Egész alakos önportré

Én ezt a képet áttenném a Humor kategóriába, ha Ágnes megengedi. Azt kérem, hogy készítsen magáról egy egész alakos önportrét. Nem azért, mert ez a kép rossz, mert ez a kép nagyon jó. Azt gondolom, hogy ennek az egész óriásos vonalnak, amivel kísérletezik Ágnes, ez az egyik csúcspontja, még azt is mondhatom, hogy ez az, Ágnes, ezt kerestük, megtaláltuk. Sikerült a kamera nézőpontjával és elhelyezésével elérni azt, hogy úgy tekintsünk rád, mint óriásra, miközben aki élőben találkozott Ágnessel, tudja, hogy alapvetően nem egy kosaras alkat, fogalmazhatunk úgy is, picike. Mindezt egy talán 3x4 méteres szobában elérni, az tervezést, előre gondolkodást és gyakorlatokat igényel. Ide csatolnám Diane Arbusnak a fotóját, a Giant című képet, amire nagyon jó reflexió ez Ágnestől. Mindenféleképpen megvan a három csillag a képre, csak a leckebesorolással nem értek egyet. Nekem ez inkább humoros. Ez nem baj, még akkor sem, ha egyébként Ágnes mindent megtesz annak érdekében, hogy a humor mellett saját magával önironikusan nézzen szembe. De a hármas lecke picit másról szól, az még mindig a bemutatkozás. Ne szaladjunk ennyire előre témaválasztásban. (hegyi)
értékelés:

Diane Arbus után szabadon. MOME-s házi feladatom volt, de gondoltam veletek is megosztom. Önarckép volt a házi egy kedvenc fotós képe után.

A leiratból kapunk egy kötést, egy párhuzamot Diana Arbushoz. Amikor nyáron volt a találkozásunk, akkor meg is néztük a Fur c. filmet, és viszonylag sok mindent megtudhattunk az alkotóról. Én nagyon örülök ennek a képnek azért, mert – bár nem mindennel értek egyet a képet illetően, de mégis azt mondom, hogy - jó irány az, amit Viki megtalált. Amivel nem értek egyet, az tulajdonképpen csak a díszítés. Amiben ő nagyon betalált, az a modell, a gesztus saját maga, és talán ez a nehezebb. Ismerve azt, hogy Diana Arbus milyen korban, mikor, hogyan és milyen körülmények között alkotott, és hogy mi volt az ő hitvallása, az a fajta póz, az a beállítás, amit itt most Viki magáról mutat, nagyon is jól jellemzi ezt. Mint szerep, tökéletesen jó gesztusokkal van ez most megmutatva számunkra. A kanapé is tökéletesen rendben van, ezek a macik is nagyon jók. Talán amivel nem teljesen értek a két állólámpa, meg valami, ami a baloldalon, a földön van, és a két hangfal. Ezeket kihurcoltam volna a képből, mert abból a korból, amit itt felidézünk, a 60-as évekből, ezek kilógnak. Nem azt mondom, hogy mindenben kötelezően kell archaizálni, hisz ez a kanapé sem a 60-as években készült, a macik sem, és ez pontosan elég lenne. A szélső formák durván elütnek attól a világtól, amiről itt szó van. A tekintet, a kar, ahogy a melle előtt keresztberakja zseniális. Mindezzel együtt én megadom a három csillagot rá, és arra szeretném kérni Vikit, hogy ha lehet, akár egy rádióműsorban, meséljen nekünk arról, hogy miért érzi közel magához Diana Arbus-t. Miért gondolja azt, hogy Diana Arbus legyen az, aki által ő saját magát a harmadik leckében megfogalmazza. Erre nagyon kíváncsi volnék. (hegyi)
értékelés:

Beszéltünk az előző képnél arról, hogy az ilyen gesztusrendszerekben mennyire fontos az, hogy mindig legyen valamilyen viszonyítási alap, amitől nem csak bemondásra hisszük el azt, amit a szerző mutatni akar, hanem a kép önmagáért kell, hogy beszéljen. Ez itt már jó irány, hogy a fák, a háttérben lévő házak megjelennek, és mérhetően összehasonlíthatóak az alkotóval. Azért én még mindig azt mondom, hogy ez nem rossz, nem rossz, de még mindig van mit javítani rajta. Itt a világításra hívom föl Ágnesnek a figyelmét. Az a fényviszony, amit itt most megtalált, ez valószínű, hogy ebben a téli időszakban valami késő délután felé közelítő idő lehet, amikor már lefele megy a napsugár, ezek a súrlófények nem nagyon szerencsések az arcon. Ha jól megnézzük, akkor most a szeme helyén két fekete lyuk van, a tekintet nem jól látható, amihez képest viszont az arc túl van világítva. Biztos nem könnyű ezt úgy megtalálni, hogy én magam is jól mutassak a képen, meg a háttérben is ott legyen a kis falu, meg még ráadásul fény is legyen rajtam, de ezen azért volna mit csiszolni. A másik része a dolognak az, hogy valahogy ezt az egész játékot az buktatja le, hogy ez az előrehajoló, kicsit tornász-lányos beállás nem egészen az óriásokra jellemző. Persze be kell férni a képbe, de amikor az ember, túl magas, itt tudnám hozni példaképpen Diane Arbus egyik képét, aki konkrétan lefényképezett egy óriást, aki a szüleivel találkozik. Ez egy nagyon magasra nőtt fiatalember, és a szülei normálméretűek, 160-170 cm körüliek, és élik a maguk kis világát. Ez egy enteriőr, ahol a kis bútorok között, a normál méretek között ott van egy fiatalember, aki csak úgy fér be, hogy meghajlik, mert különben beverné a plafonba a fejét. Ezt a meghajlást, amit azon a képen látunk, tanulmányként nem lenne rossz, ha Ágnes megnézné, azért, hogy lássa, hogy ha valaki valahol nem fér be, akkor nem derékból kezd el először hajlani, hanem nyakból, fejből. Biztos látott ilyet a metrón, buszon, amikor ilyen kosaras fiatalemberek fölszállnak, hogy ők is úgy próbálnak elférni, hogy hosszú távon nem egy könnyű dolog, hogy derékból próbáljuk magunkat megtartani, hanem a fejét biccenti először, ha az nem elég, akkor egészen behúzza a vállához. Szóval a gesztuson, magán még lehet egy kicsit változtatni, mert ez most olyan, mintha Ágnes elvesztette volna a kontaktlencséjét, és keresné a fűben. Tudom, hogy ez már az ismétlés ismétlése lesz, de a kérdés érdekes, én szeretném, ha Ágnessel a végállomásig el tudnánk jutni ezzel az ötlettel, ha már egyszer ezt ő fölvetette magának. Ezen még lehetne dolgozni, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Azt hiszem, hogy az elemzéseknek akkor van igazán értelme, ha a tőlünk telhető maximális odafigyeléssel és őszinteséggel beszélünk egymással. Andrásnak nagyon sokszor elmondtam már elemzésben is, meg személyesen is a gondolataimat, de talán most ennél a képnél tudok olyat mondani, amit eddig ebben a kontextusban, ebben a megfigyelésben nem. Itt egy kép, amin minden rendben van, minden a helyén van, minden oké, és tényleg nagyon finom részleteket lát meg András. Itt most csak a falon lévő fényfoltra szeretném felhívni a figyelmet. Gondolom valami tükröződő felület vetíti ezt oda, olyan, mintha egy kínai betűjel lenne. Minden érthető, és minden jó ritmusban kerül elénk. S mégis van valami, ami miatt közém, a szemlélő közé, és András, az alkotó közé kerül egy réteg. Ez olyan, mint egy fátyol. Mintha András egy félig áttetsző fátylon keresztül kukucskálna felénk, üzenne nekünk, ami őt védi attól, hogy "tökéletesen meztelen" legyen. Én azt gondolom, hogy szép lassan elérkezik az az idő, hogy ezt a fajta önvédelmi leplet, eszközt, András félretegye. Ugyanis szerintem egyrészt nincs oka, hogy ilyenfajta védekezést folytasson, másrészt szépen lassan kezd ez a fátyol a saját munkájában, saját magának akadálya lenni. Miért pont ennél a képnél jut ez eszembe? András személyiségében van dinamizmus. A személyiségének abban a részében is, amit megmutat nekünk. És teljesen nyilvánvaló, hogy a személyiségének, a megélt élményeinek van olyan része, ami ritkábban kerül felszínre. Ennél a képnél ez a fátyol egészen konkrétan van jelen abban, ahogy a valóságos tónusokat, színeket visszafogja, gyengíti, lágyítja, fakítja András. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fotográfia vagy csak fekete-fehér, vagy csak színes lehet, és nincsen közte semmi, ami érvényes lehetne, mert van. De az nem mindegy, hogy ez a közléshez hozzáad, és azt segíti, vagy pedig csak abban van segítségére az alkotónak, hogy az érzelmeit függöny mögött tartsa. Ha van Andrásnál annyi hitelem, hogy - mint egy biankó-csekk - elfogadja azt, amit mondok akár csak néhány próba erejéig, akkor én most ezt az egész problémakört úgy tudnám összefoglalni, hogy formailag ami fekete-fehér, az legyen fekete-fehér, ami színes, és dinamikus, az legyen színes és dinamikus. Tudom, hogy ez most úgy tűnik, mint egy külső formai játékkal való szőrözés, de, fönntartva annak a lehetőségét, hogy nincs igazam, én úgy érzem, hogy ez sokkal mélyebb kérdéskör András útján. Minden önismereti, önmegismerési folyamat fölrajzolható úgy is, mint egy lépcsőn való fölfelé haladás. Az ember egy darabig egészen gyorsan veszi a lépcsőket, aztán elkezd fáradni, esetleg a lépcsőfokok is változnak, és egy-egy lépcsőfoknál talán többet időzik. És ezzel nincs is semmi baj. Én azt mondom, hogy amennyit én az András munkáiból látok, ahhoz, hogy ne legyen a saját továbbhaladásának útján ez a fajta tökölődés gátló tényező, ahogy az előző lépcsőfoknál viszonylag határozott lépést tett fölfelé ezen a grádicson, úgy most ebben az esetben is elérkezett az idő ahhoz, hogy egy lépcsőt följebb lépjünk. A tartalom és a forma mindig kapcsolódik egymáshoz. Akkor is, ha ellentétpárba állítjuk. Van olyan, hogy a tartalom viszi a prímet, van olyan, hogy a forma, van olyan, hogy egy érzelmi állapotot formailag hozunk létre, van olyan, hogy tartalmilag. Ebben a helyzetben most azt látom, hogy egy kitalált formai sorvezetőt használ András, és ez néhol annak akadálya, hogy a tartalmi közlések is felszínre kerülhessenek. Úgy is mondhatnám, hogy a szabadságot akkor tudjuk értelmezni, ha a viszonyítási rendszerünkben élményként jelen van a kötöttség, a fogság, akár az elhagyottság érzése. A mostani helyzetben viszont a formai kötöttségek akadályozzák Andrást a szabad mozgásban. Ha csak ezt a képet nézem, a viszonyrendszer akkor válik érthetővé, akkor válik dinamikussá és hatásossá, és akkor indul el a közlés az alkotó és a néző között, ha ezt a fátylat fellibbentjük. Ennek a technikai megoldása ennél a képnél az, hogy az a szaturáció helyén kell maradjon, amit András utólag levett erről a képről, amitől ezek a fád, fáradt színek jöttek létre. Akkor dinamikus a közlés, akkor határozott az alkotói jelenlét, ha ezek ott maradnak. Ellenkező esetben az üzenet könnyen félrecsúszik. Ehhez a képhez, miközben a három csillagot megadom, mellékelek egy illusztrációt. (hegyi)
értékelés:

Ezt még akár a Gyerekkor leckébe is el tudnám fogadni. Megint tíz pontos dobás. Valószínűleg ez valamilyen kerítésgömb lehet, mert ott a háttérben ez mintha megismétlődne. Egy biztos: a hatása olyan, mint azoknak a gömböcskéknek, amikben ilyen kis kókuszreszelék-szerű porok voltak, és volt benne valamilyen folyadék is, és az ember úgy megrázta, és téli havas mese jött létre. Körülbelül ezt az élményt hozza nekem. Ha jól sejtem, hogy ez olyan gömb, mint amilyet ott a háttérben látunk, akkor ez olyan rézgömbszerű valami, és ez eleve ad egy színtorzítást ennek a képnek. Ez a sárgás szín visszavisz minket a múltba, és ez csakis abból a helyzetből értelmezhető, hogy Eszter meghagyott valamennyit a valóságból a gömb körül. Tehát mindez együtt a két színtér közötti különbséggel és a kis karcokkal, sérülésekkel ezen a gömbformán, ezek azok, amik ezt a képet egyedivé teszi, ráadásul az a tér az emberekkel olyan mintha egy régi festményt látnék. Csak így tovább, Eszter, úgy látszik, hogy neked ezek a tükörfelületek nagyon jól bejönnek. (hegyi)
értékelés:

Önmagam fényképezése nem nagyon izgat, de a tisztesség kedvéért megcsináltam. Ha lesz egy jó napom, talán jobb is lesz.

Ez a halszemoptika-szerű torzítás, amit kapunk nagyon izgalmassá teszi ezt a képet. Egyrészt egészen sokat befog abból a szobából, ahol az alkotó dolgozik, láthatóan van egy külön kis kuckója, ami kifejezetten a számítógépről, a fotográfiáról szól, és ez a kis kuckó egy nappaliból van leválasztva. Valamit kapunk a nappali hangulatából is. Én lehet, hogy annyit megtettem volna, hogy picit hátrébb mozdítom a gépet, itt lehet, hogy csak centiméterekről van szó, hogy befejeződjön az a fal, ami most a képnek a jobb oldalán elkezdődik. Tehát ott az a szekrénysor is megmutatható legyen, és ne csak a képek a falon, mert ehhez a képhez tudatosan és szervesen is ez hozzátartozik, hiszen ha csak a kuckómat akartuk volna megmutatni, akkor valószínűleg nem ezt az optikát csavarom a gépre. Bár azért az szokott előfordulni fotográfusoknál, hogy vesznek egy ilyen csoda-obiektívet, és valahogy megpróbálják saját maguk és esetleg a kétkedő család előtt igazolni, hogy miért kellett erre ennyi pénzt kidobni, és akkor készítenek vele fényképeket. Ez is előfordulhat, de azt gondolom, hogy itt eléggé tudatos a kompozíció ahhoz, hogy ne ezt gondoljam, hogy csak fennmaradt ez az optika, hanem valószínűleg Tamás ezt szerette volna nekünk mutatni, ezt a fajta torzítást. Ha pedig így van, akkor jó volna ezt befejezni, úgymond képhatártól képhatárig, faltól falig. A másik, amit gondolok, az az, hogy nekem ez most picit szürke, van rajta egy szürke fátyol, és ez most nem nagyon tesz jót. Én értem, hogy van egy tónusmenet, amit a kinti világban felfedezhető talán erkély, vagy folyósó mutat, és ott jelenik meg a napfény az ajtóban. Lehet ez is egy hangulati elem, viszont akkor azt mondom, hogy ha ezzel a hangulati elemmel szeretnék játszani, akkor meg kéne várni egy olyan időpontot, ahol ez az árnyék már jócskán bemászik ebbe a szobába. Ahogy látom, ez a folyamat elkezdődött, tehát a küszöbnél ott a napocska, de akkor megvárom míg a perzsaszőnyegre ráfekszik ez a fénysugár, és akkor már többet kapok a tónusból, akkor értelmezhetővé válik az, hogy miért is ilyen szürkés egyébként a belvilág. Én ezeket tudom nagyjából hozzátenni, egyébként a képet nagyon szeretem, s nagyon jó az, hogy Tamás egy ilyen felénk forduló pózban van jelen, és készíti el ezt a képét, mert kommunikál a nézővel, szerencsére nem azzal van elfoglalva, amit a képen lát, ahogy látom ez az előbb elemzett kutyás kép, amit a képernyő mutat. Szóval a kép egyébként tökéletesen rendben van, ez a két megjegyzés: a tónus, az exponálás időpontja, és a képkivágás, vagyis az obiektív elhelyezése, úgy, hogy megmaradjon a szoba széle is. Ennyit tudtam én ehhez hozzátenni, Tamás, nem tudom, hogy ez így jó-e, én erre most kettő csillagot adok a fentiek miatt. Kérhetek egy ismétlést? (hegyi)
értékelés:

Szőnyeget kaptam szülnapomra.

Kapunk egy leiratot, amiből egy érzelmi viszonyt is megtudunk ezzel a szőnyeggel kapcsolatban, és a kép beállítás is egyenértékűvé emeli a kép modelljét azzal a felülettel, ahol ez a kép elkészül, magyarán a szőnyeggel. Nagyon kedvelem ezt a képet, mert nagyon személyes, nagyon szerethető. Itt két dologra hívnám fel a figyelmet. Az egyik az, hogy ha a szőnyeg a főszereplő, akkor ezen a szőnyegen egy olyan mozdulatsort kell létrehozni, ahol ez az öröm, ezt a szeretet abban is látható, hogy ezeket a gesztusokat a kezünkkel is létrehozzuk. Most a két kéz a nyaknál a test alá van szorítva, és ebből kifolyólag nem egyértelmű az üzenetnek ez a része. A másik pedig azt, hogy én nagyon szeretem azokat a kis személyes tárgyakat, a töltőt, a széket, a félig belógó inget, amiket láthatunk itt még a szőnyegen kívül, de ez most rendezetlenül kerül a képre. Tehát ezt kompozícióban éppúgy célszerű megrendezni, hogy mit hova teszek, mint ha egy csendéletet fényképeznék. Magyarán egyrészt valamilyen gesztust érdemes tenni ezzel a szőnyeggel, ami személyes, azon kívül, hogy lefekszem rá és odabújok, másrészt célszerű a kompozíciónál a háttérből valamit adni, de nem biztos, hogy ez a háttér optimálisan a radiátor kell hogy legyen. Olyan nézőpontot kell keresni, ami a szobának egy más jellemző részét mutatja esetleg. Én azt kérem a Rékától, hogy ha tud ehhez a szőnyeghez ennél egy picit erősebben érzelmileg közeledni, akkor ezt a képet próbálja meg megismételni. (hegyi)