Egész alakos önportré

Kukk

Érdekes önmeghatározás a gyermekruházat, a kis graffitis 70-es évekbeli Ez a divat-ból kopírozott matricával, meg a két gyalogossal. Ennél egy kicsit szigorúbb lettem volna magammal. Tudom, hogy nem egy egyszerű eset itt megvárni a jó pillanatokat, de nem sietünk sehová. Ha a gyerekruházat, mint ötlet, tetszik, ha maga az tetszik, hogy ott volt az a két grafika-figura, akkor a képbe besétáló idegent úgy lehetett volna megfogni, hogy ne zavarja össze ezt a ritmust. Most pontosan a grafikai játék az, amit ő összekutyul. Most Ágneshez szigorúbbak vagyunk, dobtál te már akkorát, hogy ezt most annyira nagy ütésnek nem érzem. Ezeknél a képeknél az a kérdés, hogy hogyan tudunk esztétikus formában egy képmezőre hozni dolgokat. Kettő dimenzióban dolgozunk. Akkor, amikor te ott állsz, akkor látod azt a távolságot, amit a kirakattól mérhetünk, azt a távolságot is látod, ami közted és a kisgyerekek között van, és ezeket a távolságokat az ember a fejében raktározza. Három dimenzióban, ha egy mozgástanulmányt végzek, vagy egy színpadi helyzetet próbálok berendezni, ez egy teljesen érvényes megközelítés. De a fotográfia alapvetően egy kétdimenziós eszköz. Sok lehetőségünk van arra, hogy illúziót keltsünk, és a harmadik (vagy akár a negyedik) dimenzió meglétét is érzékeltessük (erről már beszéltem: mélységélesség, zársebesség, a mozgás megválasztása), de itt most egyik sem történik meg. Tehát, ha azt a döntést hoztam, hogy kettő dimenzióra kivasalok mindent, akkor nagyon is kérdésessé válik az, hogy milyen képelemek szerepelnek, és azok milyen esztétikai formában, miképp vannak jelen. A libafos-zöld ajtókeret nem biztos, hogy esztétikus. Nagyon dekadens, fáradt szín, nincs benne dinamika, a ritmust nem erősíti föl. A háttérben lévő ház sem biztos, hogy optimális. Ezekre rá kell tudni erősíteni. Szervezz egy performanszt, és mondd azt, hogy a háttérben nagy trikolórokkal rohangáljanak emberek, ők ott csináljanak valami mozgást, vagy ott, ahol most a kisgyerekek beszélgetnek, ott valami történjen olyan helyzet, ami esztétikai formában is megjelenik, és nem esetleges, és akkor azt mondom, hogy dolgoztál ezzel az üggyel. De az, hogy meglátom magam a kirakatban ritka eset, hogy önmagában esztétikai élményt is tud adni. Tessék venni egy nagyon szép színes ruhát, nem ezt a komor, fekete kabátot. Tudom, tél van, és ilyenkor az ember nem vetkezik nagyon neki, de hát valami megoldást lehet találni. A hajamba teszek két orosz kislányra emlékeztető masnit, valamivel felhívom magamra a figyelmet, mert most beálltál oda az ajtóba, betetted most magad a szemközti ház ajtajába, még jobban beleolvadsz a háttérbe. Nem fog a néző ennyit keresni. Ráadásul egy csomó olyan képelem föl van helyezve erre az alkotásra, ami magyarázatra szorulna: Gyerekruházat, a grafika, a kisgyerekek a háttérben egy irányba mutatnak, ugyanakkor benned semmi gyermeki nincs ezen a képen, ahogy a bácsiban sincs meg az a felnőtt viszony, hogy ő az a felnőtt, ő az, aki téged néz, mint kisgyereket, és közben te nem is a kirakatban vagy. Ez így most nincs kész. Ismétlés. (hegyi)

Szobában

Én ezt a képet áttenném a Humor kategóriába, ha Ágnes megengedi. Azt kérem, hogy készítsen magáról egy egész alakos önportrét. Nem azért, mert ez a kép rossz, mert ez a kép nagyon jó. Azt gondolom, hogy ennek az egész óriásos vonalnak, amivel kísérletezik Ágnes, ez az egyik csúcspontja, még azt is mondhatom, hogy ez az, Ágnes, ezt kerestük, megtaláltuk. Sikerült a kamera nézőpontjával és elhelyezésével elérni azt, hogy úgy tekintsünk rád, mint óriásra, miközben aki élőben találkozott Ágnessel, tudja, hogy alapvetően nem egy kosaras alkat, fogalmazhatunk úgy is, picike. Mindezt egy talán 3x4 méteres szobában elérni, az tervezést, előre gondolkodást és gyakorlatokat igényel. Ide csatolnám Diane Arbusnak a fotóját, a Giant című képet, amire nagyon jó reflexió ez Ágnestől. Mindenféleképpen megvan a három csillag a képre, csak a leckebesorolással nem értek egyet. Nekem ez inkább humoros. Ez nem baj, még akkor sem, ha egyébként Ágnes mindent megtesz annak érdekében, hogy a humor mellett saját magával önironikusan nézzen szembe. De a hármas lecke picit másról szól, az még mindig a bemutatkozás. Ne szaladjunk ennyire előre témaválasztásban. (hegyi)
értékelés:

Koszorúslány

Nyáron készült a kép, amikor egy kedves barátunk esküvőjén koszorúslány voltam.

Azt mondja Ildikó, hogy ez egy nyáron készült kép egy esküvőn. Most Ildikót megkérdezem, hogy ezt a képet ő készítette-e, vagy valaki más. El tudom képzelni, hogy esetleg ő készítette, letette valami kis asztalra a gépet, és ott készített magáról egy ilyen portrét, ha nem így volna, akkor amit most mondani fogok, az sztornó, mert én azt szeretném, ha azzal tudnék kommunikálni, aki az alkotó, jelen esetben Ildikóval, ha ő az alkotó. Kedvelem a képet abból a szempontból, hogy egy tökéletesen ellenfényes képet kapunk. Minden személyes vonást egy másik koordinátarendszerbe emel át. Tehát sem a tájból, a házból, ami a háttérben van, sem a modellből, sem az ő ruhájából, ebből a helyzetből, túl sokat nem látunk. Olyan, mint egy kínai árnyjáték figura. Én örültem volna, ha a kép jobb oldalán lévő fából még több megmarad. Az nekem pluszban hozzátett volna ehhez, ha már ez a vágás így történt, ahogy. Ez Egész alakos portréra nagyon izgalmas meglátás, de első megközelítésben nem ártana, ha Ildikó a hagyományos metódust választaná. Kaptunk már tőle egy első leckét, és kapjuk most ezt a harmadik leckét. Kíváncsi lennék, arra, hogy Ildikó maga mit készít ebből saját magából. Miközben erre én most megadok kettő csillagot, ez a kettő csillag azért feltételes, mert remélem, hogy ő saját maga készítette a fényképet, de várnám a folytatást. Kezdjünk neki ennek a munkának, van értelme. (hegyi)
értékelés:

nem

Diane Arbus után szabadon. MOME-s házi feladatom volt, de gondoltam veletek is megosztom. Önarckép volt a házi egy kedvenc fotós képe után.

A leiratból kapunk egy kötést, egy párhuzamot Diana Arbushoz. Amikor nyáron volt a találkozásunk, akkor meg is néztük a Fur c. filmet, és viszonylag sok mindent megtudhattunk az alkotóról. Én nagyon örülök ennek a képnek azért, mert – bár nem mindennel értek egyet a képet illetően, de mégis azt mondom, hogy - jó irány az, amit Viki megtalált. Amivel nem értek egyet, az tulajdonképpen csak a díszítés. Amiben ő nagyon betalált, az a modell, a gesztus saját maga, és talán ez a nehezebb. Ismerve azt, hogy Diana Arbus milyen korban, mikor, hogyan és milyen körülmények között alkotott, és hogy mi volt az ő hitvallása, az a fajta póz, az a beállítás, amit itt most Viki magáról mutat, nagyon is jól jellemzi ezt. Mint szerep, tökéletesen jó gesztusokkal van ez most megmutatva számunkra. A kanapé is tökéletesen rendben van, ezek a macik is nagyon jók. Talán amivel nem teljesen értek a két állólámpa, meg valami, ami a baloldalon, a földön van, és a két hangfal. Ezeket kihurcoltam volna a képből, mert abból a korból, amit itt felidézünk, a 60-as évekből, ezek kilógnak. Nem azt mondom, hogy mindenben kötelezően kell archaizálni, hisz ez a kanapé sem a 60-as években készült, a macik sem, és ez pontosan elég lenne. A szélső formák durván elütnek attól a világtól, amiről itt szó van. A tekintet, a kar, ahogy a melle előtt keresztberakja zseniális. Mindezzel együtt én megadom a három csillagot rá, és arra szeretném kérni Vikit, hogy ha lehet, akár egy rádióműsorban, meséljen nekünk arról, hogy miért érzi közel magához Diana Arbus-t. Miért gondolja azt, hogy Diana Arbus legyen az, aki által ő saját magát a harmadik leckében megfogalmazza. Erre nagyon kíváncsi volnék. (hegyi)
értékelés:

Depressziós önarckép

Tamással már valamelyik kép alatt már egyszer a fotosopról volt egy beszélgetésünk, ő nem volt teljesen egy véleményen abban a tekintetben, hogy az egy javaslat, hogy ameddig csak lehet, toljuk ki annak az idejét, amikor elkezdünk az utómunkával foglalkozni. Ezt azért mondom, mert a valós kép készítéshez képest az utómunka nagyon drasztikus tud lenni, nagyon erős eszköz. Itt most ilyen szolarizált helyzetet próbál imitálni ez a kópia, és ebben helyezkedik el maga a modell. A Tamás beszédmódja, ahogyan a képekkel beszél, finomabb annál, mintsem amit itt most létre tudott hozni. Tehát az eszközhasználattal van problémám, az utómunkával, hogy olyan eszközhöz nyúl, ami valószínű, ha labormunkában készül is, egy nehéz eszköz, és elég sok kópiát az ember elront, amíg azt hozza ki, amit ebből ki akar hozni. Ebben a gondolatban több van, mint amit most ez a fajta technikai megoldás megenged. Egyébként, ha már itt van ez a varázsszőnyeg, és ugye a leghangsúlyosabb tónusjáték a varázsszőnyegen történik, a többi minden csak alig felismerhető, roncsolódássá redukálódik. A varázsszőnyeg és a modell az, ami működik, akkor érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. Nem akarok én itt ötleteket adni, de ha ezzel a szőnyeggel más környezetben, más utómunkálatokkal erős képet létre lehetne hozni. A másik dolog az, hogy a depressziónak nagyon sokféle stádiuma és stációja van, eléggé végső stáció az, amikor ennyire fekete lesz a környezet, ahhoz meg nem biztos, hogy ez a fajta félig buddhista, nyugalmat árasztó, ülő pozíció lesz a megfelelő kellék. Én szeretném, hogy ha lelki kérdésekről bővebben tudnánk beszélni Tamással, és nem elsősorban szóban, hanem képekben. Én úgy látom, hogy nagyon nagyon nagy az a csomag, amit ő cipel a hátán, és ezt a csomagot érdemes lenne elkezdeni kibontani. Ez akkor fog tudni menni, ha nem kapkodjuk el ezt az egészet, és minden egyes helyzetben tudunk egy picit kommunikálni majd egymással elemzések szintjén, és akkor ha kellő türelem és segítőkészség van a többiekben is ehhez. Tamásban is kell legyen ehhez türelem, hogy nem kötelező azt várni mindig, hogy én most beküldök valamit, és milyen jó lenne, hogy minden három csillagos lenne. Nem. Az is tökéletesen jó, ha beszélgetünk valamiről, és akár egy csillagot se kap. Ezt most átgondolásra adnám vissza, beszélünk róla, és meglátjuk, hogy milyen irányba haladunk. (hegyi)

Óriás (ismétlés)

Beszéltünk az előző képnél arról, hogy az ilyen gesztusrendszerekben mennyire fontos az, hogy mindig legyen valamilyen viszonyítási alap, amitől nem csak bemondásra hisszük el azt, amit a szerző mutatni akar, hanem a kép önmagáért kell, hogy beszéljen. Ez itt már jó irány, hogy a fák, a háttérben lévő házak megjelennek, és mérhetően összehasonlíthatóak az alkotóval. Azért én még mindig azt mondom, hogy ez nem rossz, nem rossz, de még mindig van mit javítani rajta. Itt a világításra hívom föl Ágnesnek a figyelmét. Az a fényviszony, amit itt most megtalált, ez valószínű, hogy ebben a téli időszakban valami késő délután felé közelítő idő lehet, amikor már lefele megy a napsugár, ezek a súrlófények nem nagyon szerencsések az arcon. Ha jól megnézzük, akkor most a szeme helyén két fekete lyuk van, a tekintet nem jól látható, amihez képest viszont az arc túl van világítva. Biztos nem könnyű ezt úgy megtalálni, hogy én magam is jól mutassak a képen, meg a háttérben is ott legyen a kis falu, meg még ráadásul fény is legyen rajtam, de ezen azért volna mit csiszolni. A másik része a dolognak az, hogy valahogy ezt az egész játékot az buktatja le, hogy ez az előrehajoló, kicsit tornász-lányos beállás nem egészen az óriásokra jellemző. Persze be kell férni a képbe, de amikor az ember, túl magas, itt tudnám hozni példaképpen Diane Arbus egyik képét, aki konkrétan lefényképezett egy óriást, aki a szüleivel találkozik. Ez egy nagyon magasra nőtt fiatalember, és a szülei normálméretűek, 160-170 cm körüliek, és élik a maguk kis világát. Ez egy enteriőr, ahol a kis bútorok között, a normál méretek között ott van egy fiatalember, aki csak úgy fér be, hogy meghajlik, mert különben beverné a plafonba a fejét. Ezt a meghajlást, amit azon a képen látunk, tanulmányként nem lenne rossz, ha Ágnes megnézné, azért, hogy lássa, hogy ha valaki valahol nem fér be, akkor nem derékból kezd el először hajlani, hanem nyakból, fejből. Biztos látott ilyet a metrón, buszon, amikor ilyen kosaras fiatalemberek fölszállnak, hogy ők is úgy próbálnak elférni, hogy hosszú távon nem egy könnyű dolog, hogy derékból próbáljuk magunkat megtartani, hanem a fejét biccenti először, ha az nem elég, akkor egészen behúzza a vállához. Szóval a gesztuson, magán még lehet egy kicsit változtatni, mert ez most olyan, mintha Ágnes elvesztette volna a kontaktlencséjét, és keresné a fűben. Tudom, hogy ez már az ismétlés ismétlése lesz, de a kérdés érdekes, én szeretném, ha Ágnessel a végállomásig el tudnánk jutni ezzel az ötlettel, ha már egyszer ezt ő fölvetette magának. Ezen még lehetne dolgozni, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Az óriás

Én ezt a képet a Vágy leckébe tettem volna. Ha ez pontosítható Ágnesnél, hogy ez a gondolat, amit itt felénk közöl a Vágy leckének a teljesítése, akkor bizonyára az eszközök is pontosíthatóak számára. A képi megfogalmazás mindenképpen egy színészi, színházi előadásmód - úgy csinálni, mintha. Mintha óriás lennék, mintha nagyra nőttem volna, mintha a világ fölött állnék, mintha minden, ami hozzám képest a környezetemben látható, tapasztalható kicsi, akár kiszolgáltatott vagy védtelen lenne. Hiszen az óriás szinonímája nagyjából ez. Ha ezt Ágnes elfogadja, és ez eddig érthető, akkor megyek tovább. A kép egyik fő motívuma a modell, Ágnes, aki egy erősen előrehajlott pozícióban néz felénk a kamerába, és egy megfigyelést rekonstruál. Azt a megfigyelést, amit az ember sétálás, túrázás közben tesz, általában vagy kora reggel, vagy késő délután, hogy az árnyékok furcsán viselkednek. Aztán ebből a megfigyelésből utána következtetéseket lehet levonni, valószínű délben szinte el is tűnnek, de mindeképpen van egy viszonyunk a saját árnyékunkkal. A kép humora abból adódik, hogy a képen egyszerre szerepel a főszereplő, és az ő árnyéka, és ők ketten valamiféle interakcióba kerülnek egymással - az óriás a szereplő, és az árnyéka a kis törpe. Az árnyék az óriás által megfigyelt és hatalmával beborított szereplő. Amiért az elején elmondtam, hogy ez a Vágy leckébe tartozik az az, hogy az ember a saját testképével, azzal, ahogy ő saját magát viszontlátja, vagy hangban visszahallgatja, ritkán elégedett az első pillanattól kezdve. Aztán ezt vagy megtanuljuk elfogadni, és mint tanult élmény, helyén kezelni, vagy valóban eljutunk addig a pontig, amikor a saját testképünkkel, a saját fizikai valónkkal megbékülünk, és ez a megbékélés egyfajta önszeretetet is elhoz, ami másról szól, mint a narcisztikus önimádat. Az elfogadás, és a jóban levés más mint az, amikor az ember mindenki és minden helyzet fölé emeli a saját egóját. Ebben a képben, ha ez tisztázott Ágnesnél, hogy ez miért is a vágyról szól, akkor az eszközök automatikusan behívódnak. Amikor Ágnes a saját megjelenését, és ennek árnyékvetületét megfigyeli, akkor, ha a cél tiszta, akkor az időpont, és a helyszínen föllelhető tárgyak kiválasztása szinte önműködően megtörténik. Ez a kép egy jó kép, de ebben a képben ez az üzenet nincs egyértelműen kimondva. Ezeket az üzeneteket az ember először saját magának kell tudnia kimondani, és ha ezeket kimondta, akkor onnantól már az adott érzet és élmény, amit a kimondás közben megtapasztal, az adott aktuális állapotáról fog üzenni. Ha én azt mondom magamról, hogy én egy behemót vagyok, azzal két dolgot tudok utána kezdeni: problémának érzékelem, és teszek ellene, amennyiben tudok tenni, avagy elfogadom, és beépítem harmóniában a személyiségembe. Mind a kettő más megjelenést fog hozni képben. Az egyik egy Buddha-pózban, nagy hassal, békés mosollyal ülök, a másik egy erősen torzító objektívvel, alsó gépállásból fölvett, főképp a hasi tájékra koncentráló groteszk felvétel lenne. Ha ezt elfogadjuk, akkor erre a képre visszavetítve azt mondom, hogy ez a döntés nem történt meg, ezért a humor része primer marad, és nincs meg benne az a fajta fanyar íz, az a fajta keserűség akár, amit a néző a jó viccek esetén érzékel, mert saját magát is mérlegre tudja általa tenni. Ha ebben a helyzetben a kép címe és a kép megfogalmazása tű éles, precíz, és azt mondom, hogy "óriás", akkor az egy kérdés, hogy a mondat hogy néz ki: "óriás akarok lenni", vagy "óriás vagyok". Az egyik egy vágy, és annak a beteljesülésére vágyok, amit fizikai okokból valószínűleg sose fogok elérni, a másik egy helyzetértékelés a maga következményeivel együtt. Egyik sem jobb a másiknál, de a kimondás segít abban, hogy megtaláld azokat az eszközöket, helyszíneket és formákat, ami a néző számára is ezt egyértelművé teszi. Ezt én visszaadnám ismétlésre, és kérlek ezen a problémakörön gondolkodj el, és ezt a feladatot oldd meg. Ágnes - Óriás -, hogy ez jelen pillanatban mit jelent neked. (hegyi)

tükör

Azt hiszem, hogy az elemzéseknek akkor van igazán értelme, ha a tőlünk telhető maximális odafigyeléssel és őszinteséggel beszélünk egymással. Andrásnak nagyon sokszor elmondtam már elemzésben is, meg személyesen is a gondolataimat, de talán most ennél a képnél tudok olyat mondani, amit eddig ebben a kontextusban, ebben a megfigyelésben nem. Itt egy kép, amin minden rendben van, minden a helyén van, minden oké, és tényleg nagyon finom részleteket lát meg András. Itt most csak a falon lévő fényfoltra szeretném felhívni a figyelmet. Gondolom valami tükröződő felület vetíti ezt oda, olyan, mintha egy kínai betűjel lenne. Minden érthető, és minden jó ritmusban kerül elénk. S mégis van valami, ami miatt közém, a szemlélő közé, és András, az alkotó közé kerül egy réteg. Ez olyan, mint egy fátyol. Mintha András egy félig áttetsző fátylon keresztül kukucskálna felénk, üzenne nekünk, ami őt védi attól, hogy "tökéletesen meztelen" legyen. Én azt gondolom, hogy szép lassan elérkezik az az idő, hogy ezt a fajta önvédelmi leplet, eszközt, András félretegye. Ugyanis szerintem egyrészt nincs oka, hogy ilyenfajta védekezést folytasson, másrészt szépen lassan kezd ez a fátyol a saját munkájában, saját magának akadálya lenni. Miért pont ennél a képnél jut ez eszembe? András személyiségében van dinamizmus. A személyiségének abban a részében is, amit megmutat nekünk. És teljesen nyilvánvaló, hogy a személyiségének, a megélt élményeinek van olyan része, ami ritkábban kerül felszínre. Ennél a képnél ez a fátyol egészen konkrétan van jelen abban, ahogy a valóságos tónusokat, színeket visszafogja, gyengíti, lágyítja, fakítja András. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fotográfia vagy csak fekete-fehér, vagy csak színes lehet, és nincsen közte semmi, ami érvényes lehetne, mert van. De az nem mindegy, hogy ez a közléshez hozzáad, és azt segíti, vagy pedig csak abban van segítségére az alkotónak, hogy az érzelmeit függöny mögött tartsa. Ha van Andrásnál annyi hitelem, hogy - mint egy biankó-csekk - elfogadja azt, amit mondok akár csak néhány próba erejéig, akkor én most ezt az egész problémakört úgy tudnám összefoglalni, hogy formailag ami fekete-fehér, az legyen fekete-fehér, ami színes, és dinamikus, az legyen színes és dinamikus. Tudom, hogy ez most úgy tűnik, mint egy külső formai játékkal való szőrözés, de, fönntartva annak a lehetőségét, hogy nincs igazam, én úgy érzem, hogy ez sokkal mélyebb kérdéskör András útján. Minden önismereti, önmegismerési folyamat fölrajzolható úgy is, mint egy lépcsőn való fölfelé haladás. Az ember egy darabig egészen gyorsan veszi a lépcsőket, aztán elkezd fáradni, esetleg a lépcsőfokok is változnak, és egy-egy lépcsőfoknál talán többet időzik. És ezzel nincs is semmi baj. Én azt mondom, hogy amennyit én az András munkáiból látok, ahhoz, hogy ne legyen a saját továbbhaladásának útján ez a fajta tökölődés gátló tényező, ahogy az előző lépcsőfoknál viszonylag határozott lépést tett fölfelé ezen a grádicson, úgy most ebben az esetben is elérkezett az idő ahhoz, hogy egy lépcsőt följebb lépjünk. A tartalom és a forma mindig kapcsolódik egymáshoz. Akkor is, ha ellentétpárba állítjuk. Van olyan, hogy a tartalom viszi a prímet, van olyan, hogy a forma, van olyan, hogy egy érzelmi állapotot formailag hozunk létre, van olyan, hogy tartalmilag. Ebben a helyzetben most azt látom, hogy egy kitalált formai sorvezetőt használ András, és ez néhol annak akadálya, hogy a tartalmi közlések is felszínre kerülhessenek. Úgy is mondhatnám, hogy a szabadságot akkor tudjuk értelmezni, ha a viszonyítási rendszerünkben élményként jelen van a kötöttség, a fogság, akár az elhagyottság érzése. A mostani helyzetben viszont a formai kötöttségek akadályozzák Andrást a szabad mozgásban. Ha csak ezt a képet nézem, a viszonyrendszer akkor válik érthetővé, akkor válik dinamikussá és hatásossá, és akkor indul el a közlés az alkotó és a néző között, ha ezt a fátylat fellibbentjük. Ennek a technikai megoldása ennél a képnél az, hogy az a szaturáció helyén kell maradjon, amit András utólag levett erről a képről, amitől ezek a fád, fáradt színek jöttek létre. Akkor dinamikus a közlés, akkor határozott az alkotói jelenlét, ha ezek ott maradnak. Ellenkező esetben az üzenet könnyen félrecsúszik. Ehhez a képhez, miközben a három csillagot megadom, mellékelek egy illusztrációt. (hegyi)
értékelés:

tükör

Önarckép, Rousseau-san

Én nagyon kedvelem Rousseau-t, és az ő dzsungeles őrületét. Értem a célzást is, csak a kompozíciónál van egy kicsi problémám. Szépek ezek az összehajló fák, de én lehet, hogy lejjebb billentettem volna a kamerát. Most fent nekem lyukas, és mintha egy lufiból ott szökne a levegő, megy ki fölfelé az egész. Ha a kamerát lejjebb bukatod, akkor magad kerülsz a kép középpontjába, és téged ölel körbe ez az egész világ a halszemoptikával. Máris a kompozíciód is talán erősebb lenne. És te is jobban észrevehető lennél. Mint Rousseau-nál is, tudom, hogy ez cél is volt, hogy az állatok mászkálnak a fák között, és ő megtette azt, hogy előtér-háttér játékkal egy vizuális kérdőjelet elénk tett. Ez egy abszolút érthető fotográfia. Még egy problémám van: az öltözék. Oké, rendben van, értem az egészet, de a melegítő felsőt nem. Arra az időre, amíg exponálsz, nyugodtan azt a melegítő felsőt le lehetett volna dobni. Csakis ennyi hiányzik ahhoz, hogy abban a környezetben a természetességed érvényesüljön. Most olyan nekem az egész, mintha ez egy teszt-fotó lenne ahhoz, hogy te oda beálltál megmutatni a leendő modellnek azt, hogy ő majd hova álljon. Ez nem a végleges megoldás ebből a szempontból. Nem mondom, hogy könnyű a helyzet abban a tekintetben, hogy az elkövetkező napokban, hetekben megtalálod-e ezt a teret, meg hogy milyen időjárás fog fogadni, de nem ártana ezt ismételni. Abszolút szeretem ezt a képet, és teljesen jó és szívemnek kedves az irány amit mutatsz, mégis visszaadom ismétlésre, ha lehet ilyet kérni, mert igen kevés hiányzik a tökéletességhez. (hegyi)

Görbe tükör

Ezt még akár a Gyerekkor leckébe is el tudnám fogadni. Megint tíz pontos dobás. Valószínűleg ez valamilyen kerítésgömb lehet, mert ott a háttérben ez mintha megismétlődne. Egy biztos: a hatása olyan, mint azoknak a gömböcskéknek, amikben ilyen kis kókuszreszelék-szerű porok voltak, és volt benne valamilyen folyadék is, és az ember úgy megrázta, és téli havas mese jött létre. Körülbelül ezt az élményt hozza nekem. Ha jól sejtem, hogy ez olyan gömb, mint amilyet ott a háttérben látunk, akkor ez olyan rézgömbszerű valami, és ez eleve ad egy színtorzítást ennek a képnek. Ez a sárgás szín visszavisz minket a múltba, és ez csakis abból a helyzetből értelmezhető, hogy Eszter meghagyott valamennyit a valóságból a gömb körül. Tehát mindez együtt a két színtér közötti különbséggel és a kis karcokkal, sérülésekkel ezen a gömbformán, ezek azok, amik ezt a képet egyedivé teszi, ráadásul az a tér az emberekkel olyan mintha egy régi festményt látnék. Csak így tovább, Eszter, úgy látszik, hogy neked ezek a tükörfelületek nagyon jól bejönnek. (hegyi)
értékelés:

Autómániás

Hát Eszter, ez tíz pont. Én nagyon komolyan mondom, hogy olyat találtál megint, ami csúcsszuper. Lehet, hogy az autók vannak rád egészen extra hatással, de az öröm is látszik az arcodon, az, ahogy létrehoztad ezt a terpeszállást, ami erre a Citroen jelre rímel, ez kifejezetten tetszik. Az is jó, hogy meghagytad ott a tükröződő felületnél az eget, ami jól mutatja azt, hogy ez hogyan is készült. Ha ezt ennél szűkebbre vágod, akkor az embernek nem biztos, hogy leesik, hogy ez egy autó hátuljáról készült kép, és nem egy szendvics-felvétel. Szóval én nagyon örülök ennek. Igaz, hogy ez is egy kicsit dől, ez most éppen jobb felé, ezt lehet, hogy édemes lenne kiküszöbölni, de az ötlet zseniális. Ha téged ez ennyire feldob, és én ezt látom rajtad, a mosolyodon látszik, hogy te ezt élvezed, akkor azt is el tudom képzelni, hogy ebből egy sorozatot létre lehetne hozni a különböző autómárkák jeleivel, hogy arra te hogy tudsz rímelni. Azt mondom itt a férfitársaimnak, hogy a Renault jelet egészen extra lenne így megcsinálni. Száz százalékosan egyetértek a képpel, végre földobod itt a csapatot, fölrázod ezzel a mosollyal. (hegyi)
értékelés:

Harmadik lecke

Önmagam fényképezése nem nagyon izgat, de a tisztesség kedvéért megcsináltam. Ha lesz egy jó napom, talán jobb is lesz.

Ez a halszemoptika-szerű torzítás, amit kapunk nagyon izgalmassá teszi ezt a képet. Egyrészt egészen sokat befog abból a szobából, ahol az alkotó dolgozik, láthatóan van egy külön kis kuckója, ami kifejezetten a számítógépről, a fotográfiáról szól, és ez a kis kuckó egy nappaliból van leválasztva. Valamit kapunk a nappali hangulatából is. Én lehet, hogy annyit megtettem volna, hogy picit hátrébb mozdítom a gépet, itt lehet, hogy csak centiméterekről van szó, hogy befejeződjön az a fal, ami most a képnek a jobb oldalán elkezdődik. Tehát ott az a szekrénysor is megmutatható legyen, és ne csak a képek a falon, mert ehhez a képhez tudatosan és szervesen is ez hozzátartozik, hiszen ha csak a kuckómat akartuk volna megmutatni, akkor valószínűleg nem ezt az optikát csavarom a gépre. Bár azért az szokott előfordulni fotográfusoknál, hogy vesznek egy ilyen csoda-obiektívet, és valahogy megpróbálják saját maguk és esetleg a kétkedő család előtt igazolni, hogy miért kellett erre ennyi pénzt kidobni, és akkor készítenek vele fényképeket. Ez is előfordulhat, de azt gondolom, hogy itt eléggé tudatos a kompozíció ahhoz, hogy ne ezt gondoljam, hogy csak fennmaradt ez az optika, hanem valószínűleg Tamás ezt szerette volna nekünk mutatni, ezt a fajta torzítást. Ha pedig így van, akkor jó volna ezt befejezni, úgymond képhatártól képhatárig, faltól falig. A másik, amit gondolok, az az, hogy nekem ez most picit szürke, van rajta egy szürke fátyol, és ez most nem nagyon tesz jót. Én értem, hogy van egy tónusmenet, amit a kinti világban felfedezhető talán erkély, vagy folyósó mutat, és ott jelenik meg a napfény az ajtóban. Lehet ez is egy hangulati elem, viszont akkor azt mondom, hogy ha ezzel a hangulati elemmel szeretnék játszani, akkor meg kéne várni egy olyan időpontot, ahol ez az árnyék már jócskán bemászik ebbe a szobába. Ahogy látom, ez a folyamat elkezdődött, tehát a küszöbnél ott a napocska, de akkor megvárom míg a perzsaszőnyegre ráfekszik ez a fénysugár, és akkor már többet kapok a tónusból, akkor értelmezhetővé válik az, hogy miért is ilyen szürkés egyébként a belvilág. Én ezeket tudom nagyjából hozzátenni, egyébként a képet nagyon szeretem, s nagyon jó az, hogy Tamás egy ilyen felénk forduló pózban van jelen, és készíti el ezt a képét, mert kommunikál a nézővel, szerencsére nem azzal van elfoglalva, amit a képen lát, ahogy látom ez az előbb elemzett kutyás kép, amit a képernyő mutat. Szóval a kép egyébként tökéletesen rendben van, ez a két megjegyzés: a tónus, az exponálás időpontja, és a képkivágás, vagyis az obiektív elhelyezése, úgy, hogy megmaradjon a szoba széle is. Ennyit tudtam én ehhez hozzátenni, Tamás, nem tudom, hogy ez így jó-e, én erre most kettő csillagot adok a fentiek miatt. Kérhetek egy ismétlést? (hegyi)
értékelés:

Voltam...

Ha már, akkor inkább portré arc nélkül, az is legalább ennyire vicces lenne. Én azt mondom, hogy értékelem, egy csillagra mindenféleképpen, ezt a humort, de azért én most azt mondanám Gabriellának, hogy legyen szíves az első három leckével foglalkozni első körben. Én ezt most itt, ennél a képnél mondom: első három lecke, nem mellémenni a témának, hanem megoldani az első három leckét. Azért abban olyan nagy trüváj nincs, hogy az első három lecke miről szól: Önportré arc nélkül, Önportré arccal, és Egész alakos portré. Gabrielláról, Gabriella által készített fotográfiával, tehát nem az, hogy odaadjuk valami havernak a gépet, és tessék, fényképezz le. És jó lenne, hogy ha nem az arhívból dolgozna, hanem ezt jó lenne most megcsinálni. Visszaadom ismétlésre, miközben nagyra értékelem a humort, a humor kap egy csillagot. (hegyi)
értékelés:

sziasztok

Szőnyeget kaptam szülnapomra.

Kapunk egy leiratot, amiből egy érzelmi viszonyt is megtudunk ezzel a szőnyeggel kapcsolatban, és a kép beállítás is egyenértékűvé emeli a kép modelljét azzal a felülettel, ahol ez a kép elkészül, magyarán a szőnyeggel. Nagyon kedvelem ezt a képet, mert nagyon személyes, nagyon szerethető. Itt két dologra hívnám fel a figyelmet. Az egyik az, hogy ha a szőnyeg a főszereplő, akkor ezen a szőnyegen egy olyan mozdulatsort kell létrehozni, ahol ez az öröm, ezt a szeretet abban is látható, hogy ezeket a gesztusokat a kezünkkel is létrehozzuk. Most a két kéz a nyaknál a test alá van szorítva, és ebből kifolyólag nem egyértelmű az üzenetnek ez a része. A másik pedig azt, hogy én nagyon szeretem azokat a kis személyes tárgyakat, a töltőt, a széket, a félig belógó inget, amiket láthatunk itt még a szőnyegen kívül, de ez most rendezetlenül kerül a képre. Tehát ezt kompozícióban éppúgy célszerű megrendezni, hogy mit hova teszek, mint ha egy csendéletet fényképeznék. Magyarán egyrészt valamilyen gesztust érdemes tenni ezzel a szőnyeggel, ami személyes, azon kívül, hogy lefekszem rá és odabújok, másrészt célszerű a kompozíciónál a háttérből valamit adni, de nem biztos, hogy ez a háttér optimálisan a radiátor kell hogy legyen. Olyan nézőpontot kell keresni, ami a szobának egy más jellemző részét mutatja esetleg. Én azt kérem a Rékától, hogy ha tud ehhez a szőnyeghez ennél egy picit erősebben érzelmileg közeledni, akkor ezt a képet próbálja meg megismételni. (hegyi)

Mimóza -újra-

Kaptunk mi már egy ilyen megfejtést, és erre utal a cím is, és erről beszél Tímea, hogy ennek ez egy javított verziója, és én örülök neki, hogy Tímea ezzel foglalkozott. Lényegesen jobb ez a képi megoldás, mint az előző volt, sokkal rendezettebb a helyzet. Világításban van most egy kis problémám, és most mondok is egy javaslatot. Van ez a szemérmes mód, ahogy ez a kis majmocskát magához öleli a főszereplő, és még a lábát is felhúzza. Ez a láb felhúzva jelenti most a problémát világításban, mert lényegesen nagyobb fényértéket képvisel az ágynemű, a pizsama, a felhúzott láb, mint ami az arcra jut. Hogyha letakarod a kezeddel a lábadat, és csak az arcodat nézed, akkor az nagyjából stimmel a háttérrel. Ha az arcodat takarod le, akkor azt mondod, hogy nagyjából stimmel a lábad, a pizsamád az ágyneművel. De a kettő között van nagyon tónusérték különbség. Ez kellene kiküszöbölni. És erre az az ötletem, hogy ez a felhúzott láb nagyon jól takar. Oda egy elemlámpát el lehet rejteni, amit mi nem látunk, és ez az elemlámpa belevilágíthat az arcodba. Vagy valami más fényforrást oda lehet tenni, és azzal lehet fényt csalni az arcodra, és máris izgalmasabb lesz a kép. Természetesen ezt el kell próbálni előtte, mert lehet, hogy túl sok az a fény, amit egy elemlámpa ad, akkor egy ilyen félig áttetsző, zsírpapírszerű valami képződményekkel lehet ezt a fénymennyiséget csökkenteni. Tehát ezt, mint javaslat mondom. Egyébként a kép nagyon tetszik. Nagyon jók a ritmusok, és nagyon sok mindenről mesél. Ezt a javítást esetleg még érdemes megpróbálni. (hegyi)
értékelés: