Feladatmegoldás

Hát Béla, ez a kép olyanra sikerült, hogy várom Jack Nicolsont, hogy mikor fog előugrani a képről, mint a Batmanben a piros orrával, mint bohóc. Bár a Gyerekkor leckébe küldted, ez nekem egyáltalán nem vicces, vagy humoros hangulatú kép. A gyerekkort is valamennyire idézi, mert az ember kicsi gyerekként akár az állatkertben, akár egy ilyen vurstliban ezekre a gépekre tudott félelemmel nézni. Én például a Vidámparkban féltem a szellemvasúttól nagyon, de azért többször el kellett menni, mert jó volt félni. A nővéremmel mentünk, és ő még erre rá is játszott, hátulról a csikizte a nyakam a sötétben, és akkor még jobban kellett üvölteni. Szóval nekem ez jön le erről a képről, és nem a vidámság. Ez valószínű annak köszönhető, hogy nagyjából csak ezek a fény-játékok maradtak meg, a sötét formák, és a sziluettek, és maga a konkrét vidámság nem annyira jelentkezik. Itt idegen nyelven oda van írva az is, hogy "őrült". Szóval én abszolút egyetértek ezzel a képpel. A gyerekkor nem mindig habostorta, abban vannak félelmetes pillanatok is. (hegyi)
értékelés:

Én nagyon izgulok, mert én abban reménykedem, hogy Ágnes nem csak ilyen fellángolásként küldte ezt a képet, hanem remélem, hogy ennek folytatása lesz, mert ez a világ az a világ, ami azért izgalmas, mert maga az a meglátás, és az az agyalás, amit az ember végrehajt ennél képnél, hogy na akkor hogy teszem bele a kis edénykébe az én kis csorbult tükröcskémet, és hogy állok oda a kis lábacskámmal a szőnyeg szélére. Tehát ez a fajta játék az, ami egy minőségi ugrás Ágnes munkái között, abszolút tudatos alkotási folyamatnak az eredménye. És én ezt szeretném, hogy ha Ágnes ebbe az irányba mozdulna el. Ugyanis ha van, ami neki egy újabb teret tud mutatni, vagy örömforrást tud szerezni, akkor pont ez, hogy olyan kreációkat hoz létre, amik a valóságban így ebben a formában nem megtalálhatóak, és így egy újabb valóságot szül az a képi játék, amit ő létrehoz. Nagyon kedvelem azt, ahogy ez a női forma, ez a gömbölyded test adja tulajdonképpen azt a testet is, ami ehhez a kis játékhoz kell, tehát ez köti össze mintájában és az asztalterítővel ezt az egész helyzetet. Ebben is látok némi iróniát, hogy egy fajta virágmotívum van a vázán, egy másik fajta, teljesen más megoldással készült virágmotívum van a terítőn, egy harmadik szisztéma virágmotívumai vannak a szőnyegen. Már belebolondulnánk ebbe a sok népies őrületbe, és akkor ott van egy kistükör, meg egy láb, ami ezt az egészet zárójelbe teszi és azt mondja, hogy hát ezeket a formákat én csak használom, de itt vagyok én magam a jelenben. Ráadásul az az izgalmas ebben, hogy ha azt a két lábat letakarnám, és az nem lenne a képben, akkor ez a kép sokkal kevésbé lenne tudatos alkotás, ráadásul sokkal kevésbé lenne időtálló, izgalmas. Az a két láb az, ami ezt az egész történetet olyanná emeli, hogy akár bekeretezve a falra is lehetne tenni. Egyetlen egy kérdés merül föl bennem, hogy abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy nem lehetett volna úgy készíteni ezt a képet, hogy a fényképező masina ne látszódjon a tükörben. Nem voltam ott, tehát ha Ágnes ezt gyakorlatban elmondja, hogy hogy volt, lehet, hogy ő tudja, hogy ez azért nem lehetett, mert akkor nincs benne a lábam, vagy biztos van erre ok, de lehet, hogy megpróbáltam volna egy picit még mozdítani ezen az egészen annyit, hogy ne kelljen a száját eltakarni. (hegyi)
értékelés:

Öreg faszenes vasaló új szerepben...

Egyszer már volt egy ilyen kép az Estiskolán, de akkor még nem volt ilyen lecke. Tehát ez abszolút indokolja nekem azt, hogy ezt a technikát megkapjuk újból, ami úgymond egy ilyen hússütési trükk. Azt nem tudom, hogy régen nagyanyáink idejében is a nagymama vasalójával vajon lehetett-e húst sütni, vagy lehet, hogy fejbevágott volna érte, ha azt látja, hogy a flekkent az ő vasalójával súlyolom le. De hát ma már ezek a vasalók nicsenek a saját funkciójukban használatban, és hát így keresnek neki egy funkciót. Ez nagyon szimpatikus számomra, mert az, amikor egy ilyen használati tárgy már csak szobadíszként működik, az nekem nem annyira szívem csücske. Én nem nagyon szoktam olyan tárgyakkal körülvenni magam a saját döntésem szerint, amik csak egy régvolt funkciót hordoznak, de nem tudom azt utána a hétköznapokban használatba helyezni. Tehát még egyszer mondom, ez nagyon tetszik. És hát a kép megfogalmazása is jó. Lehet, hogy én még egy picit mozdultam volna a kamerával az óramutató járásával ellenkező irányba, mert most egy picit rövidülésben van ez az eszköz. Nem azt mondom, hogy nagyon profilból kell ezt fotózni csak, és csak onnan érvényes, de egy picit talán lehetett volna még mozdítani. Ráadásul még az a kevésbé átsült szelet, ami a képnek most a jobb oldalán van, az sem kerül akkor a képre. De lehet, hogy Nóra tudja azt, hogy miért éppen innen kellett, lehet, hogy ott állt valami vendég, aki várt a maga húsára, és ezért kellett innen fényképezni. Az külön tetszik, hogy egy olyan pillanatot talált Nóra, hogy a sülő ételnek, a párája, gőze, füstje ennyire erősen van jelen, ugyanis ez nem csak azt segíti, hogy a nyelvemen érezzem az ízt is, amit ez a hús képvisel, hanem azt is segíti, hogy egy kicsit misztikussá teszi, elemeli abból a környezetből, ahol ez a valóságban megtörténik. Tehát lehet, hogy ez valami összejövetel, fesztivál, és én annak örülök, hogy nem az történik, hogy találunk egy ilyen helyzetet, és nem nagyon foglalkozunk azzal, hogy közben a Jancsi bácsi meg az Ilonka néni ott van a háttérben, hanem a lehetőségeihez képest Nóra megpróbálta ezt úgy kimetszeni, hogy zavaró tényezők ne legyenek. Úgyhogy én ennek különösen örvendek, három csillag. (hegyi)
értékelés:

Andrástól egy olyan képet kapunk, ahol nem eldöntött, hogy mennyi a manipuláció, és azt mivel hozta létre, és mennyi az, ami a valóságban megtörtént. Ezzel egyetlenegy problémám van: az, hogy amikor ennyire misztikus az alap is, mert egy víztükörben tükröződő korlátot kapunk, tehát nem egy biztos helyzetet, hanem valaminek csak egy tükörképét, vagy lenyomatát, akkor ha erre még ráteszünk egy lapáttal, valamilyen felismerhetetlen formával, akkor ez izgalmas lesz az átlagnéző számára, mert ő sem tudja mit lát, és ez foglalkoztatja egy darabig, de mivel nem kap megoldást, ebből kifolyólag ez az izgalom egy idő után elcsitul, és onnantól kezdve a kép nem fog működni. Másképp fogom ezt megfogalmazni: jelen pillanatban ez a kép csak eszközében fotográfia. Lehet illusztrációként használni egy mesekönyhöz, sokmindent el tudok ezzel képzelni, mert a kép alapvetően nem rossz irányba mozdul el, de fotográfiaként nekem ez kevés. Festhetek is akár ilyet, rajzolhatok is akár ilyet, tehát azt a plusszt, amit a fotográfia tud, most ezen a képen nem kapom meg. Azt abszolút értem, hogy mitől rezonancia, nagyon is jól megfogható, de azt szoktam mondani, hogy azért nem árt, ha valamilyen kapaszkodót adunk a nézőnek. Ez a korlát most, mivel ez az átrajzolás megtörténik, önmagában kevés. Ezt visszaadnám Andrásnak, nem azt mondom, hogy ismétlésre, de nem ártana ezeket a gondolatokat egy kicsit még érlelni és átszűrni, mert a meseiség akkor is működik, ha valamennyit a fotográfusi célból meghagyunk, és a fotográfus eszközéből is meghagyunk. (hegyi)

Valami egészen eszelős ez a háromkerekű huppikék törpikék moci. A képkivágással nem mindennel értek egyet: egyrészt hiányzik az árnyék befejezése a kép alján, másrészt ez a képkivágás most a felnőtt nézőpontja. A gyermekkor fizikailag sokkal földközelibb. Nekem olyan, mint hogyha a felnőtt visszament volna a tanyára, és az elhagyott erdei úton rátalált volna a régi gyermekjátékra. Amikor gyermekkori emléket hívunk elő, és azt elmeséljük, akkor tudunk jól belehelyezkedni a történetbe, és a hallgatók számára a közös élményeket előhívni, ha az adott történetet nem csak visszaidézzük, hanem újra át is éljük. Ezt fotográfiában megoldani akkor tudjuk, ha ez a belehelyezkedés fizikai értelemben is megtörténik. Természetesen értelme van annak is, ha a szülő-gyermek, vagy felnőtt-gyermek viszonyt szeretnénk ábrázolni, ezek az élmények is jelentősek lehetnek. Visszatérve a képhez: tökéletesen egyetértek azzal, hogy Tamás egy nagylátószögű objektívet választott, azzal is, hogy ilyen kápráztató déli napsütésben fényképezett, ezek az eszközök erősítik a mesét. A nézőpont magasság megválasztása azonban a felnőtt attitűdje. (hegyi)
értékelés:

Ahogy nézegetem ezt a képet, olyan, mintha egy múlt századi nyomatot nézegetnék, valami megmagyarázhatatlan okból hirtelen most a Száz év magány jut eszembe, még akkor is, ha ez a kép téli kép. A rend, az összeszedettség, a céltudatosság nagyon is angol. A képen a tél mint egy szükségszerű, de megmagyarázhatatlanul értelmetlen, szomorú, hogy ne mondjam, depressziós momentumként jelenik meg. Talán megint egy furcsa asszociáció, ha Turner világát hívom ide. Két apró momentum ránt vissza a földre, hoz vissza a jelenbe, és ez a két momentum valószínű, hogy sokak számára semmiféle jelentéssel nem bír. Ez nem más, mint a kép úgynevezett előterében, azaz a fényképezőgép optikájához közel lévő, a két tetejénél belógó faág. Ugyanis ez a két ág megbontja azt a formát, amit a távoli facsoport sziluettje rajzol elénk. Ha én lettem volna ott, azt a két ágat vagy letöröm, vagy kikerülöm, hogy ne lógjon bele a képbe. (hegyi)
értékelés:

Zavarba hoz Camilla a leckebesorolással. Ugyanis egészen addig minden világos volt, minden rendben volt, hallottam a Kill Bill zenéjét, vagy akár a Sugarlandi hajtóvadászatét, amíg észre nem vettem, hogy Camilla a Gyermekkor leckére küldte munkáját. Na jó, mondom magamban, akkor keresek valami kapcsolódást a gyermekkorhoz. Jött is elő a mese a világgá ment fiúról, Jancsiról, de az a gumicsizma megállított. Aztán elkezdtem a kettőt összegyúrni, hogy Juliska elmegy Piroskához a lakkcsizmában, csak stoppolás közben meglövik, szegény már alig húzza a lábát. Bocsánat, nem viccelődni akarok, csak ez a kép ebben a leckében ezekkel a tárgyakkal és ezzel a beállítással ezt hozta elő belőlem. A hiba biztos bennem van, mivel a képet szeretem. Azt is bevallom, hogy hozzám a Kill Bill-es megoldás áll érzelmileg közelebb, mivel, ha ez egy világgá ment gyerek, akkor ez a csizma, magát a világgá menést teszi zárójelbe. Camilla, kérlek segíts. (hegyi)