenlősen a korlátok védelmében, de büszkén maga elé tartva a tankönyveit mégis azt mondja, figyeljetek, itt vagyok, lenézek ide rátok, én vagyok az, aki érkeztem hozzátok, és én ezt egy jó döntésnek és egy jó üzenetnek tartom ezt a képet. Ugyanakkor én azt mondanám, hogy nagyon jó lett volna egy picit több levegőt hagyni a homlok fölött, hiszen szép a homlok íve, szép a haj, ahogy az emberi fejtetőt keretezi, jó lett volna ott egy pici levegőt hagyni. Nyilvánvalóan hogyha az alkotó önportréként saját magáról készítette ezt a képet, nagyon nehéz volt kitalálni azt, hogy ebben a picit hátrahajló, de büszke tartásban benne marad-e még a kép legtetejében. Ettől függetlenül én ezt elfogadhatónak tartom ezt a képet. A kettő disznó megvan az egész alakos portréra. (szőke)
értékelés:

retrocami

Nyilván itt Camilla tulajdonképpen a 70-es 80-as évekre utal, ugye itt a szandi, ami hát egy ilyen gyakorlatilag liftes cipőnek is mondhatnánk, az én számításaim szerint legalább 16 centiméter magas a sarok alatti rész, és ugye ez egy gyönyörű szép nylon nadrág, amelyen ilyen kis élére vasalás is van, és ugye ez a nylon kardigán, vagy pulcsi, ami ilyen kis gyönyörű kis mintákat is mutat egy enyhén kihívó helyzetben valahol, egy ilyen akár azt is mondhatnánk, hogy hanyatt esett pozícióban ugye a Városligetben, a május elsejei program után, az első verőfényes napsütésben, Bódi Magdi barátnője ugye oldalra kinéz a képen, egy ilyen retró hangulatot látunk itt, és én azt mondom, hogy ebben az egészalakos portréban tulajdonképpen hellyel-közzel ez a kép, ez a régi kép ez el is fogadható. Talán a két gyönyörű szép cipészeti műremek az jó lett volna, ha még a függőleges kereteken belül marad, de a két disznó az véleményem szerint megvan a képre. (szőke)
értékelés:

Egész alakos önportré
Konyhában. A szobából szólt a "Szőke rádiózik" - épp a Roncsfilmből... Odakint esett a hó. 4 fok volt. Bent 21. Nem dohányzom.

Egy furcsa beállítást látunk, ahol látszólagosan nyitott, sőt meglepően kihívó pózban látható a szereplő a képen. Ebben a beállításban ugye megjelennek a privát tér nagyon kevéssé jelentős formái, a szék, az asztal, egy doboz cigaretta, a konnektor, a lábazat, a csempe szegélye és valószínűleg jobb oldalról érkezhet be az ablakon keresztül egy aránylag szórt fény, és ez a szórt fény, amely reflexként megjelenik a székek körül is, a háttér által fölerősíti, szinte sziluettesíti a modellt. Egy látszólagosan spontán, melankolikus pillanatot látunk, amely nyitottnak is tűnhetne, még annak ellenére is, hogy keresztbe rakott lábbal látjuk a modellt kicsit lezser módon, szabadon hagyva a derekat, a farmernadrágot, ahol az emberi test kikandikál, és az emberi archoz, az emberi kézhez képest ez az egyetlenegy felület, ami szabadon marad, ami mutat valamit a személyből, és tulajdonképpen ebben a háromnegyedes állóképben furcsa módon a középpont az arc felé szeretne mutatni, amely persze nem középpontban helyezkedik el, még tengelyben sem, valahol a váll, a jobb váll sötétje, amelyen megpihen és így egy kicsit lekanyarodik a haj vége, oda komponálódik valahol ez a kép, és olyan erőteljesen kap egy világos hátteret a fal szempontjából, ahol ugye a részletek eltűnnek ezen a fekete pulóveren és mint egy ilyen fény nyomat, vagy kiégett felület jelentkezik az emberi test felső felülete. Ezáltal a képnek van valamilyen víziószerű, álomszerű szürreális íze, mégis valahogy olyan, mintha egy ordítás előtti állapotot látnánk, ahol az emberben meglenne a szándék, az, hogy most kikiáltja magából mindazt a fájdalmat, feszültséget, sértettséget, bármit mondhatnánk, és nem meri megtenni. Ott van valahol a szája szegletében a düh, az energia és mégis ez valahogy az összeszorított állkapcsokkal bent ragad. Evvel azt szeretném mondani, hogy nagyon érdekes és tehetséges mindaz, amit most a Barbara mutat a személyiségéből, mégis azt érzem, hogy visszatart és egyelőre nem tudja elszánni önmagával szemben és nem velünk szemben magát, hogy valójában hagyja, merje nem a racionalitásával, hanem az érzékenységével működni azokat a vallomásokat, amelyek valójában nem csak nekünk, hanem az ő saját maga szellemi fejlődésének, érzelmi fejlődésének is fontos. Ettől függetlenül a három disznó megvan a képre és várjuk a további munkáid. (szőke)
értékelés:

Az őr

Nagyon bátor vállalkozás ez a fikciós, igazából egyfajta teátrális, színházi jellegű, nem kevés öniróniával készült kép, ahol szinte lajstromozhatók a különböző korokból kollázsként összeépített formák: így a porszívócső, a román Bonanza bútorcsaládból származó, lambériázott, kinyitható ágyneműtartó, amely fölött Anubis figyel ránk egy egyiptomi útról, mögötte egy kókuszdió a kis fonott műanyag kosárban, és az ál-kínai pongyola, amelyen a kígyók tekeregnek, és ebből az anyagkivágásból kikandikál a férfiasságot erőteljesen jelző mellkas szőrzet, ahol nagyon is szigorú tekintettel, Lennon szemüveg mögül néz ránk az alkotó. Ezt én egy jó kis munkának érzem, bár azt kell hogy mondjam, hogy az a mérnöki precizitás, amely Gimesi András képeiben megvan, az itt most talán pont a feladat ironikus nehézsége miatt megbicsaklani látszik, mert ha megnézzük, akkor tulajdonképpen akár a Bonanza szekrény, akár András kimonójának az alja, tulajdonképpen értelmezhetetlenül vágódik úgy, hogy a kép legfölső felületén pedig véleményem szerint ugyanannyi üres felület marad a szereplő fölött, mint amennyi talán jót tenne ennek a képnek az aljának, hogy az Anubis figurára rárímelő kelet-európai macsó szemlélete az teljes egészében, mint szobor a posztamenssel együtt legyen látható. Tehát nagyon jónak tartom az ötletet, nem tudom, hogy az lehet-e esetleg a gond, hogy ez egy állványon elhelyezett fényképezőgéppel történő exponálás, vagy valakit megkértünk, hogy fényképezzen le bennünket és emiatt lehet az, hogy a test alsó szakaszai lemaradtak. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy jót tett volna, ha ez az alsó régió is megjelenik. Ez két disznó. Én azt gondolom hogy evvel a formanyelvvel még lehet játszani, lehet vele dolgozni, mert látszik, hogy Andrást ez érdekli. (szőke)
értékelés:

Árnyékom
Ahogy az árnyékunkat, úgy önmagunkat sem tudjuk átlépni.

Harmadik leckére érkezett a kép, és ez azért fontos, mert ennél a leckénél mi már ténylegesen egészalakos portréra gondoltunk, amit itt a Margit a megúszásra vett, tehát ugrott egy leckét, mert a második lecke helyett a harmadikra adott egy árnyékképet, ami persze jellemző az emberre, hiszen mindig velünk van, kísér minket az életünk folyamán, de azért ez egy megúszós megoldás. Nagyon jók azok a rövidülések és jók azok a perspektívajátékok ezen a képen, ugyanakkor én egy kicsit hiányolom a valóság ábrázolását, ami a háttér beton vagy murvaszerű valami felületén jelen van, de ez csak az egyik képsík, és ezzel dolgozik az árnyék is, ugyanakkor lenne egy képsíkunk még, és ez a valóság, ami akár az előző képnél a cipő ill. a nadrágszár megjelenése, tehát ezt be lehetett volna fejezni, mert most ez nem található meg, és ha ez bekerült volna a képbe, máris egy izgalmas kettősség indult volna el, és megbolondítható lett volna ez a kompozíció. Tehát egyrészt én kérném a Margitot, hogy ismételje meg ezt a leckét a kiírásnak megfelelően, másrészt erre én most egy disznót adok. Ha meg az árnyékkal akar még foglalkozni a Margit, akkor azt mondom, hogy ezt tegyük át az első leckére, és ott lehetne még ismételni, javítani, játszani vele, mint próba az árnyékkal, mert ez nagyon izgalmasan tud viselkedni. A második és harmadik leckére pedig várjuk a megoldásokat a Margittól. (szőke-hegyi)
értékelés: