Elemzés

René Magritte megnyalná tíz ujját ezért a képért, azt kell hogy mondjam! Egyetlenegy problémám van, a vignettálás, de ahogy látom, ezt más is írta a kommenteknél, nekem az túl erős. Nyilvánvaló, ha meg teljesen kiveszed, akkor létrejön egy képeslapszerű valami, az se biztos hogy jó, tehát valamennyit benne lehet ebben hagyni, de nem biztos, hogy ennyi kellett volna - ez főleg az égre igaz. Ugyanakkor a kép maga zseniális a színeivel, formáival, elgondolkodtató ez az egész a székkel és a széken lévő fátyollal. Értem a szöveget is, ami írtál hozzá, bevallom férfiasan, nekem e nélkül is működik, de el tudom fogadni, hogy ez volt az inspiráló hatás. Szóval a lényeg az, hogy ez abszolút jó leckemegoldás és azért azt tegyük hozzá, hogy ez a magány és hiány, sosem egy statikus állapot, ez mindig egy dinamikus történet. Hol fent a kerék, hol lent. Hol élvezzük a magányt, hol szenvedünk tőle. Hol hiányérzetünk van, hol pont annak örülünk, hogy valami kikerült az életünkből. Tehát ezért abszolút jogosnak és elfogadhatónk tartom azt, hogy ezt ellenpontba tudod helyezni ezekkel a színekkel. Maga a környezet és az egész egy melankolikus üzenet lenne, de ezek a nagyon határozott színek azok, melyek az egésznek ezt a fajta időbeni dinamikáját tudják hordozni. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Amit a képen látunk, mint fő motívum, nagyon szép és nagyon jó ritmusú motívum. Nagyon szépen rajzolt, grafikai jellegű megoldás. Viszont tömegelhelyezésben olyan, mintha kivágtad volna egy albumból, ahogy éppen sikerült (mintha körömollóval körbevágtad volna a főmotívumot), szóval nagyon szűkre van ez mérve, Gergő. Olyan, mintha döntésképtelen lettél volna abban a tekintetben, hogy mi érdekel téged jobban, az ég, vagy a föld, és hogy ennek milyen viszonyrendszerét alakítod ki. Így aztán hoztál egy olyan döntést, hogy egyik se. Levágom alul fölül, aztán kezdjen vele, ki mit akar. Tehát ennek a terét, a levegőjét és a ritmusát megölted ezzel. Úgyhogy maga a motívum szép, egy csillagot mindenképpen megérdemel, viszont a tömegelhelyezéssel nem tudok mit kezdeni. (hegyi)
értékelés:

Gergő, isten bizony szeretném érteni az úgymond alkotói logikádat, mi az, ami számodra képként értékelhető, de egyelőre nem megy maradéktalanul. Ha ez valamiképpen az előző embertelen sorozatod részeként kerül közlésre, még valahogy elfér, bár a vágás bizonytalan, hogy mi a lényeg, a fickó, a vitorla és a belvilág, vagy a "tenger". De így, hogy nincs körülötte még néhány kép, nincs ami magyarázza a vágást, nincs ami mentén egyedivé válhatna a pillanat és ettől az egésznek inkább a komikuma erősödik fel, de az meg nem tudja elvinni a vállán a képet, mert nincs konkrét utalás arra sem. (hegyi)

Az a helyzet, hogy ennél a képnél nem nagyon dekódolható a durva, de esetleges vágások miatt, hogy mire is megy ki a fuvar, azon kívül, hogy a testből kapunk részleteket, de ezek önmagukban nem állnak így meg a lábukon. Kardarab, meg némi borda, szóval az árnyék izgalmasabb, de most akkor az árnyék a fontos vagy a test? A sejtelmességet agyoncsapja a fény, a fényjátékhoz kevés a tér. (hegyi)

Gergely, ez a kép nem tudom miért készült el, nem tudok rá nagyon mit mondani, nem értem. Néz a bácsi egy oszlopot, amin szép dobozok vannak, szuper. Ez mind a vízparton van, ezt el tudom így neked mondani, felmondom neked a leckét. Ez egy télies időszak, ködös a idő, valószínűleg az eső is esik, és akkor mi van? Miért készült ez a kép? Nem tudom megmondani, nem értem. Ez legfeljebb arra alkalmas, hogy a házi albumba mutassuk, hogy Pistivel voltunk a Balatonnál, és rácsodálkozott arra, hogy a Balatonnál is vannak oszlopok. (hegyi)

Érdekes az a kísérlet, amit mutatsz, mert nyilvánvaló az ember saját bőréből nem tud, vagy nem biztos, hogy ki akar vetkőzni, és érzelmileg van egy megközelítése ennek a képnek, ami mondhatóan nagyon zámbós. Ez nem baj, itt az a kérdés, hogy hova tesszük utána a hangsúlyt, tehát a személyes ismertetőjegyeinket miként finomítjuk. Egyrészt van a képpel egy elég nagy problémám: az én kalibrált monitoromon a kép jobb oldalán lévő hajrész, ami az arcot keretezi valamilyen utómunkának az áldozata lett, gondolom részletet szerettél volna belecsempészni, és ettől látszik ez az utómunka egy fényudvar szintjén, és az erőteljesebb zajosodás szintjén is. Ezt érdemes lenne visszaállítani. Abban tanulságos ez, hogy a fénnyel esetleg kellett volna valamit játszani, hogy jobban elváljon a háttértől a haj, de ezt utólag lehet, hogy nem lehet könnyen megoldani. Hatásos a tekintet, a smink, a kalap is. Egyébként szerintem a kalap menti meg ezt a képet attól, hogy túl édes legyen, a kalapnak van egy játékossága is, ami jó. Tulajdonképpen minden rendben, és tökéletes, csak amit már egyszer mondtam neked, (ami lehet, hogy rosszkor, rossz pillanatban kapott el téged, ezért nem érte el a célját), hogy arra figyelj, hogy egy képen belül nem lehet különbséget tenni abban, hogy mondjuk engem a vállon megcsillanó fény és a bőr pórusai izgatnak, és ezt szépen meg is hozom a képen, ugyanakkor ezzel teljesen ellentmondásban egy erősen korlátozott tónusrendben dolgozó, a hibákat kiküszöbölő, kisimított és tökéletesített arctónust választok. Mondok ehhez egy párhuzamot: műtermi fotózást csináltunk, elkezdtünk sminkelni, nagyon erősen sminkeltünk azért, hogy a fekete-fehér fotónál majd erős kontrasztokat kapjunk, és elfelejtettük a mellkasi részt is színben ehhez a tónushoz beállítani, ettől az egész olyan lett, mint egy maszk. A fej rendben volt, volt a fejnek egyfajta közlése, és a test nem követte ezt. A műtermi munkáknál láthatod ezt a képet, Ákosról készült fotóról beszélek. Ettől még groteszk hatása lett az egésznek, amire persze rá lehet erősíteni, és ezt meg is próbáltuk tenni, ettől függetlenül a hiba ott van. Itt is ezt érzem, hogy olyan, mintha volna a test, aminek van egyfajta tónusrendje, struktúrája, és erre, mintha ezt a fejet külön rávágtad volna egy másik képről. Teljesen külön életet él a fej fényben is, tónusban is, és struktúrában is. Ezt érdemes lenne megnézni, hogy mit lehet vele kezdeni, mert nagyon más a kettő, amiről most beszélnek. Ez az, amivel én most nem tudok mit kezdeni. Lehet, hogy az utómunkánál el kellene kezdeni visszafelé lépegetni, és megnézni, hogy hol van ez a különbség. Ha már a nyers képnél ott van, tehát világítástechnikai kérdésnél maradt ez rendezetlen, akkor ott kell valamit ezen majd javítani, de utómunkában a világítás egy-két blendeértékét is lehet korrigálni. Máshogy mondva: olyan, mintha lenne egy indián lány, akinek a testét kikölcsönözzük egy pesti szépség fejéhez. A másik dolog a tónus színezés. Ez nem szépia, adtál egy meleg tónust ennek, de én ebből egy picit visszább vennék, nem baj az, hogy van egy meleg tónusa, ez papírnagyításnál is megvan, az Ilfordnak gyönyörű meleg tónusai vannak, de annál ne menjünk tovább, mint amit a papírtónusoknál kapunk. Itt ebből egy picit visszavéve megmaradna a húsa az egésznek, nem érezném azt, hogy elkezdenénk időben visszafele lépegetni, miközben megkapnánk azt a pluszt, amit a meleg tónus ad. Ez a két dolog van. Ezt én most két csillagos megoldásnak gondolom, azért, mert ezek az utómunka kérdések fölmerültek, ezekre érdemes majd válaszokat keresni, másrészt, ha van mód, akkor szívesen megnéznék ebből egy olyan kópiát, amin ez a javítás megtörténhetne. (hegyi)
értékelés:

Ahogy Szilárd írja, elkezdtünk egy munkát, elkezdtünk beszélni arról, és fölfejteni közösen azt, hogy mik a képnyelv és a verbalitás, a képnyelv és a matematika határvonalai, valamint azt, hogy ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz - melyik mit bír el és melyik hogyan üzen. Most ott tartunk, ami ezeknek a rendszereknek az egymáshoz való viszonyában és hangsúlyaiban föllelhető, jelen pillanatban. Nagyon örülök annak, hogy Szilárd ebbe a játékba bekapcsolódott. Ez azért nem egy 2 személyes játék, de abban maradtunk Szilárddal, hogy azokat a képpontokat mutatjuk meg, ahol már felvetődik valami sűrített érzelem, vagy kérdéskör. Van egy verbális humor a képpel, ami igazolódik azért a képmezőn belül is. Örülök annak, hogy az általam feltett fotó visszhangot tudott verni és van aki erre gondolkodott és elkezdett valamit csinálni – ezeket a képeket azért töltöm fel, hogy magam is megmérjem a saját gondolataimat illetve azt, hogy esetleg elindít valami gondolatot másoknál. Ami a tárgyi világát illeti ennek a képnek, egy átgondolt üzenetet kapunk. Mindenképp jó az, hogy mindez a fekete-fehér által kordában és kézben van tartva és a tömegelhelyezés is rendben van. Olvastam a kommentben Gábort, hogy ő forgatna – én biztos nem, mert ez az átlós elrendezés az, ami dinamikát ad ennek az egésznek, bármilyen másik irányból megközelítve ez a dinamika megállna, mert most itt ebben az átlóban mozogva, mint egy pingpongnál, ide-oda pattog a belső feszültsége ennek a képnek. Én úgy gondolom, hogy egy fontos lépést tettünk az önismereti úton is és azért ez technikájában is egy érdekes kérdés. Tehát az önmegfigyelésnél a tükröződéseknek óriási szerepe van, de annak is, hogy mindezt hogy tudjuk esztétikai formába csomagolni. Erről viszonylag keveset beszélek, mindig csak megemlítem, hogy esztétika, esztétika, de mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy egy képi történet akkor válik időtállóvá, ha nincsenek benne szélsőséges eldolgozatlanságok, elvarratlan szálak, amik kizökkentenek egy hangulati ritmusból. Nem csak akkor beszélhetünk esztétikus dologról, amikor valami szép, csak és kizárólag pozitív, a kor szellemének és elvárásainak megfelelő (divat, szociográfia) üzenetet kapunk. Ennél a képnél az esztétikai rendet a kanál ívei, formái, csillanásai, rajzolatai adják és ezekkel a visszhangszerű ritmusokkal létre jövő belső kohézió. Nyilvánvaló ebbe beletartozik az, amit sokszor mondtam, hogy mindig a legvilágosabb rész, amit a leginkább közel érzünk magunkhoz, legfontosabbnak tartunk a képen - arra fogunk figyelni. Itt most ez egy jó ritmus, hogy itt tulajdonképpen kettő ilyen van. Az egyik a kanál belső tükröződéseiben megjelenő szereplő, a másik a kanál nyele. De a kettő között is egyértelműen jól visszafejthető, hogy mi a fontos (a kanálban megjelenő figura, mert nagyobb tömeg és a kompozíció ezt mutatja). Ami a kép bal oldalán lévő nagy fekete tömeget illeti, szerintem erre abszolút szükség van, a kép jobb oldala miatt. Valaminek ellensúlyoznia kell azt a tömeget, ami a kép jobb oldalán, mint ritmusban tartott fénytani helyzet létre jött. Tehát nekem ez egyértelmű. Ami a kép alsó részét illeti, valóban egy fél ujjnyi hely még nem ártana, hogy ne legyünk ennyire kifutva a kép széléhez. Egyébként az irány abszolút jó. Szilárddal abban maradtunk, hogy dolgozunk tovább, én azt mondom egyébként, hogy aki újból felveszi az önportré szálait, az ebbe a munkába bekapcsolódhat. Mik ezeknek a képeknek az alapkérdései, mire várjuk a választ? Ki vagyok, hol helyezkedek el, mi érdekel, milyen viszonyrendszerben tudok magammal dolgozni, mit gondolok magamról, hol vannak a határaim, azok mennyire képlékenyek és mozgathatóak. Ha ezekre a kérdésekre elkezdünk válaszokat keresni és itt abszolút képi válaszokról beszélek, akkor azt gondolom, hogy ez a kép egy óriási lépés. (hegyi)
értékelés: