Elemzés

Határozott kompozíciót látunk, tulajdonképpen a zenei világra jól utaló színvilágban. Valószínű, hogy ez egy jellemző helyzet, de nem vagyok benne biztos, hogy az a döntés, ahogy a főmotívumot (a kezet) elhelyezem a képen belül, mondjuk hosszú távon érvényes-e. (Aki gitározott már, vagy látott ilyet mozgásban, az tudja, hogy ez az a kéz ami pengeti a hangszert és van egy másik kéz, ami lefogja a húrokat és a dallamot játssza – a pengetés nagyjából ezen a helyen történik, vagy történhet – nyilván mehetünk hátrébb a pick up felé.) Mindenesetre ahol most ez megtörténik, ott a háttérben viszonylag nagy helyet hagyunk a fehérben vagy világos színben tartott résznek - ahol meg mondjuk nem történik nagyon semmi. Mindeközben a gitárnak szerintem az optikailag izgalmasabb része az a nyaka, ahol a bundokat látjuk, ahol a húrok vannak. Akár azzal, hogy megpendítenek egy húrt, rezgéseket hoznak létre és még vizuálisan is meg tud jelenni. Tehát ha én dönthetnék, akkor megfordítottam volna ezt a dolgot és nem a képhatár felső része felé tettem volna a kezet, hanem a kép bal alsó sarka felé vittem volna ezt átlóban. Így számomra lehet, hogy izgalmasabb lenne. Esetleg vigyem el egész extrém módon a képhatárig a kezet? Akkor megint azt mondom, hogy mint dekomponált műfaj, megint határozottabb és hatásosabb lenne a kép. Most ez nekem egy kicsit puhatolózóbb megoldás. Kettő csillag, merthogy egyébként a kép az erős és hatásos, viszont mindig azt keressük, hogy mi az, ami még hatásosabbá tehetné ezt. Nagyon valószínű, hogy ez egy élő koncert, nem egy beállított kép – márpedig ha így van, nagyon nehéz megtalálni azt a pillanatot és helyzetet, ahonnan egy képet el lehet készíteni. Ezzel én teljesen tisztában vagyok, de sajnos ez egy ilyen műfaj, ahol a végeredmény felől közelítünk. Hiába vannak sztorik, hogy ez vagy az a kép hogyan készült – mindenkivel megesnek érdekes történetek ilyenkor -, de a kép önmagáért beszél. Mi szakmabeliek pontosan tudjuk, hogy ezek mennyire kritikus helyzetek és mennyire rizikós melók, arra kell törekedni hogy minden probléma ellenére azért meg kell oldani egy feladatot. Ha ez kép egy képsornak a részre, abszolút jó kép, de önmagában nem tudom, hogy el tud-e vinni a vállán egy történetet. (hegyi) (A kép átkerül a szorgalmiba, mert a zene lecke megszűnik.)
értékelés:

Egy viszonylag bőbeszédű sorozatot kapunk. Azért mondom ezt, mert miközben abszolút egyetértek azzal, hogy egy fotóetűd megengedi azt, hogy számosságában nagyobb mennyiségű képpel dolgozzunk és igényli is azt, hogy ebben legyen egyfajta dinamika, nem minden képnél érzem azt, hogy ez esztétikai vonalon olyan szintet tudna képviselni, ami egyenrangú a többivel. Rögtön itt van az 1. kezdőkép. Teljesen értem, hogy miért fényképezte le Sándor, ennek az egésznek van egy nagyon furcsa ritmikája, de annyira sok képelem került a képmezőbe, hogy ez egyszer csak elfáraszt. Nem kezdem el sorolni, hogy mi mindent lehet látni - a dombokkal, azok különböző színeivel, a fákkal, ezzel a nagy betontömbbel, a terelőtáblával, a földön lévő koszokkal, a kövekkel, azok árnyékaival, ezzel az egész betonlappal ami szét van repedve, meg még ott hátul látok ott valami nem tudom valami tábla, meg az út, aztán annak az elágazása -, annyi minden van ezen a képen egy kockába sűrítve, hogy egyszer csak elfárasztja a nézőt. Most én ennél a képnél ezt érzem. A 2. kép ilyen szempontból lényegesen összefogottabb. Segít maga ez a mezőrész, ami nagyon szép fényviszonyok között, nagyon jól strukturált, de azt kell hogy mondjam, hogy az előtér az, ami engem itt bánt. Ott már olyan tónusok is bekapcsolódnak, amik nem teljesen tiszták, gondolok itt a már majdnem feketébe hajló saras részekre, ezek nekem idegenek ettől a képtől. A 3. kép nagyon szép, esztétikus megfogalmazás. Talán itt is azt mondom, hogy a képnek az előtere és az abban lévő rögökből kicsit kevesebb is elég lenne. A 4. kép nagyon erotikus, nagyon érdekes ezekkel a dombokkal, nagyon izgalmas asszociációkat indít el. Az 5. kép kevésbé összefogott nekem ezzel a dombbal, várral és levegőrétegekkel. A 6. kép szintén egy nagyon szép ritmus, a képhatár szorít jobbról és balról, hogy ez a ritmus ki tudja élni magát, meg tudjon jelenni a maga formájában, amennyit igényelne. A 7. kép nagyon jó tömegelhelyezés, bár itt is azt mondom, hogy a négyzetes forma nem biztos, hogy optimális ehhez. A 8. kép szintén nagyon izgalmas, bár itt érzékelek egy olyan technikai torzítást, ami kérdéses számomra. Az, hogy mennyire szükséges, valószínűleg a négyzetes forma az ami fölülírja, a záró, 9. képnél szintén úgy érzem, hogy valami olyan torzítás jött létre, ami ahhoz kellett, hogy ebbe a négyzetes formába az egész struktúra beleférjen, de ettől egy kicsit furcsa lett az egész, természetellenesnek hat. Az egészre összességében azt tudom mondani, hogy nagyon szépek ezek a fények, ezek a ritmusok, de valamiért úgy látom, hogy Sándor beleszerelmesedett ebbe a négyzetes formába, szép lassan én azért szeretném megfogni Sándor kezét és ebből kihúzni. Azért mert most úgy érzem, hogy a didaktikus formakeresés és formatartás azzal együtt, hogy a négyzetes kompozícióhoz ragaszkodunk, kárára vált a képsornak. Nem egy esetben érzem ezeknél a képeknél, hogy akkor tudnék igazán gyönyörködni bennük, hogyha meghagyta volna Sándor azt a líraiságot, amit most ez a feszes formakeresés nekem lerombol. Lehet, hogy azt akarta Sándor kiküszöbölni, hogy ne menjünk át egy giccses csöpögős helyzetbe, értem de én azt gondolom, hogy ez a kiválasztással is megtörténhet és nem csak azzal, hogy a forma által feszítek rajta egyet. Jó lenne, ha kapnék valamilyen iránymutatást arra nézvést, hogy miért van az, hogy Sándor ezekkel a négyzetes formákkal ilyen nagy mennyiségben foglalkozik. Ha ez egy projekt, ami ezt igényli, azt viszonylag el tudom fogadni, de akkor ez a képsor erre nem alkalmas. A képsor egyébként olyan képeket is tartalmaz, amiket abszolút 3 csillagos képnek gondolok, de Sándor itt nem egyesével küldte be, hanem ebben a ritmusban, én ezt egy tudatos és felelős alkotói döntésnek tartom, márpedig ha így van, akkor az összességében amit kapok ettől a képsorozatról, az nekem most azt mondja, hogy ezt visszaadnám átgondolásra, hogy mennyiben érvényesek ezek a technikai trükközések most. (hegyi)

A formai megfejtést értem, a dolognak a kivitelezése az, ami nekem kivánni valót hagy maga után. Egyrészt, ha mint házi oltárt nézem - a humorát is értem, ahogy ott van ez a telefon - formailag abszolút beleillik ebbe a dologba, viszont a CD-tokok nekem nem. Tehát nekem egy geg elég lenne. Nem tudom, hogy mennyire értesz most ezzel egyet. Az által, hogy a telefon is ott van, meg még a CD-tokok is ott vannak, engem kivittél a tökéletességből. Még akkor is, ha maga a házi oltár ilyen a valóságban. Szóval hát nem tudom, én ezt továbbgondolásra adnám vissza, jó? Tehát, mint viszonyrendszerrel, kezdjünk valamit. (hegyi)

Akit a címben említ Szilárd, az ő művei között föllelhető a Kockavető címmel megjelent könyv és gondolom, erre utal maga a kép is. Én ezt a könyvet nem olvastam, bevallom férfiasan, tehát ezért magával ezzel az üzeneti résszel nem biztos, hogy egyelőre sokra megyek - de ez az én hiányosságom. Ami viszont a képben nagyon erős, és amit én nagyon fontosnak tartok, az az, hogy örömmel látom azt, hogy Szilárd elkezdett egy utat és azokat, amiket az előző képeknél, mint elemzés elmondtam, azokból a maga rendszerébe bekapcsolt valamit. Mégpedig azt, hogy az emberi test egy nagyon fontos üzenet, a kettes leckénél ennek kiemelt szerepe van. Most szeretnék valamit elmondani, amit én fontosnak tartok itt a 2-es leckénél. Önportrét készíteni sokféleképpen lehet. Egyrészt lehet úgy, hogy az ember azt mondja, valamilyen cselekvés közben ábrázolom magam, valamilyen szituációban (tulajdonképpen, mint egy színházi helyzetben) vagy keresem azt az irányt, ami a legtöbbet mesél rólam, az én belső világomról, és itt jön a képbe az, hogy a ruházat és a tárgyak milyen módon szerepelnek. Azért szeretném ezt elmondani, hogy ne legyen félreértés, hogy akkor, amikor én az elemezéseknél arról beszélek, hogy fontoljátok meg azt, hogy a ruha elhagyása segít-e az őszinteségén a képnek, vagy segít abban, hogy megtaláljuk a saját közlésünkben a saját erőnket, akkor itt nem az aktról beszélek. Az egy másik kategória lesz, ami szintén izgalmas, és aminél szintén azt gondolom egyébként, hogy az elsődleges megközelítés az önmegfigyelés. Ugyanis az önmegfigyelés által fogunk majd abban a leckénél is a legtöbbet elérni, amikor már majd modellel dolgozunk - de ez egy külön téma és ebbe most nem akarok belemenni, erről is szívesen mesélek majd adott szituációban. Az önportréknál ennek azért van szerepe és létjogosultsága, mert keresetlen, mert a legkevésbé manipulált. Ha innen tekintek erre a képre, akkor azt mondom, hogy nagyon erős ez az üzenet, és nagyon örülök, hogy Szilárd ebben az irányban elindult. Azért abban nem vagyok 100%-ig biztos, hogy tudom-e, vagy értem-e, hogy miért az arcát takarja ki. Itt van ez a kocka, ami tökéletes főszereplő, de az arányban, abban, hogy ő mint főszereplő ahogy szerepel ezen a képen és én mint, úgymond ereklyetartó, miként szerepelek, lehetne még finomítani. Ezt a kockát, most egyszerűbben megfogalmazva, sokféleképpen elhelyezhetem és mindnek megvan a maga üzenete, ugyanakkor annak is, ha az arcom elé helyezem. Így a képnek most van egy - nem tudok jobb szót - felajánlás jellege. Minthogyha egy szertartásnál tartanám ezt a kockát és ajánlanám fel a szertartás résztvevőinek vagy ennek az egész folyamatnak. Ettől, hogy nem szerepel rajta az arcom, ettől tulajdonképpen ennek a felajánlásnak az ereje is csökken (elbújok a kocka mögé). Emelhetem ezt magam fölé is, de ennek a megközelítésnek akkor lehet, hogy szerencsésebb, ha a kamera nézőpontjának a megválasztásával adok erőt. Tehát azt mondom, hogy fentről lefelé fényképezem magam ezzel a kockával, akár fogom magam és leülök törökülésbe egy kis szőnyegre - nagyon jó egyébként hogy sötétben van tartva a háttér -, tehát leülök egy viszonylag puritán és egyszerű környezetben törökülésben a szőnyegre és úgymond a gép elé tartom lentről a kockát. Lehet, hogy ennek az egésznek a hatását ez erősítené. Tehát miközben azt mondom, hogy az egyik legerősebb önportrédat látjuk, azt mondom, hogy megvan a három csillag és megvan a leckemegoldás is, azért gondolkodjunk azon is, hogy esetleg egy más gesztusrendszerben ez hogyan tudna működni. Ahhoz hogy úgymond jelmez nélkül vagyok jelen, jelmeztelenül, hogy ettől ne váljon akttá, ez a kocka szerintem tökéletesen alkalmas arra is, hogy azokat a részeket vagy azokat a gesztusokat, manifesztumokat takarja, amiket nem akarok megmutatni. Tehát nagyon sok mindenre jó, de mégis azt mondom hogy, ahogy az arcodat takarod, az mindenféleképp ad egy olyan élményt is, hogy el akarok bújni a kocka mögé - és ez így nem biztos, hogy egyértelműen a kocka kiemeltségét és felemeltségét erősíti. Ha gondolod egyébként a szerzőről vagy erről a könyvről néhány gondolatodat megoszthatnád itt a kommentároknál. (hegyi)
értékelés:    

Kaptunk egy hármas képsorozatot és nagyon jó a megfigyelése Gergőnek. Azt kell mondjam, hogy mind a három kép másért izgalmas, még akkor is, ha egyébként ezek a képek nagyon jól össze vannak fűzve - és egymást is nagyon jól támogatják. Függetlenül attól, hogy hozzá most mennyire áll közel ez a fajta képkivágás. Ebben a képhármasban ez egy esztétikus megközelítés. Nyilvánvaló, hogy az első és az utolsó kép támogatja a középsőt, tehát itt a középső képen van a hangsúly és a két másik kép ennek a fel- és levezetése. Felvezetésben (az első kép) megközelítjük ezt a helyszínt, úgymond felfedezzük, hogy ott áll valaki ebben a mesetörténetben, megtörténik a középső képen a varázslat, és utána a harmadik kép ennek az egésznek a leleplezése. Hát legalábbis számomra (látható is hogy milyen ez a szobor és hol van), tehát a harmadik kép abszolút tárgyias megközelítés. Kicsit ki is lóg ebből az egészből, de ha ezt a felvezetést veszem, hogy bevezetés–tárgyalás–befejezés, akkor tulajdonképpen értelmezhető a harmadik kép is. Nagyon sok hozzáfűznivalóm azért nincs, mert nekem ezzel nincsen problémám egyéb, talán csak az, hogy a harmadik képnél a tónusokkal érdemes lett volna játszani, ahhoz a tónusrendszerhez kellett volna közelebb vinni, ami az első képen szerepel, tehát az elsőt és a harmadikat hasonlítsd össze Gergő és látni fogod, hogy mi a problémám. Ettől függetlenül ez egy három csillagos leckemegoldás. (hegyi)
értékelés:    

Viszonylag sok állatos képpel találkozom, hiszen a közösségi oldalak másról sem szólnak szinte, mint hogy politizálunk, állatos képeket vagy kisgyerekes képeket osztunk meg és ki-ki a saját vérmérséklete szerint tudja ezt elviselni. Tehát sok ilyen házi kedvences képet kapunk - én magam már lassan ott tartok, hogy kezdem fontolgatni azt, hogy aki úgymond egymásután folyamatosan csak ilyen képet oszt meg és semmi mást nem kapok tőle, hát azzal az ismeretséget - legalábbis a Facebook-on - megszakítsam. De ez a kép nem erről szól! Egyrészt van egy primér humora, ahogy ez a cica ugrik a hóban. Látom, hogy valami hó is repül felé és azzal játszik, de mindez abban a környezetben és abban a helyzetben, amiben ez elkészült, egy viszonyrendszerről is mesél. Arról a viszonyrendszerről ami közted és a macska között kialakult, vagy a néző és a macska között kialakulhat, tehát itt nem csak arról szól a dolog, hogy a saját akarata ellenére idétlen pózokba lefotózunk állatokat és azt mondjuk, hogy ez milyen vicces, hanem itt abszolút érezhető hogy itt most játszási helyzet van, és ebben a valós játszási helyzetben kaptuk le a főszereplőt - és ez egy jó dolog. Persze lehet azt mondani, hogy ott van az ereszcsatorna, ami nem biztos, hogy jó helyen van és a kerítés is kérdés, de én ezzel azért nem foglalkozom, mert a valóság az ilyen, mert ezek a valóságban is ott vannak (mit lehet csinálni, a játéknál ez nem elsődleges szempont). Az egy másik kérdés, hogyha azt kérdezed, hogy: „okés, hogyan tovább?”, akkor a következő dolgot mondanám: mielőtt nekiállunk fényképezni körbenézünk, belenézünk a keresőbe, megnézzük azt hogy mit látunk, tehát először szereplő nélkül megfigyeljük ezt a képet. Gondold végig ezt a képet anélkül, hogy rajta lenne a cica aztán mindehhez képest keresd meg azt a helyszínt, ahol majd ezt az egészet létre akarod hozni, mint történetet. Aztán beállítod ezt az egészet, felkeresed a helyszínt és utána mondod azt a cicának, hogy Mircike, gyere, játszunk! Mircike biztosan fog veled jönni, ha más nem akkor kis jutalomfalatkákat a zsebünkbe csempészünk, mert mindegyik kisállatnak megvan a személyisége, tehát mindegyiket máshogy fogjuk tudni odacsalni, és egészen biztos vagyok benne, hogy ő egy teljesen más helyszínen is ugyanígy lelkesedne ezért, hogy játszhasson a hógolyóval. Ha mindez létrejött, elkezdhetsz dolgozni. Arra mindig figyeljünk, hogy lehet, mi sokáig bírjuk ezt, de ők kevésbé - viszont az ösztön mindig erősebb hatás, magyarán én is játszottam úgy ezüstlabdával a cicával, hogy már lógott szegénynek a nyelve, el is szégyelltem magam, hogy én élvezem, milyen aranyosan játszik, ő meg már az ösztöntől hajtva tulajdonképpen a végkimerülés határára kerül, tehát legyünk tekintettel arra, hogy ezek nem örökkévalóan fenntartható helyzetek. Körülbelül fél - 1 perc az, amit ezek a kisállatok ezekkel a játékokkal jól kibírnak, utána már viszi őket az ösztön, de lehet, hogy ez már nekik nem tesz jót. Ez a kép nekem egy abszolút 3 csillagos kép és megvan a leckemegoldás is. Most azt mondom Brigittának, hogy várom a folytatást - tehát Mirci megmutathatja magát egyéb szituációkban is, ő egy játékos cica, így abszolút alkalmas arra, hogy instruáld. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon örülök annak, hogy Ágnes elkezd a csendéletek felé kacsintgatni, és dolgozni vele. Itt egy nagyon jó viszonyrendszert alakít ki a fő motívumunk és a háttér között, van ennek az egésznek egy nagyon érdekes és jó hangulata, de volna még mit molyolni ezzel egyrészt világításban. Ha megfigyeljük, most a természetes fényt használtuk, valószínű, hogy a valóságban, azáltal, hogy térben körüljárható, el tudunk mozdulni jobbra-balra. Ennek már eleve megvan egy dinamikája, másrészt a szemünk teljesen más tónustartományban működik, mint amit a fényképezőgép át tud adni, ezért kell egy kicsit mindig erősíteni, dinamizálni a fotókon, mert kisebb az a tónustartomány, amit ők meg tudnak jeleníteni, mint amit mi a valóságban látunk. Sokkal több részlet, sokkal több fényjáték az, amit érzékelünk a szemünkkel, mint ami itt most megjelenik. Ennek az egyik megoldása az lehet, hogy egy kis zsebtükörrel, akár ebből a valós fényből valamennyit visszaverünk, és a kép előterére, arra a kis rózsára, meg a kis virágocskákra verünk egy kis fényt, ezzel elkezdene élni a virág. Arra figyeljünk oda, hogy mi történik a képen színekben és tónusokban, mert mindig a legvilágosabb rész lesz az, ami elviszi a figyelmet. Itt a legvilágosabb rész az ég, utána a tűzfal, aztán megint egy lépéssel ott van a párkány, és még mindig nem jutottunk el a csokorhoz, erre érdemes odafigyelni. Még egy dolog: a környezet. Itt van ez a párkány, nem tudom, hogy ez micsoda, ami ott van, valami csúszásgátló, vagy valami ragszalag, de érdemes lett volna valamit ide leteríteni, akár egy vörös lepel, de ebben nem akarok ötleteket adni, ez legyen Ágnesnek a megfejtése. Ugyanez igaz az oldalfalra is, ott is van valami függőleges csík, ezek zaklatottá és profánná teszik a képet, miközben a csendéletnek mindig az a lényege, hogy a valóságot ábrázolva bár, de kibillentsenek ebből a világból, de ez ide visszaránt, ráadásul nem is esztétikus amit ott látok. Ez a fajta tárgyiasság éppen elég, ha a háttéren jelen van. Ismétlés. (hegyi)