Feladatmegoldás

Sok fényképezőgépes önarcképet láttam már, ennél a beállításnál egy kis trükköt javasolnék: Az objektívet tartó kéz, és a kép beállító tárcsái most takarják a jobb szemed. Holott ez a szem kommunikál a nézővel. Azt a kis csalást nem fogjuk észrevenni, hogy ha pár millimétert elmozdítod a kamerát, magyarán nem a keresőbe nézel bele a másik szemeddel. Azt a szemedet, amelyik a nézővel kommunikál, sértetlenül, érintetlenül kellene hagyni. Kérnék egy ismétlést a képről, mert szeretem ezt a rendezést, csak ez a bibi nagyon zavar. (hegyi)

Ennyi ideig tartott, mire a barátságról valamit el akartam mondani. Nehéz kérdés ez. Talán már nem is emlékszem.

Vera a barátságról szeretett volna mesélni nekünk, de az ember fejében lévő konvenciók nem hagyják a képletből kivonni az apa figuráját. Ráadásul ugyanezen okból adódik, hogy a képen szereplő kisgyerek nagyon ritkán enged drámai hatásokat érvényesülni a képen, mivel a konvenciók szerint a kisgyerek mindig vidám, mosolygós lény. Ezért a nézőnek, ha a barátság szinonímájaként kell értelmeznie ezt a képet, igen nehéz dolga van. Azt is megkockáztatom, hogy ez az értelmezés a maga teljes valójában csak az alkotó fejében jön létre. A barátság témája, ha elvonatkoztatunk, és nem egy egyszerű portrét küldünk be, önmagában is épp elég széles spektrum, ha erre még egy ilyen csavart is ráteszünk, akkor elveszíthetjük a célt. Az ördöglakat is csak addig érdekes, amig van esélye az embernek azt kinyitni. Szeretném, ha Vera egyszerűsítene, no nem az eszközein, hanem azon, hogy a közlési csatornájába hány akkordot, hány újabb rádióállomást kapcsol bele. (hegyi)

András, rövid leszek: tökéletes a meglátás, nagyon jók a fények, az árnyékok, csak sajnálom, hogy nem bíztál önmagában abban a látványban, ami a szemed elé kerül. Szerintem kár volt ezt a képet fejreállítani. A hatása akkor igazán erős, ha meghagyjuk a maga naturalitásában a képet, az elforgatás már hatásvadász eszköz, a kevesebb olykor több. És picikét belevágdostál az árnyékokba sajnos. (hegyi)
értékelés:

Nem könnyű lencsevégre kapni egy folyton izgő-mozgó színészt, főleg, ha közben mesél...
Kedvelem ezt a képet, mert Rozi akarva, vagy akaratlanul a becenévre hajazó gyurmafigurát formált a modelljéből. Olyan, mintha egy rajzfilmfigura elevenedne meg ezen a képen. Annak külön örülök, hogy Rozi a Mozgás leckébe küldte ezt a képet, és nem a Portré leckébe, portréként nehezen tudnék mit kezdeni vele. Annyit szeretnék megjegyezni, hogy ezekhez a mozgásokhoz több térre van szükség, magyarán ha a modell ilyen nagy kilengéseket tesz, nem vághatjuk ennyire szűkre a képet, mert pont a mozgást zárjuk kalickába ez által. (hegyi)
értékelés:

Tisztelet Otto Steinertnek.

A képen valószínű egy éjszakai performanszt látunk, valami fényfestési előadás lehet, talán ez érzékelhető a betonlapokon lévő rácsozatból és a háttérben lévő bokrokon, fákon feltűnő színfoltokon. Gondolom a helyzetnek is köszönhető, hogy Tamás hosszú expozíciós időt választott, és ebből adódik, hogy a képen szereplő modellek, emberek, szinte csak jelzésértékkel vannak jelen, tehát a dokumentálás jellegén azáltal lép túl az alkotó, hogy a hosszú expozícióval nem egy befagyott állapotot rögzít, nem a látogatókra fókuszál, hanem arra a mozgalmasságra, ami ennek az éjszakai performansznak a jellegzetessége. Szembetűnő, szürreális furcsaság, hogy fentiekből adódóan a kép jobb oldalán egy gazdátlan lábat látunk. Azonban talán az elhelyezkedésből is adódik, hogy nem ez a központi mondanivalója a képnek. Azt nem tudom, hogy Tamás is így tervezte-e, viszont jelen pillanatban a négy fős beszélgetőtársaság fehér kabátban az, ami most a történet közepébe kerül. És azt a furcsaságot, amit a kép színvilága hordoz, ez a vetített képes előadás tárja elénk. A kép emiatt, bár technikájában túlmutat a dokumentáláson, mégis véletlenszerű megoldásnak tűnik. Hogy mivel lehetett volna segíteni - talán kompozícióban - azt nem tudhatom, mert nem voltam jelen az eseményen. (hegyi)
értékelés:

Ez egy nagyon érdekes tárgyfotó, amit Camilla küld. Teljesen le van vetköztetve ez a cipő, és meg van fosztva minden olyan jellegétől és használati formájától, ami jellemzően a cipőkre utalna, és tényleg olyan, mint hogyha egy horror-történetből ugrana ez itt most elő. Nem ez teljesen a legfontosabb számomra, hanem az, hogy ha jól látom, akkor ez valamilyen pókhálós környezetben helyzekedik el, ha jól érzékelem a képnek a bal oldalán lévő foltokat. Az egésznek a mélységélesség kiválasztásával, a fényviszonyok megválasztásával, és azzal a roncsolódó háttérhelyzettel, amit látunk, erős drámai hatása van. A feszültséget az adja, hogy miközben ez egy nyugalmasnak tűnő kompozíció lehet, hiszen centrális a kompozíció, hiszen a fény és árnyék határvonalak egy talpán nyugvó háromszöget mutatnak, mégis pontosan attól, hogy nem tökéletesen tengelybe van helyezve a cipő, a mélységélességtől, attól, hogy a cipő orra már életlenben van, mindettől a térélményünk is megnő. Az, hogy nem tökéletesen középpontra van helyezve szemben velünk a cipő, egy folyamatos billegést ad a képnek, és ebben van igazán az a feszültség, ami ebben a képben erős. (hegyi)
értékelés:

...nem vagyok méltó...

Ennél a képnél már volt egy beszélgetés a kommentároknál, ahol az került terítékre, hogy Balla fényképez-e színest, avagy nem. És ott én elmondtam, hogy fényképez, bár ő maga nem tartja a munkáinak a központjának azt, hogy színekkel fejezze ki a gondolatait. Ugyanakkor ha olyan élményt szeretne átadni, amihez szükségét érzi a színek használatát, akkor használja is. De én azt gondolom, hogy ez a felvetés ennél a leckénél nem fontos. Mégpedig azért nem, mert a lecke nem arról szól, hogy fotózzunk ballául. A lecke nem arról szól, hogy mutassuk meg, hogy mi is meg tudjuk közelíteni, vagy elérjük, vagy akár túl is szárnyaljuk azt a szintet, amit ő akár egy csendélettel, vagy egy portréval elért. Itt arról szól a lecke, vagy arról szeretne szólni, hogy van egy alkotó, aki úgymond az Estiskola munkásságát figyelemmel kíséri. Hogyha beszélhetünk szellemiségről, akkor az az attitűd, amiben a képelemzések készülnek, vagy amit akár én is szeretnék átadni a magam tapasztalatából, az nem titok, hogy azokból a tapasztalatokból és együttmunkálkodásokból adódik, amit én Demeterrel folytattam. Tehát számomra ő a Mester, és ez a lecke, mint tiszteletadás legfőképp arról szeretne szólni, hogy ismerjük meg azt, amit ő létrehozott és valamilyen viszonyrendszert - aki ebbe a leckébe beszáll - alakítsunk ki Balla munkáival kapcsolatban.
   Visszatérve a képhez: olyan ez a kép, olyan torzítások vannak rajta, mintha halszem optikával készült volna. A tér, mintha egy kulcslyukon keresztül figyelnénk, olyan élményt ad. Abszolút nem a valóság leképezése a cél, hanem mint egy megfigyelő, egy külső szemlélő próbálunk valamilyen belső helyzetbe bekukucskálni. Nekem legalábbis ez az élmény. És mindez egy csendéleten keresztül történik meg, de itt a csendélet tulajdonképpen csak egy gesztus, egy jelzés, ugyanis ha megfigyeljük, akkor nem csak a virág szirmai hullottak le, nem csak a rózsa sárgult el, hanem maga a kompozíció is. Tamás tudatosan életlenben tartotta ezt a felvételt, ráadásul, ha jól megfigyelem, picit be is mozdult. Tehát kvázi olyan mint hogy ha levettem volna a szemüvegemet. Megint érzések jönnek, amit nem kötelező elfogadni: az én saját, szubiektív viszonyomat szeretném ehhez a képhez elmondani. Első nekifutásra az is eszembe jut, ha ezt a képet szemlélem, hogy van egy festő, akinek van egy híres képe, amin elfolyó órák vannak. Ezt a festőt Salvador Dalinak hívják. Ezen a képen nem véletlenül szerepel egy hőmérő, ami akár értelmezhető úgy is, mintha lefolyna az asztalról. Ezt az érzetet az hozza létre, hogy van egy árnyék, ami kettévágja ezt a hőmérőt, de mégis egy izgalmas tér-játékot hozott létre a kép sarkánál. Azt gondolom, hogy itt ebben a képben, azok, akik kevésbé ismerik Balla munkásságát, az ami a konkrét kapcsolódás, hogy Balla is az elmúlással, a mások számára kevésbé szép, vagy kevésbé fontos, már kidobásra ítélt virágokkal foglalkozott pályájának egy jelentős részében. Én, aki láttam elég sok Balla képet, mondhatom azt is, hogy van egy nagyon hasonló színű és állagú rózsás csendélete. Ezt azért mondom, hogy a kapcsolódás abszolút érthető, mégis, ahogy az előző képnél is, Tamásnak sikerül egy saját nézőpontot átadni, egy saját érztetet átadnia. Nekem ez az érzet a bekukucskálás, meglesés érzete. Elnézést kérek, ha nem ez volt a szándék, de nekem olyasmi élmény jön, mint hogyha Balla elkezdett volna egy csendéletet rendezni, aztán elhívták a telefonhoz, és Tamás egy kulcslyukon belesett volna, hogy na hol tart a mester a csendélet megrendezésével. Tehát számomra ez a kép ilyen üzenetet ad, és abszolút el tudom fogadni azt is, ha másnak más élményt hoz. (hegyi)
értékelés: