Elemzés

Nagyon erős leiratot kapunk a képhez, tulajdonképpen ez a kép, azon kívül, hogy a Tisztelet, búcsúzás, gyász leckébe került, egyébként illusztrációs munka is, mert egyenértékű, ha nem erősebb a szöveg, mint a kép. Azért mondom ezt, mert miközben a szöveg egy nagyon személyes, és nagyon érzelmes szöveg, ráadásul fel is dolgozott témakör, és ezt a maga teljességében teszi, aközben a kép egy nagyon távolságtartó, számomra indokolatlanul távolságtartó kép. Hol vagyunk mi ezekhez a fákhoz képest a képen? Miért vagyunk ilyen távol? Mit akarunk ábrázolni ezzel a háttérrel? Miért nem a fákkal foglalkozunk? Miért nem az ő viszonyrendszerükkel? Ha ennyire érzelmileg érintetten belemegyünk egy témába, hogy lehet a kép ennyire hideg, ennyire visszafogott? Ehhez a szöveghez egy lényegesen érzelmesebb kép kellene. Én elhiszem, hogy ez volt kéznél, és ezek a fák voltak, amik elindították a gondolataidat, és a gondolatok megszületése nagyon fontos, de utána, már ha megvan ez a leirat, akkor érdemes ezt az egészet újragondolni, hogy oké, akkor most ne a gombhoz vegyek kabátot, hanem fordítsam ezt meg. Nézzük meg, hogy mi az, ami ezzel egyenértékűen tud mesélni. Robert Capa örökérvényű mondata: Ha nem jó a képed, akkor nem voltál elég közel. Parasztosan fordítva: menj közelebb. Ebben a látószögben, ezzel az objektívvel bizony lényegesen közelebb kellene ahhoz menni, hogy ez az egész érvényes legyen. Ki kell alakítani egy viszonyrendszert: mi a fontos? Legfontosabb a fa, második legfontosabb a kuka, mert ez jelzi, hogy a fa a kuka mellé ki van dobva. De minden más huszadrangú, és most nagyjából egyformán érvényes minden: a fa, a kuka, a kisdoboz, a ház, a mellette álló fák, a kerítés, a hó, nem sorolom mi minden, de ezek egyforma erővel szólalnak meg, és ez most nekem gyengíti a képi üzenetet. Gondoljuk ezt tovább. Nehéz ezt most visszaadni ismétlésre, mert így február közepe felé haladva viszonylag kevés helyen találunk kidobott fát, én nem mondom, hogy járd körbe a lakótelepet, mert valahol találsz, mert valószínű, hogy ezeket elszállították, de a jövőre nézvést ez fontos lenne. A kis naptáradba tedd be, hogy ezzel a kérdéssel a következő karácsonyi időszakban mindenképpen el kellene kezdeni foglalkoznod. (hegyi)

Haladunk. Fontosnak tartom elmondani, hogy érdemes összehasonlítani Zoli első önportréit azzal, ami itt történik. Az egy nagy lépés, hogy megtette Zoli a kedvünkért azt, hogy levette a szemüveget. Az előző elemzéseknél ez fölmerült kritikaként, hogy mennyire tud őszinte lenni a kép akkor, ha személyes közlés közben ottmarad egy szemüveg, mint védekezési forma. Én úgy érzem, hogy ez a kép bizonyító erejű arra nézvést, hogy a tekintet, az arc nagyon fontos, még akkor is, ha a gyakorlatban ez nem biztos, hogy olyan szinten komfortos, mint a jól megszokott helyzetem, hogy mindent élesen látok, és a szemüveg ott van a kezem ügyében, tehát bármi baj történik, kapaszkodhatok bele. Tudom, hogy furcsának fog tűnni az, amit mondok, ez egyfajta korlát elengedés. Az ember mindig kapaszkodókat keres, a világban, a párkapcsolati helyzetben, a barátságában, a munkában, különféle kapaszkodókat gyárt vagy talál, és ezek könnyítik meg a hétköznapi kommunikációt. Igen ám, de akkor, amikor saját magam megfejtésén dolgozom, akkor fontos az, hogy ezeket a kapaszkodókat szép lassan engedjem el. Még akkor is, ha ettől a bizonytalanságom nő, de ez csak egy ideiglenes helyzet, mert amint elengedtem ezeket a kapaszkodókat, új területeket fedezhetek föl, új készségeket, képességeket. Ilyen kapaszkodó a szemüveg is. Az, hogy megkaptuk Zolit enélkül a segédeszköz nélkül, az abban segít, hogy talán ő is átértékelje a saját énképét, hogy milyen módon határozza meg önmagát, hogy első helyre teszi-e azt, hogy ő szemüveges. Ami a képet illeti, még mindig azt mondom, hogy van mit tisztázni és javítani, erre nézvést nagyon nagy előrelépésnek tartom azt is, hogy magával a forgással, a mozgással elmosta a hátteret, és kevésbé hangsúlyos formák jöttek így létre, kevésbé kezdek el azon merengeni, hogy vajon mi lehet azokon a polcokon. Tehát mindenképpen jó ez az irány, és az is jó ebben a képben, hogy akarva-akaratlanul, de még mindig látszik az, hogy van még hova továbblépni. Ez jó, mert amikor már bent leszünk a végcélnál, akkor onnan már föltesszük a kérdést, hogy hogyan tovább. Most még van út előttünk, ezen az úton szerintem érdekes és izgalmas továbblépni. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy ebből a közegből több irányba el lehet indulni. Egyrészt el lehet indulni egy abszolút sematikus vagy indiferrens környezet felé, ahol még kevésbé látszanak háttérben tárgyak, ez akár megvalósítható egy sötét lepellel, és kevesebb világítással. Elindulhatunk abba az irányba is, hogy valóban meséljen az a háttér, amit kapunk. Még mielőtt Zoli belefogna ebbe a második irányba, azért lenne jó talán az elsővel foglalkozni, mert utána elkezdhetjük majd lépésről-lépésre felépíteni azt, hogy milyen tárgyakkal, milyen környezettel, hogyan tudok magamról mesélni. Én most úgy érzem, hogy az lenne a fontos, hogy a testemmel, az arcommal, az arckifejezésemmel, a gesztusaimmal hogyan tudok mesélni. Érthető a cím, érthető az, hogy ezt milyen gesztussal próbálta Zoli megvalósítani, nyilvánvaló, azért ez a gesztus nem itt ér véget, mert egy más képkivágásban a karoknak lehetne nagyobb szerepe, mert itt most nem egyértelmű teljesen az, hogy ez egy körtánchoz nyújtott kéz. Tűnhet annak is, hogy a kamerát tartja kézzel, és még akkor is, ha ez így van, érdemes azon elgondolkozni, hogy hogyan lehet ennek a hatását (mármint annak, hogy ez egy technikai megoldás) csökkenteni. Van egy nyakig begombolt pólóingünk, ez is üzenet jellegű, hogy nem csak a ruházat mennyire fontos, hanem hogy az nyakig be legyen gombolva, de nincs nyakkendő, tehát tulajdonképpen oktalan a nyakig gombolkozás, mert az én tapasztalatom szerint ezeket az utolsó gombokat azért helyezik el ezeken a ruhákon, mert az a fontos, hogy a nyakkendőnél ne kandikáljon szanaszét a gallér. Itt most ez is egy érdekes kérdéskör. Az arc az, ami a legtöbbet meséli. Többször elmondtam, de talán nem felesleges újból megemlítenem, hogy takarjuk le a szemet, és nézzük, hogy mit mesél a száj. Ha ezt megtesszük, akkor ez az érdekesen felhúzott szájív az egyik oldalon nem biztos, hogy tökéletesen az elégedettség vagy a mosoly jele, hanem lehet kritika is. Ha letakarjuk a szájat, és csak a szemet nézzük, akkor a szem nem vidám. Tehát úgy hív körtáncba minket Zoltán, hogy nem teljesen ért ezzel a helyzettel egyet, nincs meggyőződve arról, hogy ez így biztosan jó lesz-e, és elég fáradt és szomorkás hangulatban van, legalábbis a képről ez jön le. Én azt gondolom, hogy ez egy három csillagos kép, fontosnak tartom az úton, és folytatásra kérném Zoltánt. (hegyi)
értékelés:

Nekem ez a kép egy tetszetős kép. Jó a ritmusa, jó a kompozíciója. Nagyon jó, hogy ott van ez az ágy és ennek az oszlopa és a kis függönye, a testen lévő lepel is nagyon jó, ami a feneket takarja, és akkor azt kell, hogy mondjam neked, hogy vérzik a szívem az utómunka miatt. Mert itt megint ugyanúgy, mint néhány héttel ezelőtt a hajnál, belenyúltál valamibe amibe nem kellett volna belenyúlni, amit nem értek, hogy miért matattál ott, itt most tulajdonképpen a jobb oldala a modellnek végig van rajzolva és ettől egy érdekes sráfozásos tónusátmenet jött létre, ami abszolút nem illik bele ebbe a képbe. Ezért érdemes lenne visszamenni és olyan korrekciót elvégezni, ami nem hozza ezt így ki. A másik pedig az ékszer. Ennél a képnél én zavarónak érzem a nyakláncot, a gyűrűt is, de a nyakláncot végképp. Miért nem lehet azt mondani a modellnek, hogy „figyelj, fotózunk, kérlek vedd le az ékszereidet”? Mert így óhatatlanul egy óra-ékszer üzlet reklámjának is tűnhet az egész – nagyon visszafogott reklám, nagyon ügyes, de mégiscsak menjen, vegyen aranyat a csajnak, ez kihoz ebből az egész lírából. Felépítesz valamit, ami gyönyörű és az utómunka meg a lánc nekem elviszi ennek az ízét más irányba. Közben azt kell, hogy mondjam, 100%-ig egyetértek minden egyéb részével a képnek. Hát, kár érte. Ez így most 2 csillag. Az utómunkán valószínű tudsz javítani, retusálást nem javaslok, egy nyakláncot hadd ne retusáljunk le, hanem erre mondja azt a Demeter, hogy „és visszamentem, és megbüntettem magam, és újból megcsináltam” tehát Attila, ha lehet ezt még ismételni, akkor kérnék egy ismétlést. Ugyanis az ékszer olyan, mint a szemüveg. Adott történetnek nem kötelezően része, és aktnál minden, ami idegen, küldő tárgyi kapcsolódás, kiküszöbölendő. Demeter amikor az Ádám és Éva képét készítette, már fél tekercs filmet elexponált, amikor észrevette, hogy édesanyján rajta maradt a papucs és a karóra. Szerencsére volt még pár kocka, levetette, és elkészülhetett a kép. Itt te létrehozol egy meghitt, érzékeny és bensőséges világot, finom, és erre baingg, a lánc és a gyűrű, már el is pukkant a varázslat. (hegyi)
értékelés:

Bevallom férfiasan, olvastam itt a hozzászólásoknál ami a Szilárddal kommunikációs helyzet, hogy van-e hónaljszag a képen vagy nincs, szerintem van (nyilvánvaló ez mindenkinek a saját egyéni szükségleteinek függvénye, mekkora hónalj kell ahhoz, hogy már érezze a szagát) én érzem, de nem is biztos, hogy ez a lényege a képnek. Bár a leghatásosabb és a legnagyobb flekk itt a felkarod belső része és abszolút az vonzza a szemet, még a tekintetednél is jobban. Ha ez volt a cél, akkor ezt elérted. Egy biztos, ha én csinálom ezt, akkor kevesebb fényt engedek oda és többet az arcodra mert jelen állapotában, ami a legtöbb üzenetet hordozná, az arc, az kapta a legkevesebb fényt, a combodon a farmeren több fény van, a másik karodon is végig ott van a rajzos fény, a felkaron túl is van világítva az egész, tehát minden megkapta a maga szerepét, ehhez képest bátortalan az arc. Márpedig, ha egy ilyen határozott gesztussal dolgozom, akkor nem lehetek félénk. Akkor az arcnak és az egész tekintetnek, a fejnek is ebben az egész ritmusban benne kell lennie. Úgyhogy ezt én visszaadnám ismétlésre és továbbgondolásra, hogy mit akarsz ezzel üzenni, mert az fogja megmondani, hogy kell-e pl. zokni a lábadra - egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy kell ez a 80% pamutot és 20% műszálat tartalmazó zokni. Hát nagyjából így. (hegyi)

Egy biztos, 13 kép nagyon sok. Nem tudok olyan kiadványt, ami elbírna 13 képet és abban sem vagyok biztos, hogy ez a sztori megér ennyit. Bőbeszédűnek érzem a dolgot. Az 1. képpel nincs problémám, a 2. kép is egy jó geg, de ez geg kategória, simán elfelejteném, a 3. kép jó, lehet, hogy ezzel kezdtem vagy fejeztem volna be a sorozatot, de nem belső kép az biztos, a 4. kép rendben van és jó kompozícióban, nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó megoldás; nem tudom, hogy mit akarunk kezdeni a kép jobb oldalán ezzel a két ujjnyi flekkel, nem tudom mi célból van ott, 5. képnél kapunk egy képet a pengetésről a basszusgitárral, nekem ez esztétikailag problémás, ezt kihagynám, 6. képnél ugyanez a helyzet, nem a legjobb pillanatot kaptad el – ez a gesztus nem előnyös és a világítás is nekem zavaros, kiüti a többi a sorozatból, 7. kép abszolút jól működik, a 8. kép lecsúszott egy kicsit, nem értem, hogy miért ott fotóztad ahol, valamit kapunk a kép felső részében két ujjnyi részben, amiben nincs információ, miközben a kép aljából pont az a két ujjnyi hiányzik, a 9. kép nagyon jó megfigyelés, abszolút helye van a sorozatban, kompozícióban nem vagyok megint meggyőzve, hogy ez végiggondolt, hogy hol vágunk és mi hova került, 10. kép tulajdonképpen egy jó kép, megint azt mondom, hogy a fej fölött vannak terek, a test mögött vannak terek amik nem biztos, hogy oda valók – én az ellenkező oldalra tenném, a 11. zongorás kép jó ritmusú, bár abszolút nem a legjobb helyen van épp a keze, várni kellett volna hogy fénybe helyeződjön a kéz, 12. táncos kép abszolút tetszik és jó ehhez az egészhez, jó belső sztori, és hát nagyon jó ez az utolsó kép – abszolút felidézi a ’60-as, ’70-es évek rajongói attitűdjét, úgyhogy nagyon hatásos. Nagyjából ezt tudom elmondani, nem tudom, ebből mit tudsz kihámozni magadnak. Mindenesetre érdemes ezt újból elgondolni, hogy ez így jó-e és mennyi kép, körülbelül ezt tudtam én hozzátenni. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök, hogy Zoli azok közé tartozik, akinek ha azt mondom, hogy ismétlés, akkor veszi a fáradtságot és dolgozik vele. Ez egy jó irány. Most azt mondom, hogy még mindig lehetne ezzel mit molyolni. Nagyon jó, hogy megtaláltad ezt a tónust, hogy ennyire kevés fénnyel dolgozunk, beszédes az egész. Talán a maci arcrészére egy kicsi fényt még nem ártott volna adni, és akkor már jobban értelmezhető lenne ez az egész, hiszen ő is szereplője ennek. De ez még a kisebbik kérdés. A nagyobbik a tömegelhelyezés. Én azt mondom, hogy ez nem fekvő kép. A legjobb esetben is ez egy négyzetes kompozíciós kép, persze rajtad áll, hogy mi hova helyezel el, de az biztos, hogy nem fekvő. Ettől unalmassá válik, hogy egy ilyen fekvő belső ritmust fekvő keretbe teszel. Ezen érdemes lenne elgondolkodni, mert közel járunk a három csillagos leckemegoldáshoz, ha van még energiád ismételni egyet, meglesz az. Figyeld meg és rögzítsd magadnak, hogy mennyi fény az, ami már eleget rajzol ahhoz, hogy értelmezhető történet legyen, egyébként a macihoz nagyjából annyi fény kellene, mint amennyi a kezeden van, szerintem – összemérhetővé kellene tenni. Összefoglalva, az ismétlésért mindenképpen jár egy csillag, és kérnék még egy utolsó ismétlést. (hegyi)
értékelés: