Feladatmegoldás

Udvari ücsörgés

Na hát ez az, amiről beszélek. Hogy a Gime ugyanakkor, miközben néha azt bizonyítja, hogy nincs elég türelme a saját képét teljesen befejezni, ugyanakkor meglát egy ilyen helyzetet, és létrehozza azt a csodát, amiért érdemes várost fotózni. Ez a kép nemcsak azzal éri el a hatását, hogy ez egy meglesett helyzet ezzel a figurával, azon a széken, hanem mindehhez ezek a titkos kis lépcsők, az emeleti gang fejünk fölött húzódó tetőrésze, mind-mind a kis virágok, amik virágoznak, a kis ruhaszárító, a fának a levelei mind hozzátesznek ehhez a meséhez. Ráadásul a teret is nagyon jól szabdalja, osztja. Csak így tovább! Ez az irány nagyon jó irány, ha lehet azt mondani, akkor ezzel érdemes foglalkozni, és a többi képnél, aminél nekem kérdéseim merültek föl, akár a szökőkutasnál, akár a Visszaforduló tükörnél, azt hiányolom, ami ebben a képben megvan. Gime, talán így jobban fogod érteni, hogy mi a bajom az előzőekkel. Ami ebbe a képbe sűrítődik mondanivalóban, amit a kompozíció megerősít, az a mese kell a többi képre is. (hegyi)
értékelés:

Visszaforduló tükör

Itt az a helyzet, hogy megint az arányokkal van egy pici problémám. Értem, hogy Gimének fölkeltette az érdeklődését ez a fajta építészeti megoldás, amit ez a tükröződő felület létrehoz. A meglátás nem rossz, csak nagyon statikussá vált attól, hogy látunk egy oszlopot, látunk parkoló autókat, látjuk a másik házat, de nem nagyon történik semmi. Ha az utcán elhalad valaki, aki belenéz a képbe, vagy valamilyen esemény történik, akkor ez izgalmassá tehető. Most ez egy háttér. Ráadásul a régi nyavalyám az, hogy a tükröződő világ izgalmas, de akkor ha a valóságból is valamit megmutatunk. Itt a valóságot a két acélpánt képviseli, amibe ez az íves üvegfelület bele van erősítve. A felvetés jó, az irány jó, csak ennél egy picit több időt kell tölteni, Gime. Légyszíves, ha már egy ilyet felfedeztél, akkor szánjál rá még egy öt percet, hogy hátha ott valaki áttol egy babakocsit, egy kerékpáros, vagy egy kéregető kíntornás. Ez jót tett volna a képnek. (hegyi)
értékelés:

Westend szökőkút

Kapunk egy képsort Gimétől hét képből. Izgalmas ez a képsor, én itt azt mondom, hogy lehet, hogy szigorúbb lettem volna, és eldöntöm előre, hogy fekvő vagy álló képeket fogok használni, mivel itt a formai játék nagyjából ugyanazt mutatja, mert ez a szökőkút valószínűleg nagyjából ugyanoda csapódik, és akkor ehhez már konzekvensen tartom magam. Ez a kis pilinckázás a fekvő-álló, fekvő-álló között, nekem nem olyan nagyon erős. Azért mert ezzel a szigorú döntéssel tudnám azt elérni, hogy a képben lévő, egyébként számomra picit édes ízt, picit a giccsbe hajló meglátást helyre tudjam rántani. Az, hogy a gyerekek hogyan játszanak a szökőkútnál, ez nagyon édes, aranyos, és nem sokkal több. Ha ebből a képsorból ki kellene emelnem egy képet, akkor a legizgalmasabb a negyedik kép. Ez az a kép, ami önmagában működik, lehet, hogy egy öt centit elmozdultam volna ahhoz, hogy ezekhez a vízsugarakhoz képest a modellem elhelyezése jó helyre kerüljön, de maga ez a pillanat abszolút rendben van. Tetszenek a gesztusok, ráadásul elgondolkodásra késztet, mert nem egyértelmű benne az, hogy ők most örülnek ennek a víznek, vagy félnek tőle. A többi kép számomra nem olyan nagyon fontos, Gyerekkor leckére nem tudom Gime hol csatlakozik ehhez a történethez. Riportra még inkább el tudnám képzelni, de picit túl van ez dumálva. Lehet, hogy ez egy képes sorozat, vagyis ez az egy kép az izgalmas. (hegyi)
értékelés:

Kerítés

Izgalmas a kompozíció fölvázolása, amit Ágnes mutat: a kerítés perspektívája, és az erre szinte merőlegesen rázuhanó villanyvezetékek. Tömegében is viszonylag jól van ez elhelyezve, bár a képnek a bal oldalából én egy-másfél centit levágtam volna, majdnem az ablak határáig. Egy deszkát meghagytam volna az ablakkereten túl, ott létrehoztam volna egy vágást, úgy még feszesebb lett volna a kompozíció. Az nem ártott volna, hogyha közben valami történik az úton. Az út egy picit nekem üres. Lehet, hogy ezeket a gyerekeket lehetett volna úgy instruálni, hogy megvárni míg egy lovasszekér, vagy egy kerékpáros elmegy ott, tehát, hogy valami történik az úton, mert az lett volna kompozícióban a még izgalmasabb. Nem a történettel van baj, az érthető, és teljesen helyén van, a meglátás is nagyon szuper. Ez tenné fel a koronát erre a képre. Ettől függetlenül én megadom rá a három csillagot, azért mert annak örülök, hogy Ágnes elkezd áttételekben fogalmazni. Azt azért megjegyzem, hogy ez a kép is dől, ez most éppen bal felé borul, nem ártott volna másik felé kiegyenesíteni. (hegyi)
értékelés:

Gólyák

Minden nyáron izgatottan vártuk, mikor érkeznek meg az első gólyák.
Végre nem csak ilyen kis bolha-méretű gólyákat látok, hanem itt azért ez a madár jobban kivehető. Sok mindent ezzel nem lehet csinálni, tudom, hogy a gólyák viszonylag öntörvényű állatok, távirányítással nem működnek olyan jól. Ebből kifolyólag én köszönöm ezt a képet, mint dokumentáció abszolút szeretem, dehát ebből ennél sokkal többet nem nagyon lehet kihozni. Persze, fontos a gólya, de ha már ez a kérdés, hogy gyerekkoromban milyen fontos volt a gólya, akkor lehet, hogy ez már a Gyerekkor leckébe illene, de azt mondom, hogy elfogadom Nyár leckébe. Vannak olyan képi történetek, amiket már sokan megcsináltak, és ettől van ezek között olyan, ami ettől hatásában kezd el gyengülni. Ha nem valami extra helyzet történik egy gólyával, akkor már egy természetfotós nem is biztos, hogy le fogja fotózni. Számunkra nyilvánvalóan mást jelent, mert más érzelmi helyzetben vagyunk, esetleg máshogy kapcsolódunk ehhez a meséhez, de azért arra kell törekedni, hogy valamilyen szinten képileg olyat csináljunk, amibe bele tudunk mi magunk is kerülni, amitől az többé válik, mintha ezt mondjuk én fényképeztem volna le ugyanígy. Remélem érthető amit mondani akarok. Ezért nem tudok én erre három csillagot adni. Ez egy érzelmi jel, egy szignó, amivel Eszter egy táblára felírja a többieknek, hogy neki mi a nyár, de nem jutunk ennél tovább. Erre most egy csillagot tudok adni, annak kifejezetten örülök, hogy nem valami bogarászandó picike kis flekk a gólya, hanem viszonylag közelről látjuk. (hegyi)
értékelés:

Ez az az Gime féle világ, amit én díjazok, amit kedvelek, amikor túl sok duma nincs, nem is kell ehhez semmilyen verbális hozzáfűzés, mondjuk ennél azért kicsit talán kevésbé grafikus címet is el tudnék képzelni, valamit ehhez ki lehetne találni, mert ez így picit lebuktatós-szábjarágós, de maga a kép abszolút rendben van. Egy picit ez is tekeredik az óramutató járásának megfelelően el van fordulva, úgyhogy egy ellenkező irányba egy-két fokot visszaforgatnék, még akkor is, ha ezáltal azok a térkorcák amik a burkolatot jelentik a háttérben, elmozdulnának. Ugyanis maga a tömeg az, az a park részlet, ami itt számít, és ez azt kívánná, hogy picit vissza legyen forgatva. Nagyon izgalmas az, amit itt Gime meglátott ezekkel a kis leülőkkel: a két nénit meg a két bácsit, a két néni világosban, a két bácsi sötétben, tényleg olyan mint egy ilyen mese történet, hogy Juliska néni és Irma néni megbeszélik a heti dolgokat a piacozás előtt, a két bácsi meg a sportról kommunikál, de azért a tekintetük néha összevillan, és ebből ki tudja még mi bontakozhat ki. Tényleg izgalmas ez a meglátás, és ennek a formai megfejtése az, ami fontos, nem csak az, hogy itt talált a Gime egy ilyen átjárót, és ezt ő lefotózza. Ez az átjáró önmagában ott van, de ez a tervasztalon is nagyjából így szerepelt, hanem élettel tölti ezt a képet meg, és ezek a szereplők azok, amik ezt tovább emelik a dokumentálásnál. (hegyi)
értékelés:

Buszmegállóban

Ez egy izgalmas kép. Erre azt mondom, hogy hajrá, és így tovább. Lehet, hogy egy tized másodpercet én még vártam volna, hogy az a hölgy, aki telefonál még egy lépést tesz, azért mert akkor egy kicsit kikerül ebből a takarásból. Igazán izgalmas akkor lenne, ha ő ehhez a harmonika részhez jutna, ami a busz csuklóját jelenti, mert kompozícióban az lenne az erős. Mögé kerülhetne az ajtó, ami nyitva van. Ott várhatná a leszállót ezt most ő picit eltakarja, de ez már csak rutin kérdése, hogy az ember megtalálja a legpontosabb kompozíciós pillanatot. A kép, amit András meglátott, az egy nagyon jó kép. Ahogy látom ott a tükröződésben ott van maga az alkotó a kis rövid nadrágjában, nyakában a fényképezőgéppel. Azt is látom, hogy ez a fényképezés pillanata nem egy kontroll alatt tartott pillanat, mert a fényképezőgép András hasánál van. Valószínű, hogy ez nem egy tüköraknás fényképezőgép, hogy ő ebben az állásban kontroll alatt tudja tartani azt, hogy mi van a kompozícióban. Ebből az is következik, hogy a kép azon kívül, hogy nagyjából a helyet belőtte, hogy honnan fog fényképezni, tartalmaz olyan elemeket is, amik a véletlennek köszönhetőek. Ezt csak azért mondom, hogy van ez a fajta fotográfusi stílus, amikor a pocakomtól lövök, mert lusta vagyok letérdelni, ismerem én ezt, bár Gimének nincs akkora pocakja, hogy ez zavarja abban, hogy le tudjon guggolni, nem is árt egy kis testmozgás. Ez az egyik része a dolognak, a másik az, hogy azt is el tudom fogani, hogy ő direkt belekomponálta magát ebbe a képbe, és akkor hülyén nézne ki, ha ő ott guggolna. Vacilálok én itt, és azért teszem ezt hozzá, mint kitérő a kép elemzésében, mert én nem annyira vagyok barátja ennek a hasamról fényképezős metódusnak. A kép ereje kompozícióban abban rejlik, hogy ez a nagy szürkés-fehér flekk, ez a tükröződő felület jó ritmusban, jó arányban viszonyul a busz perspektívájához, jól nyitják ezek a formák a teret, és a hölgy a telefonnal abszolút szükségszerű, nélküle ez a kép nem lenne olyan izgalmas. Köszönöm ezt a munkát Andrásnak, végre valami olyan, ami a nézőnek is dekódolható. Ezért én most azt mondom, hogy ez abszolút egy három csillagos kép. (hegyi)
értékelés:

Vasút alatt

Kaptunk már Andrástól ilyen aluljárós képet. Van az aluljáróknak egyfajta mágiája, pontosan az, hogy ez az alagút-hatás a fénnyel nagyon érdekes sziluetteket, játékokat hozhat létre. Azon kívül, hogy ez eléggé be van mozgatva, itt nem nagyon eldöntött, hogy mit akarok megmutatni. Izgalmas lehet a falon az a gyerekrajz-szerű ornamentika, vagy az a fény-játék ami létrejön az aluljáró végén, csak az a pillanat, amit András most elkapott olyan, mintha mindent meg akarna mutatni: a fali rajzot is, az embereket is, és mindezt ráadásul becsomagolni egy leckébe. Én most ezt nem látom, hogy olyan erősen meg lenne fogva. Ha ez izgatja Andrást, akkor tessék kicsivel több energiát fordítani erre, tessék kivenni egy nap szabit, venni egy állványt, fölrakni azt a gépet az állványra, beállítani az expozíciót, és várni, mint a pecás. Várni arra a pillanatra, ami jellemzően létrejöhet, és kompozícióban erős. Ehhez az is kell, hogy meg kell találni azt az aluljárót, ami az András aluljárója, ami nem egy túl elcsépelt hely, és ráadásul András szívéhez közel áll. Nem árt az sem, ha ez egy olyan választás, ami minél nagyobb teret ad erre a formai játékra. Mert ez ebben a helyzetben akkor tud megélni, ha ez egy formai játék lehet. Ha ez megtörtént, akkor a választás után, mondjuk a Békásmegyeri lakótelep aluljárója, akkor odamegyek a lakótelephez, leteszem azt a kamerát, és várok. Várok arra, hogy mikor fog valaki úgy besétálni a képembe, ahogy az nekem tetszik. Lehet ezt úgy is manipulálni, hogy instruálok embereket, elviszek oda barátokat, hogy akkor ők ebben segítsenek, hogy ez gyorsabban létrejöjjön, vagy lehet azt mondani, hogy én abban hiszek, ami az adott szituáció ereje, és várok. De akkor ez történjen meg. Most nem erős ez a kompozíció. Vasút alatt. Honnan tudom, hogy ez egy vasút alatti hely? Sehonnan. Honnan tudom, hogy itt egyáltalán utazó emberek mennek, és nem csak sétálnak át a kisboltba? Sehonnan. Tehát ez nekem nyitott kérdés maradt. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Házi áldás

Nagymamám még készített nagyon hasonlót. Én már nem fogok.

Az ötlet nagyon jó, és ezt nagyon fontos iránynak tartom. A környezetünkben lévő tárgyakat is jó, ha fel tudjuk mérni, de azokat a történeteket is érdemes megmutatni, amik ebben a népies világban sodródnak az eltűnés szélére. Ezek a fali terítők, vagy fali képek, amiken ezek az áldások, rigmusok rögzítésre kerültek, ezek a régi kor lenyomatai. Annyit hozzáteszek, hogy volt ennek egy nagyon izgalmas folytatója, vagy újraélesztője, ha jól tudom, Szabó Eszter Ágnes. Az ő falvédője egy időben nagyon sokat körözött az interneten, a szövege úgy szól, hogy "Nagymamám Zalai Imréné találkozása David Bowie-val". Azért érzem ezt fontosnak elmondani, mert amit most látunk, az is egy újraértelmezés ezen a képen, hisz ezek a fali képek ezeket a szövegeket mint illusztráló szöveg tartalmazták. Ezekhez általában valamilyen képi világ, ornamentika tartozott, most pedig ezeken a képeken ez már egy újkori értelmezés, magát csak a szöveget tartalmazza, viszonylag kis sorközzel, elég nagy betűkkel, hogy jól lehessen olvasni a lakás távolabbi pontján is. Ha az eltűnő világról beszélünk, akkor ez egy köztes állapot. Vagy valamilyen átértelmezést kell találni, ami már az eltűnő világot mégiscsak életben tartja, mint ez a David Bowie-s falvédő, vagy pedig tényleg az eredetit kell megkeresni. Ez a kettő között van, és olyan nagy vizuális plussz ebben nincs, sőt, azt gondolom, hogy az eredeti falvédőkhöz képest ez egy utánzat. Tehát vagy megtalálom az eredetit, vagy pedig ennél erősebbet keresek. Ez most a kettő között van. Mindeközben értem azt, hogy Eszter ezt miért tartja fontosnak. Ha őt érdekli ez a fajta tárgyi világ, akkor érdemes lenne egyfajta gyűjtést készíteni, felkeresni olyan helyeket, amik ezek eredeti környezetükben föllelhetőek. Az lenne a legszebb és legizgalmasabb feladat, ha ezeket nem csak az adott környezetben mutatná meg, hanem valamilyen szinten mint portrét. Tehát az a néni, vagy bácsi, akinek a szobájában ez a textíl föllelhető, az is le lenne fotózva. Ez egy izgalmas út lenne. Ebben az Eltűnő világ leckében elég sok anyag van, ebből elég jól el lehet indulni. Ha komolyan vesszük, akkor ebből jó sok munkát ki lehet magunknak szakítani. Még egy olyan feladatmegoldást is kaphatunk, ami a későbbiekben kiállítási téma is lehet. Ha az ember nekifog egy ilyen gyűjtésnek, akkor lehet, hogy egy kiállítási anyag is összejön. Mint megoldás azt gondolom, hogy ez a fotó jó, külön tetszik az, hogy átsüt rajta a nap. Itt az időpont és a kamera helyének a megválasztása is fontos. Én érzek egyfajta véleményalkotást is a képen, azáltal, hogy pont ezt a két kvázi népies motívumot találta meg magának. Én erre mindenféleképpen meg tudom adni a három csillagot, azzal, hogy ha ez érdekli, akkor elkezd ezzel komolyabban foglalkozni. (hegyi)
értékelés:

A Gramofon Online facebook-os játékán egy papírgramofont nyertem, és itthon megtörtént a beüzemelése.

A film zseniális, a nyerés is, öt csillagos. (hegyi) értékelés:

Naplementében

Itt most az a helyzet, hogy egy olyan formai játékot látunk, ami nagyon ígéretes: a naplemente, a víztükör, a tükröződésben lévő fénycsík, a hegyek vonulata, a part, ez önmagában is izgalmas ritmusokat hozhat ki, és mindehhez képest van egy szereplőnk, aki áll a parton. Abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy ő most jó helyen van. Úgy értem, hogy lehet, hogy egy kicsit vagy közelebb kellett volna őt instruálni a vízhez, vagy egy kicsit lejjebb vinni a kamerát, nem sokat, hogy ne érjen a feje bele a hegyekbe. Egy kicsit ezzel még játszani kellett volna ahhoz, hogy maga a formai elrendezés erősebb legyen. Ezeknél a helyzeteknél, ahol ilyen kevés információval dolgozunk (mert ugye itt két-három tónus van, amivel játszik az alkotó), hogy vannak főbb pontok, itt egyenértékűnek számít, és tökéletesen mindegy tömegelhelyezés szempontjából, hogy világos vagy sötét foltokról beszélünk. Van egy fényes i betűnk a képnek a bal oldalán, van két vízszintes vonalunk, ami ad egy ritmust, és utána van egy másik i betűnk a kép közepén. Most ezek között nincs meg az a fajta játék, ami a szemet vinné. A nap, ahogy lemegy, az lehetne egy pont, ahol a szemed elindul. Utána a parton álló hölgynek a feje megint lehet egy pont, de onnan hova megyünk tovább? Ez most egyelőre kettő: valahogy vissza kellene tudni vezetni a szemet arra a függőleges fénycsíkra, hogy utána megint eljuthassunk a ponthoz. Ez egy kicsit olyan, mint a billiárd, hogy vannak a golyók, és onnan egy pályát beírnak, ahogy lökdösődnek a fal mentén. Nagyjából ilyesmi pályát ír be a szem is, vehetjük ezt a képet úgy, mint egy billiárdasztalt: elindítottam a golyót, valahonnan az visszapattan, és valamilyen irányt majd vesz. De jó, ha ez körbe tud menni, és nem akad meg valahol. Én kedvelem ezt a képet, nagyon jó, hogy dolgozik Eszter a sziluettel. Egy csillagot tudok adni magáért az ötletért, de a kivitelezésbe egy kicsit többet kell belegondolni. Ezeket a képeket csakis az indokolja, ha nagyon feszes a kompozíció, másképp bárki állhat bármilyen tó partján, és azt bárki lefényképezheti. Attól lesz Eszter képe, hogy Eszter, a maga kompozíciós ötleteivel beindítja ezt a mozgást. (hegyi)
értékelés:

Áfonyát tessék!

Vannak olyan pillanatok, amit a véletlen szül, valószínűsítem, hogy Ágnes itt sétált, ment a kis közértbe, vagy ment az újságoshoz venni magának egy újságot, és közben a férfi és a nő, a kis vödreikkel egyszer csak ott termettek, és ebből adódott ez a szituáció, amiből Ágnes úgy gondolta, hogy mindenféleképpen meg kell számunkra örökíteni. Van is ebben valami szürreális, hogy ebben a rendezett városi környezetben egyszer csak megjelenik két ember, a kezükben vödrökkel, de jelen pillanatban az, hogy ez micsoda, hogy itt áfonyáról van szó, és ez a két ember szeretné ezt Ágnesre rátestálni, csak a címből derül ki. Ezekben a vödrökben lehetne felfesték is, vagy sokminden más, tehát jelen pillanatban a képről nem derül ki, hogy ez áfonya. Mit lehetett volna tenni? Közelebb engedni magamhoz legalább az egyik modellt. Jót is tett volna a kompozíciónak, ha mondjuk az úriember nagyjából a szemeteskuka környékén marad, de a hölgy az közelebb érkezik hozzánk két-három lépést. Megszólíthatta volna Ágnes, hogy legyen szíves jöjjön egy kicsit közelebb, hadd nézzem meg azt az árut. Akkor ő biztos oda fog sietni, és akkor kell exponálni. Utána mondjuk lehet, hogy meg kell venni az egyik bödönnel ahhoz, hogy a csere létrejöjjön, ezt a fotósnak bele kell kalkulálnia. Ha ő megengedte, hogy lefotózzuk, akkor tegyük meg, hogy legalább az egyik kis bödön áfonyát megvesszük, és ez arra is jó, hogy akkor kevésbé van vita, hogy te most miért készítettél fényképet. A kompozíció és a történet szempontjából ez most nincs elmesélve. Tehát ha lehet, kérem az ismétlést, ha nem velük, mással. (hegyi)

Elindulunk

Szeretettel Helgának.

A képnek két nagy erőssége van: az egyik a tónus, amivel Camilla dolgozik, és amit már néhány képén láthattunk, amit nagyon szépen megtalál és nagyon szépen használ is. Ez a kicsit barnás-sárgás tónusvilág nagyon jót tesz a képnek. A másik, a mélységélesség megválasztása, az, hogy ebben a környezetben viszonylag kis élességet használva kerül térbe, és válik térbelivé az a formai játék, amit Camilla megmutat. Ugyanakkor azt mondom, hogy ezzel pontosan ellenirányba dolgozik az, ahogy a táska be van állítva. Próbálja a mélységélesség kilökni a térbe ezt a táskát, de ez úgy van forgatva, hogy a lehető legkevésbé legyen prespektívikus, térbeli. Ellene hat az elhelyezés annak amit a mélységélességgel létrehozunk. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a táskának ez az oldalsó nézőpontja az, ami a legelőnyösebb. Nem nagyon értem, hogy miért innen lett ez a táska lefotózva, fényben akár ez magyarázható is lenne, dehát akkor odamegyek, és picit forgatok ezen a táskán, hogy fülét fülnek foghassam föl, a zsebeit zsebnek, hogy a táska méretét tudjam azonosítani. Ezzel valamit kellene kezdeni, most ebben a beállításban nekem saját magának a belső ritmusaival mond ellent, és úgy nem nagyon tudok ettől a problémától szabadulni. A másik, ami még kérdés, hogy az, hogy egy mezőben le van téve egy táska, az lehet egy jó felütés, ezzel elkezdődhet egy történet a képen belül, de ezzel a történet most jelen pillanatban ennyiben is marad, hogy a mezőn el van helyezve egy táska. A cím: Elindulunk, valamennyit mond, az, hogy "Szeretettel Helgának", megint egy fajta utalás, egy információmorzsa, de ez a képen kellene, hogy dolgozzon, ez most nem történik meg. Visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Fahadsereg

Az a kép, amit Eszter beküldött nekünk, valószínűleg abban a környezetben, amiben készült jobban érthető, mint kiszakítva ebből a környezetből, és így egy oldalra föltöltve, azzal a képkivágással, amit kapunk. Mondjuk mesélek most egy történetet, ez egy fikció: gyerekkoromban elmentünk Zamárdiba táborozni az iskolával, nagyon távol voltam otthontól és minden olyan nagy volt, végtelen, sok, és féltem attól, hogy nem lesz egy barátom se, ezért nagyon sokat járkáltam az erdőben, ami körülvette a tábort, és ez az erdő akkor nekem, a gyereknek egy óriási, hatalmas erdőnek tűnt, ami magához hívott, amiben el tudtam bújni, le tudtam ülni egy kis farönkre és nézni a lemenő napot, és várni, hogy a szüleim mikor jönnek már végre értem, és visznek innen haza. Azért meséltem most ezt a történetet el, mert ebből talán érthető, hogy vannak szituációk, amikor az adott helyzet más megítélés alá esik, lényegesen nagyobbnak, többnek, szebbnek, végtelenebbnek tűnik, mint amilyen az épp a valóságban. Még akár saját magunk is, ha bizonyos idő elteltével ugyanarra a helyre visszalátogatunk, mosolyogva, és egy picit értetlenül állunk előtte, hogy miért tűnhetett nekünk ez olyan végtelennek, olyan óriásinak. Ugyanis ez most így, ebben a formában nagyon szép fényeket ígér, próbál mutatni ezekkel a hosszú árnyékokkal, és nagyon érdekes az, ahogyan a fák között átsüt a fény, de hadseregnek nem igazán mondható. Szinte megszámolható, hogy hány fa van ide ültetve, ami egy hadseregnél ennyire nem igaz. Tehát itt valószínűleg van valamilyen olyan történet, amit most nem kapunk meg, ami miatt Eszternek ez ott, akkor fontos volt, ezt a képet ott, akkor elkészítette. Mi most, nézők nem biztos, hogy megtaláljuk az okát annak, hogy ez a kép miért készült. Hogy mi a megoldás, azt nem tudom, mert nem ismerem a sztorit, de valahogy segíteni kéne a nézőnek, hogy ugyanazt élhesse át, mint amit Eszter átélt. Én ezt a képet most visszaadnám ismétlésre, akár azzal, hogy ha lehet, akkor ezt a történetet egészítse ki Eszter kompozícióval, vagy magát a Csend leckét próbálja meg magán másképp átszűrni, mert most ezt a csendet, ezt a hadsereget, ezt az élményt a néző nem biztos, hogy könnyedén át tudja tőle venni. (hegyi)

Summer

Süt a nap, boldogság van.

Annától megint egy újabb világot, egy újabb irányt kapunk. Ez azért fontos számomra, mert saját magával összehasonlítva, egy nagyon nagy minőségi ugrást látok ezen a képen. Nem csak azért mert a kompozíció sokkal feszesebb és erősebb, mint korábban, hanem azért mert az üzenet is egy sokkal átgondoltabb üzenet. Úgy érzem volt ezzel meló. Nagyon örülök annak a csajos kis szivecskének ott a végén, hogy nem csak egy feliratot látunk. Internacionális a felirat, mert a nyár az idegen nyelven summer, magyarul nem. Azt is értem, hogy több betű kellett neki ahhoz, hogy a fej, a haj és a szemek játékával játszani tudjon. Ha ide csak annyi van felírva, hogy nyár, akkor kevésbé lesz ez a maszk izgalmas. Ebből a szempontból tudom elfogadni ezt a döntést. Azon kívül, hogy nagyon jól van komponálva a kép, a modell is tulajdonképpen egy jól instruált helyzetben látható, jó pillanatban lett exponálva, nem egy befagyott helyzetet látunk, nem egy szétgörcsölt helyzetet látunk, hogy na már huszonötödik órája csinálja velem Anna ezt a fotót, most már igazán meghetnénk fagyizni, vacakolunk ezzel a képpel. Érződik, hogy a modellel egy jó kommunikáció történik. Nagyon szépek a fények, erről ne feledkezzünk meg. Egy olyan időpontot talált magának Anna, ami nagyonis jellemző erre a nyári délutánokra, nyári estékre. Az én életemben a sok házibulis helyzet nagyjából ebben az időpontban indult, tehát egy olyan helyzetben, amikor már az a nagyon bolond idő csillapodik, és az ember elkezd tervezni, hogy na ma házibuliba megyünk hiénázni, vagy elmegyünk a Balatonra megnézni, hogy milyen a víz, megnézzük, hogy milyen koncert lesz este, tehát ebből bármi kisülhet. Az élmény nagyon erősen jelen van. Nagyon szeretem ezt a képet, köszönöm. (hegyi)
értékelés: