Egész alakos önportré

kiki nyúgalomba!

Meglepő, sőt, megkapó a kékes és a sárgás fények együttese, titokzatos és emiatt a néző szeretné megfejteni a rejtélyt, hogy mi történhet, mi lehet ott a sarokban. Ez a fő iránya a képnek, és ehhez képest kell minden mást szemlélnünk, tehát azt kell mérlegre tenni, mi az, ami ezt erősíti és mi az, ami elviheti a fókuszt. A kép határai kicsit lötyögősek, mert miközben a bal oldalon a szereplőnél szinte kényelmetlenül szűkre vágunk, felül a polcnál tágas tér van, ami persze utal a könyvek által a kedvenc zug élményére is, de a könyvek alatti fal üres, és ez az üresség túl nagy ahhoz, hogy ne szakadjon le a tömegről a polc formája. Aztán a zokni... én elhiszem, hogy természetes helyzetben kell a zokni, főleg télen, de így mint két nyuszifül, úgy formálódik a láb, és ez visszaránt a meséből a valóságba, hogy ma épp a szürke zokni volt soron, holnap talán a kék lesz. A figura elhelyezése attól válik kérdésessé nekem, hogy ha mondjuk egy díszpárnára ülsz, akkor esetleg csökkenteni lehet a fejed mögötti falrészt, és jobban összeáll a kompozíció. Szóval összességében az irány jó, tetszik a meglátás, nem sokat kéne rajta dolgozni, hogy tökéletes legyen, talán a szekrénykére valami lepel nem ártana, de a lényeg, hogy érdemes lenne még ezzel foglalkozni. Ez most két csillag és kérek ismétlést is. (hegyi)
értékelés:

Éva

Sziasztok, nem sikerül az egész alakos kép, ezért tettem be szorgalmiba ezt a fotót magamról. Ha egészben nem is, félig látszódjak. (A Hegyi pedig betette leckébe, hogy elemezze.)

Én tettem ezt a képet leckébe, hogy tudjak róla beszélni, mert a Szorgalmikról én ritkán ejtek szót, mert az a ti kommunikációtokat erősíti, és nem kell nekem mindig mindenbe beleszólni, viszont erről a képről szerettem volna beszélni. Minden adott ahhoz, hogy ez egy izgalmas fotó legyen, és mégis valahogy bátortalannak érzem a megoldást. Jó ez a pad, jó a háttérben az ernyő, majdnem jó helyre ült be a modell, az érdekes kérdést vet föl, hogy hova teszem a fejem és hol takarom ennek az ernyőnek az összeeresztéseit, de ez még elmegy. Valószínű, hogy kedvenc hely, valami olyan éttermi egységnek a külső része lehet, ahol esetleg több időd szívesen eltöltött az alkotó, tehát valamilyen kötődés biztos van, ezt erősíti az a póz, ahogy ő itt megjelenik, viszont a ruházat mindig fontos. Nyilvánvaló tél van, téli kabátban járunk, ezek általában sötét színűek. Most ez egy olyan helyzet, ahol egyébként volt fény, mert ez a napernyőn jól látszik, a háttérben lévő fákon is látszik, és mégsem a világosságot és fényt kereste az alkotó, hanem beült ebbe az árnyékos, sötét helyzetbe. Ettől a test formái, a kar, a kabát sötét színe miatt nem jól érthető, ettől ez az egész kompozíciós helyzet egy nagy fekete, sötét folttá válik. Megérné a dolog azt, hogy ezeken az önábrázolásokon gondolkodj még, mert a legkönnyebben mégiscsak saját magaddal tudsz dolgozni, miközben az önábrázolás nem egy könnyű téma. Magadat ismered, ha idegen modellel dolgoznál, az még plusz kérdéseket fölvetne, és egy másik modellel dolgozva az ember valamilyen elvárásnak lehet, hogy meg akar felelni. Magaddal szemben ezek a saját elvárásaid, nincs bekapcsolva egy másik ritmus. Ezét fontos, hogy az önportréval dolgozz, még pluszban azért is, mert a saját ábrázolásnál nem kapcsolódik be olyan hang, ami azt mondja, hogy „hát megengedhetem-e azt, hogy alsó gépállásból fotózzam”, vagy „megengedhetem-e azt, hogy ellenfényes legyen”, hiszen a Cyrano-effekt, tehát az ember saját magával nagyon sok mindent megtehet. Én szeretném azt kérni, hogy még ezzel dolgozz, legfőképp azért, mert itt nem az őszinteséggel van probléma, hanem a technikai minőséggel, és azzal, hogy hogyan formálod a környezetedet. Semmi nem indokolja, hogy ennyire sötétben tartsd magad, te vagy a főszereplő, nem a sátor, nem a háttérben lévő padok, a fák, hanem te magad. Ez egy olyan portrénak tűnik, hogy az általam kihasított rész a térből jellemez engem, pedig nem: te, saját magad jellemzed saját magadat. Ismétlés.

Menni kéne

Sajnos nem látszik, látszódhat minden a képen.

Igen, tessék megnézni a két képet egymás mellett, az előző, manipulált képet, és ezt a mostani kompozíciót. Én arra gondolok, hogy önmagáért beszél, túlságosan sokat nem kell ehhez hozzátennem, hogy melyik az, ami érvényes és időtálló. Az egy másik kérdés, hogy nem teljesen értem azt, hogy miért nem lehetett a függőlegeseket függőlegesre hozni a képszéllel, azt az 1-2 fokot érdemes lenne megoldani, hogy elforgassuk, de ez csak egy minimális problematika. Ez az egész kompozícióban válik erőssé, olyan, mint egy teremtő-alkotó pihenője, vagy mint egy szabadulástörténet, és megvan benne az irónia, az a keserédes humor, hogy ezekkel a kitört üvegekkel tulajdonképpen egy olyan kapunk lépünk ki, ami a kép előterét és hátterét nézve egyáltalán nem biztos, hogy nagy különbség van a magunk mögött hagyott múlt és az elénk táruló jövőt illetően. Az üzenet nagyon erős, és az is, hogy hiába nyújtózkodunk, de a saját korlátainkba ütközünk, azokba a helyzetekbe, amik minket utolérnek. A megfejtés nagyon jó, és köszönöm szépen, megvan a hármas lecke, sok mindenről mesél ez a kép. Szeretném kérni Attilát, hogy dolgozzunk még ezekkel, annál is inkább, mert szerintem azért jó ez az első három lecke, mert abban segít minket, hogy abban a pillanatban, amikor rátalálunk arra, hogy mi izgat minket ebben, hogy mi az az út, amit keresünk, összeáll a kép, mint egy puzzle utolsó darabja, és a többi leckénél is, mint sorvezető, használhatóvá válik. Leteszem a voksomat amellett, hogy az első három lecke szinte a legfontosabbak közül való, nem csak azért, mert bemutatkozunk a társaságnak. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes ez a montázs, amit Viki létrehozott. A hangulata attól válik izgalmassá, és attól lapoz az ember mindig vissza ehhez a képhez, mert megfejtéseket próbál keresni arra, hogy milyen rétegek vannak itt egymásra rakódva, és ez olyan, mintha emléknyomokat hordtunk volna össze, mintha egy utazás emlékét dolgoznánk fel, miközben nyilvánvalóan szerepe van annak is, hogy egy aktot látunk. Azok a ritmusok, amiket Viki használ, jelzésében nagyon is hasonló ritmusok, tessék megnézni a kanapénak a csíkozását és a háttérben futó villanydrótokat vagy a síneket, tehát ez mind-mind hasonló ritmussal dolgozik, és erősíti egymást ezen a képen. Annak nagyon örülök, hogy Viki elkezdett ezekkel a többszörös expozíciókkal dolgozni, és nem elégszik meg azzal, hogy érdekes és izgalmas helyzetek jöhetnek ilyenkor létre, hanem kompozícióban gondolkodik. Ez azért érdekes és fontos, mert tulajdonképpen bármilyen két képkockát egymásra másolhatunk, és mondhatjuk azt, hogy ezt így akartuk, de mindeközben mégis fontos az, hogy egy egységes üzenet jöjjön létre. Ha matematikailag próbálom ezt megfejteni, akkor az 1+1 nem 2, hanem 3, és akkor jó az üzenet, ha több, és magasabb minőség jön létre a kollázs, a montázs alkalmazásával. Itt most, ha megfigyeljük, ez az üzenet attól izgalmas, hogy az üzenet tárgyiasságát teszi át egy másik síkra, azt a tárgyiasságot, azt az akár szociónak is mondható közlést, hogy ülök egy csíkos kanapén. Ez, azáltal, hogy egy érzelmi megközelítés által rámásolódik ez a vonatsíneket tartalmazó tájkép, az álomszerűséget, meseszerűséget erősíti. Én nagyon örülök, ha Viki ezekkel elkezd dolgozni, és annak is, hogy úgy látom, mintha ezekkel a kezdeti lépésekkel mintha létrejönne egyfajta kohézió a munkájában, és ez egy fontos dolog, hogy egyszer csak az ember megtalálja azt, hogy mi az, ami érdekli, keres, kutat a maga útján, és egyszer csak rátalál arra, hogy milyen irányban próbálja újból fogalmazni az üzeneteit. Ez nem jelenti azt, hogy innentől mindent kollázzsal, montázzsal, többszöri expozícióval kell megoldania Vikinek, de az mindenképpen jó dolog, hogy kísérletezik ezzel a technikával és feszegeti a határokat. (hegyi) értékelés:

Hirtelen ötletből származó, esetleges, meg ilyenek. A felvétel a telefonommal készült egy rajta futó teljesen automata programmal, amiben van ez a "régi film" hatás. A progi adottságaival tisztában léve előre eltervezett a rövidfilm és annak hangulata, megjelenése stb.

Hát nem is tudom Gime, mennyi ideje ismerjük egymást, és mennyi ideje van annak, hogy a táborokban bélabélával közös őrületeiteket ~~szenvedte~~ élvezte a csapat, de meg kell valljam, hogy a Gimesi-féle humor eszenciája ez a film. Hogy ehhez mennyit tett hozzá az automata, nem firtatom, a párizsiról se akarom tudni, hogy készül, szóval azon kívül, hogy a vége igen bénácskán van hangban lezárva, de a képi világ és a gesztus nagyon erős. Köszönöm, megvan a leckemegoldás, picit félek is, hogy tudod-e humorban tartani ezt a szintet, mert ez alá ne menj! (hegyi) értékelés:

Morfondír

Szeretek csavarogni, morfondírozni.

Kedves Éva, én ezt visszaadom ismétlésre. Az, amit létrehoztál technikailag a mélységélességgel ez egy utólagos manipulációnak tűnik számomra. A figura körüli térben bukik le a dolog, hogy ott megtalálható az élesség, ilyen szellemképszerűen éles a kép, aztán a többi része nem. Maga a kiemelés és az ötlet jó, jól látod, hogy ennek kellett volna megtörténnie a valóságban, de akkor ezt tessék megcsinálni. A helymeghatározás is rendben van, jó ez a romos helyzet, az is jó, ahogy a szereplő megjelenik ebben a térben, de a képnek a jobb oldalán belógó konténer szétveri ezt az egészet attól, hogy nem oda való. Nyilvánvaló, hogy a parktakarítók rakták ezt oda, gyűjtik benne a lombot, de ettől még az nem jó, hogy ott van. Még egy dolog, amire figyelni kellene: ez az öltözet. Ebben a sötét kabátban, zsebre tett kézzel, ebben a pózban, a felső tested egy foltként jelenik meg. Ezt jól láttad, és a lábaddal létre is hoztál egy érdekes figurát azzal, hogy előre léptél, ezzel egy X létrejött, dinamikussá is tetted, de valamit kellene kezdeni a fölsőtesteddel is, például, hogy egy kicsit elfordulsz a kamera felé, akkor már a karok miatt lehet, hogy ez a forma jobban létrejön. Ezzel a leckével még egy kicsit játssz, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Turista

Jó ez a fátyol, ez valamilyen trükk lehet, vagy kirakat, vagy nem tudom mitől van ez a sráfolás az egész képen, gondolom valamilyen tükröződés hozhatta ezt létre, de maga a meglátás rendben van, és megvan a hármas leckemegoldás is, mert olyan, mintha nem is itthon készült volna ez a kép. Tényleg turistás meglátás, miközben lebukik az alkotó a hellyel magával, az ábrázolással. Én lehet, hogy vágtam volna a kép tetejéből. Szép az az oszlopforma, de ott elindul valami másik is azzal a lámpával, meg van ott valamilyen kerek ablak is, de annak is csak egy része. Én ott hoztam volna egy döntést, és azokat a fekete formákat vágtam volna, stabilabb lenne a kompozíció. Eszter, elkezdhetnél dolgozni most már a többi leckével is, körülbelül ebben az irányban, ami a személyességet illeti. Meg kellene keresd magad a többi leckében is. (hegyi)
értékelés:

Egy esti ködös kép. Ősszel, amikor már lehullottak a levelek, minden elkezd beszürkülni, hamar leszáll az este és vele együtt a köd is. Ilyenkor szoktam útnak indulni fotózni, általában egymagam, mert így jobban ki lehet bontakozni szerintem, mert csak arra figyelsz amit csinálsz. Szeretem az esti fényeket, egyik legfőbb témáim közé tartozik.

Beszéltünk a keretezésről elég sokat, mondtam is a hozzászólásoknál, hogy az elemzésben erre külön ki fogok térni, tehát akkor kezdjük ezzel. Azért tartom ennél a képnél elfogadhatónak ezt az alsó-felső csíkot, mert a film világába visz minket, és olyan utalást ad, mintha ez egy filmből kiragadott részlet lenne, és a kép belső törvénye, ritmusa is erre ad utalást. Ritka eset, amikor azt mondom, hogy van létjogosultsága ennek. Nyilván ez azt is jelenti, hogy enélkül is működik a kép, de elfogadható az, hogy itt most rákerült ez az utólagos keretezés. Maga a kép nagyon érdekes attól, hogy az a színvilág, amit ez ködös, párás esti helyzet létrehoz ebben a kékes fényben nagyon izgalmasan ritmizál és hoz egy hátteret, ráadásul nem csak a mélységélesség az, ami itt most térbe helyezi ezt az egészet, hanem ettől a szín-játéktól van az egésznek ilyen háromdimenziós érzetet. Erre persze rásegít a perspektívajáték a padokkal, tehát jól megtaláltad azt a pontot, hogy hol kell elhelyezni saját magadat ezen a képen ahhoz, hogy a fő figura nagyjából színhelyesen ábrázolódjon ezzel a zölddel meg vörössel, miközben maga a háttér ezt a színpadi hatást tudja érvényesíteni. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Nem szeretem, ha megzavarnak munka közben.

Én azt mondom, Attila, hogy izgalmas terület lenne, ha a harcművészettel, vagy a mozdulatművészettel elkezdenél foglalkozni, mert miért is ne, sőt, ez egy nagyon érdekes terület lehet a későbbiekben, de nem biztos, hogy ennek a konyha a terepe. Van ebben egy humor irány, de az előző képhez képest én nem érzem az előrelépést, azt hogy ez többet adna hozzá a te megismerésedhez. Elsősorban azért, mert nem teljesen tudom eldönteni, hogy most itt tényleg harcolni akarsz, vagy nem, egy mosoly nem ártana ahhoz, hogy ez ténylegesen egy játékos helyzet legyen. Attól, hogy ennyire rákészültél erre, és megcsináltad ezt a beállítást, és nyilván törődni kellett azzal is, hogy hol állsz, hol a fényképezőgép, mikor exponál már az a vacak, és mikor kell nekem odafordulni, ez mind elvihette a kedvedet már a mosolygástól, de én ezt egy fontos dolognak tartanám. Az megint egy másik kérdés, hogy azzal a fedővel vissza lehet akár tükröztetni az exponáló masinát annyira, hogy lebuktasd a helyzetet, és az megint egy humorforrás. Lehet ezzel játszani, de én most a két képhez képest ezt annyira nem tartom erősnek, ezt visszaadom ismétlésre, az előzővel megvan a leckemegoldás. (hegyi)

Ha már munkában a családellátó, akkor fényképezőgépet elő!

Nagyon személyes üzenet, nagyon örülök annak, hogy Attila bevisz minket a maga konyhájába, és ahogy látom, neki egy olyan terep lehet, ahol ő szívesen tölt időt. A mi konyhánk nem ilyen rendes, nem tudom, hogy Attila konyhája mennyi idős, lehet, hogy ez csak annak köszönhető, hogy ez új konyha, mert nagyon annak néz ki. Minden esetre, gratulálok hozzá, hogy ennyire rendezett körülmények között készíti az ebédet, én ezt egy jó megoldásnak tartom. Érdekes ez a színrend, ami itt létrejön, van egy meleg tónusa az egésznek. Nem rossz, én nem biztos, hogy használnám ezt a fajta tónusjátékot, én lehet, hogy hagynám fekete-fehéreben, de el tudom ezt fogadni, hiszen a fotó-papírok között is az Ilfordnak voltak ilyen meleg tónusú papírjai nagyon hasonló tónusrendben. Ez még nem a szépia, de óva intem Attilát attól, hogy ebből valami rendszert csináljon, mert az már modoros lehet. (hegyi) értékelés:

Sosem tudhatod

hogy mire gondolok. De a rendetlenség körülöttem többet mond, mint szerény személyem látványa.

Örülök annak, hogy Zsófi dolgozik saját magán, és azon, hogy ezeket a leckéket megoldja. Annak kifejezetten örülök, hogy érzelmileg, és nem technikailag próbál ehhez közeledni, mert az első három lecke legfőképpen az érzelmi, önismereti megközelítésről szól. Az is egy érdekes megfigyelés, hogy nagyon puritán tárgyi környezetben helyezi el saját magát, és ebben a környezetben kifelé néz a képről, miközben alig valamivel többet enged kompozícióban a kép középpontjából elmozdulni, tehát, miközben ez egy nyugalmas póz, mégis feszültséget hordoz a kép, feszültséget ad át. Az is tetszik, hogy egy keresetlen képi helyzetet mutat, nem flancolta magát fényesre, nincs báli ruhában, ott van a kis pokróca, a kis fülhallgató zsinórja, a falon a képek, amik fontosak neki, és ebben a kis pizsiben ül velünk szemben. Az arckifejezés nagyon sok mindent elárul arról, hogy van egy helyzet az ember életében, amikor szeretne kommunikálni, szeretné elmondani azt, ami belül nyomja, és mégis az adott pillanatban, amikor ott ül szemben vele egy barát, vagy egy valaki, akkor hirtelen mégis elnémul, mert nem tudja, hogy hogyan kezdjen hozzá. Nekem ez jön le erről a képről, én ezt nagyon köszönöm, majd kompozícióban próbáljunk erősíteni: fejtetőből nem vágunk, az egy fontos dolog lenne. Szépek a fények, de ezen még lehetne picit dolgozni. Szóval, ha ezt, mint önportré értékelem, akkor vannak itt kérdések, amiket föl kellene tenni, de ezt most, mint üzenet értékelem, és az üzenet ereje nagyon erős. (hegyi)
értékelés:

Természetesen

A 200 "digi-tekercsen" túl, ezt a fotómat találtam a legtermészetesebbnek. Soha nem fotóztam önmagam és kemény feladat elé állított a lecke elvégzése. Volt egy holtpontom, mikor már nagyon nem tetszettem önmagamnak és akkor és az egyik barátommal folytatott beszélgetés után értettem meg, miért is fontos ez a feladat! Először megismerni, majd megtalálni önmagam a lehető legelőnyösebb pózban, pillantásban, mozdulatban. Eután ha valakiről portrét készítek, ezt fogom majd keresni. Az életem minden területén a természetességet keresem, törekszem rá. A természetben élhetek, egy kis "négyszögletes" erdőben, és ezen a fotón találtam magam is a legtermészetesebbnek.

Nagyon szimpatikus kép. Kedves, bár tartózkodó is, hiszen a szembefordított hátlapú szék egyben védekezés is, persze lehet támaszkodni is rajta, kapaszkodni is bele, meg így áttenni a lábakat... hogy ezt hogy sikerült, nem tudom, nekem nem menne, az biztos. Jó a környezet, szépek a páfrányok és jó az a dinamika is, amit a kék, lila és zöld létrehoz. Talán egyszer majd szék nélkül is készül egy kép, mert a szék az elég idegen ebből a környezetből. A térérzet is jól előjön a mélységélesség megválasztásával, szóval a széken kívül nagyon nem tudok mást mondani, amin változtatnék, és mivel az arc abszolút bizalmat sugároz, megvan a 3 csillag és a leckemegoldás is. De Hajnalka, azért neked is azt mondom, hogy mielőtt előre szaladnál, ezt az első 3 leckét érdemes még gyúrni, mert sok mindennek alapja a jövőre nézvést. (hegyi)
értékelés:

VV Pityu

A helyzet az, hogy megirigyeltem Alekoszt, Majkát és a többi sztárt. Elhatároztam, hogy a nyomdokukba lépek. Az első lépés sikerült. Benne vagyok a tévében, a saját készítésű valóságshow-mban. Már csak tovább kell jutni. Szavazzatok VV Pityura!

Ismerjük ezeket a valóságshow helyzeteket, és nagyon jó ez a gesztus, nagyon jó ez a megfigyelés, ami itt, mint humor, mint vicc megvalósul, és érdekes az a helyzet, amit itt látok, mert ez olyan, mintha Keanu Reeves-t látnám a kis hétvégi házába bezárva, és köszönne felénk. Ráadásul erre erősít rá az is, hogy ezeknek a képernyőknek domború valamennyire az eleje, ez a domborúság a kamerákra is utalhat, tehát ha nagy látószögű képet akarok, akkor kicsit érdekes lesz a perspektíva torzítás. Ez is egy jó dolog, nem is tudok ebbe nagyon belekötni, rendben van az egész, úgy, ahogy van. A labortechnika az, ami rásegíthet erre, hogy egy pici maszkolással még inkább előhívni ezt a képet, ami a képernyőre bekerült, de ennél többet nem kell ezzel vacakolni. A kompozíció is rendben van, az állólámpával, a polccal, a képpel, a pózzal, úgyhogy ezt nagyon köszönöm. Hogy mi az összefüggés abban, hogy István magát, mint egy valóságshow szereplőt látja, ez megint érdekes filozófiai kérdéseket vet föl, de én azt gondolom, hogy dolgozzon tovább, aztán meglátjuk, hogy ennek a filozófiai útnak mekkora a létjogosultsága, de mindenképpen érdekes és izgalmas felvetés, megvan a három csillag, és a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:

Szabad?

Egy képi humort látunk, egy ajtót, amin egy figura kopogtat, és mintha egy névnapi köszöntés lenne, vagy anyák napjára menne a kis csokrával, vagy a szomszédasszonyhoz próbálna átmenni, és bekopogtatni, erre utal az cím is, és a gesztus is abszolút jól érthető. Ami ebben az izgalmas, hogy mindezt egy mezőre vitte ki Feri, és maga a gesztus maradt meg, és a képzeletünkre bízza azt, hogy a történetet mi hogyan folytatjuk. Ez egy nagyon jó ötlet, a világítási, fénytani helyzetet is nagyon jól megtalálta Feri, mert olyan, mintha az ajtó mögött élet lenne, mert a fény úgy süt át az üvegen, amit akár fölfoghatnánk egy belső térben a szobabelső világításának. Talán annyit tudnék hozzátenni, hogy a kint és bent érzékeltetésére most a figurát, saját magát használja, mert ugye egy egész alakos portrét látunk, és az alkotó az, aki a külső helyzetben van, és a belső helyzet az maga a nagy mező, üresen. Ezt az ürességet is el tudom fogadni, bár lehet, hogy valamit én a belső tér-élményből is érzékeltettem volna, ha már egy ajtót kivittem erre a mezőre. Egy üres fotel, vagy egy üres asztal, szék, lehet, hogy még hozzárímelt volna ehhez a képhez, és erősítette volna ezt az üzenetet. Ami az egész alakos portré jelleget illeti, én ezt abszolút el tudom fogadni, mint megoldást, egyetlen egy kérdés merül föl bennem, hogy Feri érzelmileg miért ebben a kontextusban ábrázolja saját magát. Ez a várakozó, bebocsájtást kérő dolog jellemző lehet az alkotóra, de az üzenetét érdemes lenne végiggondolni, hogy ez mit jelent. Ezt is el tudom fogadni, érdekes sűrítés, hogy saját magamat, mint egy várakozó ajtó előtt álló idegen ábrázolom, egyedül, kint, magányosan. (hegyi)
értékelés:

MIG 21 trancsír

91-ben lelőtt Jugo MIG 21-es.

Itt van egy vad helyzet, látunk egy repülőgép maradványt, az is jól értelmezhető, hogy ez egy kiállítási terület lehet, mert építettek hozzá egy vas traverzet. Én magam ezzel nem értek egyet, mint objektum bemutatási forma, mert, ha már megvan ez a roncs, akkor ezt lehet úgy is adjusztálni, hogy ne ezek a ronda H vastartók legyenek azok, amik túldominálják a képet. De hát ez nem István hibája, talán annyit lehetett volna tenni, hogy ennél a helyzetnél úgy áll az alkotó, hogy kicsit odébb áll, hogy többet takarjon ebből a rondaságból, és akkor konkrétabb lesz az ábrázolás. Most itt vannak olyan sallangok a képen, amik szerintem nem kötelezően kell hozzátartozzanak. Ha én, saját magamat ehhez a MIG 21-eshez mérem, és ebben a viszonyrendszerben akarom ábrázolni, akkor kicsit közelebb megyek, és akkor a képen nagyon mást nem mutatok. De megvan a három csillag, mert az üzenet erős, és a leckemegoldás is megvan. Még egyszer azt kérném Istvántól, hogy az első három leckével még dolgozzunk. (hegyi)
értékelés: