Egész alakos önportré

A hazikom hatso ablakaban tukrozodve, vasarnap reggel, villanyborotvaval a jobb kezemben, kameraval a balban (a lencse pont lathato).

Látom, hogy itt a fabula-feladványok sorozat folytatódik, hogy rakjuk össze csíkokból Szilárdot. Nekem gyerekkoromban volt ilyen élményem, amikor papírból voltak ilyen csíkok, és másik papírokat kellett keresztbe befűzögetni ilyen taxikockaszerűen, és abból létrejöttek mindenféle színes dolgok. Sok értelme szerintem nem volt, bár valószínű, hogy a színkultúrát talán ez fejleszthette, lehet, hogy ez volt vele a cél. Ez az élmény itt most visszajött nekem. Jó ez a megoldás, bár még mindig kicsit a bujkálást erősíted. Most itt van a három lecke, mindháromra megvan a három csillag, és érdemes lenne nekiugrani ezeknek a leckéknek úgy, hogy személyesebb üzeneteket kapjunk, kicsit félretéve a szakmát, a matekot, a filozófiát, kicsit az érzelmeket erősítve. Jó lenne, ha ezen elgondolkodnál, hogy esetleg valahogy abba az irányba mozduljunk el, ami az önábrázolásnak az érzelmi iránya. Ugyanis jó ez a távolságtartó megközelítés, ez így is sokat elmond az emberről, de a primer üzenetek olykor hatásosabbak, tehát a néző nem biztos, hogy mindig rejtvényt akar fejteni, hanem érzelmileg akar közelebb kerülni. (hegyi)
értékelés:    

Nekem ezen a helyen mindig megéri várakozni.

Jó látni a pólót, örülök, hogy hordod, és jó az üzenet. Van ebben valami dacos határozottság, valami eltökéltség. Napfürdőzök, de azért feszesek a tónusok. Ott ülök a napfényben, és pihenhetnék is, de a beton szélére ülök, nem nagyon ülök hátrébb, ha jól látom ott még van egy esernyő is a háttérben, arra már nem ülök rá, nem akarom összekoszolni nagyon a ruhámat a fűvel, tehát olyan szabályos ez a dolog, kicsit lazíts, ez jót fog tenni. De a kép nagyon erős üzenet, tetszik ez a ritmus. Ha a kép jobb oldalából még egy picit vágsz, akkor ott már nem indul el az a fűcsomó rész a kép sarkánál, hanem a kőlépcsővel véget tud érni. Ennyit talán megérne, ennyi vágás belefér. Megvan a leckemegoldás is, és azt mondom, hogy ne várj rám, igyekszem behozni a lemaradásomat, de hadd lássuk a további melókat. (hegyi)
értékelés:    

Nem túl lelkesen megy az ember munkába ilyen melegben...

Kedves Zoli, jó ez a kép, tetszik az, hogy a járt utat a járatlanért elhagyod. Olyan a kép, hogy mennék én a munkába, de inkább bemegyek a susnyásba, és ott a nünükéket szemlélem, és mintha az utolsó pillanatban rajta kaptak volna, hogy letérsz az útról, és a franc fog bemenni dolgozni, engem jobban érdekelnek a kis bogarak, amik épp most, csak ott, csak nekem duruzsolnak. Van egy ilyen élménye ennek az egésznek, másképp miért mentél volna oda be, miért nem az úton vagy, ez egy jó kérdés, de a ritmus jó, pont ettől van az egésznek egy játékossága. A megoldás rendben van, de ne add föl az első három leckét, kicsit még dolgozzunk vele. (hegyi)
értékelés:    

Folytatásként ez lenne a 3. kép. Ez már nem psycho és beteg... (azt hiszem :D) Sokat elmond rólam, hiszen sosem elleneztem az ilyesfajta bulikat. Persze nem egyedül, sokkal jobb társaságban... Remélem elfogadható teljes alakos önportrénak. Igaz, nem vagyok rajta tetőtől talpig, de talán ezt ellensúlyozza a több nézőpont...

Nem kis munka elkészíteni egy ilyen képet, még akkor sem, ha ebben akár a PS, akár bármi más trükkös szoftver van segítségünkre. Ki kellett gondolni, végig kellett nézni azt, hogy melyik gesztus hogyan tud megélni, melyik mekkora teret igényel, ez itt viszonylag jól sikerült. Még az is jó, hogy ez a fád, kékes szín, ami az egész képre jellemző, a ruhában is megvalósul. Jó ez a nájlon asztalterítő, ez a műparasztos háttér, tehát az egésznek van egy elég erős szoció hangulata. Jól hozza az ilyen baráti kvaterkázásnak a jellegét, sőt, akár festészeti példák is idehozhatóak lennének, mert az a gesztusrendszer, amit itt látunk, azok a figurák, amiket itt István megszemélyesít, azok ezekben a beállításokban, ezekben a formákban először a festészetben voltak jelen. Úgyhogy ha a humoros részét vesszük, akkor föltett az i-re a pontot István. Ez még akkor is igaz, ha a humoros részén kívül a vidéki élet nem mindig könnyen átélhető attitűdje is jelen van. Nevezetesen arra gondolok, amikor az ember elmegy egy kis faluba, és azt gondolja, hogy ott majd kikapcsolódik, meglátogatja a rokonokat, és a vége egy teljes elzüllés lesz, mert azt általában nem nagyon fogadják el, ha az ember azt mondja, hogy nem iszik alkoholt, és behúzza egy örvény az ember, és a végén már tényleg asztalra borulva alszik. Tehát maga a helyzet jó, talán annyit hozzátennék, hogy nem biztos, hogy mindegyik szereplőnél ugyanazt a ruhát húztam volna, lehetett volna ezzel játszani. Persze, ez is egy jó irány lehet, hogy ezzel azonosítjuk magunkat, de akár azzal, hogy valamelyik stációnál leveszem a pólót, vagy fölgyűröm egy kicsit jobban, szóval ezzel még lehetett volna játszani. De a kép rendben van, köszönöm szépen. Most már tényleg nincs semmi akadálya annak, hogy megismerjük István másik oldalát is. (hegyi)
értékelés:    

Jó ez a ritmizálás, amit Bara létrehoz, nemcsak azzal, hogy többféle mozdulatot létrehoz, hanem azzal, hogy a méret is csökken, és mindez együtt egy dinamikus mozgást is behoz a képbe, amitől valóban, a címben is említett delírium állapotát élhetjük át fényes nappal a Duna parton. Azért ez fölvet bennem némi kérdést, ezt mind el tudom fogadni, de miért kell akkor ez a fotós táska visszahozzon engem a valóságba? Ha már szereplünk, ha már színház, és hát színház az egész világ, ezt tudjuk, akkor amikor ezeket a pillanatokat rögzítjük is, kell annyira tudatosnak lennünk, hogy ezt a fotós táskát, ezt a BKV ellenőri attitűdöt levetkőzzük. Ezt én jobbnak látnám, ha ez nem lenne. Azért megvan a három csillag és a leckemegoldás is, de Barát arra kérem, hogy körültekintőbb legyen ezeknél az önképeknél, őtőle már várhatnám azt, hogy koncentráltabb legyen a képeknél. (hegyi)
értékelés:    

A címadás azért érdekes, mert lehet látni, hogy van, aki ezt nem nagyon veszi komolyan, és nem nagyon foglalkozik vele, van, aki próbál verbálfotót létrehozni, és kifejezetten didaktikus címeket kitalálni, és van, aki ezt is egy kihívásnak tekinti. Itt a harmadik megoldással találkozunk, és ez azért is jó, mert hozzáad a kép értelmezési síkjához, segít a nézőnek. Látunk egy olyan képet, ahol a fotós úgy komponálta magát, hogy szanaszét darabolja az a tükröződő felület, amit lefotóz, és ebben a helyzetben látunk egy kisembert és valamilyen tologatós játékot. Ez így, önmagában jelentéssel bír, még akkor is, ha azt mondom, hogy a hármas leckét elég furcsán teljesíti, lehet, hogy a Család leckébe is izgalmas lenne, de itt mégis arról beszélünk, hogy önmagamról adok egyfajta értesítést és értékelést. Ez azért fontos, mert van benne irónia, de függetlenül attól, hogy vidámak a fények, a színek, mégis van benne egy kis szomorúság: itt vagyok ezzel a kisemberrel, és mégis egyedül, ketten vagyunk, de valaki hiányzik a képről, szóval érdekes keserédes ízt ad ennek az egésznek. Ha viszont megfigyeljük Balázs első jelentkezését még annó az Estiskolán, az egy recept volt, remélem, hogy ez az ív, amit látunk, a pozitív ív, mert az a recept egy elég furcsa és feszült kapcsolati helyzetről beszélt, és itt most látunk egy kisembert, aki remélem, hogy mintegy megoldása annak a helyzetnek, legalábbis remélem, hogy ez az ív fölfelé halad. (hegyi)
értékelés:    

Érdekes, groteszk, elgondolkodtató, mert azon túl, hogy persze a humor az erőforrás, de mégis van ebben valami esendő, valami roncsolt, ami miatt bár a kivitelezés korántsem nevezhető profinak vagy átgondoltnak - méretek! - de mégis lenyomat, önkép és vallomás. Megvan a lecke, de kérlek, dolgozzunk még ezzel az első hárommal, jó? (hegyi)
értékelés: